A PUSZTASÁG HŐSEI I. (Írta: AVALANCHE)

Első audióbejegyzés
Ned Sanderstone hadnagy, ÚKK Rangers
Volt 15-ös menedék, 2292. Április. 10, este
2.nap

A Pusztaságban homokot kavarva süvített a szél. Én a tábortüzet nélkülöző saját kis táboromban csücsültem, kezemben a tegnapi kétszersült maradványai és egy bádogbögre, benne némi poshadt víz. Istenem, de röhellem ezt a kibaszott pusztaságot! Nem azért léptem be az ÚKK Rangershez, hogy egy spirituszkocka társaságában hallgassam a szél búgását és a mutáns vadállatok neszezését majd száz mérföldre egy istenverte településtől. Persze, közülünk a Vadászoknak fekszik ez az életforma. Én itt csak egy kisebb hadsereggel tudnék nyugodtan aludni. A laikusok nem hiszik el, hogy itt még a szél is másképp fúj. Egyrészt-szomorú tapasztalat- mindig szembe, legalább is, ha harcra kerül a sor, biztos lehetsz benne, hogy ha eddig a hátad mögül fújt, akkor most szembe fog, a másik, hogy egyszerűen nem úgy hangzik, mint máshol. Olyan semmitmondó, üres. Szinte hallod, ahogy azt suttogja, hogy egyedül vagy. Csak te és a szél. És a végén csak egy maradhat. Hirtelen neszt hallottam magam mellől. Dicséretes nyugalommal nem hajítottam el a kezemből sem a bögrét, sem az aznapi kajámat. Szépen letettem őket a majd szekrény méretű zsákomra, majd felálltam. Mielőtt táborhelyet választottam, alaposan felmértem a helyszínt, jelen helyzetben egy sziklás magaslatot. Lassúságom más körülmények között akár halálos is lehetett volna, azonban tudtam -kurvára reméltem- hogy akármi is tesz ma este látogatást nálam nem lehet nagyobb mint egy patkány, vagy egy radskorpió. Feltevésem helyesnek bizonyult, megérkezett a ma esti húsadag egy patkány formájában. Persze, a magaslat miatt tüzet most sem gyújthatok, na de azért a spirituszkockán sült patkány se mindennapi itt. Most örültem csak a megmaradt kétszersültemnek. Ma este meleget kajálok, - gondoltam magamban- miközben elővettem a késemet az övemből. A kis rohadék -megérezve vesztét- erre bespurizott egy sziklába vájt üregbe. A jó anyádat! -dörmögtem- miközben visszaültem a pokrócomra. Szinte biztos voltam benne, hogy a delikvens még visszafog térni este -persze mikor Sarah-val álmodok- hogy bosszantson. De akkor én válaszul meg ki fogom lyukasztani.
Ezen felbuzdulva, és hogy feledtessem az előbbi élelmezési kudarcom, elővettem a combtokokból a két Desert Eagle-t. Egy fegyvermagazinban olvastam, hogy a Háború előtt ezeket pont egy olyan országban gyártották, aminek az éghajlata hasonlít a Pusztaságéra. Rögtön tudtam, hogy nekem találták ki őket. Viszonylag igénytelen, nagy -hát még mekkorát üt- iszonyat hangja van, és a bele való töltény úgy veri szét a legjobb fémpáncélt is, mint jégeső a tökföldet. Kevesen mernek egy ilyen jószággal szembe nézni, hát még ha kettő van belőle! Egyetlen hátránya -a lőszer súlyán felül- a kicsi tárkapacitás, ám ezt is orvosolni tudtam. Amikor kivezényelték az egész B századot Broken Hills mellé egy zavargás megszüntetésére, a fiúkkal, miután megtettük amit kellett, úgy döntöttünk, hogy átrándulunk egy kicsit Menedékvárosba. Ott találkoztam egy ghoul szakival, aki -cserébe hogy kinyírtam az őt háborgató pár szektatagot- megspécizte egy kicsit a pisztolyaimat. Először is, tett a tárak fenekére egy tárbővítőt, de még egy is keveselltem a lőszerek számát. Aztán fúrt egy másik vájatot is beléjük, így megduplázódott a tárkapacitás. Ennek a módszernek azonban az volt a hátulütője, hogy a különleges tárak limitált száma miatt ezeket nem dobálhattam el -pedig az volt még a jó világ- és az újratöltésnél is figyelembe kellett venni, hogy csak két-két póttáram van hozzájuk.
Kivettem, ellenőriztem, majd gyorsan visszalöktem a tárakat. A nem töltött fegyver olyan, mint fél lábbal a sírban lenni. Sohasem tudhatod, mikor lesz rá szükséged, és akkor nincs időd azon molyolni, hogy vajon megtöltötted-e és hogy milyen lőszerrel. Ezért alszik minden Ranger a fegyverével, nem azért, mert fegyverbuzik vagy paranoiások. Persze, nem egy pacifista társaság, az biztos, de én sem rohadt szociális munkás vagyok! Fürkész vagyok. Tőlem nem halottakat várnak, hanem híreket. Ha hullák kellettek volna, Vadászt küldenek. De engem küldtek, és nem is véletlenül.
Elővettem a zsákomból a jegyzeteim. Az indulás előtti nap az egyik kretén a bázison az új rohampuskáját próbálgatta, és célpontnak -már meg sem lepődöm- pont az én Pipboy-om kínálkozott. Úgyhogy maradt a térképrajzolás meg a jegyzetelés. Gondoltam megírom a ma esti jelentést, aztán kibiztosítom a Desert Eagle-t és bedobom a szundit. Sokan nem tudják, de a legtöbb Ranger megtanul vakon írni az első fél év alatt, amit a Pusztában tölt. A high-tech cuccot (pl. energiacella, energiafegyver, elemlámpa) csak az Árnyvadászoknak adják. Na persze, Árnyvadászok...mint minden rendes Ranger szerint, szerintem is közröhej az elnevezés. A vicc az egészben az, hogy nem is kaliforniai adta a nevet, hanem valami ürge, aki egy időben egy hülye kék overálban rohangált Tandy irodája és a Puszta között, mint a vakegér. Most ő képzi az UKK Rangers legújabb alakulatát valahol északon. A helyet senki sem tudja, még mi, Fürkészek sem. Az isten tudja, honnan veszik azt az irdatlan mennyiségű plazmafegyvert...
Lélekben vállat vontam, majd leírtam a szokásos pár sort: Időjárás száraz, látási körülmények kifejezetten jók, kijelölt táv teljesítve, távolság Renotól 94 mérföld, egyébként semmi szokatlan, majd magamra húztam a pokrócot és álomba merültem.
Alvás alatt sem Sarah, sem a patkány nem jelentkezett, azonban más zavaró tényező igen. Az éjszakába -tőlem kb. két mérföldre- egyszer csak beleugatott pár SMG meg egy mordály. Talpra szökkentem, ezúttal a két Desert Eagle-lel a kezemben. Tőlem, egészen pontosan 2 és fél mérföldre tüzek égtek, méghozzá nem is kicsik. Távolról három-négy nagyobb sátrat számoltam össze, ez eddig vagy 20-25 ember. Ilyen létszámban csak karavánok utaznak erre, ők pedig nem olyan ostobák, hogy ekkora tüzeket gyújtsanak. A lövéseket pedig semmi nem indokolta, sehogyan sem állt össze a kép. Feléledt bennem a kíváncsiság, gyorsan berámoltam az amúgy is kevés elől lévő cuccomat a zsákba, majd leereszkedtem a síkságra. Iránypontul a szemközti hegyvonulatot használtam, nem pedig a tüzeket, elkerülve ezzel azt a hibát, hogy toronyiránt közelítsem meg a tábort és előretolt egységekbe botoljak véletlenül. Az ember éjszakai látása kezdetben lassan, majd némi szoktatás hatására gyorsabban képes működésbe lépni, ha fénybe tekint a sötétségből. A tűz körül lévők, ha nem lépnek ki a fénykörből nem láthatnak engem, viszont én tökéletesen láthatom őket. Viszont ha folyton a tüzet bambulom, elképzelhető, hogy olyan játékosokat nem veszek észre, akik a fénykörön kívül vannak és tökéletes éjszakai látásuk van. És ezek általában az őrszemek.
A tábort S alakban közelítettem meg, a gondok 300 méternél kezdődtek. Egyrészt elfogyott a fedezéknek is használható szikla és más holttér, másrészt nem tudhattam, hogy vannak-e kutyáik, és ismerve a kibaszott szelet-ami eddig természetesen a pofámba fújt- az utolsó kétszáz méteren megfordul és a szagomat a tábor felé viszi. Úgy döntöttem, nem kockáztatok és várok.
Előhalásztam a zsákomból egy koffeinkapszulát, majd lecsatoltam a zsák oldaláról a sörétes rohampuskát. Én harc előtt mindig a felkészülésre helyezem a hangsúlyt. Van, aki kemény gyereket játszik, késeket fen meg ilyen marhaságok, de én szeretem hasznosan eltölteni az időt. Újfent ellenőriztem a pisztolytárakat, és az immár csőre töltött, kibiztosított két Desert Eagle-t visszatettem a combtokokba. A két-két póttárat beletettem a csatapáncél mellényzsebébe, majd előhalásztam a zsákomból a rohamcuccot. Ez igazából egy traumacsomagból meg egy kisebb hátizsákból állt, amibe a muníció megy, de szinte minden Fürkész nem a kincstárit, hanem a sajátját használja. Én derékszíjszereléket hordok harc közben, ezen lóg a kés, ennek a zsebeiben van stimpak, fertőtlenítő meg a kötszer. Hátul hordok hozzá egy kisebb táskát, ebbe teszem a feltépett dobozú lőszert, majd száz vöröske fér bele. Felszíjaztam a rohampuskát a mellemre, majd elmormoltam egy gyors imát. Lehet, hogy ez a nap lesz az utolsó. A végén tényleg csak a rohadt szél marad. Aki persze régebb óta csinálja és nincs hova hazamennie, csak röhög ezen. Azonban ennek a páncélnak van egy gyenge pontja, a fej. Igaz, kicsi az esélye, hogy az ember bekapjon egy buksist, de megtörténhet. Az elmúlt évek Ranger halálesetei -a rakétáktól eltekintve- mind fejlövések miatt következtek be. Valahogy szart sem ér ez a sisak, kivéve, hogy van rajta szemvédő a por ellen, meg frankón lehet benne ijesztgetni a gyerekeket. Sarah-ra gondoltam, és hogy egy jobb világért harcolok, aminek egyszer mindketten részei leszünk. Nekem ez adja erőt.
Vagy másfél órát vártam. A tábort körbejártam kétszer -a barmai a nyílt terepen telepedtek le-, közben nyilvánvalóvá vált, hogy egy kispályás rablóbandával van dolgom. A több utánfutóra felhalmozott cucc is ezt látszott megerősíteni.
A tüzek már majdnem leégtek, a játékosok pedig elcsendesültek. Ekkor felfedeztem egy őrszemet is a tüzektől távolabb. Közelebb lopóztam hozzá, próbálgattam az éberségét, de a tag nagyon le volt mattosodva. Mintha ott se lett volna, rendesen bedobta ez etilt a konty alá, akárcsak a társai. E szerint valamit ünnepelhettek, ezért is hallottam a lövéseket. Fegyverzet szempontjából elég jól álltak, mindenkin bőrpáncél, vagy legalább bőrdzseki, 10mm-es Coltok, 44.-es magnumok, rohampuskák, SMG-k, a kézifegyverekről nem is beszélve. A Kódex szerint a Fürkészek nem kötelesek közbeavatkozni ilyen esetekben, ha más emberélet nem forog kockán. Na igen ám, de ezt az esetek többségében nem teszik ki egy hirdetőtáblára, a sötétben meg honnan a rákból tudom ezt megállapítani?! Úgyhogy ha tetszett, ha nem -márpedig nagyon nem-, közelebb kellett mennem. Kutyákat még mindig nem láttam - nem is hallottam-, de ezek a bandák szinte mindig idomítanak vérebeket maguknak. A zsákomat egy szikla alá tettem a tábor közepétől úgy 200 méterre, majd hason kúszva elindultam a sátrak felé. Félúton sajnos a lőszeres táska zörgése miatt guggolásra kellett váltanom, ami nem csak hogy az árnyékom jobban rajzolja ki, hanem célzásra is teljesen alkalmatlan. Ekkor még egy Magnum visszarúgása is hanyatt fektetheti az embert, nemhogy egy rohampuskáé. Bár ezeknek aztán mindegy, mekkora az árnyékom, amíg nem csapok zajt. A játékosok - szerencsémre- a tüzek körül feküdtek, nem a sátrak körül. Nekem elég volt csak a sátrakat átnézni, hogy megbizonyosodjak róla, van-e ma este tennivalóm. Kettővel gyorsan végeztem -csak szemét, üres üvegek meg rögtönzött fekhelyek- a harmadiknál azonban lánccsörgést hallottam. Gondoltam, képben vagyunk, kutyák. De aztán emberi beszélgetés foszlányai és pityergés hallatszott. Egy kis részen felhasítottam a sátor oldalát. Odabent petróleumlámpa égett. Tőlem balra két szakadt ruhás, eredeti állapotban valószínűleg csinos, most összevert és beesett arcú nőt láttam. Embertelen pózban, a kezüket a lábukhoz kötve tartották őket, mellettük egy matracon egy félmeztelen, hájas pacák horkolt. Az ő gatyáján csörgött a lánc, mikor fordult egyet oldalra. Iszonyú düh öntött el. Rabszolgahajcsárok. A föld söpredéke, gyűlölöm őket. A húgomat is ilyen állatok hurcolták el. Mindig, mikor ilyen nőket látok, elképzem, miken kellett keresztül mennie, mielőtt megölték. Itt ma este literszámra fog folyni a vér. De ez még a jövő zenéje. Előbb ki kell őket vinnem, mert a hajcsárok harcban nem ritkán eleven pajzsként használják ezeket a szerencsétleneket. A bejárat felőli oldalra kerültem, és csendben előhúztam a késem. Addig nem mozdultam, amíg az egyik nő észre nem vett. Mutattam neki, hogy maradjanak csendben. Miután megértés csillant a szemében, belopóztam a sátorba. A fickó nyakára térdeltem, majd még mielőtt bármit is tehetett volna, a fülén keresztül markolatig döftem a kést a fejébe. A tarkószúrás tisztább lett volna, de nem mertem fordítani rajta, nem tudtam, hogy mennyire részeg. Felnéztem, lecsavartam a lámpát, majd a nőkhöz léptem.
-Sanderstone hadnagy vagyok az ÚKK Rangerstől. Most már nem lesz semmi baj. Megértettetek?
-gyenge bólogatás volt a válasz
-Figyeljetek! Elvágom a köteleket, ha megígéritek, hogy nem rohantok ki eszetlenül a sátorból. Megegyeztünk?
-megint csak bólogatás
Miután lekerültek róluk a kötelek, elterültek a földön és zokogásban törtek ki. Az egyik a lábamat akarta átölelni.
-Azonnal hagyjátok abba! - parancsoltam rájuk- Bőgés helyett inkább segítsetek! Hányan vannak? Hol van a vezér sátra? Vannak még mások is rajtatok kívül?
Az egyik magához tért, és szipogva beszélni kezdett.
-Joey a vezér, az ő sátra a legnagyobb a táborban. -pont amit ösztönösen utoljára hagytam- Még vagy 40-en vannak. -itt kezdtem el először ráncolni a szemöldököm-
Ne basz, az majdnem 65 ember! És ez csak egy dolgot jelenthet, ha nem túlzott a lány. Hogy a brancs másik fele még itt sincs! És ők valószínűleg még nem részegek teljesen. El kell húznunk innen minél messzebbre, de rögtön. Kezdeti lelkesedésem most szorongásba csapott át. Gondolhattam volna én barom, hogy a tüzeket azért gyújtották, hogy idevezessen másokat. Alábecsültem az ellenséget. Öreg hiba.
-Hogy hívnak? - fordultam az előzőhöz, miután erőt vettem magamon. Ez a "kemény gyerek vagyok 65 ellen" nem az én stílusom, pedig lőszerem még lenne is hozzá-
-Sherly.
-Tudtok járni?
-Talán igen.
-Oké, Sherly. Kimegyek, és felderítem a terepet. Aztán visszajövök, és elviszlek innen benneteket, de addig maradjatok itt! És főleg csendben!
Szerencsére nem romlott el az éjszakai látásom. Kint még elintéztem két alvó játékost, akik mellett túl közel kellett volna elmennünk, és visszamentem a zsákomhoz. Magamhoz vettem még két repeszgránátot, és elindultam vissza. Ekkor ütött be a mennykő. A másik lány kirohant a sátorból! Hirtelen nem tudtam mérlegelni -tudom, szégyen- hogy fedezékbe rohanjak-e, vagy menjek azért a lányért, aki az imént rám bízta az életét. Elszégyelltem magam, és lassan a sátor felé indultam. Kapkodással semmit sem ér el az ember. Jól is tettem, hogy nem trappoltam vissza, ugyan is a másik lány gond nélkül kijutott a tábor belső gyűrűjéből, anélkül, hogy felébresztett volna valakit. Abból ítélve, hogy még így bír rohanni, és hogy ÚKK felé vette az irányt arra következtettem, hogy helybéli és nem rég foghatták el. Ha megúszta, menjen isten hírével, - gondoltam- nem fogok utána menni. Visszamentem Sherlyhez, aki már magához is vette hajdanvolt rabszolgatartója kését. Bocsánatkérőn nézett rám, mikor megpillantott.
-Kurva nagy mázlink volt, de spongyát rá. Gyere, tűnjünk innen!
-Megölitek őket, ugye?
-Hogyhogy megöljük?
-Egyedül vagy? Nem alakulattal jöttél? -kérdezte vádlón-
-Nos...megpróbálom röviden összefoglalni a helyzetet... Én vagyok basszameg, érted, én, egyes egyszál egyedül! Egy rohadt puskacső 65 ellen! -adtam ki magamból minden feszültséget-
-Akkor nem megyek.
-Mi?! -itt már közel álltam hozzá, hogy ordítsak, pedig nem ő tehetett a félelmemről.
-Én pedig meg akarom ölni azt a mocskot! Azt akarom, hogy megfizessen mindenért! És még te sem, meg az egész kibaszott ÚKK Rangers sem állíthat meg!
-A bosszúállást bízd másokra. Most gyere velem, kérlek!. -Szinte könyörögtem neki. Meg akartam menteni, mindenáron-
-Akkor sem megyek. De te nyugodtan elmehetsz.
Ekkor döbbentem meg. Ez a lány elszántabb nálam, és át is lát rajtam. Nekem fontosabb volt az életem. Ahogy feltámadt a haragom, úgy tűnt el most. Gondolkodtam, mit mondhatnék ennek a teremtésnek még, hogy jobb belátásra bírjam. De az elszántsága a torkomra forrasztotta a szót. Szó nélkül felkínáltam neki az egyik pisztolyom, de csak a fejét rázta.
-Úgysem venném hasznát. Itt van minden, ami kell. -mutatta fel a kését-
Ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy fussak, meneküljek innen. Óvatosan kihátráltam a sátorból....
Távolról végignéztem, amint Joey sátra felé indul. Fertályóra múlva megérkezett a maradék hajcsár. Láttam, amint meggyújtják újra a tüzeket. És az is láttam, amikor Sherly kilép a sátorból, mindkét kezéből vér spriccel a földre, és a kínzói arcába nevet. Aztán szitává lőtték.
Ott voltam a sziklánál, kétszáz méterre egy lánytól, aki az életét adta valamiért, amiben hitt. Ott volt a kezemben a töltött fegyver, ott volt rajtam a csillag, és mégsem léptem közbe. Örök életemre példa marad. Ettől fogva tudom, mihez kell mérni magam...

Megjegyzés: Azon az estén nem tudtam aludni. Ilyen hideg még nem volt a Pusztaságban. Néztem a csillagokat és sírtam. És méltatlannak éreztem magam arra a csillagra, amit hordok. A hősök nem készülnek. A hősök születnek. Én pedig nem vagyok hős. Fürkész vagyok. Tőlem híreket várnak. Hűvös fegyelmet. Ha hullákat akartak volna, Vadászt küldenek...

Első lemez vége


A Menedéknek szállást adó hegy sötétsége jótékonyan borult a lesállásra. Letettem magam mellé az audiófelvevőt, és a társamra néztem.
-Miért mondtad ezt el? -kérdezte Lance- Bántja a lelkiismereted?
-hallgatásom volt a válasz-
- Nem a te hibád volt, Ned.
-Úgy érzem, tartozok ennek a lánynak azzal, hogy megörökítem a nevét. Ő egy hős volt. Kiállt azért, amit elhatározott.
-A történelem nem csak hősökből áll. Mondok én neked valamit. A fene se akar hős lenni.
-Emlékszel a szoborra ÚKK belvárosában?
-A Menedéklakóra?
-Igen. Ő mondta, hogy az a baj a világgal, hogy nem merünk elég nagyok lenni az álmainkhoz. Számomra ez azt jelenti, hogy az álmodért akár az életed is odaadod. Neki egy jobb világ volt az álma. És feláldozta érte az életét. Hiszek abban, hogy én is egy jobb világért harcolok...de én nem lennék képes ezt megtenni senkiért sem. Nem vagyok idevaló.
-A fene a Menedéklakóba, Ned! Gondolkozz már egy kicsit! Ha ott meg is mentetted volna Sherly-t, és ha túl is éled, nem érsz ide időben. Akkor most ezek az emberek lennének hősök! Te nem vagy gyáva!
-Lehet. Lance, ha nem érnék haza...
- Ne kezdd a hülyeségeidet! Kijutnunk innen, meglásd. Szerintem mindketten jobban tennénk, ha aludnánk egy kicsit.
-Aludj csak. Nekem még van egy kis dolgom...

Második audióbejegyzés
Ned Sanderstone hadnagy, ÚKK Rangers
Volt 15-ös menedék, 2292. Április. 11-re virradó éjjel
13.nap


Utam a második napon történt incidens óta zavartalan volt. A mérföldek és a kétszersültek rohamosan fogytak, körülbelül kétnapi járóföldre lehettem Renotól, már a Holtvárosban jártam.(Így nevezik Reno kiégett városrészét. A helyiek remek turisztikai látványosságnak tarthatták, állítólag már száz éve így áll és még egy téglát nem tett benne odébb senki. Ez persze tulajdonítható a benne fészkelő bandáknak is.). Tavasszal a Pusztaságnak van egy igen rossz szokása, persze a többi mellett. Iszonyatos porviharok dúlnak hajnalban és sötétedéskor, ekkor ajánlatos fedezékben tartózkodni. Egynémely fehérköpenyes okostojás, aki még acélfalon kívül nem töltött el éjszakát rettenetes módon örül ennek.
-Változik a klíma, érted?! -sipákolták egymás között-
Persze, az elmúlt 36 évem alatt sok dolog történt. Például 12 éves koromban megnyílt ÚKK első parkja, fákkal, virágokkal, még egy rigó is volt benne, hála a kertészek fantasztikus erőfeszítéseinek. Persze, nem kis munkájuk volt benne, a Pusztaság ettől még nem borult virágba. Aztán szépen épült Kis-Kalifornia, nyugatra UKK-tól. Amikor a geográfusok ásványkeresője kilengett a 13-as Menedék mellett, azt hitték, aranyat vagy vasat találtak. Mindkettő iszonyatos értéknek számított, de kiderült, nem arany és nem vas. Hanem kőolaj. Szerintem odaélveztek a gyönyörtől a Kongresszusban, mikor meghallották. ÚKK a "legnagyobb titokban", azaz majdnem 3 század Rangerrel egy bányászállomást hozott létre. A karavánutak meg a támaszpont biztosítása nem kis energiánkat kötötte le, majdnem minden második Ranger Kis-Kaliforniában teljesített szolgálatot ekkor. A Pusztaságban meg terjedt a hír, hogy kőolajat találtak. És minden söpredéke odagyűlt, hogy a kezüket rátehessék valamire. Ez persze érthető, hiszen iszonyatos vagyont ért egy-egy hordó ásványolaj. Ekkor terjedt el ÚKK-ban a gazdagok között újra a petróleumlámpa, aminek az olaja nem valami hidegen sajtolt löttyből készült, hanem igazi petróleum volt.
Ismertem az ÚKK-ból Matt-et, a Testvériség területi megbízottját. Sajnos, az olaj hatására ők is megtagadták önmagukat. A Kongresszus és a Testvériség megegyeztek, hogy a vertibirdjeikbe való üzemanyagért szavatolják ÚKK és Kis-Kalifornia területi biztonságát. Két héttel ez után leváltották Matt-et, és egy futurisztikus páncélba öltözött csávó vette át a helyét. A következő hónapban még tizenöten érkeztek egy vertibird-el. Azóta a Pusztaságban repkednek, és lecsapnak mindenre, ami nem emberi és mozog, kíméletlenül elpusztítva mindent. Azóta ÚKK és környéke tényleg sivatag. Én személy szerint aggódva figyeltem az eseményeket. Előbb a Testvériségnél, aztán a Kongresszusban is erősödött a militarista szárny, és ha nincs Tandy lánya, ma akár már diktatúrában élhetnénk. Sokat beszélgettem erről Sam Carter tábornokkal, a Rangerek egyik századparancsnokával. Ő mélázva mesélt azokról az időkről, amikor a Rangerek még békefenntartók voltak, polgárok először, és csak aztán katonák. Ma viszont...
Ekkor egy golyó süvített el a fülem mellett. Azonnal hasra vágódtam, szemem lehetséges fedezékek után kutakodott. A lövés csak szemből vagy oldalról jöhetett, a hátam mögötti teret mindig szerettem tisztán tartani -persze városi terepen ennek vajmi kevés jelentősége van-. Ekkor újra felhangzott egy lövés, hangja alapján mesterlövészpuska lehetett. Oldalra gurultam egy szikla mellé, ledobtam magamról a zsákot, csőre húztam az egyik Eagle-t, majd kikémleltem. Mint a cápák a vérszagra, úgy gyűlt a gang a lövésekre. Eddig három alakot számoltam össze, akik elég szarul próbáltak rejtőzködni egy-egy törmelékdomb mögött. Fegyvereket ekkor még nem láttam, viszont megjelent két másik játékos, akik láncon hozták a vérebeiket. Körülbelül 100 méterre lehettek tőlem, amikor a kutyákat elengedték. Előhúztam a másik Eagle-t is, és vártam. Biztosan arra számítottak, hogy a kutyák miatt majd kiugrom a fedezékből, és akkor a mesterlövészük kényelmesen leszedhet. Megvártam, amíg a dögök közel érnek, majd beledupláztam az elsőbe. Az vonyítva csavarodott meg a földön, azonban túl közel engedtem a másikat. Átugrott a tetemen és rám vetette magát. A nyakamon próbált fogást találni, viszont a csatapáncél nyakrésze szilárdan tartott. Gyorsan ráharapott a védekezésül magam elé kapott bal kezemre... ekkor lőttem fejbe a másik kezemben tartott Eagle-lel. Tipikus hiba, nyugtáztam magamban. Ezek a kutyák arra harapnak, amit odatartasz nekik. Odébb löktem a tetemet, majd kikémleltem a szikla mögül. Ahogy vártam, a játékosok nem mertek ezek után a nyílt terep felől megközelíteni, inkább a sunnyogást választották (nyilván minél kevesebb lőszert akartak eldurrogtatni). - Remek- gondoltam magamban -Plusz idő nekem-
Lecsatoltam a rohampuskát a zsákról, óvatosságképpen kiugrattam az első két sörétet a töltényűrből, hogy meggyőződjem róla, nem világító golyó-e. Egyszer az egyik kadét nagyot szívott ezzel, hogy társai poénból helyzetjelzőt táraztak neki, ő meg elárulta vele a pozícióját. Alkonyatkor egy ilyen golyó még bőven észrevehető akár egy mérföldről is, én pedig nem akarok még látogatókat. Visszalöktem őket a tárba, majd elővettem két gránátot. Ha meglátok valakit dobótávolságon belül, odaverem neki az egyiket. A másik maradjon csak tartalékba. Az első úgy is meg fogja őket győzni, hogy mégis csak az unga-bunga taktikát kellett volna egy ellenfél ellen választani. Akkor meg kitárazom beléjük a sörétet, hehe. Szerencsém volt, rögtön két punk jött Uzikkal szorosan egymás után az egyik fal mellett. Kihúztam a szeget, vártam pár szívdobbanásnyit, majd a képükbe hajítottam az áldást. Pont ahogy számítottam, még földet érés előtt robbant. A tagoknak még meglepődni sem volt idejük. Véres morzsalék és cementpor repkedett a helyükön. Ekkor trappolást hallottam a hátam mögül. Megfordultam, és egy baseballütő úgy fejbe vágott, ahogy az illik. Megpróbáltam oldalt gurulni, miközben azon filóztam, egybe marad-e a fejem. A lövész momentán kurvára nem érdekelt. A második gyomros ütést már a puskámmal fogtam fel, de az ütő fennakadt rajta. Tökön rúgtam a játékost, aki engedett a nyomáson. Ekkor oldalt fordulva egy finom ujjmozdulattal full-automatára állítottam a rohampuskát, és belesoroztam. A punk szabályosan a levegőbe repült, rám vér fröcskölt. Tőlem majd két méternyire ért földet, tenyérnyi lyukakkal a hasában. Irdatlanul hasogatott a fejem, a közvetlen veszély elmúlása után elhagytam magam. A harmadik lövésre észbe kaptam, és visszahenteregtem a szikla mögé. Még két nőt láttam lándzsával tőlem 8-9 méterre egy hézagos sarok takarásában. Ők láthatták, hogy észrevettem őket, mert pillanatnyi habozás után úgy döntöttek, hogy mégsem bújnak vissza a fedezékbe, hanem rám jönnek. Lélekben vállat vontam, majd két egyes lövéssel felkentem őket a szemközti ház falára. Pechükre egyik sem halt meg, ott fetrengtek a porban a fájdalomtól. Az egyiknek a csípőjét, a másiknak a mellét roncsolta a lövés. Lassú, csúnya haláluk lesz, attól függetlenül, hogy ma ki nyeri a csatát. A szikla másik oldalát SMG sorozat nyaldosta, a banda kezdett begerjedni. Arccal most ismét a lövész feltételezett irányába fordultam, éppen jókor ahhoz, hogy egy újabb játékost nyomorítsak meg, aki volt olyan bátor, hogy szemből jöjjön rám, amíg én a két nőre figyelek. Mindkét térdét elkaszáltam, ő csak nyomorék marad egész életére. Óbégatva, kezéből elhajítva a géppisztolyt próbált odébb mászni. Sajnálattal nyugtáztam, hogy kezdenek felülkerekedni a helyzeten. Ha itt maradok, megengedem nekik, hogy a jó öreg falkataktikát használva körbezárjanak. És semmi kétség, ha ez sikerül nekik, ők nyertek. Helyet kell változtatnom! Elhajítottam a másik gránátomat is úgy "bele a közepébe" alapon -találhatott, mert sikoltozást hallottam-, majd kihajítottam a zsákom a szikla mögül egy házfal mellé, úgy két méterre. Persze, hogy nem ment el odáig. Rohadj meg! -morogtam, majd utánavetődtem. Felugattak a géppisztolyok. Golyó és törmelék záporzott rám, egyet még be is kaptam, de elakadt a mellrészben. Mikor újból fedezékbe értem, körbenéztem. Egy régi ház belsejében álltam, a fal egész jó állapotban volt. Szépséghibaként csak annyi volt felróható, hogy -bár az teljes hosszában állt- mind a két sarka hiányzott a háznak. Hátamat a falnak vetve kinéztem jobbra. Éppen három bandatag próbált egy leszakadt bádogtetőt megkerülni. Az elsőt mellbelőttem, a másodikat sorozni akartam, ekkor kattant a fegyver. A halott ember utolsó hangja. Ledobtam magam mellé, majd golyózáport zúdítottam rájuk a két Eagle-lel. A falakból ez a golyó is ökölnyi darabokat szaggatott ki, a két játékoson pedig egyszerűen átment. Vér spriccelt, azok rongyként hanyatlottak a földre. Ballra fordulva puffogtattam még párat -teljesen feleslegesen-, csak hogy higgyék, bőven vagyok még lőszerrel, és hogy elérjem az utcán heverő zsákomat. Mikor a szán az Eagle-en is hátrasiklott, megpróbáltam a kezemmel elérni. Persze, nem sikerült, de a banda golyózáporral tapsolta meg a dicséretes próbálkozást. Aztán a közelben talált vaskampóval már sikerült megkaparintani a zsákot. Miközben táraztam a puskát, nagyon reméltem, hogy nincsenek már sokan. Ugyanis - sajnos- ők játszanak hazai pályán.
-A jó kurva anyátokért kellett nektek ma erre jönni! - három-
-Kurva, kurva, kurva anyátokat! - hét-
-Ez az, lőj ide bazmeg! - kilenc-
-Kimegyek, kitárazok belétek köcsögök! -12, teli a tár-
Éppen kinéztem volna, mikor valami nagyon csúnyát hallottam. Akinek a füle mellett sütöttek már el támogató géppuskát, az sohasem felejti el. A .50-es lőszert úgy szarja ki magából, hogy fát lehet vele vágni. Gondolkodás nélkül elhasaltam és olyan kicsire gömbölyödtem, amekkorára csak lehetett. Előbbi helyemből először csak lyukat, aztán kidőlt falat csinált a fegyver. Vagy húsz kiló törmelék esett le, amikor ledőlt a falhoz tartozó tető is, természetesen rám. Sisakomból már vér szivárgott és én is kezdtem fáradni. A játékosok meg csak jöttek és jöttek. Megpróbáltam a hátamra fordulni, és lábbal ellökni a tetőelemeket magamról. Ez sikerült is, csakhogy a törmelék helyébe beköszönt egy repeszgránát. Magamban elbúcsúztam az élettől...de nem robbant fel. Uhhh. Egy-null a védőangyalomnak. Feltápászkodtam, megpróbáltam legalább a lőszeres zsákot kirángatni magammal, ekkor egy sorozat hanyatt fektetett. Most, hogy kényelmes fekvő helyzetbe kerültem, legurultam a törmelékkupacról, és arccal a támadóim felé fordultam. Olyan kényelmes helyzetben voltam, hogy az egykori házat, amiben most hasaltam, csak egyfelől lehetett megközelíteni a félig leszakadt tető miatt. Kánaán! Hárman próbálkoztak bejönni, nem teljesen úgy sikerült nekik, ahogy eltervezték. Válogatás nélkül tüzeltem mindenre, ami belépett. Láttam, megint arra játszanak, hogy ürítsem ki a tárat. Egy gyors pillantás a fegyverre, egy tipp, kb. még négy golyó.
-Bazzeg, kifogyott! - üvöltöttem-
Ezt bevették, és ketten spuriztak be a házba. Bumm, bumm, bumm, bumm, katt. Itt a vége. Mire megint betárazok, kinyírnak - gondoltam-, de azért járt a kezem. A zsákomhoz gurultam, gyorsan belöktem 4 vöröset a tárba, majd figyeltem. Semmi, még kettőt gyorsan. És így tovább, egészen az örökkévalóságig...
Végül is, zavartalanul betárazhattam. Csak ekkor tűnt fel, hogy csend van. A levegőt átható lőporszag töltötte meg, számban fémes ízű nyál gyűlt, nem kissé szédültem. Magamba nyomtam egy stimet, majd kinéztem. Sehol senki. Ezek most vagy megunták, vagy elfogytak, vagy csak más taktikára váltottak. Ekkor hangzott fel az "Ólmot a népnek!" kiáltás, ami csakis egy valakitől jöhetett: Lance Roberts-től, az A század egyik hadnagyától. Ekkor elkezdődött kint a tánc. A környékbeli háztömbökből Rangerek sorjáztak ki az utcára, felugattak a HK-k és .50-esek. Ezt tetőzve egy rakéta csapódott a mellettem levő házba, ami végleg meggyőzött arról, hogy el kell húznom innen. Kirángattam a zsákomat a rom alól, felkaptam a két Eagle-t, és kirohantam az utcára. A raj, híven az eddigi szokásához a lehető legdurvább fegyverarzenált vetette be, ami a rendelkezésére állt. Gránátvetők, .50-esek, lángszórók, gépágyúk. Rövid időn belül (kb. másfél perc) a negyedben is romba dőlt, ami nem tudott. A gyors erődemonstráció alatt a banda megmaradt része fejvesztve menekült -én is ezt tettem volna-, a Holtváros lassan elcsendesedett.
Miután rendbe szedtem a cuccom meg a fegyvereim, elindultam megkeresni Lance-t. Csak most tűnt fel, hogy három helyen kibaszottul fáj a mellkasom, és egy kicsit sántítok is. Minden golyót megfogott a páncél, de az embernek csak ilyenkor szokott feltűnni, hogy adott esetben hányszor halhatott volna meg. A raj öt háztömbbel odébb állomásozott. Az egyik impozánsan épen maradt házban rendezték be a szállásukat.
-Ti meg mi a rákot kerestek itt? -kérdeztem félig vigyorogva Lance-től-
-Na, látjátok fiúk? Ezt nevezik a Fürkészek hálának. -vigyorgott ő is, miközben megölelt-
-Épp időben érkeztetek. Jó volt az időzítés. Kösz
-Először rögtön közbe akartunk lépni. Ez a banda más sok ártatlant kicsinált. De mondták a srácok, hogy szintén zenésszel van dolguk. Láttuk, jól elszórakozol, és gondoltuk, nem rontjuk el a mókát.
-Tudod, hogy ez nekem nem móka. Nem szeretek ölni.
-Persze, persze, tudom. Jól vagy?
-A haverom megfogott mindent. -ütöttem meg a páncélt-
- Remek. Te megkaptad már az új ukázt?
-Nincs Pipboy-om.
-Gyere velem! -invitált Lance egy elfüggönyzött helység felé-
Az asztalon lévő Pipboy halványkék fénnyel világította meg a fülke falait.

Minden Ranger járőrnek, rajnak és portyázónak P9-S5 szektorig! A Tízesek nagy ellenséges erő jelenlétéről számoltak be a Q4, R3 szektorok és a 15-ös Menedék körzetében. Több karavánt elvágtak és lemészároltak. A 15-ös Menedék nem elérhető. Feltehetően ostrom alatt áll és/vagy elfoglalták. Minden aktivitást felfüggeszteni vörös béta prioritással bezárólag, rajokba szerveződni, felmenteni és biztosítani a helyszínt a Testvériség megérkezéséig. Kijelölt gyülekezőzónák: P2 kappa, R4 omikron, S4 alfa ....
-Nem egyszerű a helyzet. A Tízesek minden nappal egyre többet veszthetnek.
-Honnan veszed? Nem lehet, hogy már mindannyian halottak?
-Kizárt. Egyrészt, egy Ranger század sokkal több szart is túlélt már. Másrészt, a Menedék nagyon jól védhető. Ha megszorulnak, még akkor is ott van a bunker. Oda a légy se repül be, ha úgy akarják.
-De gondolj bele Lance...mekkora erő kockáztatna egy lövegekkel és fallal elkerített település ostromát...Iszonyat sokan lehetnek.
-Persze, ezért nem tudták még a Tízesek kifingatni őket. Na de majd mi megmutatjuk...Velünk tartasz? -kérdezte váratlanul-
Bármit mondhattam volna. Úgysem tudta volna, hogy mekkora prioritású a küldetésem. Mint ahogy a történetet Sherly-vel is örök homály borította volna. Lettek volna nélkülem is elegen. Egy ember nem oszt, nem szoroz egy ilyen rajtaütésnél. Aztán eszembe jutott a Menedéklakó. Ő is egy ember volt. Csak egy ember. Visszaszerezte a vízchipet. Megölte a Mestert. És még hány mutánst meg rablót mészárolt le ezért. Nem kapott érte köszönetet. Talán Sherly miatt, talán a bajtársaim miatt...nem tudom, miért. Ránéztem Lance-re, megütöttem a páncélomat, és csak ennyit mondtam: Naná.
Második lemez vége
Lejárt a szalag, felkelt a Hold. Kinyújtóztattam a lábam a sátorban. Lance úgy aludt, mint egy kisbaba. Csendben, hogy fel ne ébresszem, magamra vettem a páncélom, és körbejártam az állásokat. Leszidtam a bóbiskolókat, megdicsértem az ébereket. Az ÚKK-ra gondoltam. Az otthonomra. Sziget az óceán közepén. Egy hely, ahol az emberek boldogságban élnek. Ezért vagyok itt, most már biztosan tudom. A sötétedés előtti vihar már elült, de most nyugodalom helyett vérszagot hozott a szél. Végignéztem az embereken. Fáradtan, kimerülten, mégis csillogó szemmel feküdtek az állásokban, fegyverüket ölelve asszonyaik helyett. Eszembe jutott egy régen holt költő verséből egy részlet: "Özönvíz táj ez, tág és szédítő, a kőkorszaknál ősibb az idő, emlékezés sem kíséri az úton, ekképp mesélték, csak innen tudom"
Kis könnycsepp jelent meg a szememben. Most értettem csak meg, majd fél hónappal utána, hogy Sherly miért akart maradni. Ő tudta, hogy Joey halálával mások elkerülhetik az ő sorsát. És feláldozta magát az arctalanokért. Soha sem fogja senki megtudni, és soha sem fogja senki megköszönni neki. Arctalanul, név nélkül, egyedül halt meg. Neki kellene most az én helyemben lenni, és én érdemelnék halált. Mindenki egyedül hal meg. Előkotortam az egyik martalóctól lenyúlt utolsó szivarom. A régiek aztán tudták, mi a jó. Lassan fújtam ki a füstöt, kiélvezve minden pillanatot. A Holdat nézve azt hittem, álmodok. Felhők gyülekeztek az égen. Miután elégett a szivarom, olyasmi történt, amit a Pusztaság nem látott a Háború óta. Eleredt az eső. És éreztem, hogy ma itt mind egy jobb világért harcolunk.
Sóhajtottam. Távol van még a hajnal. Talán az utolsó. De addig még van idő...




Harmadik audióbejegyzés
Ned Sanderstone hadnagy, ÚKK Rangers
Volt 15-ös menedék, 2292. Április. 11, hajnal
17-18.nap


Lance Vadászai már két nappal a Reno-i kaland után kiegészültek két Broken Hills-i járőrrel, aztán másik három különvált raj a D századból csatlakozott hozzánk. Számunk így már 70 körül járhatott. Az R4-es szektorban -ami a legmélyebben benyúlik az ellenséges zónába- ütöttünk tábort elsőnek, még az előőrsöt és az őket követő hadtápot is megelőzve. A majdnem 130 mérföldes távot alighanem rekordidő, 4 nap alatt tettük meg. Elcsigázottak voltunk, de folytatnunk kellett. Hozzáláttunk biztosítani a helyszint. Táborverés után Lance -mint az A század jelenlegi rangidőse- a többi hadnaggyal egyetértve két nap pihenőt engedélyezett, amíg létrejön a kapcsolat a többi csapásmérő egység között, és amíg meg nem születik az offenzíva időpontja. Nekem nem volt olyan szerencsém, hogy pihenhessek ennyit.
Az első napon el kellett távolodnom az R4 szektortól, hogy felderítsem a 15-ös Menedék környékét. Lance-t aggasztotta a rádiócsend, a járőr rádiósai folyamatosan próbáltak kapcsolatba lépni a Menedék számítógépével, mindhiába. Előzetes tanácskozáson a hadnagyok -az én javaslatomra- elfogadták a tervet, miszerint ha a Menedéket sürgősen fel kell menteni, akkor megindulnak a többi század bevárása nélkül. Támadást indító jelként az egyik magaslaton elhelyezett zöld jelzőfényben egyeztünk meg. Miután felvettem a rohamcuccot, kiválasztottam azt a három embert, akit magammal viszek a bevetésre: Ront, a Broken Hills-i járőr egyik lövészét, Jockot és Hájpacnit, ők a D-század mackósai.
Az alkonyati vihar után indultunk útnak. A telihold miatt igyekeztem folyamatosan magaslatokon haladni, és ez rendesen lelassított bennünket. Körülbelül két óra múlva érkeztünk meg a volt Menedék 15 külvárosi részéhez. Ez kb. 50 évvel ezelőtt még lakott terület volt, amikor ÚKK megalapította itt a kolóniáját, a település délebbre tolódott, ezt pedig senki sem lakta már. Lepusztult fémtemető volt, szinte már terep, a volt bádogkunyhók között vastag csomókban állt a gaz. Ezt az ÚKK botanikusai egy plusz dicséretnek tartották, mert a termékenyítő permetből néhány éltető köbcentit a szél mindig erre sodort. Kínos csend honolt a külvárosban, beljebb hordókban őrtüzek égtek. Igyekezve mindig holttérben maradni, négyen szétszóródva fokozatosan nyomultunk a belváros felé, a szabályos arcvonalat megtartva. Mint a nagykönyvben. Örömmel nyugtáztam, hogy a srácok értik a dolgukat. Egyszer sem zörrentek össze a rakaszok a mellükön, egyszer sem léptek drótba, bádogdarabba, vagy egyéb hangos jóságba. A szemem sarkából egy fedezékből előremeredő fegyvercsövet vettem észre előttünk. Kézjelemmel megállítottam a társaimat, majd szépen behátráltunk egy acéllemez mögé.
-Ron, Hájpacni, hátbiztosítást kérek. Jock, te figyelj előre, és fedezz az ötvenessel, ha kell!
-három vigyor és egy bólintás volt a válasz-
A rohampuskát hátrahagyva közelítettem meg az állást. A géppuskafészekben szerencsémre nem volt senki, viszont egy félig üres sörösdoboz meg egy nemrég "elhasznált" újságpapír emberi jelenlétre utalt. Úgy döntöttem, itt a lehető legjobb alkalom, hogy foglyot ejtsek.
Visszatértem a társaimhoz, röviden felvázolva a helyzetet. Körülbelül egy órát várhattunk, mikor beszélgetést hallottunk a géppuskafészekből. Míg Ron előhalászta a pisztolyát, a két mackóst elküldtem a magaslat irányába, hogy tisztítsák meg a terepet. Ha dráma lenne és jelezni kell, nem engedhetünk meg semmi késedelmet. Ronnal együtt kúszva közelítettük meg az állást. Nem akartam bármi fontosról lemaradni. Intettem Ronnak, hogy nyugi. A homokzsákoktól szinte lépésnyire már tisztán hallottam, miről beszél a két fickó.
-Ha kijönnek rajtam a jelek, ígérd meg, hogy golyót röpítesz a fejembe!
-Eh, baromság. Nem kell félni, amíg nyomás alatt van.
-Honnan szedtétek ezt a dögöt?
-Valami elhagyott katonai bázis faláról kapargatták le a kutatók innen jóval nyugatabbra.
-Téboly, hogy mik vannak. De mit akar vele Darion? Zsarolni az ÚKK-t?
-Mit tudom én. Lényeg, hogy a széllel terjed. Láttad, milyen viharok vannak mostanság. Amíg nálunk van a fiola, nem mernek hozzánk nyúlni a Rangerek sem.
-Láttad, hogy Darion elment ma este?
-Nem. De ha elment, akkor mi van?
-Bárcsak magával vitte volna azt a kurva löttyöt is! Nem lehet, hogy belőlünk akar mutánsokat csinálni?
-Akkor ő is az lenne, haver. Nyugi, Darion idegbeteg, de nem ostoba.
-Kösz.
-Megyek, még meg kell néznem a többi állást is.
Sápadtan elhátráltam a fészek mellől. Ron értetlenkedve bár, de követett vissza az acélfal mögé.
-Ide hallgass! Nem kockáztathatunk. Ha elszúrjuk, valami sokkal nagyobbat szabadíthatunk el!
-Mit hallottál?
-Valami vírusról beszéltek, ami mutánsokká változtatja a vele érintkezőket, és széllel terjed. Nem tudom, mennyit olvastál a világégésről, de...
-F.E.V.?
-Valószínűleg.
-A kurva életbe! Hogy az isten haragjába kerülhetett hozzájuk? Azt hittem, ilyet már nem találni sehol sem.
-Ez most részletkérdés. Azt mondta a tag, aki valószínűleg tiszt, hogy amíg nyomás alatt van, nincs baj. Csak egy helyen tarthatják nyomás alatt...
-A Menedékben.
-Igen. Le kell adnunk a jelzést. Bár valószínűleg már mindenki halott vagy esetleg túsz, de nem engedhetjük meg, hogy a vírus visszakerüljön az illetéktelen kezekbe. Itt az alkalom a támadásra. Lezárjuk a Menedék bejáratát. Ha elszabadul, ha nem, csak odabent pusztíthat. Aztán ha túléltük, megvárjuk, amíg kintről felmentenek bennünket.
Amíg Hájpacni és Jock még váratott magára, én körbekémleltem a tábort. A számbeli túlerő nem volt kérdéses, a játékosok kétszázan simán megvoltak. Közelebbről szemügyre véve azonban a fegyverzetük egyenlőnek látszott az A század teljes arzenáljával. A belváros akár egy erődítmény, sebtében összebarkácsolt tornyok, lövészárkok, géppuskafészkek. Kérdésessé vált, hogy Lance csapata labdába rúghat-e itt. Visszaúton zsákmányoltam egy bőrdzsekit meg egy fejpántot egy részegtől. Miután megjöttek a lógósok, röviden összefoglaltam a helyzetet a két mackósnak. A tervvel egyetértettek, azt azonban határozottan ellenezték, hogy ők bemenjenek a Menedékbe.
-Nekünk nincs más fegyverünk ezen és egy késen kívül. -csapott Jock a .50-es géppuskára-
Nem vihetjük be feltűnés nélkül. Akkor inkább kint maradunk és szórjuk nekik az áldást, amíg ti bejuttok!
Hájpacni lelkesen bólogatott. Belegondoltam, hogy igazuk lehet, más feladatot kell nekik találnom.
-Jó. Akkor ti meggyújtjátok a fáklyát, maradtok pár percig, aztán Lance elé indultok, megmutatjátok a tábor sebezhető pontjait. Mondjátok meg neki, hogy nem muszáj egyből lerohannia a tábort. Mi a Menedékben pár napig simán elvagyunk. Viszont számoljon azzal, hogy érkezhet felmentősereg. Így alakítsa ki az állásokat, ha a hosszabb ostrom mellett dönt.
Elváltunk, ők beleolvadtak az éjszakába, mi elkezdtük elásni a cuccunkat meg a fegyverünket egy épület oldalához. A fegyveren kívül a páncélt meg a rohamcuccot is le kellett dobni, ezzel érdekes dilemmával kellett szembesültünk. Most lőszert vigyünk a pisztolyokhoz, vagy stimet és kötszert?
-A te mordályodba alapból kevesebb fér, mint egy sima Eagle-be. -mutattam Ron .50-es pisztolyára- Ráadásul nagyobb is.
-Valóban. És?
-Te hozz cuccot, nekem a két póttárral együtt 120 golyóm van ezekbe.
-Kabbe! De van benne logika -mondta Ron, miközben elkezdte az övébe tűzött tárakat kiszórni-
Kis malőr árán -elszakadt a dzsekim- sikerült Ronnak is egy hasonlóan diszkrét, rikító vörös nacit, fekete dzsekit szerezni. Két sörösüveget felmarkolva elindultunk a sárkány barlangjába.
Ront többször oldalba kellett ütni, hogy tovább játssza a részeget. A belvárosban -ami igazából egy nagy lakónegyed volt csak, a külvároshoz hasonló bádogbódékkal-mindenfelé bajtársaink tetemei hevertek. Sokan a piától beindulva a hullákba lőttek, mások dögkeselyű módjára járták a tetemeket, hogy a dögcédulákat összegyűjtsék. Ezekből aztán különböző méretű csokrokat képeztek, és a nyakukba akasztották. Másutt Ranger sisakokat lyukasztgattak a mordályaikkal. Ez maradt a Tízesekből. Akik bátrabbak voltak nálam, és maghaltak egy olyan harcban, amiben nem nyerhettek. Ha ez a Darion valóban ilyen idegbeteg, vajon mit csinálhatott a lakosokkal? Megint csak az az érzés fogott el, amit a rabszolgahajcsároknál éreztem. Szinte láttam a szememmel, ahogy berontanak a házakba és az egymáshoz bújó, rettegő embereket agyonlövik. Nekem is nehéz volt a szerepemben maradni. Ismét Sherly jutott az eszembe. A borzalmakat látva egy valamit tudtam biztosan: ha kell, ma meghalok, hogy ez ne történhessen meg az ÚKK utcáin. Ma nem leszek megint gyáva. És nem hagyom, hogy mások haljanak meg helyettem.
A Menedék szintjére egy kőbe vájt liftakna vezetett, reméltem, még használható. A lift előtt valószínűleg a szállásaik lehettek, mert itt tolongott a legtöbb játékos. Egy őr állt mindössze a lift előtt, ő még józan volt. Mi Ronnal letelepedtünk egy fa tövébe és vártunk. Egy örökkévalóságnak tetszett az idő, mire mindenki bemattosodott vagy elaludt. A Hold állásából ítélve már majdnem egy óra eltelt. A magaslaton már rég kialudt a fáklya, mi pedig reméltük, hogy Lance csak akkor indítja meg támadást, amikor mi már bent vagyunk a Menedékben. Oldalba böktem Ront, hogy akcióba lépünk. Ő támolyogva előreindult, majd az őrben megkapaszkodott.
-Te ’ haa-aa-ver, nem to-od mee-ee-hhhere lehet itt nőt találni? Tudod, nőt! -mutatta Ron-
-Hú bazzeg! -legyezte az őr a levegőt maga előtt- Te aztán kész vagy. Menj, pihenj le, pajtás!
-Vááá-hhh-já, ez mozog. -mondta Ron, majd lerántotta az őrt a földre, miközben megpróbálta elszorította a nyakát. Én két pillanat múlva a késemet a földön kapálózó fickó tarkójába szúrtam. Egy nyikk nélkül halt meg. Ez tiszta munka eddig. A kulcskártyáját elvettem, majd hívtam a liftet. Ron addig a hullát elpucolta egy házfal mögé, a vért berugdosta porral. Szintén egy örökkévalóságnak éreztem, amíg megérkezett a lift. Odabent megkerestük és kicsavaroztuk egy késpengével az irányítópanel csavarjait. Nem árt kétszer bebiztosítani a hátunkat. Persze ezzel csapdába is kerültünk, de ezzel még mindig jobban jártunk. Mikor leértünk, elvágtuk a vezetékeket. A lift meghalt, mi pedig kiléptünk a neonfényes folyosóra.
A 15-ös Menedéket annó felrobbantották, és széthordtak belőle minden mozdíthatót. Azonban mikor az ÚKK ismét visszanyerte a hatalmát a szektorban, de a helyzet viszont még instabil volt -más bandák próbálták meg a kezüket rátenni a Menedékre- az akkori parancsnok stratégiai okokra hivatkozva újjáépíttette és berendezte. Akinek érzékenyebb volt az orra, az még a fémlemezek friss szagát is érezhette idelent. Ronhoz fordultam.
-Oké, innentől sunyítás, de az első gyanús mozdulatra lövünk. OK?
-Rendben.
Az első lövés nem váratott sokáig magára. Rögtön az első sarokfordulón egy őr állított meg bennünket.
-Állj! Jelszó?
Ron széttárt kézzel elém lépett, én előhúztam a háta mögött az egyik Eagle-t. Egy darabig együtt mozogtam vele. Hallottam, amint valamit halkan motyogni kezd az őrnek. Az közelebb hajolt, én ekkor kiugrottam a takarásból, egyik kezemmel az őr gyomrába nyomtam a csövet amennyire csak tudtam, a másikat a szájára téve a szemközti falnak szorítottam. Ron velem együtt mozdulva lefogta a két kezét, én pedig meghúztam a ravaszt. Mindig az ellenfél teste a legjobb hangtompító. A tag értetlen, üveges szemmel csúszott le a fal mentén, mögötte vér fröccsent a fémre. Csak a hüvely koppanása hallatszott a padlón. Ezt a hullát már nem tudjuk hova elpucolni.
-Akkor nincs más hátra, mint előre.
-Egyetértek. -húzta csőre Ron a .50-esét-
Végigspuriztunk az első szint folyosóin, de - szerencsénkre - ellenállásba nem ütköztünk. Ekkor végigjártuk az összes szobát és raktárt a szinten. Ahol alvó játékost találtunk, örökre elaltattuk. Mindez kb. 10 perc alatt zajlott le. A központi liftnél találkoztunk.
-Te nézd meg, hozzá tudsz-e férni a biztonsági rendszerhez, vagy legalább a riasztóhoz. Én keresek egy alkalmas vaselemet a lifthez!
Ron pár perc múlva fejcsóválva visszatért a lifthez, ahol én már egy impozáns, vagy 50 fontos vasöntvénnyel várakoztam.
-Nem, semmi. Mindent a központi számítógép irányít.
Ezen nem lepődtem meg túlságosan.
-Ron, a második szint általában raktárszint. A fontosabb cuccost mindig a legmélyebben tartják a központi szinten. Elvileg nem muszáj lemennünk. Mit gondolsz?
-Biztos, hogy nem lehet lent az F.E.V.?
-Nem. De a második szinten egyedül, ráadásul lőszer nélkül könnyen túlerőben lennének ellened.
-Még ki se mondtam, de már meggyőztél. Akkor irány a harmadik szint. De mi van, ha elhívják a liftet és a hátunkba kerülnek?
-Ezért hoztam ezt. -mutattam fel a vasöntvényt-
- Zseniális, gyerünk!
A lift levitt bennünket a harmadik, egyben legmélyebb és legnagyobb szinte. Mi Ronnal a lift ajtaja mellett, minimális takarásban nyomorogtunk két oldalon. Az én kezemben a két Eagle, nála a .50-es meg a kés.
-Mehet? -kérdeztem szó nélkül-
-Hadd szóljon! -bólintott Ron-
Egyszerre fordultunk ki a folyosóra, kezünkben a célratartott pisztolyokkal. A megvilágított folyosón összesen egy testhezálló, fekete bőrcuccot hordó nő állt, aki kérdőn nézte a mi elszánt kettősünket. Furcsa patthelyzet. Lőjek, vagy várjak, lehet hogy együttműködik? Aztán győzött az életösztön....Bummm! Az Eagle fület bántóan sikított a folyosó csendjébe, a nő szétvetett karokkal terült el. Egy hüvely koppant. Biztos voltam benne, hogy még sok másik fogja követni.
Ron macskagyorsasággal spriccelt ki a liftből, majd bevetette magát a legközelebbi szobába. Két dörrenést hallottam, aztán Ron visszajött az ajtóba fedezni engem, amíg a buzi nagy vasdarabbal bajlódok. A játékosok feléledtek, már hárman kezdtek szemezgetni felém a géppisztolyaikkal a legközelebbi sarok takarásából. Ron még lőtt hármat, aztán újratöltött. Ekkor felfüggesztettem a sziszifuszi munkámat a vasdarabbal, és az Eagle-lel oda-oda durrantottam annak, aki kinézett a takarásból. Mikor Ron végzett, megint cseréltünk. Amikor végre a vasdarab a helyére került, a fedezettűz mellett én is behúzódtam a szobába. Odabent sötét volt, de a nyitott ajtó fényénél még így is láttam a két ágyon fekvő, fejbelőtt játékosokat. Nem volt valami szép látvány, hogy mit ne mondjak. Régebben azt kívántam, ha golyó fog kinyírni, akkor ne .50-es legyen. Ezen kérésemet megint csak nyomatékosítani tudom a védőangyalomnak. Ron beszüntette a vaktába lövöldözést és csak biztos célpontra tüzelt. Eredményképpen már két játékost leszedett. De ez nem mehetett sokáig tovább. Tapasztalatból tudom, hogy az ilyen szituációk gránáttal szoktak végződni. Szemezgettem a gondolattal, hogy át kéne mennem a szemközti szobába, mert itt nem nagyon tudok mit kezdeni magammal, nem érvényesül kettőnk tűzereje, csak felváltva. - Tekintve, hogy az ajtóba egyszerre csak egyikünk fért be. - Ekkor jutott csak eszembe, hogy megnézzem a két szobatársunk fegyvereit. Nos, gránát nem volt, de volt helyette automata sörétes. Szűk folyosóra nem is kívánhattunk volna jobbat. A fegyver remekül megdobhatja Ron tűzgyorsaságát, aki 5-ös tárakkal szarakodva egyébként sem nagyon tudott volna fedezni. Odanyújtottam.
-Átmegyek a szomszéd szobába! Fedezz!
Ron felvette a sörétest, majd kivárt. Amint felbukkant az első arc, lőtt. Én kivetődtem, de hallottam az óbégatást. A faszinak valószínűleg leszakadt a fél arca, esetleg meg is vakult. 7.62-es golyózápor fogadott odakint, de egy horzsolással sikerült megúsznom. Odabent sötét volt, a folyosóról jövő fény nem hatolt be minden sarokba. Nekem nem volt éjszakai látásom...Iszonyú fájdalom hasított a bal karomba. Felüvöltöttem. Éreztem, amint patakokban kezd ömleni a vérem a földre, kezd elhagyni az erőm. Felemeltem az Eagle-t, belelőttem párat a sarokba, bár a célzással ekkor már nem nagyon törődtem. A játékos kibukott egy szekrény mögül, keze még mindig görcsösen kapaszkodott az SMG markolatába. Még a földön is lőttem bele, a fájdalomtól majd el ájultam. Ekkor Ron vetődött be mellém a szobába. Odavonszolt az ajtóhoz. Amíg én a jobb kezemben levő Eagle-lel fedeztem, ő beadott két stimet és elkötötte a vérzést. A fájdalom helyét lassan tompa érzéketlenség vette át a karomban. Nem mondom, hogy mint újkorában, de célozni már tudtam vele. Miközben Ron tüzelt, én most cseréltem tárat először. Odakint szaporodtak az áldozatok, szemmel láthatóan a banda még nem kerített se gránátot, se pár bátor embert, aki elintézne bennünket. Én megnéztem a játékos zsebeit, és nem akartam hinni a szerencsénknek, mikor gránát akadt a kezembe. Én nem csak egy...
A detonáció elpucolta a hullakupacot a folyosó közepéről. A beállt csöndet kihasználva kisorjáztunk a szobából. Nem vagyok benne biztos, de szerintem sikerült egy kicsi részt restaurálnunk a Menedék eredeti arculatából. Körülbelül 50 éve pont így nézhetett ki, mint ez a folyosó. Mindenfelé ökölnyi lyukak, vérfoltok, belsőségek. Szinte söpörni lehetett volna a töltényhüvelyeket meg a gyöngysörétet a padlón, és vágni a füstöt a levegőben. Ettől fogva nem volt megállás. Ami szobát találtunk, bevágtunk rajta egy gránátot, aztán megvártuk, kijön-e valaki. A harc a legalsó szintért majd egy óránkba telt. Mikor meggyőződtünk róla, hogy mi vagyunk az egyetlen túlélői a csatának, én a raktárak felé indultam, Ron a központi gépterem felé. Ekkor ötlött csak az eszembe, hogy mi van, ha a játékosok elengedték a harc alatt a vírust? Reméltem, ez a Darion nem volt annyira hülye, hogy mindenki számára hozzáférhető helyen tárolta. A raktár ajtajának meg kellett bütykölni az elektronikáját, de ettől megnyugodtam, hogy nem nyúltak hozzá. Bent egy rozsdamentes acéllal elkülönített 2x2 méteres helységet láttam, benne egy nagy káddal, amiben kékes színű folyadék úszkált. A falon volt egy nyomásmérő, hatszoros légköri nyomást olvastam le róla. Ezek szerint sikerült. Már csak Lance-nek kell ugyan ilyen győzelmet aratnia odafent. Ron közben beállította a Menedék külső megfigyelő rendszerét, amin keresztül nyomon követhettük a fenti csatát. Én a rádió mellé telepedtem, hogy plusz információkkal lássam el a fiúkat a belső védelmi gyűrűről. Mielőtt hívtam volna az A századot a rádión, Ron megemlítette, hogy kikapcsolta a levegőellátást a második szinten...
Harmadik lemez vége
A hajnali vihar ordítva tört rá a lesállásra, erre ébredtem fel. Kezemből kicsúszott az audiófelvevő, a lemez régen lejárt benne. Lance nem volt a sátorban, valószínűleg a fiúkat rázta életre odakint. Előbányáztam az utolsó lemezt, amit a Menedék számítógépénél találtam. Beletettem a felvevőbe, majd beszélni kezdtem.

Privát bejegyzés
Ned Sanderstone hadnagy, ÚKK Rangers
Volt 15-ös menedék, 2292. Április. 11, reggel

Sarah...kicsim. Ha ez a kazetta eljut hozzád, én már meghaltam. Ne sírj! Kérlek, ne sírj! Boldogan megyek a halálba. Ha végighallgatod az előzményeket, tudod, miket éltem át. Végre érzem, hogy van értelme kockáztatni az életem. Érzem azoknak az embereknek a ki nem mondott háláját, akiknek az életét megmentem ezzel. Sokat gondolkoztam, nem tudom, gyáva vagyok-e vagy sem. De egyet biztosan tudok. Nem vagyok hős. Itt senki sem az. Ennek a történetnek a hőse te vagy. Te vagy az, aki folyton félelemben él. Aki éjjel arra vár, hogy hazajön-e az, akit szeret. Aki reggel marcangolja magát, hogy miért engedte el azt, akit szeret. Aki vádolja magát, hogy nem védi meg mindentől azt, akit szeret. Mi nem érezzük és nem is értjük ezeket a félelmeket. Én sem. Én nem születtem hősnek....nem vagyok hős. Fürkész vagyok. Tőlem híreket várnak, hideg fegyelmet. Most mégis képes vagyok meghalni...a szabadságért... az életért... érted. Szeretlek....

Alacsony feszültség.....Bejegyzés vége

Nyeltem egyet, majd üresen bámultam a földet egy darabig. Keserű nyál gyűlt össze a számban. Fájt a búcsúzás, még így, távolról is. Nem! Nem érhet így véget. Még nem, nem itt, nem így!
Felálltam, a szalagokat beletettem egy acélkazettába, majd bekapcsoltam a nyomjelzőjét, és átadtam az őrnek, hogy vigye vissza a Menedékbe. A sátorban összetalálkoztam Lance-el. A pokrócán ült, éppen a kislánya képe volt a kezében. Egymásra néztünk. Pontosan tudtuk, mire gondol a másik. Kezet nyújtottam.
-Jó volt veled szolgálni, testvér.
-Veled is, Ned.
-Megyek, ellenőrzöm a géppuskákat. -mondta, szinte kimenekült a sátorból-
Pontosan tudtam, a géppuskák egy tapodtat sem mozdultak el az éjszakai helyükről. De nem haragudtam. Sose szerette kimutatni a gyengeségét. Én felvettem a páncélomat, felcsatoltam a szereléket. Mikor kiléptem a sátor elé, ugyan azokat a félelmeket véltem látni mindenki arcán, amit én is éreztem. Aki a környéken járt megállt, és engem nézett, mintha tőlem várna útmutatást. Felcsatoltam a sisakot és csőre húztam az Eagle-t. Mert a vihar után Darion visszatér. Ebben biztos voltam.

Vége az első résznek