AZ 1-ES SZÁMÚ MENEDÉK (Írta: DAVELL)

A nevem Dave Mcguire de mindenki csak Dave-nek szólít. Kalandokkal teli eseménydús életet tudhatok magam mögött. Életem történetét szeretném veletek megosztani egészen a Nagy Háború előtti időkbe visszanyúlva. A menedékünkre még ma is úgy emlékszem mintha csak tegnap lett volna…

A száma az 1-es volt az első, amit felépítettek az egykoron volt Egyesült Államokban. A menedék vezetője a legöregebb és legbölcsebb volt közöttünk Timothy-nek hívták és ő volt az, aki bölcs tanácsaival és jó helyzetmegoldó képességével kicsiny csoportunk vezetőjévé nőtte ki magát. Egész napját a megfigyelőállásban töltötte és ellenőrizte, hogy minden rendszer megfelelően működik-e. Ezen kívül ő volt az, aki szétosztotta az élelmet és a vizet és igazságot tett az esetleges vitás kérdésekben. Szerencsére ilyen esetek csak nagyon ritkán történtek. Egyik ilyen eset volt az, amikor az élelemkészítőgép elromlott és egy egész hétig élelem-utánpótlás nélkül maradtunk. Ennek hatására viták törtek ki az egész menedékben és mindenki magának szerette volna a több ételt. Ekkor Timothy magához vette a maradék ételt és beosztotta egyenlően az emberek között. Ennek köszönhettük, azt hogy életben maradtunk ugyanis egy hét múlva visszaérkezett a kiküldött csapat a pótalkatrészekkel, amiket egy közeli roncstelepről szereztek be. Mindig is csodáltam azokat, akiket az a megtiszteltetés ért, hogy kimehettek a pusztába és titkon mindig is reméltem, hogy egyszer nekem is megadatik a lehetőség, hogy kimehessek a külső világba. A kijárás csak az igazán képzetteknek adatott meg ugyanis a harmadik világégés után kissé megváltozott az államok és nem előnyére. A felderítő csapat tagjai az egykori városkánk rendőrségének megmaradt tagjaiból állt, akik megfelelő fizikai állapottal és elegendő tapasztalattal rendelkeztek, ahhoz hogy életben maradjanak a pusztaságban. Édesanyám mesélt nekem a régi városunkról. Egy Winston nevű csendes kisvárosban éltek azok az emberek, akik most a menedék lakói. Amikor elkezdődött a világ összeomlása én még nem születtem meg édesapám és anyám boldogan éltek együtt, és gyerekeket szerettek volna. A világhelyzet ekkor úgy nézett ki, hogy a Közel-Kelet olajembargót vezettek be és mindennemű olajexportot beszüntetett. Arra hivatkoztak, hogy az összes olajkészletük leapadt és mindössze annyi olajuk maradt hogy a saját szükségleteiket ellássa. Ennek hatására összeomlott a világgazdaság és világvégét éltető szekták születtek. Európában forradalmak robbantak ki és a hatóságok minden törekvése, hogy leverje ezeket kudarcba fulladt. Az Európai Unió minden próbálkozása a helyzet megoldására kudarcba fulladt. Európában anarchia uralkodott el és bűnözők vették át a hatalmat a kormányfőktől. Az USA nem avatkozott bele az európai dolgokba és ez az óvatosság volt az, ami végül a vesztét okozta. Az USA volt ekkor a legnagyobb hatalom, és ha valaki, akkor neki sikerülhetett volna rendet tenni ebben a zűrzavaros helyzetben, de az Egyesült Államok nem tett semmit, sőt védekezésre rendezkedett be és elkezdte a menedékek építését az ország egész területén. A városka rettegve a világvégétől mindenét pénzzé tette és elsőként vásárolt egy több milliárd dolláros menedéket, ami az ígéretek szerint akár kétszáz évig is életben tarthatja lakóit a külvilágtól teljes elszigeteltségben. A többi ember gyávának és árulónak nevezte őket az egész környék, megvetette őket a veszély legkisebb jelére történő elmenekülés miatt. A város lakói aggódtak és megbánták tettüket, csak egy ember volt, aki tartotta bennük a lelket ez az ember Timothy volt Winston polgármestere és az emberek vezetője. Ő a megérzéseire hivatkozva döntöttek úgy a város lakói, hogy az emberiség fennmaradása fontosabb, annál hogy harcoljunk egy olyan ügyért, amit nem érzünk igazán magunkénak. Az USA nem támadott a Közel-Keletre a terrorizmustól való félelmében és volt még egy dolog, amitől még inkább tartottak ez pedig nem volt más, mint az: ATOMHÁBORÚ. Ekkor még senki nem sejthette, azt hogy egykoron ez hozzáállás vezet majd az emberiség csaknem teljes kipusztulásához. A város éppen felkészült a menedék elfoglalásához, amikor egy este anyám elmondása szerint ez történt:

Apám, akit James Mcguire-nek hívtak és anyám Sheila a kandalló mellett, ültek és beszélgettek, arról hogy az emberiség magának okozta a bajt, ami akár komoly katasztrófához is vezethetett volna, hacsak nincs Timothy előrelátása, és nem cselekszenek azonnal. Ekkor úgy döntöttek, hogy megpróbálnak gyereket csinálni így elindultak az emeleten lévő hálószoba felé, amikor apám valami zajra lett figyelmes a pince felől. Elővette a baseball ütőjét a szekrényből és lassan elindult a pince irányába.
- Hová mész James? - kérdezte anyám.
- Azt hiszem halottam valamit! Megnézem mi az, ne aggódj, mindjárt jövök.
- Jó de légy óvatos!
A lépcső minden egyes lépésére reccsent egyet, ahogy haladt lefelé egyre biztosabbá vált számára hogy a hangokat egy ember okozza. A pince ajtajánál állva vett egy mély levegőt és benyitott az ajtón. Óvatosan odanyúlt a villanykapcsolóhoz, megérintette és felkapcsolta a villanyt. Belépett a pincébe és körülnézett. Ekkor hirtelen valami zajt hallott a háta mögül! Megperdült és rájött arra hogy a zajt csak egy ártatlan cica okozta, aki hetek óta bejárt a pincébe és ők néha tejet adtak neki. Lekapcsolta a villany és kilépett az ajtón már előre örült hogy végre a feleségével lehet. Éppen kilépett az ajtón, amikor valami erős szorítást érzett a torkán és fuldokolni kezdett. Egy csuklyás alak a fülébe súgta:
- Most mindketten megfizettek a hitetlenségetekért, amiért a világvége útjába álltatok. A sorsunk eleve elrendeltetett és ezt senki nem, törheti meg! – sziszegte, majd megfojtotta apámat.
A fickó egy világvégét éltető szektához tartozott és ezt egy tetoválás jelezte minden tag karján.

- Most pedig kapjuk el a ribancot az emeleten! – szólt a társa.

Anyám megunva a várakozást felvette a hálóingét és bebújt az ágyba. Ekkor két csuklyás talpig feketébe öltözött férfi jelent meg az ajtóban. Anyám először a megdöbbenéstől szóhoz sem jutott. Aztán kétségbeesett hangon ezt mondta:
- Kik maguk, hol van a férjem, mit akarnak tenni…
- Kuss te kurva a férjed halott és hamarosan te is követed de csak miután elvégeztük rajtad a szertartást, ami segít befogadni a megsemmisülést. – mondta és elkezdte gombolni sliccét.
- Kérem, ne tegyék ezt, kérem…
Ekkor a fickó erőszakkal közösült anyámmal, ami anyámat élete végéig rémálmokra kárhoztatva. Anyám ekkor látta meg a tetoválást a karján és örökre eszébe vésődött a motívum a amely egy atombombát ábrázolt. Ami ez után zajlott azt már anyám a felelevenített emlékek miatt nem tudta elmondani, mert sírni kezdett. A később történteket Mike a sheriff mesélte el. Aznap este Mike aki a család barátja volt benézett, hogy minden rendben van-e. Ezt nevezhetnénk a sors akaratának is, mert ennek az volt az oka, hogy a járőrkocsiból nem messze a házunktól robbant le és Mike úgy gondolta, hogyha már erre jár, megnézi mi újság. Ahogy belépett a házba rögtön meghallotta anyám sikoltozását. Felrohant az emeletre és berúgta az ajtót.
A két szektás éppen el akarta vágni anyám torkát. Mike villámgyorsan cselekedett, elővette a Magnumját és az első támadót bokán, lőtte, mire a másik elejtette a kést és megadta magát. A bokán lőtt fickó iszonyatosan ordított. Mike elővette a támfáját és leütötte. A másik válogatott szidalmakat vágott Mike fejének. Mike kihívta a mentőket és kért egy rabszállítót majd anyámhoz fordult.
- Sheila! Jól vagy? Minden rendben? Mit tettek veled? - kérdezte Mike.
- Meg… meg… megerőszakoltak! - mondta és sírni kezdett.
Ez után az este után Mike mindig vigyázott anyámra. Édesanyám egész életében hálás volt Mike-nak amiért megmentette az életét, de ez a nemes tett nem segített feledtetni az átélt szörnyűségeket. Az eset után néhány hónappal kiderült hogy anyám teherbe esett és mindenképpen el akarta vetetni a gyereket. Minden emléket ki akart törölni a fejéből és a gyerek mindig arra az estére emlékeztette volna. A sors újabb akaratából a helyi orvos szigorúan megtiltotta az abortuszt és arra hivatkozott, hogy ha beköltöznek a menedékbe minden egyes születendő gyermekélet kulcsfontosságú, lehet a túlélés szempontjából. Anyám nagyon dühös lett ennek hallatán de Timothy beszélt vele és végül belenyugodott, abba hogy meg kell szülnie a gyermeket. Amikor a gyermek megszületett anyám örökre elfelejtette, hogy valaha is el akarta vetetni a gyermeket. Ez a gyermek voltam én. Születésemkor már 6 hónapja voltak a menedékben szóval a gyermekkoromat itt éltem le a háromszintes menedékben. Ami a beköltözés után történt arról nem túl sokat tudok mindössze annyit, amennyit a Galaxy News hírtelevízió adásaiból megtudtunk. Az Egyesült Államok tétlenségével okozta a legnagyobb bajt. A „világ csendőre" most nem tett semmit csak hatalmas pénzeket invesztált a katonai fejlesztésekre és kifejlesztették a lézer- és plazmatechnológiát felhasználó kézifegyvereket, az erőpáncélt és válaszul a Közel-Kelet vegyi fegyverkezésére kifejlesztettek egy újfajta vírust. A vírust a nyilvánosság teljes elzárásával fejlesztették én egy tévedésből elfogott katonai rádióadásból, tudtam meg róla, hogy ez a vírus teljesen különbözött minden eddig ismert vírustól és sokkal nagyobb pusztítást volt képes okozni az emberi szervezetben. Az ember teljes fizikai transzformáción ment át és egyfajta mutánsként éledt újjá, ami hatalmas testi erővel rendelkezett. A vírust FEV-nek nevezték és egyetlen mellékhatása a szellemi képességek drasztikus lecsökkenése volt. Úgy tűnt a vírus segítségével Amerika legyőzhetetlen mutánssereget képes létrehozni ám nem számoltak a többi nagyhatalommal. Kína a nyersanyagvágya miatt letámadta Alaszkát és ez egy nyílt hadüzenettel volt egyenértékű. Kanada annak reményében, hogy védelmet és nyersanyagokban részesülhet önként csatlakozott az USA-hoz. Az államok az újfajta erőpáncél technológiának és a fegyvereknek köszönhetően megnyerte a háborút és rövidesen kiépítette az olajfúrótornyát a Föld legutolsó megmaradt olajkészletén a Csendes óceán partmenti szakaszán nem messze San Fransisco-tól. Később az is kiderült hogy mi volt az indítéka Kínának. A kínai elnök elmondása szerint az amerikaiak szabotálták a kínai fúrótornyot ezzel elősegítve a világhatalom átvételét. Az amerikai elnök természetesen tagadta a vádakat. Mindeközben a tudomány sosem képzelt szintre lépett és lehetővé vált a teljesen önálló, döntésképes és tanítható számítógép, amelyet a katonai bázisok teljes önállósítására használtak fel. Kezdetben a számítógépek jól végezték a rájuk bízott feladatot, de mint az ember hamar beleuntak a rájuk bízott feladatok rendszerszerű elvégzéséhez és morbid kísérletekbe kezdtek saját szórakoztatásukért. Először a karbantartó és kutatószemélyzetet gyilkolták meg a legváltozatosabb módokon. A katonaság azonnali rendszerleállítást léptetett életbe de már túl késő volt, az irányítás kicsúszott a kezeik közül és mire leállították volna az egyik mesterséges értelem atomrakétákat lőtt ki számos véletlenszerűen választott célpontra. A célpontok között volt Európa összes nagyvárosa Oroszország, Kína, és minden további kontinens rakétatámadásban részesült. Az országok az amúgy sem túl megnyugtató helyzetben más lehetőség nem lévén kilőtték az összes rakétájukat tűzbe borítva a Földet. Az USA sem maradt ki a támadásokból és az oroszok az ősi ellentétre hivatkozva ránk zúdították amilyük csak volt. A globális felmelegedés csak súlyosbította a helyzetet a felszabadított hatalmas energia egy óriási atomtemetővé, változtatta az egész bolygót és mutáns lények ezreit, hozta létre. A lények idővel alkalmazkodtak a körülményekhez és új erősebb utódokat, hoztak létre, amelyek már jobban voltak képesek élni a nehéz körülményekben. Az emberek erre a fejlődésre nem voltak képesek, mert az ember sohasem az alkalmazkodóképességével élte túl a kemény körülmények között, hanem az esze segítségével. A menedékünk is ezt a célt szolgálta és amint később kiderült az országban rengeteg hasonló menedék épült a túlélés érdekében.

A gyerekkorom a tanulással telt el. A tudományokra a menedék számítógépei és a menedék lakói egyaránt oktattak. Mindenki azt tanította, amiben jártas volt. Így tudtam meg szinte mindent az orvostudományokról, a város orvosától városunk iskolai tanáraitól pedig írni, olvasni tanítottak. Tőlük tanultam a fizikáról, a matematikáról, a kémiáról és a biológiáról. A tanítóim voltak a rendőrök, akik a harci jártasságomat növelték és minden oktatóm csodálattal figyelte a tudásszomjamat és a szellemi képességeim mellett a testi erőnek sem voltam hijján, amit a rendszeres edzés csak még inkább elősegített. A történetek elmondója, akitől megtudtam milyen volt a világ a nagy háború előtt, és hogy milyen volt az apám, akit azon az éjszakán gyilkoltak, meg amelyen én is fogantam nem volt más, mint az édesanyám. A szociális képességeim magas szintűek voltak köszönhetően a Timothy-val eltöltött hosszú óráknak. A fiatal generáció minél magasabb szintű oktatását tartották a legfontosabb feladatnak. Egy nap, amikor 19 éves lehettem Timothy ragyogó arccal, lépette ki a vezérlőszobából majd így szólt:
- Minden tiszta odakint megkaptuk az engedélyt a menedék elhagyására! - mondta diadalittasan.
- Mi? Miről beszélsz? - kérdezte Kate a menedék egyik lakója.
- Nem értitek minden tiszta megkaptuk a minden tiszta jelet!
- De hát az lehetetlen, hiszen még csak tizenkilenc éve vagyunk benn ennyi idő alatt nem, tűnhetett el a sugárzás! - mondta Joseph a menedék fizikusa
- Igaza van annak legalább 100 év, kell! - erősítette meg Varen a kémikus.
Timothy gondolkodni kezdett és átgondolta a fennálló lehetőségeket, végül így szólt:
- Igazatok lehet, de a rendszer nem tévedhet. Ki kell küldenünk valakit!
- Micsoda megőrültél? De hát az kész öngyilkosság! Ki lenne olyan hülye, hogy oda kimenjen? - szólt Kate.
- A legkevésbé szerencsés. Sorsot húzunk. Az megy ki, aki a legrövidebbet húzza.
- Rendben húzzunk!
Timothy eltűnt és rövidesen gyufaszálakkal a kezében tért vissza. Sorba nyújtotta a rendőröknek, és ők mind húztak egy-egy szálat. A rendőrök közül választottak, mert ők feláldozhatóak voltak. Érdekes módon a rendőrök szó nélkül belementek a dologba ugyanis érezték, hogy ezen múlik a menedék jövőbeli sorsa. Végül mikor felmutatták a gyufaszálaikat Joe-nál az őrmesternél volt a legrövidebb gyufaszál.

Joe beletörődött, abba hogy ezt az áldozatot meg kell tennie a menedék érdekében és felkészült a külvilágba való kilépésre. Beadtak neki egy pár újfajta antiradioaktív Rad-X tablettát és adtak neki egy Geiger számlálót, hogy nyomon kísérhesse a háttérsugárzás értékét. Azt gondoltuk ezek az óvintézkedések elegendőek lesznek, arra hogy a kockázatot minimálisra csökkentsük. A menedék első szintjét ugyancsak óvintézkedésből kiürítettük így egyedül Joe tartózkodott itt. A kapcsolatot a rádió és videó segítségével tartottuk. Láthattam amint a menedékből kivezető folyosó nehéz fém ajtaja, lassan kettényílik, és ahogy Joe óvatos lépésekkel elindul a külvilágba vezető úton. A menedék kör alakú ajtaját rajta a hatalmas egyes számmal megfogta a mozgató mechanikus kar, és lassan elgördítette. Az ajtó hatalmas több méter vastag rozsdamentes acélból készült, amit ólommal ötvöztek, hogy még inkább visszatartsa a sugárzást. Joe megállt a hatalmas ajtónál és kinézett a külvilágba. Megkértük Joe-t hogy olvassa le a háttérsugárzás mértékét a Geiger számlálóról:
- Joe mennyit mutat a számláló? - hallatszott Timothy hangja a rádióban recsegve.
- Nézzük csak… azt jelzi, hogy minden érték normális. Igen minden rendben.
- Hmm… és jól érzed magad? Nem vagy furán?
- Nem minden rendben jól vagyok.
A menedék megfigyelő kamerái csak a belső terepet pásztázták így egyedül Joe látta, mi van a külvilágban. Megkértük hogy mondja, el mit lát.
- Mit látsz Joe mi, van kint? - kérdeztem izgatottan.
- Ameddig csak ellátok sivatag, sehol egy növény. Kilépek a menedékből.
- Jó de légy óvatos, ha furán érzed magad, azonnal gyere be! - szólt Timothy.
- Most pedig kilépek.
Joe kisétált a menedék oltalmat adó falai közül és kilépett a kamerák által lefedett zónából így már csak a leírása alapján láttunk.
- Minden érték normális, igen azt hiszem minden tiszta.
Ekkor a vezérlőteremben hatalmas ujjongás tört ki. Mindenki boldog volt és néhányan már fel is készültek, arra hogy elhagyják a menedéket, és pakolásba kezdtek, de voltak, néhányan akik kétkedve hallgatták Joe rádióadását. Ekkor Joe hangja harsan fel a hangszóróból:
- Azt hiszem valami nincs rendben, mintha… nem, nem az nem lehet de hát a műszer…
Ekkor Joe elkezdett rohanni a menedékbe de már túl késő volt a hatalmas dózis sugárzás szétolvasztotta a rendőr testét és, éppen amikor belépett a folyosóra. Szörnyű látvány volt még ma is rémálmok gyötörnek tőle. Sokan elborzadva fordultak el a képernyőtől a nyengébbek el is hányták magukat. Én némán szemléltem a látványt nem mutathattam nyengeséget a társaim előtt. Timothy azonnal megnyomta a menedék ajtózáró gombját és az ajtó nyikorogva a helyére gördült. Timothy nagyot sóhajtott majd így szólt:
- Joe mindannyiunk barátja volt és értékes a menedéknek értékes tagja volt de a fennmaradásunkért áldozta fel magát. Sajnos eltemetni nem tudjuk, de a halála megmutatta nekünk, hogy legközelebb sokkal óvatosabbnak kell lennünk és a Geiger számlálót minden esetben ellenőrizni, kell csakúgy, mint a központi számítógépet.
David a menedék számítógép-technikusa és programozózsenije azonnal hozzá is látott a menedék rendszerének ellenőrzéséhez és végül azzal állt elő, hogy a rendszer nem hibás, hanem az volt beleprogramozva, hogy sokkal hamarabb adja a minden tiszta jelet, mint ahogy kellene. Állítása szerint 5 évvel korábban jelzett a számítógép. Elkezdtünk gondolkozni, azon hogy mi vagy ki akarta a pusztulásunkat de miután kizártuk az USA szerepét az ügyből abbahagytuk a gondolkozást. Túltettük magunkat az eseten az élet megy, tovább mondta Timothy.

Öt évvel az eset után végre veszély nélkül kimehettünk a külvilágba, és miután megbizonyosodtunk a felől, hogy tényleg biztonságosan elhagyhattuk a menedéket egyre gyakrabban, és egyre messzebbre küldtünk ki felderítőket, míg végül teljesült a vágyam és elhagytuk a menedéket. Életem legszebb napja volt kisétáltunk a külvilágba és kemény munkával egy kis falut alapítottunk egy bányászkolónia mellett, amit Reddingnek hívtak. A falu felépítésére felhasználtuk a Menedék Tech cég által gyártott G.E.C.K.-et ami az élet teremtését tette lehetővé a pusztaságban. A G.E.C.K. segítségével virágzó kis közösséget építettünk fel és kereskedelemmel tartottuk fenn magunkat az élelmünket, pedig saját magunk termesztettük. A menedékben található fegyverekkel megvédtük magunkat a sivatagban élő mutáns állatokkal szemben. Én magam egy ősrégi harci sörétes puskára tettem szert, ami igazán hatékony fegyvernek számított főleg egy jól képzett kézben. Az emberek nagytöbbsége az túlélés érdekében barátokat keresett az esetleges védelem, táplálék és víz reményében. Mi a menedék által megtisztított vizet használtuk fel továbbra is. A falvunk virágzott és hamarosan új lakók is érkeztek egy jobb élet reményében. A falu így egy-két éven belül kisvárossá nőtte ki magát. A javaslatomra Jamestown-nak neveztük el megboldogult apám után és mindenki egyetértett velem főleg Timothy örült az ötletnek. Békésen éltünk a kis városunkban és a környék egyik legfejlettebb kommunáját hoztuk létre. Az irányítás továbbra is Timothy kezében volt mivel az idők során csak bölcsebb és bölcsebb lett. Timothy egy sajátos társadalmat hozott létre, amiben minden embernek egyforma hatalom volt a kezében és csakis teljes egyetértésben születhettek döntések. Egyik nap Timothy magához hívott a városházára és az öregségtől eltorzult hangján így szólt hozzám:
- Dave, te vagy a kedvencem az összes megmaradt Winston-i közül és azt hiszem te, leszel a legalkalmasabb, arra hogy átvedd a feladatomat. Az én időm lassan lejár és gondoskodnom kell az utódomról…
- Kérlek Timothy ne, mondj ilyet…
- Nem, nem, tudom, amit tudok, hamarosan meghalok és szeretném, ha a továbbiakban te vezetnéd Jamestown-t. Elvállalod a megbízást?
- Ez csak természetes megtiszteltetés lenne számomra.
- Köszönöm. Tudtam, hogy számíthatok rád Dave. Most pedig hagyj magamra. Pihennem kell.
Másnap, amikor felkeltem különleges feladatot kaptam Timothy-tól. Megbízott hogy szervezzek egy csapatot a különleges felderítőkből, akiket a rendőrség különlegesen kiképzett tagjai alkottak és derítsük fel a Klamath melletti területeket és egy hét múlva, térjek vissza. Timothy megkért a maximális diszkrécióra ugyanis azon a környéken még nem tudtak a városunkról és az itt tanyázó banditáknak nem, szerettük volna felfedni Jamestown pontos helyét. Timothy azzal indokolta a felderítés fontosságát miszerint egy rejtélyes üzenet érkezett a menedék számítógépére miszerint egy Klamath-hoz közeli rablóbanda rajtaütést tervez a város ellen. Timothy ki szerette volna deríteni a banda bázisának helyét és esetleges szándékukat. A rögtönzött csapatba gyerekkori barátomat Steve-et szerveztem be, mivel ő egy alkalommal megmentette az életemet. Attól fogva ő a legjobb barátom és teljes mértékben megbízunk egymásban. A másik személy egy önkéntes volt, akit Joey-nak hívtak. Őt sajnos nem ismertem mivel még csak egy hónapja került a városba, ahol azonnal elkezdte a tréninget és a kadétok között ő a legígéretesebb. Ez volt az első éles bevetése így nagyon izgult az indulás előtt.
- D-Dave bi-bi-biztos hogy nem találkozunk ellenséggel! - kérdezte és közben majd összecsinálta magát az izgalomtól.
- Nyugi Joey nem lesz semmi gond majd én és Steve vigyázunk rád. Egyébként meg mit izgulsz? Kaptál kiképzést vagy nem? Van fegyvered és páncél is lesz rajtunk.
- Rendben de akkor is mi lesz, hogyha…
- Nem lesz semmi. Ha ellenséggel találkozunk, majd odapörkölünk neki és kész. Elvégre te jelentkeztél önként vagy nem?
- Azt mondták hogy aki jelentkezik az nagy elismerésre számíthat.
- Na idefigyelj! Ha most azonnal nem szeded össze magad, és nem pakolsz, össze itt hagyunk!
- Oké, oké megyek már és bocs, hogy ilyen gyáva vagyok, de tudod ez az első éles bevetésem, és nagyon izgulok.
- Tudom velem is ez volt. Ne aggódj idővel majd hozzá, szoksz. Ja és gondosan tisztítsd meg a fegyveredet, és rendszeresen tartsd karban. Ha harc közben akár az életed is múlhat, azon hogy csődöt mond-e a fegyvered.
- Értem köszönöm a megértést. Akkor én most megyek.
Joey lassan elindult a barakk épületébe beletörődve az elkerülhetetlenbe. Steve közelebb lépett és így szólt.
- Mi van Dave pátyolgatod a zöldfülűt?
- Igen ráfér a kölyökre egy kis bátorítás. Saját fiatalkori önmagamat juttatja eszembe.
- Ahhh értem már. Na és mit gondolsz sima munka várható.
- Nem tudom nem sok infót kaptam én mindenesetre, azt tanácsolom, hogy készülj fel minden eshetőségre, és akkor nem lehet baj.
- Értem akkor megyek és összepakolok.
- Rendben. Menj csak. Majd szólok, ha indulunk.
Steve elment és én egyedül maradtam a gondolataimmal. Vajon ki küldhette a titokzatos üzenetet, ki lehet a jóakarónk, ha egyáltalán jót akar nekünk. Mindenesetre küldetésünk van, amit teljesítenünk kell és most ez a legfontosabb. A többivel még ráérek foglalkozni. Elindultam a szálláshelyem felé, ahol anyám várt rám finom ebéddel. Ebéd közben rám nézett és így szólt:
- Olyan büszke vagyok rád fiam! Te leszel a város vezetője!
- Ugyan már mama - mondtam pironkodva - nélküled nem, lennék sehol sem. Te vagy a legjobb anya a világon!
- Nem fiam nem vagyok az… - mondta és elkomorodott - én, én el akartalak vetetni.
- Megértem anya. Tudom hogy milyen megrázkódtatás lehetett számodra, hogy az apám…
- Ne kérlek, ne emlékeztess rá!
- Ne haragudj anya. Szeretlek.
- Ez az egy, ami vígasztal. Az hogy milyen nagyszerű fiú lett belőled.
- Most pedig össze kell pakolnom hosszú út vár rám.
- Vigyázz magadra fiam.
Ebéd után összekészítettem némi szárított húst, egy pár stimpack-et, a sörétesemet hozzá annyi munícióval hogy egy hétre elég legyen, néhány repeszgránátot, és mindezt egy hátizsákba tettem. Felvettem a harci páncélomat és amint magamra öltöttem a napfényben megcsillant a polimer ötvözetből készült védőöltözék. Mindig megnyugvással töltött el, ha felöltöttem. A mozgásban egyáltalán nem akadályozott, ami a harcban nagy előnyt jelentett számomra. A páncélban a sörétesemmel egy halálos harcossá váltam.

Másnap hajnalban indultunk mivel ekkor még nem tűz annyira a Nap és gyorsabban tudunk haladni. Indulás előtt mindenkitől elbúcsúztunk és megígértük hogy visszatérünk egy héten belül. A kezdetben könnyű utazás a pusztaságban keménnyé vált az egyik éjszakán. Éppen aludni tértünk volna, amikor egy elfelejtettem egy fontos szabályt, amit mindenki betartott, aki életben akart maradni a pusztában. Ez pedig az volt, hogy éjszakára mindig őrszemet kell állítani. A karavánok őreitől halottam a módszereiket, amikor városunkba megtérve egy sör mellett beszélgettem velük. Elmondták, hogy aludni csak úgy lehet, ha a háttal egymásnak dőlünk, mert így remekül bevédhetjük magunkat minden irányból jövő támadás ellen, így ha megtámadnak, és egyikünk észrevesz valamit és felébred a többiek is észreveszik és gyorsabban harcrakész állapotba kerülünk mintha egyetlen őrszemet állítanánk és neki kellene felébresztenie a többieket. Ekkor megfogadtam, hogy minden esetben be fogom tartani ezt a szabályt. Ez esetben az egész csapat itta meg a levét a feledékenységemnek. Lehetséges, hogy Joey állandó akadékoskodása miatt felejtkeztem el erről a létfontosságú szabályról, azonban ez a helyzeten nem változtat. Elaludtunk és szabad prédaként kínálkoztunk bárkinek, aki errefelé portyázik. Egyetlen dolog volt a szerencsénk! Aznap éjszaka a mamám nehéz főztje miatt nehezen aludtam és gyakran felriadtam álmomból. Éppen ébren voltam és megfogadtam hogy soha többet nem eszek iguanát amikor valami apró zajt halottam észak felől. Azonnal eszembe jutott hogy nem állítottam őrszemet és átkoztam magam feledékenységemért. A dolog megtörtént és amilyen gyorsan csak lehet fel kellett ébresztenem a többieket. Joey és Steve békésen aludtak mit sem sejtve a ránk leselkedő veszélyről. Azonnal keltegetni kezdtem őket óvatosan, hogy a támadónk vagy támadóink ne számítsanak ellenállásra.
- Hé Steve ébredj, vendégeket kaptunk!
- Mi? - szólt és a másik oldalára fordult - Hagyjál aludni!
Ez a viselkedés nem vallott rá de ezen ekkor nem volt időm foglalkozni.
- Kellj fel te barom, megtámadtak! - keltegettem finoman.
- Mi a halál?
- Megtámadtak. Keltsd fel az újfiút és vedd elő a fegyvered!
Steve felébresztette Joey-t és követett egy fedezéknek jól alkalmazható sziklahasadékhoz és onnan figyeltük támadóinkat. A sötétben nem nagyon látszottak de a számukat meg tudtuk saccolni. Kb. kilencen lehettek és lassan közeledetek a tábortűz felé. A nagyságuk alapján gekkónak néztek ki de ahhoz túl lassan mozogtak. Igazából még soha nem láttam ilyen mozgást. Olyan furcsa dülöngélő, cammogó módon jártak és nagyon lassan haladtak. Steve elővette féltve őrzött gépágyúját és megtöltötte a hatalmas mordályt. Joey-nál egy Desert Eagle volt és nagyon is jól állt a kezében. Valószínűleg sokat gyakorolhatott a lőtéren. A jó öreg sörétesem nyugodtam pihent a kezemben. Nem is sejtette mi készül itt. Támadóink meglepően buták voltak. Az sem tűnt fel nekik hogy mikor odaértek a tábortűzhöz már nem volt ott senki. Inkább a kajával foglalkoztak. Steve-vel egymásra néztünk és elmosolyodtunk amikor megláttuk milyen könnyű dolgunk lesz.
- Akkor háromra tűz! - mondtam - három!
Előugrottunk rejtekhelyünkről és osztani kezdtük az áldást…
és ekkor olyat láttunk, amit még soha. A golyóink lepattantak a lények bőréről, ami a megcsillant a tűz fényénél. A bőrük egyfajta kitin volt, ami még a sörétesem lövéseinek is ellenállt. Ahogy jobban kivehetőek lettek a fényben akkor vettem észre, hogy ezeknek a lényeknek hosszú csápszerű végtagjaik vannak, amik végén nem volt kézfej. A lények lassan ránkmeredtek és nagyot hördülve elindultak felénk a maguk sajátos járásával. Amint láttuk, hogy a lövéseink hasztalanok behúzódtunk és próbáltunk valami okosat kitalálni, amivel megölhetnénk a lényeket.
- Te Dave most mi a francot csináljunk ezeket nem lehet leszedni!
- Gondolkozom! Talán a gránátok. Steve te tartsd fel őket amíg előszedem a gránátokat.
- Oké megpróbálom.
A lények már olyan harminc méterre lehettek, és lassan közeledtek búvóhelyünk felé. A táskámból előszedtem a három repeszgránátot. Megcéloztam a legközelebbi támadót, kibiztosítottam a gránátot és eldobtam. A gránát hatalmas ívet leírva repült a lény felé, aki mit sem sejtve jött egyre csak közelebb. A gránát jó hat méterrel a lába előtt ért földet így kábé akkor fog robbanni, amikor odaér. Magamban elkezdtem számolni a robbanásig. Tíz. A lény folytatta a járást és már majdnem négy méterre volt a gránáttól. Kilenc. Steve-nek kifogyott a gépágyúja leállt tölteni, és amíg töltött Joey tartotta fel a lényeket láthatólag nem sok sikerrel. Nyolc. Joey-nak sikerült felsértenie az egyik lény páncélját a fejénél. Tehát van gyenge pontjuk. Hét. A meglőtt lény sebéből sötét váladék csorgott ki látszólag mit sem lassítva a lényen, aki megrázta magát és tovább közeledett. Hat. A kiszemelt célpont most érte el a körülbelül három méteres távolságot. Öt. Most már látszott hogy négy lény támadt ránk amint elérték a huszonöt méteres távolságot. Négy. Steve befejezte az újratöltést és újra lőni kezdett. Három. Ekkor Joey kiáltott fel, ő is észrevette a lények gyengepontját. Nem is olyan hülye ez a gyerek.
- Hé Steve a fejükre célozz. Ott vékonyabb a páncél.
- Oké kölyök. Most lőjük azt amelyiket meglőtted.
Mindketten elkezdték lőni a sebesült lényt és próbáltak a fejére célozni. Kettő. Ekkor én szólaltam meg.
- Tűz a lyukban! Fedezékbe!
Steve-nek és Joey-nak éppen ekkor sikerült végezni egy újabb támadóval. A lény megtántorodott és holtan rogyott össze. A többi lény ügyet sem vetett az áldozatra és haladtak tovább. Lebuktunk a szikla mögé és ekkor hatalmas robajjal felrobbant a gránát. Először csak a robbanást halottuk aztán egy sikolyt, ami a célpontomtól jöhetett. Csak remélni tudtam, hogy ez a robbanás megölt legalább egy lényt, mert ha nem nagy bajban vagyunk. Felnézünk és láttuk a lény cafatokra szakadt testét. Örömünkben ugrálni kezdtünk, azonban arcunkra fagyott a mosoly amint megláttuk, hogy a két másik lény sértetlenül lép elő a porfelhőből, amit a robbanás okozott. Tudtuk nincs más választásunk lőnünk, kell teljes erőnkből, különben itt hagyhatjuk a fogunkat. Felálltunk és célzottan az egyik lény fejére lőttünk. Gránátra már nem maradt idő, túl közel voltak. A robbanás ideje alatt tíz méterre jöttek tőlünk. Lőttük a lényt, ahogy csak tudtuk, Steve gépágyúja már majdnem elolvadt a forgás miatti hőtől. Joey bebizonyította számomra, hogy méltó, arra hogy a csapatunk tagja legyen. A lény már-már úgy tűnt sebezhetetlen, amikor a fején lévő vékonyabb kitinpáncél engedett végre és felszakadt. Ekkor én megcéloztam a rést és lőttem…

A sörétek irtózatos sebességgel hatoltak a lény arcrészébe és a tarkóján jöttek ki szétroncsolva a lény idegi központját (már ha volt neki ilyen) és ezzel azonnali halált eredményeztek. A lény feje szinte szétrobbant, ahogy a sörétek szabad találván áthatoltak rajta. Már csak egy lény maradt és így hogy már csak pár méterre állt tőlünk mintha kissé más lett volna a bőre színe, mint a többi lényé. Mintha kissé szürkés árnyalata lett volna és valahogy erősebbnek tűnt az előző lényeknél. Kábé olyan különbség volt köztük, mint az ezüst- és aranygekkók között. Steve is remek megfigyelőnek bizonyult mivel neki is feltűnt a különbség, amit meg is jegyzett.
- Dave attól tartok ez a valami más, mint a többi.
- Igen, én is látom. De a kérdés az vajon keményebb is?
- Tegyünk egy próbát! - mondta és betöltötte a hatalmas gépágyút - Nesze te rohadék!
Mi Joey-val követtük Steve példáját és elkezdtük lőni a lényt. Ekkor biztossá vált hogy ez a lény teljesen más mint a többi mivel ennek a lénynek látszólag a fején lévő kitinréteg ugyanolyan volt mint a teste többi részén. Lehetséges, hogy még a többi lénynél is jobban páncélozott volt a teste. Ha visszagondoltam, arra hogy milyen formációban közeledtek, rögtön rájöttem hogy valamiféle vezető lehet ez a lény mivel a másik három körbeállta ezt a lényt hogy testükkel védjék. Meglátásom szerint a lény valamiféle király esetleg királynő lehetett ugyanis láthatólag kitűnt a „közönséges" lényektől egyrészt színében másrészt szívósságával. Golyóink úgy pattantak le a bőréről mintha csak babszemek lettek volna és ráadásul lövéseinkkel nem, hogy megtántorítani, még lelassítani sem tudtuk a terminátor módon közeledő teremtményt. Pár pillanat sem telt el és már ott is volt a lény mellettünk. Joey talán a bizonyításvágyából fakadóan vakmerően letámadta a lényt a vadászkésével megcélozva annak fejét. A lény mintha szánakozva tekintett volna támadójára legyintett egyet mire a fiatal fiú jó tíz métert repült és elájult. Látszólag komolyabb sérülése nem volt. A sokkhatás miatt ájult el. A lény látszólag nem akarta megölni a csapással úgy tűnt csak el akar, ijeszteni minket. Azonban a szörny nem tudta kellőképpen felmérni testi erejét így nem kockáztathattunk meg egy hasonló „megfélemlítő" csapást. Ekkor Steve próbálta. Előkapta lándzsáját és leszúrta a szörnyet. A szörny indaszerű végtagjával megfogta a lándzsát és felemelte Steve-vel együtt. Steve még mielőtt elengedhette volna a lándzsát, amit a meglepettségtől szorított görcsösen nagyot repült a lény dobásától. A lény mintha csak meggondolta volna magát úgy tűnt velem mást, tervez hatalmas az előzőekhez képest jóval nagyobb csapást mért az irányomba és csak a szerencsének köszönhetően tudtam elhajolni. Az elhajlás közben azonban megbotlottam és a földre estem felkínálva magam a lénynek. Ekkor a lény fölém lépett és lesújtani készült. Már-már kibékültem az elkerülhetetlennel és elkönyveltem a halálomat, amikor a lény egy iszonyatos erejű csapás következményben egy bűzölgő tócsává vált a szemeim előtt. Nagy levegőt vettem a megkönnyebbüléstől és elkezdtem keresni a titokzatos megmentőmet. Amikor felnéztem nem hittem a szememnek: Egy fickó állt előttem egyfajta fémpáncélban, amire valamiféle címer volt felfestve kék színnel. Az agyam elkezdett járni, mintha már láttam volna ilyet, ezelőtt de vajon hol? És ekkor hirtelen belémvágott a felismerés. Ez egy erőpáncél, amit a Nagy Háború előtt találtak fel és ezek segítségével „nyertük meg" a háborút, már ha azt, ami a Földdel történt győzelemnek nevezhetjük. Mindenesetre hasznos jószág egy ilyen védőfelszerelés. Akinek ilyen páncélja van annak nem sok mindentől, kell tartania. A páncél motorjai hihetetlen az átlagembernél jóval, nagyobb erővel ruházza fel viselőjét, ami igencsak ütőképessé teszi azt az embert, aki felölti. Először az öröm lett úrrá rajtam mivel örültem, hogy megmenekültem aztán az örömöt lassacskán a bizonytalanság, váltotta fel ahogy eszembe villant hogy akár engem ellenségnek nézhet, ezért letettem a fegyverem a kezem a levegőbe emeltem és hangosan megadtam magam.
- Hé haver ne lőj! Veled vagyok!
A fickó nem szólt egy szót sem csak rám emelte hatalmas fegyverét, amit plazmapuskának tippeltem és ujját egy pillanatra sem vette le a ravaszról.
- Hallasz engem? Ne lőj nem akarok balhét!
Meghúzta a ravaszt és a gyilkos lövedék felém tartott mikor megszólalt a sisak által kiadott gépies hangon:
- Hasra!
Azonnal engedelmeskedtem, amikor meghallottam, ahogy a plazmanyaláb beleütközött valamibe és jellegzetes olvadó hangot hallottam. Amikor megfordultam egy halálkarom maradványait láttam magam mögött, ami a harc közben mögénk került és éppen lecsapni készült rám, amikor a frissen szerzett barátunk újra megmentette az életemet. Már duplán tartozom neki gondoltam és odafutottam sebesült társaimhoz és ellenőriztem, hogy rendben vannak-e? A páncélos alak eközben megvizsgált minden holttestet csak a biztonság kedvéért. Joey és Steve eltekintve néhány zúzódástól rendben voltak és amint egy kis puskaport tartottam az orruk alá felébredtek és elkezdték kérdezgetni, hogy mi történt.
- Mi a halál volt ez a valami? - mutatott Steve egyik támadónk maradványaira.
A páncélos válaszolt neki és közben levette a sisakját.
- Űrből jött vendégek nem földi létforma. Nem túl okosak de nagy csapatban elég veszélyesek. Nem tudjuk hogy kerültek ide.
Ekkor úgy meglepődtem mint még soha. A „fickó" aki kétszer is megmentette az életemet egy nő volt, méghozzá a leggyönyörűbb nő akit valaha is láttam. A meglepettségtől meg se tudtunk szólalni így ő folytatta.
- Az Acél Testvériség paladinja vagyok. Szervezetünk tagjai arra tették fel életüket hogy megőrizzük a technológiát a elkövetkező generációk jobb élete érdekében. Talán már hallottatok rólunk.
- Ööö nem még nem hallottunk rólatok! Mi a neved? - szólaltam végül én.
- A nevem Amanda és a tiétek?
- Örvendek. Az én nevem Dave. Ö itt Steve mellette pedig Joey.
- Hello! - köszönt Steve.
- Ööö ü-üdv kisasszony. Ha bármiben a szolgálatára lehetek csak…
- Hé Dave nézd csak a kis Don Juan-t!
- Köszönöm Joey nagyon kedves tőled. - mondta Amanda.
Eszembe jutott hogy még meg sem köszöntem, hogy megmentette az életemet.
- Köszönöm hogy megmentetted az életünket. Ha te nem lennél én már cafatokban lennék.
- Ja mi is köszönjük. - mondta Steve is.
Ezek után leültünk a tűz mellé és az éjszaka további részében beszélgettünk újdonsült barátunkkal, akitől rengeteget megtudtunk az Acél Testvériségről. Micsoda remek szervezet gondoltam és azonnal csatlakozni támadt kedvem, ezért megkérdeztem Amandát, hogy mi a felvételi követelmény.
- Esetleg csatlakozhatnánk a testvériséghez?
- Persze! Folyamatosan keressük az újoncokat. Általában ha valaki jelentkezik a testvériséghez a főpaladin kioszt számára egy küldetést, és ha sikeresen teljesíti, akkor máris felvételt nyert mint újonc. Szóval, ha szeretnétek jelentkezni csak szólnotok, kell és elviszlek titeket a főhadiszállásunkra.
- Rendben van ha elvégeztük Timothy feladatát felkeresünk de ez most mindennél fontosabb.
- Mi az a feladat? Esetleg segíthetek? Ugyanis járőrözni küldtek ki és ez a dolog még véleményem szerint, belefér a járőrözésbe. Szimpatikusok vagytok nekem srácok. Az Acél Testvériségnek pont ilyen srácokra van szüksége.
- Azt kaptuk feladatként, hogy derítsük fel a Klamath környéki területeket. Indulnunk kell.
- Várj egy percet, ugye van nálatok Pipboy? Ha igen áttölthetjük az enyémről a felderítési adatokat. Úgy egy hónapja jártam arra az óta nem változott ott semmi.
- Ez remek! Akkor nem kell addig elgyalogolnunk. Ha így állunk akkor viszont mehetünk a főhadiszállásra. Milyen messze van?
- Innen úgy két ötszáz mérföldre délre. Gyalog kábé két hét.
- Az szép kis túra lesz de ha meg tudjuk a segítségetekkel védeni Jamestown-t akkor megéri.
- Akkor induljunk! - szólt végül Steve.
Hajnalban indultunk és az első öt nap alatt semmi említésre méltó nem történt. Csak néha találkoztunk utazókkal és néhány esetben banditákkal is összefutottunk. „Szegények" nem tudták kivel kezdtek ki. Amandával az oldalunkon olyan erős csapatot alkottunk, hogy nem akadt volna ellenfelünk talán az egész sivatagban sem. Útközben betértünk Jamestown-ba ahol hősként ünnepeltek minket. Bemutattuk Amandát Timothy-nak aki nagyon örült, hogy ilyen nagyszerű szövetségesre tettünk szert. Nagyon büszke volt ránk és újra csak megbizonyosodott afelől hogy jól döntött, amikor a város kormányzását nekem örökítette. Az utazás alatt mi négyen egy jól összeszokott csapattá váltunk, ami olajozottan működött. Timothy minél előbb szerette volna, ha csatalakozunk a testvériséghez, és segítséget kérünk tőlük a város védelmére. Mióta megkaptuk a titokzatos üzenetet Timothy egyre jobban aggódott, és már nem tartotta elégnek a rendőrök védelmét a város felett. Két napot töltöttünk a városban majd felfrissítettük a készleteinket és elindultunk. Ám még mielőtt elindultunk volna a tudósaink, lemásolták Amanda fegyverét és készítettek róla egy másolatot. A tesztelés azonban még hátra volt ezért még nem helyezhettük használatba. Ha a fegyver minden rendőr rendszeresített fegyverévé válik, akkor nem kell tovább tartanuk a támadásoktól. Az erőpáncél viszont túlságosan bonyolult volt, ahhoz hogy lemásoljuk ezért ezt a testvériségtől kellett szereznünk. Az út a megszokott támadásoktól eltekintve csendes volt és semmi szokatlan dolgot nem tapasztaltunk. A vártnál korábban értünk a támaszpontra, ami kívülről csak egy kis kunyhónak tűnt, igaz hogy ez a kunyhó rozsdamentes acélból készült. Az épület szöges drótkerítéssel volt körülvéve és egy zászló lobogott a bejárat előtt a páncélon is szereplő címerrel. Az ajtó előtt két erőpáncélos katona állt. Már messziről üdvözölték Amandát.
- Amanda! Végre itt vagy! Hol voltál eddig? Marxson már várja a jelentésedet. Ó és kik az új barátaid?
- Gordon! Úgy örülök hogy látlak! - mondta a lány és közben megölelte az idős férfit - Ő itt Joey, Steve és az a helyes ott Dave.
Helyes? Nem hittem a fülemnek. Csak nem tetszek neki?
- Üdv fiúk! Csatlakozni szeretnétek hozzánk? Ügyes voltál Amanda, hogy beszervezted őket. Derék fiúknak tűnnek. Menj és tegyél jelentést, addig ti itt várjatok! Én pedig megyek és megkérdezem az alkalmassági küldetéseteket. - - Gyerünk Amanda!
Az idősebb őr aki Amandával együtt elment kinyitotta az ajtót ami mögött egy lift volt. Beléptek és a lift elindult lefelé. Mi addig a kapunál maradt fiatalabb őrrel beszélgettünk.
- Hello hogy hívnak?
- A nevem Michael.
- Üdv Michael! Milyen jól ismered Amandát?
- A csoporttársam volt még kadétkorunkban. Azóta eltávolodtunk egymástól és már nem is ismer meg.
- Ööö… Michael… az alatt a sisak alatt bárki lehet. Honnan tudta volna hogy te vagy az?
- Óóó… ez igaz. Milyen ostoba vagyok. Szóval eléggé jóba voltunk mi ketten. Ha érted mire gondolok?
- Ki volt ez a másik őr? – kérdezte Steve.
- Ő volt Gordon. Világéletében ezt a kaput őrizte. Emellett még ő felel az újoncok eligazításáért és a küldetések kiosztásáért.
Ekkor kinyílt a liftajtó és Amanda lépett ki rajta gordonnal együtt. Amanda szólalt meg.
- Marxson örült hogy újoncokat hoztam és jó döntésnek ítélte azt hogy segítettem nektek.
Ekkor Gordon szólt.
- Az ezredes azt mondta, hogy beléphettek, ha elvégzitek a következő feladatot. Mennyetek el a Hub-ba és az ott lévő fegyverkereskedőtől szerezzetek be egy rakétavetőt! A kiképzőtiszt szeretne egyet bemutatni használat közben a kadétoknak. Egy hetet kaptok rá. Hogyha sikerül egyet szereznetek, akkor mi kielemzzük és elkezdhetjük a sorozatgyártását. Rendben. Sok szerencsét. Amanda veletek tart ugye?
- Persze már egész hozzátok szoktam. Nem hagynám ki ezt a bulit.
El is indultunk a Hubba, ami az akkori körülmények legnagyobb kereskedelmi központja volt, ahol a világon minden kapható volt. Egy fél hét alatt el is értünk a városba és szokatlan módon, egész úton nem találkoztunk senkivel, ami errefelé a sűrűn lakott vidéken nagyon furcsa volt. Mintha senki nem, mert volna vándorolni. Talán valami különleges veszély van a pusztában. Erre a kérdésre csak később kaptunk választ. A városba érve azonnal megkerestük a fekete bőrű fegyverkereskedőt, aki nagyon szívélyesen fogadott minket és azonnal megmutatta a kínálatát. Levettem a polcról a rakétavetőt és elkezdtem próbálgatni a súlyát. Ekkor megszólalt a kereskedő:
- Na milyen? Elég gyilkos mi? Neked olcsón megszámítom. Legyen mondjuk 2500 kupak (ugyanis ekkoriban még a söröskupak volt a fizetőeszköz a pusztában). Van nálatok annyi ugye?
Hogy mennyi? 2500? Hát nem mondom, megérik az árát - gondoltam magamban - még jó hogy kaptunk pénzt a testvériségtől. Átadtuk a kért összeget és éppen kisétáltunk volna a vásárolt fegyverrel, amikor három tagbaszakadt ember lépett be az ajtón és a legnagyobb durván megszólalt:
- Szeva nigger hogy vagyunk, hogy vagyunk? Nem fizetjük be a védelmi pénzt? A főnök nem szereti az efféle nagyokosokat. Fiúk kinyírni mindet!
A legnagyobb férfi egy lángszórót vett elő és azonnal begyújtotta. A másik kettő egy-egy gépkarabélyt vett elő és elkezdtek tüzelni a bolt négy őrére. Mi négyen azonnal reagáltunk feldöntöttük az asztalt és ezt használtuk fedezékként. A boltos hapek beugrott mellénk az őrök pedig felvették a harcot. Mi négyen azon tanácskoztunk, hogy mit kellene tennünk.
- Na most mi lesz Dave - kérdezte Amanda - gyorsan, ki kellene találni valami okosat.
- Meg… meg… meg fogunk halni - hallatszott Joey kétségbeesett hangja.
- Egyelőre várunk.
Mást nem nagyon tehettünk, minthogy megvártuk hogyan alakul a harc. Kinéztem az asztal mögött, és azt láttam amint a bolt egyik őre, elhamvad a legnagyobb fickó lángszórója tüzétől. A másik két fickó egy sorozattal elintézett egy újabb páncélos őrt. Amint észrevették hogy kinéztem felém is eleresztettek pár lövést mire én visszahúzódtam. Ezután hosszú lövéssorozatokat és a lángszóró hangját hallottuk aztán egyszer csak hirtelen csend lett és mi nem tudtuk hogy hogyan végződött a harc.
- Valaki nézze meg mi történt - szólalt meg Steve.
- Majd én megnézem - bátorodott fel hirtelen Joey.
Utólag azt hiszem arra számított, hogy az őrök nyertek. Tévedett! Amikor felállt, hogy megnézze mi történt eldörrent egy lövés és Joey karjába fúródott egy golyó. Joey hatalmas ordítással a földre zuhant. Steve amint meglátta hogy mi történt a sráccal felállt, előkapta a gépágyúját és ordítva lőni kezdett.
- Nesztek rohadékok!
A gépágyú kerepelve ördögien pörögve köpködte a golyókat. Ahogy felálltam hogy segítsek már csak a három támadó szitává lyuggatott testét, láttam. A fickók még visszalőni sem tudtak.
- Ezek a rohadékok megölték Joey-t! Dave megölték érted?
- Várj hagy, vizsgáljam meg… - odaléptem a mozdulatlanul fekvő fiúhoz és megnéztem a pulzusát - ha ha ha. - nevettem hangosan.
- Mi a faszt nevetsz? Meghalt!
- Dehogy halt csak elájult a sokktól!
- Mi? Mit beszélsz? Nem halt meg? Juhhé él! Él! Joey, Joey kellj fel Joey! Jól vagy?
- Persze jól csak iszonyatosan fáj a karom.
- Majd helyrepofozom később. Ne aggódj!
Ekkor odalépett mellénk a fegyverkereskedő és így szólt:
- Nagyon köszönöm! Örök hála! Itt a pénzed nem kell fizetned. Sajnos az őreim meghaltak de a legfontosabb hogy élek és ezért tartozom nektek. Nem lenne kedvetek őrködni a bolt felett.
- Sajnálom, de dolgunk van, meg kell oldanunk a városunk védelmét és küldetésünk is, van. Legközelebb jobb őröket fogadj fel! Mondjuk olyanokat, mint amilyenek az utcán is állnak.
- Hmm… megfontolandó. Köszönöm idegenek! Meg tudhatnám a neveteket?
- A nevem Dave, ő itt Steve, Amanda és a földön fekvő pedig Joey. Most pedig mennünk kell. Viszlát!
- Viszlát és sok szerencsét a küldetés teljesítésében!
Szimpatikus fickó. Még szerencse hogy itt voltunk és megmentettük. Amilyen gyorsan csak tudtunk elindultunk az Acél Testvérisége főhadiszállásához és hamarosan meg is érkeztünk. Marxson tábornok már várt minket és ünnepélyesen kadéttá avattak minket és felajánlották hogy választhatunk melyik irányzatát követjük a testvériségnek tehát lovagok, paladinok, vagy technikusok szeretnénk lenni. Mindhárman a paladin hivatás mellett döntöttünk ugyanis a harcban voltunk a leginkább jártasak (és mert persze csak így kaphattunk erőpáncélt). Miután választottunk először vehettük a kezünkbe az erőpáncélt ami nehéz rozsdamentes acél és titánium ötvözetből készült és kémiai eljárásokkal volt ellenállóbba téve. Ekkor jött a dilemma. Hogy fogom én ezt elbírni? Amandát elnézve ő könnyedén sétált benne és látszólag semmilyen mozgásban nem akadályozta a lányt. Felvettem a lábrészt és azonnal hasra estem. Amikor fel akartam állni valahogy a lábaim sokkal gyorsabban mozogtak, és ez azt eredményezte, hogy ismét a földön találtam magam. Joey és Steve a földön fetrengtek a nevetéstől. „Na majd meglátjuk ti, hogyan fogtok boldogulni" - nevettem magamban. Lassan kezdtem rájönni a működési elvre, miszerint a hidraulika felerősíti és felgyorsítja a mozgást, amihez kell egy kis idő, hogy hozzászokjon az ember. Tíz perc után ment a járás és ekkor felvettem a maradék páncél részeket. A karrész hasonló módon működött, mint a lábrész így mire felkerült az egész páncél már meg sem éreztem a súlyát. A sisaknak külön levegőszűrője volt, ami kiszűrte a külvilágból érkező minden lehetséges veszélyt. Steve és Joey csak ekkor kezdték bátortalanul magukra húzni és most ők estek nem egyszer hasra. Én ezt hozzájuk hasonlóan nevetéssel kísértem. Mikor kész voltunk beszéltünk a tábornokkal és kimenőt kértünk fontos küldetés miatt. A tábornok elégedett volt a rakétavetővel, amit hoztunk, ezért megengedte, hogy addig maradjunk távol ameddig jónak, látjuk. Sikerült elérnünk, hogy Amandát magunkkal vihessük mivel a lány szinte hozzánk nőtt
és én is gyengéd érzelmeket tápláltam iránta. Amanda ennek különösen örült mivel már egy jó ideje kacérkodott velem. Eleinte csak egyre kedvesebb lett velem aztán egy nap kikezdett velem és azóta együtt vagyunk. Szóval ismét útra keltünk…

Útközben csak egy dolog járt a fejünkben. Az hogy végre hazaérünk Jamestown-ba és végre, pihenhetünk egy keveset a sok kaland után. Amikor két kilométerre voltunk a várostól hatalmas füstöt vettünk észre a város irányában. Azonnal rohanni kezdtünk a füst felé és amint odaértünk szörnyű látvány tárult a szemeink elé. Mindenhol holtestek voltak! Néhányan a felismerhetetlenségig összeégve, mások golyó ütötte nyomoktól elfedve, feküdtek a földön és mindent elborított a vér. Az emberekért már nem tehettünk semmit.
- Elkéstünk! A rohadt életbe ez a mi hibánk! Ha jobban siettünk volna, ezt megelőzhettük volna.
Joey szólt a hátam mögött és ekkor azt gondoltam, hogy igaza van, de mint ez később kiderült tévedtem. Elkezdtük a túlélők utáni kutatást és hamarosan a városházán meg is találtuk az a jelszóval védhető elbarikádozott szobájában a haldokló Timothy-t. Csak azért élt még, mert támadói egy gránáttal akartak végezni vele, amikor látták a jelszavas ajtón nem tudnak áthatolni. A gránát éppen befért az ajtó alatt és néhány repesz végzetes sérülést okozott Timothy-ban. Azonnal odarohantam hozzá és a karomba vettem. Megszólalt de nagy megerőltetésébe került a beszéd.
- Dave… Dave… tényleg te vagy az? Hát visszatértél hozzánk? Tudtam hogy eljössz.
- Sajnálom Timothy nem voltam eléggé gyors. Ez az egész az én hibám!
- Tévedsz! Nem ez nem a te hibád a jelzés csak csali volt arra hogy elküldjük a védőket a városból. Ha itt lettetek volna, akkor is ez ugyanez történt volna. Túl sokan voltak. Valamiféle szekta tagjai. Szállást kértek éjszakára és mi beengedtük őket. Aztán éjszaka, amikor mindenki elaludt lerohantak minket és beengedték a kívül várakozó társaikat és pár óra alatt, elvesztünk. A túlélők elrejtőzetek a menedékben, de már azt is ostromolni kezdték.
- Miért? Miért pont Jamestown-t?
- A Winston-ban lecsapó szekta tagjai voltak. Akik azt a dolgot tették anyáddal. Bosszút akartak állni! Értem már nem tehettek semmit. Dave mostantól te vagy a város vezetője. Mentsétek meg az életben maradt embereket. Menjetek most. Ég veletek…
Ezek voltak utolsó szavai annak az embernek, akit a világon a legjobban tiszteltem. Hatalmas harag gyúlt bennem és bármi áron bosszút akartam állni Timothy haláláért. Elindultunk a menedék felé.

Amint beléptünk a menedékbe orrunkat megcsapta a halál szaga. Az ajtónál két őrt állítottak a szektások.
- Állj! Kik vagytok? Tagjai vagytok-e a Világvége Egyháznak?
- Nesze neked világvége!
Mondtam és fejbelőttem a sörétesemmel. A másik őr ordítva rohant felém tőrt rántva.
- A világvégéért!! - ordította fanatikus hangon.
Steve gyorsan reagált és a gépágyújával darabokra lőtte a szektatagot. Lassan besétáltunk a menedékbe és az első szint tele volt szektatagokkal. Bedobtunk három plazmagránátot és amint kicsit csökkent a harckedvük berontottunk és tűz alá vettük őket. Rengeteg lövést adtak le ránk, de a páncél jóvoltából minden lepattant rólunk. Fél perc múlva a szint hullákkal volt tele. Legalább harminc szektatagot megöltünk a többi pedig a liftbe menekült. Hárman együttes erővel felnyitottuk a nehéz liftajtót és lelőttünk mindenkit, aki benn volt. Lementünk a második szintre, ahol mindenfelé szektatagok voltak és néhány városlakót tartottak fogva. Csapásunk meglepetésként érte őket így igencsak sikerült megritkítani soraikat. Amikor feleszméltek már csak néhányan voltak sértetlenek ezért az életben maradtak megadták magukat. Odaléptem az egyikhez, aki valami főnökfélének látszott. Letéptem a köpenyét, és ekkor megláttam a kezén az atombombát formázó tetoválást. Ez a fickó az apám! A férfi, aki megerőszakolta anyámat! Valószínűleg a háború zűrzavarában megszökött és beköltözött egy menedékbe, amit a hívők pénzén vásárolt. A szekta hamisságát bizonyította hogy a világvége éltetője mindezt csak a pénzért tette és a Winston elleni támadás is csak a hívők meggyőzésére szolgált. A bosszú mindennél fontosabbnak tűnt. A fejéhez emeltem a puskát és már éppen elsütöttem volna, amikor Joey szólalt meg:
- Ne Dave ne lődd le!
- Meg kell tennem! Ő az aki megerőszakolta az anyámat! Most pedig megfizetsz!
A ravaszhoz nyúltam és meghúztam, de Steve elfordította a puska csövét a fickóról.
- Ne! Biztosan van egy bázisuk, és ha ezeket megöljük még többen fognak jönni. Gyökereiben kell elfojtani a problémát. Szedjük ki belőle a bázisuk helyét!
- Rendben te rohadék hol a bázisotok?
- Nem mondok nektek semmit! Főleg neked nem te fattyú! Anyád igazán finom falat volt!
Felhúztam a sörétest és lőttem. A fickó felordított. A lövés a bal lábán kapta és a férfi összeesett.
- Áhhh… te szemét! Szétlőtted a lábam! A lábam!
- És most újra kérdezem, hol van a bázis?
A fickó válaszul leköpte a páncélomat. Újra felhúztam a sörétesemet.
- Most pedig a farkad jön te buzi!
- Ne! Ne! Kérlek ne! Elmondom, csak ne lőj, kérlek! A part mentén van innen északnyugatra!
A fejéhez emeltem a puskát és lőttem.
- Ezt az anyámért kaptad!
A harmadik szinten voltak a város túlélői a társalgó szobában. A szektatagok éppen az ajtót próbálták betörni. Hátbakapta őket a támadásunk és egy lendületes rohammal az összes még harcoló szektatagot megöltük. A városlakók nem győztek hálálkodni és örültek, hogy elmúlt a veszély. A munka nagyobbik része azonban még hátra volt. El kellett pusztítanunk a bázisukat. Segítségre volt szükségünk ezért visszatértünk a testvériséghez, ahol Gordon érdekes hírrel fogadott minket.
- Ha tegnap értetek volna, ide talán láthattátok volna az idegent, aki felvételt kért a sorainkba. Nagyon különös volt a páncélja alatt menedékruhát viselt és rendes fickónak látszott. A testvériség általában ritkán vesz fel kívülállókat. Csupán igen speciális esetekben, mint például amilyen a tiétek is volt ezért Marxson olyan küldetéssel bízta, meg amit eddig még senki sem tudott teljesíteni. Elküldte egy régi katonai bázisra, amit mi csak Izzásnak nevezünk. Onnan még élve senki nem tért vissza. Na persze nem mintha holtan visszatért volna valaki. Na szóval azt a fickót látnotok kellett volna!
- Menedékruhában volt? Hányas számú?
- Nem tudom. A páncéltól nem látszott. De folytan valami vízcsippről kérdezgetett. Mindenesetre érdekes.
Marxson érdekes dolgot adott tudtunkra. Az utóbbi időben sorra eltűnnek a karavánok, mintha valami vadászna rájuk. Egyesek hatalmas zöldbőrű humanoidokról számoltak be, akik nehézfegyverekkel voltak felszerelve és szervezetten támadtak. Sajnos ezzel a problémával nem volt időnk foglalkozni ezért nyugtáztuk és rátértünk jövetelünk fő céljára, miszerint segítséget szeretnénk kérni tőlük. Marxson a segítségünkre bocsátott egy szakasz paladint és a paladinok vezetője Rhombus is velünk tartott tekintve a küldetés fontosságát.

A bázist hamar megtaláltuk és a paladinok segítségével teljes mértékben megsemmisítettük a Világvége Egyházának ezt a bázisát. Az adatbankjukban tárolták a további templomaik koordinátáit. Az épületet felrobbantottuk és eltüntettünk minden nyomot, ami a templom valaha volt létét a legcsekélyebb mértékben is jelezné. A többi kirendeltséget békén hagytuk ugyanis ezek nem jelentettek potenciális veszélyt ránk nézve. A támadást a bosszúvágytól fűtött „apám" szervezte. Az egyház maga jóval kevésbé drasztikus eszközöket használt az „ige" terjesztésére. Jamestown-ba visszatérve összeszedtük minden értékünket és eltüntettük mind a menedék mind, pedig a város összes nyomát. Mindenkit megkértünk, aki tudott városunk helyéről vagy bármilyen jelenlétünkről, hogy ne beszéljen senkinek a létünkről. Mindenki a legteljesebb mértékben megfogadta a titoktartást. Elvándoroltunk északra mindaddig, amíg az egykor volt Kanadába nem érkeztünk. Itt letelepedtünk és egy új tárost alapítottunk, amit Timothy tiszteletére Timothy City- nek neveztünk el. Anyám az újbóli letelepedés után még hosszú évekig élt és állmában halt meg 96 évesen. Steve feleségül ment egy helyi lányhoz Rose-hoz és három gyerekük született. Mind a mai napig barátok vagyunk. Joey lett a harci oktató a városban és ő képezte ki mind a rendőröket mind, pedig a helyi katonaság tagjait. Amanda és én összeházasodtunk és hat gyermekünk született. Az erőpáncél és plazmatechnológia birtokában már meg tudtuk védeni településünket. Ma ünnepelem a századik születésnapomat és szerettem volna, ha mások is megismerik az életem történetét, és nem felejtik el az 1-es számú menedék lakóit.

2004. 05. 10.-26.
Davell

Köszönöm hogy elolvastad! Remélem jól szórakoztál!