Ki az én felebarátom?

1991. Megjelent: Képes Ifjúság, 2003.06.11 Közélet

Úgy tartják, hogy az irgalmas szamaritánus példázata a szeretetről, irgalmasságról szól. Pedig ez a példázat nem arról szól, hogy mit kell tenni – természetes, hogy szeretni kell. A példázat valójában a szeretet tárgyáról szól: ki az én felebarátom, kit kell szeretnem? - ez az a kérdés, amire a válasz nem volt nyilvánvaló, annyira nem, hogy megért egy példázatot.

Az újtestamentumi történet (Lukács 10,25-37) indító szereplője egy törvénytudó, aki arról faggatja Jézust, "kísértvén őt", mit kell tennie ahhoz, hogy örök élete legyen. A kérdezőt nem az őszinte érdeklődés, hanem a tőrbecsalás szándéka vezette. A zsidó törvénytudók fáradhatatlanul buzgólkodtak azon, hogy leleplezzék Jézust, ellentmondást találjanak tanításai és a szent Törvény között. E buzgó vallásos férfiak nyilván nagy lelkesedéssel vettek volna részt egy megkövezési szertartásban. A Törvény előírta ugyanis, hogy a hamis prófétákat, akik megpróbálják Izrael népét letéríteni az egyedül helyes útról, ilyen brutális kezelésben kell részesíteni (Mózes V,13,10).

Jézus, aki máskülönben nem fukarkodott az önálló, kinyilatkoztatásszerű tanításokkal, az ilyen próbák idején kínosan ügyelt arra, nehogy szembeállítsák a Törvénnyel. No nem azért, mintha gyáván félt volna a haláltól, hanem azért, mert "még nem jött el az idő", még hirdetnie kellett az "Új parancsolatot" olyan embereknek, akik vakon hittek, engedelmeskedtek a régi parancsolatoknak.

Nem azt akarom állítani, hogy Jézus nem engedelmeskedett Isten parancsainak. Csak azt a feltételezést kockáztatom meg, hogy Jézus nem hitte, nem tekintette azonosnak a mózesi Törvényt Isten törvényeivel. Miközben formailag alávetette magát a Törvénynek, tartalmilag olyan új értelmezést adott annak, ami szemben állt a Törvény betűjével és szellemével. Legszembetűnőbben mutatkozik meg ez a hozzáállás akkor, amikor házasságtörésen rajtakapott asszonyt hoznak elé (János 8,1-11.)

A Törvény ilyen esetre előírta a feltétlen megkövezést, nem volt szó semmiféle lelkiismeret-vizsgálatról (Mózes V,22,22). Jézus felszólította az összegyűlteket: "Aki közületek nem bűnös, az vesse rá először a követ!" Ezzel nem engedetlenségre buzdított, hanem burkoltan a Törvény isteni eredetét vonta kétségbe. Minthogy nincsen ember, aki nem bűnös, ezzel az érvvel Jézus sikeresen aláásta az Ótestamentum nem csekély számú megkövezési passzusának hitelét. A megértés, megbocsátás, szeretet törvényét fontosabbnak állította be, mint a mózesi Törvényt. És a tömeg akkor hallgatott rá.

A törvénytudó kérdésére válaszként Jézus - elkerülve még a látszatát is az egyéni értelmezésnek - visszakérdez: "A törvényben mi van megírva? Mint olvasod?" A törvénytudó válaszában két parancsot foglal egybe: "Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből és teljes lelkedből és minden erődből és teljes elmédből" (Mózes V,6,5),"és a te felebarátodat, mint magadat." (Mózes III,19,18).

Adva van tehát az örök élet receptje: szeretni kell Istent - természetesen, és nagyon-nagyon, és szeretni kell felebarátunkat - őt már nem annyira nagyon, csak annyira, mint önmagunkat. Az ármánykodó törvénytudónak azonban ez nem elég, felteszi a kulcskérdést: "De ki az én felebarátom?" És ekkor mondja el Jézus az irgalmas szamaritánus példázatát.

Egy - nyilvánvalóan zsidó - férfit útközben rablók támadtak meg. Az arra járó pap és a lévita részvétlenül mentek el a helyben- és vérben hagyott áldozat mellett. Szerencsére jött azonban még valaki: egy szamáriai, aki bekötözte a sebesültet, biztonságba helyezte, anyagi áldozatot is vállalva. A pap és a lévita származásuk és hivatásuk révén a zsidó nép tekintélyes fiai, míg a szamáriaiakat az igazi zsidók megvetették, mert nem megfelelőképpen imádták Jehovát, sőt alkalmasint nemcsak Őt imádták. Nyilván csak az időközben megváltozott erőviszonyoknak köszönhették, hogy nem jutottak az amálekiták, filiszteusok és a többi helytelenül vallásos kánaánita nép sorsára.

- Ki volt tehát az áldozat felebarátja a három arra járó közül? - szorítja sarokba Jézus kérdése a törvénytudót. A törvénytudó vert helyzetben van: érzi, hogy a példázat róla szól; tudja, hogy ha bajba kerülne, nem feltétlenül zsidó honfitársai, a Törvény hozzá hasonló szolgái segítenének rajta, hanem olyan emberek, akik ilyenfajta szolgálatokra hajlamosak – akik különben lehet, hogy más népek fiai, sőt az is lehet, hogy hazátlan kozmopoliták, netán ateisták. A törvénytudó nem az írások szellemében, hanem józan lelkiismeretességgel válaszol: az irgalmas szamaritánust illik felebarátjának tekintenie.

A példázat üzenete: nem a származás, nem a genetikai rokonság a fontos, hanem a cselekedet, a szeretet. Az irgalmas lelkületű egyének szolgálnak rá a felebarát státuszra.

Az ótestamentumi parancsban a "felebarát" kizárólag a zsidókra, Ábrahám, Izsák és Jákob fiaira vonatkozott. A szó szerinti idézet: "Bosszúálló ne légy, haragot ne tarts a te néped fiai ellen, hanem szeresd felebarátodat, mint magadat." (Mózes III,19,18). Az ótestamentumi idők zsidó ideológiája szerint a nemzsidók bűnösek, kerülendők, illetve, mint az Úr ellenségei kiirtandók (Mózes V,7,13.és 20. rész; Mózes II,12,35-36). A kivonulni akaró zsidók becsapják segítőkész egyiptomi szomszédaikat, edényeket és ruhákat kérnek kölcsön a visszaadás legcsekélyebb szándéka nélkül. Bírák 14. és 15. részben olvasható, ahogy Sámson garázdálkodik a filiszteusok között; a zsidók rettenetes mészárlásokat hajtottak végre a kánaáni népek körében, az asszonyokat és a kisdedeket sem kímélve. Ez a nem éppen "felebaráti" hozzáállás a más népekhez kölcsönös lehetett: az akkori idők erkölcsét, szellemét ez tükrözte.

Az ótestamentumi zsidók között is voltak mai értelemben humanisták. Szép példa erre Ruth története: a moábita Ruth zsidó férje halála után anyósával tart, a zsidókat választja népének, Istenüket Istenének. Ragaszkodása jutalmat nyer: a zsidók között otthont és új férjet kap. Asimov feltételezi (A Hold tragédiája, Kozmosz, 1979. 227.o.), hogy Ruth könyvének szerzője egy "másként gondolkodó", aki így tiltakozott az ezsdrási-nehémiási idők fajtisztító szigora ellen. Ezsdrás megparancsolta, hogy az idegen népekből származó feleségeket küldjék el. A nép pedig keservesen zokogott (Ezsdrás 10,1). Gyanítom, nem annyira a bűnbánat, inkább a családszétválasztás keservei miatt. Voltak olyanok, akik vonakodtak, akiknek a házasságról vallott felfogása közelebb állt a mai szemlélethez, mint az akkor uralkodó Törvényhez. Nehémiás meg is látogatott néhány vegyes családot, és amint írja: ”... megverék közülük néhányat és megtépém őket ...” (Nehémiás 23,25), mármint a zsidó férjeket, és kényszerítette őket asszonyaik elküldésére. Jób könyve és a Prédikátor könyve is kilógnak az ortodox zsidó ideológiából: e könyvekben a zsidó nép kitüntetett szerepet nem játszik, szemléletük közel áll a mai humanista szemlélethez. De ezek kivételek, a mérvadó zsidó felfogás a nemzsidókat még Jézus idejében is az „ebek” szintjén helyezte el (Máté 15,21-28).

Az Újtestamentum és a keresztyénség meghaladja a zsidó nép kitüntetett szerepét. Az üdvösség kiterjed minden népre. Krisztus minden emberért meghalt - mondják a keresztyének. Ám ez az üzenet sem olyan egyértelmű. A Szeretet mellett megjelenik és az üdvösségben döntő szerepet játszik egy másik követelmény is: a Hit. A Hit kegyetlen, kemény szűrő, aki könnyűnek találtatik, mehet a pokolba. A keresztyén felekezetek - kevés kivétellel - az emberek túlnyomó többségének, a széles úton járóknak poklot, örökégést, örök kínt, szenvedést tudnak csak elképzelni. Üdítően humanista felfogást képviselnek e tekintetben Jehova Tanúi: ők a hitetleneknek csak megsemmisülést jövendölnek.

Az idő során a Szeretet és a Hit kifejlesztette a maga intézményeit. A Szeretet létrehozta az Irgalmasrendet, ápolt, gyógyított. Eközben a Hit a Szent Inkvizíció máglyáit gyújtogatta két oldalról is: az inkvizítorok és a mártírok is a Hitért játszották el a barbár tragédia főszerepeit. Idő múlásával kialudtak a máglyák, a Hit éber őrei kénytelenek voltak Istenre bízni az eretnekek megbüntetését. A felebarát fogalma fellazult, magába ölelve, egyenjogúsítva a rabszolgákat, az indiánokat, feketéket, nőket, cigányokat, és – micsoda bizarr csavarvonala a keresztyén vallástörténetnek – a zsidókat is. A mai keresztyénség a felebaráti szeretet követelményét kiterjesztette az egész emberiségre. Ezt a mai szemléletet vetíti vissza a bibliai időkre egy újabb magyar nyelvű bibliafordítás (Szent István Társulat, 1976), amikor a korábbi fordításokban szereplő “felebarát” helyett az “embertárs” megnevezést használja. Ennek következtében a címbeli kérdés a kissé együgyűnek ható ”Kit tekintsek embertársamnak?” alakot ölti. A hittudós fordítók a mai szemléletet még az Ótestamentumra is visszavetítették: Mózes könyvében is az ”embertárs" kifejezést használták, ami nyilvánvalóan torzítás.

Nemcsak a keresztyénség, hanem más európai ideológiák is (a nácizmus kivételével) az Embert tették központi, szent fogalommá. Az egész világ az Emberért van, minden Ember egyforma, bármelyik emberért fel lehet, és fel kell áldozni mindent, ásványt, növényt, állatot. Persze, csak elméletben, mert a gyakorlatban akkor is adunk enni a kutyánknak, ha tudjuk, hogy nem túl messze embergyerekek is éheznek.

Úgy tűnik, hogy ez a szélsőségesen embercentrikus szemlélet napjainkban válságba került. Egy új fogalom tört be a köztudatba, és szemünk láttára válik szentté: az Ökológia. Lehetséges, hogy a közeljövő korszerű bibliafordításában a „felebarát”, majd „embertárs” szó helyén az „ökotárs” kifejezést találjuk majd?

Az általános fejtegetések után nézzünk most egy konkrét, megtörtént esetet. Alexandre Dumas "Emlékeim" című művében (Európa, 1966, 400. oldal) leírja egy kalandját. A tengerben fürdött éppen, amikor észrevette, hogy egy nagy hal követi. Ijedten úszott a partra, a hal utána. Mikor kiért, konstatálta, hogy egy játékos kedvű delfin volt a kísérője. Nosza, elrohant a fogadóba a puskájáért. Amikor visszaért, a delfin még mindig ott bukfencezett a vízben. A delfin tetemére a halászok másnap akadtak rá. "Golyóm a szeme fölött érte, és átfúrta a fejét." - fejezi be büszkén történetét a nagy író.

Ha valaki nekem szegezné a kérdést, hogy ki az én felebarátom, ezzel a történettel válaszolnék. Számomra a választás nem kétséges: semmi közelséget, felebaráti közösséget nem érzek az öncélúan ölni kész ember iránt. Ellenben a játékos kedvű delfin, aki a hatalmába került, hozzá hasonló, gyengébb lényt játszótársnak tekinti - nos igen, azt hiszem, ő az én felebarátom.

Farkas Henrik

**********************************************
Erőszakellenes Oldalak           Kéziratok, újságcikkek (Farkas Henrik)

Ez az oldal a Soros Alapítvány támogatásával olvasható az Interneten.