Magyarok vagyunk, emberek vagyunk

2004. december 5-én döntött a nép. Hamleti alternatíva: lenni vagy nem lenni, igen vagy nem, ez volt a kérdés, amiről szavaznunk kellett. 

Aztán jött a drámai “arculcsapás”: az anyaország polgárságának csak egy kisebbsége - mindössze másfél millió a nyolcmilliónyi választópolgárból - akarta keblére ölelni állampolgárként is a trianoni diktátum által a határon túlra kényszerített nemzettársait. Szinte ugyanennyien mondtak nemet, a többi polgár pedig nem nyilvánított véleményt.

Erdélyi barátom írta: ”Nincs többé anyaország.” A kinthagyott magyarokon eluralkodott a kiábrándultság. Hát ezért lengettük a zászlót, énekelgettük Kölcsey Himnuszát, ezért mentünk Csíksomlyóra több százezren, ezért őriztük a nyelvet, magyarságunkat, kultúránkat, ezért vágyakoztunk, ezért különböztettük meg magunkat a többségtől? Hogy a gazdag EU-ba bejutott magyar nemzettársaink megtagadjanak bennünket, bezárják ajtóikat a zörgető szegény rokonok előtt? Hát hazugság volt Kölcsey, Vörösmarty, Petőfi, Kossuth? Hazugság volt a nemzet?

Kedves határon túli magyarok! Ne ítéljetek hirtelen keserűségetekben! Mi, magyarországiak pont olyanok vagyunk, mint Ti, nem jobbak, de nem is rosszabbak. Magyarságtudatunk ugyan érthetően kisebb, mint a Tiétek, hiszen nektek áldozat volt magyarnak maradni. Volt választásotok, nekünk meg nem, nekünk a magyar voltunk természetes, íztelen és színtelen, mint a víz, mint a levegő.

Emberek vagyunk, emberi hibákkal, önzéssel, gyarlósággal, tökéletlenséggel, érzéketlenséggel. Félünk attól, hogy a létért való küzdelemben mások, más népek, más törzsek vagy csak más egyének eloroznak, elvesznek tőlünk valamit, ami ez idáig a miénk volt. Emberileg nagyon is érthető, ha féltjük kórházainkat, munkahelyeinket. Jól kitapintható volt, hogy mintegy félmillió szavazót döntően ez motivált, ennyien szavaztak többen igennel a kórház-privatizációs, mint az állampolgársági kérdésre. Ki vethetné szemére a munkahelyét féltő polgárnak, hogy nem akar konkurenciát a munkaerőpiacon? A munkanélküliség emberi létét, emberi méltóságát fenyegeti. Tehetetlenül, bambán bámuljuk a diktatúra alóli felszabadulás eme melléktermékét: a munkás, az alkalmazott kiszolgáltatottságát, s az ezzel együttjáró koldusi tudatot.

A demokrácia lényege: minden polgár szabadon dönt a szavazásnál. A demokrácia szellemét sértette ennek a kampánynak a hangulata. Még soha nem nehezedett akkora lelki terror, nyomás a szavazókra, mint most. Jómagam is kaptam impulzusokat még közvetlen környezetemből is, amelyek azt sugallták: gazember, nemzetvesztő vagy országvesztő vagyok, ha nem úgy szavazok, ahogy KELL. A jobb fülembe azt duruzsolták, hogy minden tisztességes magyar igennel szavaz, a bal fülembe meg azt, hogy minden felelős állampolgár nemmel szavaz. A szekértáborok féktelen harca a hatalomért, a kölcsönös gyűlölködés, acsarkodás leszivárgott a családokba, barátságokba és a munkahelyekre. Ehhez képest az önzés, a munkahelyféltés üdítően emberi, józan magatartás.

A népszavazás nem rólatok, nem a magyarságról, nem Kölcseyről szólt tehát kedves határon túli nemzettársaim, hanem a magyarországi hatalomról, arról, hogy ki lesz 2006-ban a miniszterelnök: Orbán vagy Gyurcsány.

A kampányban a két oldal egymással versengett azon, melyikük tud szennyesebb szövegeket mondani, piszkosabb érzelmekre hatni.

Az egyik oldalon kimondták: ”Aki tisztességes magyar, az igen-re szavaz!” Ez az alapállás nem engedélyez kilógást a sorból, a másik felet tüstént haza- és nemzetáruló gazembernek minősíti. Erre az alapállásra tette fel a koronát Duray Miklós színes-szagos hasonlata, amely önmagában is eredményezhetett akár többszázezer NEM szavazatot, illetve távolmaradást. A jobboldalon nyíltan kimondták: ezen a népszavazáson lehet kormányt buktatni, a mindvégig megkérdőjelezett legitimitását tovább rombolni, jöhet majd az idő előtti választás, de jó lesz! Biztató jeleket is véltek látni: a főpróbának tekintett időközi parlamenti választáson a FIDESZ nyert!

A másik oldalon közben riogattak: a várható sötét jövő rémképeit festegették elénk. Százezrek állnak a határon kis motyójukkal, hogy mint a sáskák, adott jelre beözönöljenek az anyaországba, lerohanják a kórházakat és a kifizetőhelyeket, nyugdíj- és tanintézeteket, elvegyék a munkahelyeket, letarolják, elszegényítsék az anyaországot.  Kasza József indulatosan ilyesmi szavakkal jellemezte a kormánypárti kampányt. 

És mindkét oldalról öntötték ránk a hazugságokat, féligazságokat. A sokmilliárdos pluszbevételtől az ”egy petákba sem kerül”-ön át a találomra összehozott százmilliárdos kiadásokig dúlt a számháború.

A kampányban kimondtak egy vélhetően nagy igazságot is, mégpedig mindkét oldalról majdnem ugyanazt. Ez a népszavazás valamilyen formában Trianon folytatása. Ha az IGEN győzött volna, és nyomában felerősödik a bevándorlás Magyarországra, az szükségszerűen azt jelentette volna, hogy a Trianonban elcsatolt területeket a magyar nemzet is elveszti, nemcsak a magyar állam.
A fiatalok, az értelmiségiek, a munkabírók a jobb élet reményében elhagyják szülőföldjüket, szűkebb-tágabb pátriájukat. Ilyenek vagyunk, emberek vagyunk, akik a magyarságunkért manapság már sok áldozatot nem akarunk hozni. Még a határon túl sem. 

Más oldalról, ha a NEM győzött volna, az kiábrándulást, a határon túli magyar kisebbség asszimilációjának  felgyorsulását okozta volna. A kiábrándult szülők gyerekeiket már a többségi iskolába íratják, hiszen elmúlt a remény, hogy a magyarságból még valami jó kijöhet.

Tehát akár igen, akár nem, így is, úgy is Trianon szelleme győz. Ezért nem szabad lett volna ezt a népszavazást kierőltetni annak, aki a magyar nemzet érdekét tartja szem előtt.

A többség nem vállalta fel a döntés felelősségét. Ismerek  távolmaradókat, akik azért nem szavaztak, mert nem akartak az arculcsapásban részt venni egy NEM szavazattal, másrészt viszont az IGEN szavazattal sem akarták erősíteni a hazai jobboldalt. Ők örültek az eredménynek, annak, hogy egy picivel több lett az igen, mint a nem.  

Most itt állunk, tizenötmilliónyi búsmagyar, a másik tábor iránti gyűlölködéstől telítetten, másokat sértegetve, másoktól sértve, megsértődve. Kirekesztőn és kirekesztve, egyre mélyülő, határokon átnyúló árkok által elválasztva, s mérges kutyaként ugatunk az árkokon át.

Mit lehetne tenni, hogy jobb legyen magyarnak lenni? Hogy nagyobb legyen a nemzeti összetartás? Hogy jobban érezhessük magunkat itt a Kárpát medencében, magyarok és nem magyarok?

Csak felelősségteljes és össznemzeti megoldás jelentene gyógyírt kórságunkra. Az semmiképpen nem megoldás, vagy legalábbis nem az a jó megoldás, hogy alamizsnát dobunk a megsértetteknek, azzal próbáljuk enyhíteni a sebeiket.

Mivel a magyar állampolgárságnak a népszavazási kérdésben megfogalmazott megadásától eddig MINDEN magyar kormány elzárkózott, ezért én feltételezem, hogy vannak olyan szempontok, amelyek a NEM mellett szólnak, de amelyeket publikusan nem illik említeni, amelyek megkötik a kormány kezét, viszont egyáltalán nem kötik az ellenzéket, sőt az is meglehet, hogy az ellenzék kifejezetten örül, ha a parlamentet rossz döntésre tudja kényszeríteni. 
Viszont a NEM mellett a kampányban nyíltan felsorakoztatt érvek nem hitelesek, nem értem őket. Az ellenzék kérdésére: ”Miért baj az, ha többen leszünk?” – nem hallottam elfogadható választ.

Szerintem morálisan az sem fogadható el, hogy zárva tartsuk kapuinkat - akár csak képletesen, az állampolgársági dokumentáltság szintjén -azok előtt, akik valamikor a magyar állam polgárai voltak, és külső kényszer, a nagyhatalmak önkénye fosztotta meg őket ettől. Még akkor sincs erkölcsi alapunk elzárkózni, ha a valamikori állampolgárság visszaadását nem magyar nemzetiségűek kérnék. Persze maradnának kényes, nehéz kérdések. Hányadíziglen öröklődjön ez a jogosultság? Hogyan lehetne kint marasztalni a bűnözőket és a magyarságból egyoldalú üzletet remélőket?

Európában folyik az országokat elválasztó határok, a nemzetek közötti különbségek leépítése. És ez a folyamat majd tényleg behegeszti a sebeket. De addig?

Ha politikusaink tényleg akarnák, biztosan lehetne felelősségteljes, kielégítő megoldást találni. Erre is és egyéb bajainkra is. Köztük az egyik legnagyobbra, a munkanélküliségre. Állampolgári jog kellene legyen a munka, még ha nem is a végzettségnek megfelelő, hanem másféle közmunka. Állampolgári jog kellene legyen az emberhez méltó lét mindazoknak, akik ezért vállalják a rájuk eső terhet, kötelességet is.

Mindenek előtt bizonyos összefogásra, nemzeti megegyezésree lenne szükség. Ami nemcsak történelmünk során volt hiánycikk, hanem ma is az. Egy internetes fórumon felvetettem egy ötletet: legalább a karácsony idején gondoljunk jobb szívvel a másik tábor vezetőire, politikusaira. Alig volt visszhang, az anyázás karácsonykor is zavartalanul folytatódott.

Határon túli nemzettársaim, ne haragudjatok ránk! Ne ássunk újabb árkokat a régiek mellé!

Magyarok vagyunk, emberek vagyunk. Határon innen és határon túl.

Farkas Henrik
(Budapest, Magyarország)

Ez az oldal a Soros Alapítvány támogatásával olvasható az Interneten.