1991. november 18., hétfô
    Idôközben átjöttem.
    Veszprémben írom ezeket a sorokat. Hosszú idô után újra naplót vezetek. 1982-ben abbahagytam a feljegyzéseket, azóta nem tartottam fontosnak, pedig sok meghatározóan fontos dolog történt.
    Elôször is 1983 májusában kiebrudaltak bennünket az Új Symposionból. A törzsgárda tagjait, az egykori szerkesztôség „kemény magját” szilenciumra ítélték, s igyekeztek megtörni, szétforgácsolni szellemi közösségünket. A „néma ellenállás” és a bojkott éveiben még együtt volt a csapat, de amikor 1989 tájékán „rehabilitáltak” bennünket, szétesett. Az a folyóirat-csinálási modell és szolidaritás, ami az Új Symposiont jelentette, megszûnt. Az Új Symposion mindig is a fiatalság elôjoga volt. A harmincötödik év után az irodalom, a mûvészet már nem csapatjáték. Nem mintha az élettani öregedés, a sejtek újrateremtôdésének lassúbbodása számottevôen csökkentené a szellemi értékeket. Ellenkezôleg: az érzékenység, a tehetség (persze, ha volt egyáltalán) még teljében van, a mondatokat pontosabbá, hajlékonyabbá edzi a hosszú gyakorlat. Az ösztönöket kimûvelt ízlés, tudós fegyelem kalauzolja. Az élet és az olvasmányok illô szerénységre szoktatják az embert, megtanulja tisztelni az abszolút értékeket és a relatív igazságokat. Olyan tünetek ezek, amelyek némileg gátolják az alkotót, mert rájött, hogy bármilyen szenvedéllyel is ûzte mesterségét, mégsem tett sokat, talán egyetlen lépést az irodalom felé, s e lépés közben megöregedett. S akkor — éppúgy, mint a sportoló — kilép a pálya szélére, és elhiteti magával, hogy másról van már mondanivalója, érdemlegesebb talán, mint amit fiatalságának révületében mondhatott.
    Másodszor 1990. február elsején Kelenföldön meghalt Sziveri Jancsi. Egy életre szóló barát volt. Nagyon fiatalon, tizennyolc éves korunkban egy kiállításon ismerkedtünk meg. Mindketten díjat nyertünk, a jutalom az volt, hogy 1972 nyarán két hétre nemzetközi képzômûvészeti táborba mehettünk Mártélyba. Mindkettônket érdekelt a modern képzômûvészet, ennek ellenére 73-ban mégis az újvidéki egyetem bölcsészkarára iratkoztunk be. Mindketten faluról jöttünk, Jancsi a bánáti Muzsláról, én pedig Bácstopolyáról. Hasonló problémáink voltak: mindkettônket kitagadott a falu, a város pedig nem fogadott be. Kemény küzdelem folyt azért, hogy beilleszkedjünk a városi életformába. Ezenkívül egzisztenciális nyavalyák, pénzügyi zavarok, állandó bizonytalanság, különbözô albérletek és pár telt keblû, ôzikebôrû lány között hánykolódtunk. Aztán egy kicsit stabilizálódott a helyzetünk, mindketten bekapcsolódtunk az Új Symposion folyóirat munkájába. Alkotói szempontból tartalmas, jó esztendôk következtek.
    Mindketten a modern képzômûvészeti élet jelenségeivel foglalkoztunk. Esszéket, tanulmányokat írtunk, azonkívül verseket is. Különös módon „nagyon egy hullámhosszon tudtunk lenni”. Danyi Magdi, a Symposion akkori fôszerkesztôje néhányszor meg is jegyezte: „Fiúk, ti elôre megbeszélitek, hogy ugyanarról fogtok írni, vagy csak a véletlen mûve?” Igazándiból valami „telepatikus” viszony alakult ki közöttünk, egy-két szóból, gesztusból már értettük egymást. Elég volt, ha valaki elhúzta a száját, és akkor a másik már mondta: jó, menjünk más irányba. Nem voltunk egyformák, de jól kiegészítettük egymást. Jóban, rosszban együtt voltunk és maradtunk a barikádon. Az Új Symposion 1983-as „bukása” Sziverit, mint fôszerkesztôt viselte meg a legjobban, hiszen az életét tette fel a folyóiratra, amibe szó szerint belehalt, de idôközben létrehozott egy csodálatos költôi opust.
    1991. november 6-án este hagytam el Jugoszláviát. Éjféltôl már csak a katonai hatóságok engedélyével lehetett volna eljönni a férfiaknak. Én úgy döntöttem, megszakítom a „diplomáciai viszonyomat” azzal az országgal, amely túszként fogva tartja lakosait, korlátozza a mozgásukat, a szabadságukat, és egy esztelen, nacionalista polgárháborúba kényszeríti ôket.
    Most aztán lehet írni. Van idô megsejteni valamit abból, mi is a világ, mi az Isten, hogy mi a dolgunk e földön.
   
1991. november 26.
    Szombaton megjött Ladányi Pista. Szarajevón és Trieszten keresztül menekült. Szarajevóig el lehet menni busszal, onnan pedig hetente 2-3 repülôjárat indul Triesztbe. A szarajevói hatóságok kiengedik az országból a menekülô szerbiai hadköteles férfiakat. Boszniában még béke honol.
    Géczi Jancsin kívül Moldován Domokos is biztat, azt ígérte, segít lakást és munkát találni Budapesten. Még nem tudom, mi legyen. Marton Laci azt mondja, Dunakeszin Duszáéknál vár egy szoba. Bármikor mehetek.

1991. december 2.
    Ami itt most velünk történt, az történelem. Kiszámíthatóan tragikus, véres, emberhez nem méltó. A történelemben nincsenek elmesélhetô sztorik, inkább csak átlátszó és érthetetlen tények, amelyeknek súlya megviseli az embert. A történelem a földön zajlik. A mesék pedig az égbôl pottyannak.

1992. január 15.
    Szép, hosszú, téli esték. Tévé konyec. Rengeteg a szabadidô.
    Ismeretlen, magányos ösvényeken. Általában az ösztöneimre hagyatkozom. Az ember természetes állapota az üresség, ami aztán az idôk folyamán feltöltôdik. Az élet jön, átiramlik rajtunk, ha valami megmarad, mert ki akar fejlôdni, akár éppen általam, az már kegyelmi állapot. Honnan jön ez a sugallat? Kitôl, miért, mikor, milyen intenzitással? Megválaszolhatatlan. Eszmélôdésem kezdetétôl én csak annyit tudok: itt vagyok valahol Európa közepén, vagy határán, magyarok a szavak, melyeket anyám szájából tanultam, voltak ôseim, akiktôl hagyományt örököltem, és valamit el akarok mondani. Azóta néha közlök valamit, néha nem. Általában leltárt készítek világunk állapotáról, érzelmekrôl, hangulatokról, a széthullás fragmentumairól; megörökítem azt a kevés nem is tudom mit, amit helyettem senki sem nevezhet meg.
   
1992. január 21.
    A Magyar Narancs rockzenei rovatának írok. Kedvenc zenekaromról, a Ramonesról. Többek között arról elmélkedem, mit vinnék magammal egy lakatlan szigetre. Az ô zenéjüket mindenképp, meg egy csomó könyvet. Mostani, veszprémi magányomban néha úgy érzem, mintha lakatlan szigeten lennék. Szinte alig ismerek 4-5 embert a városban. A kiválasztott portékáim között természetesen ott lenne Sziveri Jancsi Dia-dalok címû kötete is. A versek egy része már ’83-ban kész volt, de nem jelenhetett meg az újvidéki Forum kiadónál. Különbözô indokokkal mindig visszadobták. Négy-öt évet kellett várni, akkor végre egy szerb kiadó, az Újvidéki Íróközösség kiadta. Csupa „megszenvedett” vers: Közérdekû ballada a valóságról, Lábmosás elôtt, Felröhögünk a dolgok állásán, Tornacipôben a Duna utca macskakövein, A Couleur lokálban, Buzi az uszodában, Medve a temerini határban. Nekem a legcsodálatosabb és a legkedvesebb Sziveri-vers a Bábelen kívül a Társastervezés, amit feleségének, Erzsinek írt, akivel az oszthatatlant is megoszthatta.
    Az Újvidéki Rádió egyik legnépszerûbb mûsorában a szombat délelôtti zenés ifjúsági mûsorban méltattam a kötetet. Kb. harminc mondat volt, abból 25 úgy kezdôdött, hogy: Sziveri János... Öt évig nem volt szabad a sajtóban leírni, a rádióban kimondani a nevét.
    Pannóniai volt, és János.
    Valójában mirôl szól Jancsi költészete? Arról, hogy miért nem lehetett ott, akkor normálisan élni. Nem látnok, nem vátesz, nem próféta, nem Isten küldötte, hanem a hetvenes években felnôtt, költô foglalkozású újvidéki lakos volt. Szerep, amit ebben az életre emlékeztetô valamiben választott betölteni.

1992. január 29.
    Sziveri-est a pesti Dinnyés-klubban. Lódi Gabi írt Hollandiából, hogy menjek ki hozzájuk Groningenbe. Micsoda hottentotta erkölcs van érvényben a Balkánon: „ha én ölök, jó — ha engem ölnek, rossz...”

1992. február 4.
    Végre valami: Szakolczay Lajos közbenjárására ösztöndíjat kapok. Egy évig, minden hónap elsején pénzt hoz a postás. Jó dolog.
    Nem akarok a Symposionról beszélni, sem arról, miért jöttem el Újvidékrôl. Az utóbbi idôben, bárkivel találkoztam, mindenkinek el kellett mondanom. Inkább arról írnék, hogy az emberek roszszul élnek. Ez nem feltétlenül anyagi vonatkozású, de az is mindenképpen benne van. Életünk alapfeltétele, hogy valahogy boldogulni tudjunk, hogy megfelelô anyagi helyzetbe kerüljünk. Ezt nem igazán sikerült elérnie senkinek az ismerôseim közül. Azzal, hogy dolgozol, és azt gondolod, alkotni kell, és tenni a másik emberért, ezzel tulajdonképpen nem jutsz sehová.
    Most alapvetôen olyan az életünk, hogy finomkodás mûvészetrôl, irodalomról beszélni, arisztokratikus marhaság. Az emberi alapgondom, hogy a gyermekeim milyen világba kerülnek. Arra tanítsam-e ôket, hogy próbáljanak becsületesen élni, vagy arra, hogy próbáljanak ügyeskedni, kiskapukat keresni? Egyáltalán próbálom elképzelni az életüket, vajon mi lesz velük? S belôlünk mi lett? Hová lett a nemzedékem?

1992. február 8.
    Tegnap bemondta a Kossuth Rádió, hogy letartóztatták Csorba Bélát. Nem vette át a katonai hatóságok behívóját. Rendszeresen hallgatom a belgrádi, a zágrábi rádió mûsorait. Esténként néha, ha megfelelôek a légköri viszonyok, akkor még az Újvidéki Rádió magyar mûsora is hallható. Ismerôs hangok, egykori kollégáim. Egyszer-kétszer az én hangom is feltûnik. A szalagra rögzített irodalmi mûsorokat ismétlik.
    Különben a hetvenes évek közepén ismertem meg Bélát. Jancsival Ljubljanába indultunk a nemzetközi grafikai biennáléra, amikor hirtelen feltûnt, és bejelentette, hogy neki is halaszthatatlan dolga van a szlovén fôvárosban, de aztán másnap hiába vártuk a vasútállomáson. Nem jött velünk. Akkoriban minden új volt, még fanyalgás nélkül gázoltunk szügyig a különbözô szövegekben, a változás reményében, a lázadás hevében, akkoriban még élesztgettük a reményt, hogy lehet ezt máshogy, lehet ezt aránylag jól is csinálni, akkor még hittük, hogy mi majd megmutatjuk, lehetséges átslisszolni az emberarcúbb társadalmi berendezkedésbe. Szóval akkoriban úgy kvázi jól éreztük magunkat. Most aztán az élet bebizonyította, hogy minden maradt a régi, nevezetesen, hogy az emberrel a hatalom továbbra is azt tesz, amit akar.

1992. március 11.
    Negyedik hónapja Veszprémben. Munkahelyet ajánlottak. Akkor lehet, hogy maradok?
    Nincs hová menni a világból. Legfeljebb a margóra. A szélekre, el a centrumból. Vidékre. Élni, csinálni, amit kell, írni, olvasni, aztán meghalni. Mint Sziveri.

1992. március 12.
    Az Újvidéki Rádió egyik temerini bemondónôje azt mondta a Dormán Lacinak, hogy a szerb rendôrségnek, belbiztonságnak van egy titkos listája, melyen csupa „gyanús” vajdasági magyar értelmiségi neve szerepel. Többen rajta vagyunk... Talán még Sziveri is, aki ugyan már két éve halott, de nemrég megkapta a katonai behívóját.
    Esik az esô, nagyon szomorú idô. Egyhangú, szürke égbolt. Ólmos idô.
    Holnap indulok Hollandiába.

1992. április 14.
    Itt vagyok Veszprémben. Simán megjártam Hollandiát. Odafelé az osztrák határon volt útlevélvizsgálat, aztán semmi. Csak rohant velünk a holland autóbusz.
    Idôközben Boszniában is elkezdôdött a háború. A legvéresebbnek ígérkezik. Muzulmánok, bosnyákok (eltörökösödött szerbek, horvátok), katolikusok (horvátok) és pravoszlávok (szerbek) állnak szembe egymással. Mindenki mindenki ellen. Kibontakozóban a szabadság új eszméje, amely szerint minden csoport egyenértékûen azt teheti, amire a kollektív szokás szabályai késztetik, ez a háború eszméje.

1992. április 15.
    „Néha már azon tûnôdik az ember, vajon a balkáni népek többségének lelke nem mérgezôdött-e meg mindörökre? Lehet, hogy mást nem is tehetnek, mint hogy eltûrjék vagy gyakorolják az erôszakot” — írja a Nobel-díjas boszniai Ivo Andriå, ô aztán ismerte a balkáni lelkületet. A balkáni lelken átgázolt tatár, török, olasz, német. A balkániak elkeseredettek, és csak vérben frissülô parasztsereg. Ott lebeg felettük a hagymaszagos, olajtól és fûszertôl tömény depresszió. A balkáni lélek képes a kivételesen nagy teljesítményre, a veszedelmesen szép, halálos csillogásra, képes az élet sutba dobására. A balkániak szemében ott lohol a mérgezett történelem láncos kutyája.

1992. május 30.
    Megkaptuk a letelepedési engedélyt.

1992. szeptember 1.
    Áron fiam tanévnyitóján, a veszprémi Rózsa úti általánosban Fehér Ferenc vajdasági magyar költô Szeptemberi útravaló címû versével kezdték az iskolai ünnepséget. Fehér Ferivel kórházba kerülése és késôbbi halála elôtt egy hónappal csináltam egy húszperces stúdiófelvételt az Újvidéki Rádióban. A legkedvesebb verseit olvasta fel abból a piros-fehér-zöld színbe köttetett nagy könyvébôl. Minden ott maradt a rádiós szekrényemben, a rengeteg eredeti felvétel. Szavalatok, felolvasások. Ahogy Sziveri mondja a verseit, ahogy csak ô tudta elôadni ôket. Az élô és beszélt irodalom. A szavak hallható násza, ahogy teremtôjük szájáról hömpölyögnek alá a mondatok.

1992. november 29.
    Tegnap betonoztuk a ház alapjait. Bozsik és Ladányi segítettek. Épphogy kész lettünk fél nappal a tél beköszönte elôtt.
    A Magyar Naplóban megjelent a Veszprémi tél címû versem. Sava Babiå mindjárt lecsapott rá, lefordította szerbre, és meg is jelentette a belgrádi Knjiæevna Reœben.

1992. december 23.
    A világ az elmúlt év alatt se lett jobb. Arról pedig még mindig vitatkoznak, vajon rosszabb lett-e. Mint megrögzött irodalomkerülôt, nemigen érdekel, hogy jó volt-e az idei irodalmi termés, vagy pocsék. Nekem tökmindegy.
    Minden hatalom szereti, ha a mûvészek az élet szépségéért lelkendeznek, s ráadásul a nép is ki van oktatva. Csupa hamis pozitivizmus. Hát akkor azért sem.

1993. február 1.
    Szûgyi Zolival a Farkasréti temetôben, Sziveri sírjánál. A szélsôségek korában élünk. Csak a fekete örök, a gyász, meg a marsvörös, a permanens technikai forradalom.
    Az Ex Symposionnál Danilo Kiørôl készítünk tematikus számot.
    Még a nyugodt békeidôkben, 1989 májusában a ’83-ban menesztett szerkesztôség „kemény magjának” kanizsai buliján, amikor arról volt szó, hogy újra kezdjük-e a folyóiratot, azt indítványoztam, hogy csináljunk inkább évkönyvet, amelyben alkalmanként újra együtt szerepelhetnének az egykori alkotói közösség tagjai, idôsebbekkel és fiatalokkal kiegészülve. Az Ex évkönyv 1990-ben jelent meg, pár hónappal Sziveri Jancsi halála után. Akkor úgy terveztük, hogy minden évben csinálunk egy Exet, de közbejött a délszláv háború, és teljesen szétzilálódott a régi csapat. Néhányan Budapestre, illetve Veszprémbe kerültünk, mások Vajdaságban maradtak. Életünk és munkásságunk „új” korszaka akkor ott lezárult, és valami egészen más, „új utáni”, „ex” korszak vette kezdetét Jugoszlávia felbomlásával.
    A hatvanas és a hetvenes években egészen kivételes helyzetben volt a vajdasági magyar kultúra. Ebben az idôben egyfajta eszmei és ideológiai olvadás volt tapasztalható. Az egyik kiskapu a másik után nyílott. Volt egy bizonyos nyitás. Az a nyomás, a léghuzat, ami a bezárt ajtó mögött volt, lehetôvé tette, hogy egy csomó ötlet, vélemény, stílus, életérzés beáradt a jugoszláv mûvészetbe, mindenbe, az életbe. Akkoriban nagyon erôs volt a motiváció, hogy csináljunk valamit. Ma ez nem létezik, miután nincs semmiféle kiskapu, nincs semmi elzárva, nincs semmi nyomás.
    A hatvanas és a hetvenes évek során egy sor fiatal, friss ember került a vajdasági magyar irodalom, mûvészet színterére, akik elég alaposan felkészültek az egyetemen. Ezek nemcsak öncélú kísérletek voltak, hanem mindenkinek volt mondanivalója is. A tapasztalanságunknak köszönhetôen, és mert erôs volt bennünk az ellenérzés az addig érvényes klisékkel szemben, érdekesen, újszerûen mondtuk el, amit akartunk. Aztán a nyolcvanas évek elején egy olyan emberekbôl álló idôsebb generációs klikk vette át a hatalmat az újvidéki Forum kiadóházban, akik a Jugoszláv Kommunista Szövetség tagjai voltak, és ôk határozták meg, hogy ki mit csinálhat, és mit nem. A kiadóház élén rosszakaratú, tehetségtelen emberek akarata érvényesült. Sikertelen, rossz írók, pártpozíciójuknak köszönhetôen elkezdték a Magyar Szót, a könyvkiadót, a hetilapokat és a folyóiratokat „felügyelni”. Az iszlám országokhoz képest nem volt kifejezetten embertelen rendszer, csak pitiáner, ostoba, gyáva. Abszurd volt, hülye volt, értelmetlen volt. Sokan megsínylették, egy csomó rendes embernek az egzisztenciája kerékbe tört. Szûcs Imre (nyugodjék békében, a nyolcvanas évek második felében önszántából ugrott le hat emelet magasságból) például az egyik kanizsai írótábor alkalmával nyilvánosan azt hányta a szememre, hogy miért nem írok regényt a Tito partizánjainak oldalán harcoló, Petôfi brigád nevû magyar katonai alakulat életérôl. De voltak ott sokkal rafináltabb és gennyesebb fickók, akik még most is arról szónokolnak, hogy ôk mennyit szenvedtek, hogy ôk milyen nagy magyarok voltak, annak idején bezzeg minden hónapban készségesen fizették a tagdíjat a JKSZ-be, és mindent megtettek Sziveri János és az Új Symposion lehetetlenné tevéséért.

1993. június 17.
    Maurits Ferenc kiállítása a várban. Boszniai látképek. Elementárisak, mint minden Maurits-kép. A megnyitón felolvastattam Ivo Andriå Híd a Drinán címû könyvébôl Radiszáv karóba húzását.
    Valamikor a nyolcvanas években jártam azon a vidéken. Szarajevóban volt irodalmi estünk Vujica Resin Tuciåtyal, Zoran Gasival, Dragan Dumitrov Bricóval és Nikola Kitanoviåtyal, aki késôbb Raul Amon néven vált világhírû gyógynövény-kereskedôvé. Mi voltunk a vajdasági íróválogatott. Zöld, örvényesen habzó víz a Drina. Magas, vad hegyek között tör magának utat, és mintha sehol vége nem szakadna. Ez a megfékezhetetlen folyó, ennek a nyughatatlan sodra mintegy szimbóluma Andriå költôi vitalitásának. És amikor a folyó felett elkészül a híd, ez a híd fogja uralni az idôt, a tájat és a köré font, mozaikszerû eseményeket, legendákat.

1993. augusztus 23.
    Egyházashetyén családostul Ambrus Lajoséknál. Lajos-napi ünnepség. A régi szép idôk megidézése, amikor még a közösségrôl szólt az élet. 1983 után majdnem minden évben együtt voltak a szerkesztôség tagjai családostul majáliskor és szilveszterkor. A hetyei bulin ott voltak Kalapátiék, Balázs Attiláék, Baráth Feriék, Reményi Jóskáék, Szôcs Gézáék, Mátis Lívia, Krasznahorkai, Mányoki, Maci és sokan mások. Ott volt Sziveri Erzsi Jancsi gyerekeivel (Gáborral és Balázzsal). Gábor már nagy gyerek, majdnem felnôtt. Jancsi elsô házasságából való. Ha jól emlékszem, másodikos egyetemisták voltunk, amikor Sziveri Rózsika megszülte. Fergeteges két nap. Macitól kaptam három csatos sörösüveget, jó lesz majd pálinkát tenni bele.

1993. november 6.
    Gabi, a feleségem a máltai szeretetszolgálatnál dolgozik. Én sehol. Megszûnt a napilap, ahol mindketten fôállásban voltunk.
    Túl a nagy kalandon, túl a generációs hitehagyottságon, túl az illúziókon, innen a feladáson. Biológiai hétköznapok. Most éppen nem a szerencse sugárzik mindabból, ami megadatott. Tudatosan próbálok becsempészni az életembe olyan elemeket, amik szolgálják a nagy egészet, de egyfajta regenerálódást, könnyûséget, könnyítést jelentenek.

1993. november 29.
    A régi Jugoszláviában kétnapos állami ünnep volt. Tito köztársasága kikiáltásának napja. Az AVNOJ második ülése Jajceban, valahol Boszniában. Sokfelé jártam a régi YU-ban, de arra soha. Jajce és Drvar Sinkó Ervinéknek nyújtott menedéket ideig-óráig a második világháborúban. Sinkó Ervin, akinek egykoron azt mondta Moszkvában Iszaak Babel: „Magyarnak lenni már magában is szerencsétlenség, de ez még valahogy megjárja. Magyarnak és zsidónak lenni azonban egy kicsit több a soknál. Magyarnak, zsidónak és kommunista magyar írónak lenni, ez valósággal perverzitás, de magyarnak, zsidónak, kommunistának és hozzá jugoszláv állampolgárnak lenni — emellett a megboldogult Sacher-Masoch fantáziája egyszerûen ártatlan kis pincsikutya.”
    Esik a hó. 12-e óta havazik. Már alig látszanak ki az autók. Idôközben kineveztek a Tapolcai Városi Tévé és a városi újság fôszerkesztôjévé. Ma nem megyek Tapolcára. Kapolcsnál a völgyben nem lehet átjutni.

1993. december 18.
    Magyar sorskérdések címmel vitaest a tapolcai népfôiskolán. Somogyi Gyôzô, Raffay Béla, Németh István Péter, Szabó Lauráék. Ez a megye tele van csupa érdekes és izgalmas mûvésszel. A Káli-medence különben is egy jó hely, ahol bármi megtörténhet, és ahol semmin nem kell csodálkozni.

1994. március 29.
    Egy-két héttel ezelôtt a 3 SAT tévéállomás híradójában közölték: meghalt Charles Bukowski, a német származású amerikai író. A vén kujon, az outsider. Amerikában és Nyugat-Európában iszonyatosan népszerû, Magyarországon ismeretlen. Túl durva és barbár. A magyar irodalom túlságosan lágy és puhány, kifinomult és álszent; nem szereti a forrásvizek barbárságát.
    „Az a barbárság, amirôl én beszélek, nemcsak a táj barbársága, hanem az én barbárságom is. Nem minden szempontból negatív elôjelû nálam ez a fogalom. Sôt... A verseim hangja is barbár egyféleképpen, s célom szerint valami eredendôséget akar szembeállítani a burjánzó rokokóval, az ürességet hirdetô cikornyával szemben csakúgy, mint a szintén üresen kongó, nemzetieskedô patetikával.” (Sziveri János).

1994. március 30.
    Kissé rövidlátó bennünk a reflex, mely azt kérdezi, miért van inkább a valami, mint a semmi. Mintha a nemlét érthetôbb volna, mint a lét.
    A Semmi nem a nemlét. Ez minden „ittlét” létének teljes mezítelensége.

1994. április 12.
    Költészet napi rendezvény a tapolcai zeneiskola pincéjében. Telt ház, mintegy nyolcvan-kilencven ember. Pestrôl eljött Zalán Tibor, Szûgyi Zoli, Jankovics Jóska, Fehérvárról Péntek Imre, Veszprémbôl Széki Patka László. Díszes kis gyülekezet, szavalatok, zeneszámok. Egy kicsit hosszúra sikeredett.

1994. május 27.
    Egy csomó gombóc. Az ember bármit mond, racionálisan érvel vagy indulatosan, csak önmagát alázza meg, ami nem lehet cél.
    Minden kornak megvan a maga zeitgeistje. A kilencvenes évek hôse a létezés szorongásait nem exhibicionizmusban éli ki, mint a punk, és nem agresszióban, mint a skinhead. Korunk hôse enyhén neurotikus. A világ, melyet a hippi még a virágok és a szerelem erejével megváltoztathatónak hitt, lezárult: technokrata lett, túl bonyolult és idegen. Minden egyszerre van távol és közel. Már mindent megcsináltak, jól vagy rosszul. De az információáradat önmagát értékteleníti el; igazi információnak és igazi tudásnak az információ megtalálása, szûrése és tömörítése számít. Látni- és olvasnivaló olyan tömérdek van, hogy korunk hôse inkább semmibe nem kezd bele. Információmorzsákra és különleges hírekre vadászik a tévén, a sajtóban és a világhálón. Kedvenc témái a véletlen egybeesések, a parajelenségek, az ufók, az állam elnyomószervei. De jöhet bármi, ha túlmutat a racionálison, és nem ró túl nagy megterhelést az emberre: a zen, a globális tudat, a cyberspace-miszticizmus, a posztmodern esztétika, fotó és film, versírás és zene minden mennyiségben (a közép-gyimesloki Zerkula Jánostól, a cajun népzenétôl, Vivaldin és Bartókon át Szörényi Leventéig, illetve a Led Zeppelinig). A hatvanas évek szelíd motorosai még menekültek, Kerouac még autóba ült, stoppolt, csavargott, ismerkedett a világgal. A káosz angyala az ezredvég tanácstalanságának paradigmáját képviseli, posztmodern irrelevanciával téblábol Veszprémbôl Bácskába, Bácskából Kanadába, Torontóból Celebeszre, onnan meg Nepálba. Nem az út többé az élmény, hanem a valahol levés. A világ véges lett, megfogható és ezáltal érdektelen. Tágulni már csak egy másik dimenzióban tudna.
    Lenn délen (akárcsak más egzotikus helyeken) állandó jelleggel dörögnek a fegyverek, és vérbe alázzák a nyugati világ tárgyaló bajnokait.

1994. július 21.
    Gabit felvették a Veszprém megyei napilaphoz. Talán egy kicsit stabilizálódik a helyzetünk.

1994. augusztus 4.
    Eskütétel. Magyar állampolgárság.
    A totális futball legalább húszéves. Focivébét rendeztek az USA-ban. Egy hihetetlenül semmitmondó brazil—olasz döntô. Százhúsz perc kínlódás, dögunalom. A tizenegyesek döntöttek. A foci sebbességben utolérte a mikrotechnikát. Nincs állítgatás, totojázás, labdapofozás. A gólszegénység egy idô után nemcsak a játék halálát, hanem a csata elvesztését is jelenti. Romario és társai bosszút álltak Roberto Baggioékon a ’82-es brazil álomcsapatért. Falcao, Zico, Socrates, Eder, Junior, Cerezo és a többiek bájjal és humorral játszottak, és nem lettek világbajnokok, elsöpörte és maga alá temette ôket a kisszerûség, a sunyi taktikázás, a félmegoldások sikere: a ráció, aminek semmi köze ehhez a minden ízében irracionális játékhoz. A ’82-es világbajnok olasz csapatból csak Bruno Contit tudnám Falcaóékhoz mérni.
    Ma is tisztán emlékszem arra forró ’82-es nyárra: minden délelôtt tele volt a Sympo szerkesztôségének kis szobája, és lázasan elemeztük a mecscseket. Sziveri heves gesztusaira, még a bölcs és hallgatag Böndör Pali is szenvedélyesen vitatkozott, Maurits Feri minden mondata a brazilok dicsôítésével végzôdött.
    Boldog aranykor.
    Azóta ’86-ban és ’90-ben is argentin—német döntô volt, egy-egy gyôzelemmel.
    A ’86-os, oroszok elleni 6:0 után a magyar csapat sehol sincs. Veri ôket boldog-boldogtalan. Izland, Ciprus, Izrael, Finnország. Már a törpék (Luxemburg, Málta, San Marino) ellen se lehetünk biztosak a gyôzelemben.

1994. október 31.
    Négy napig Øibenikben, lenn az Adriai-tengernél, Dalmáciában egy csapat veszprémi mûvésszel. Fergeteges, örömteli kirándulás. Horvátország még mindig háborúban a krajinai szerbekkel, akik az ország egyharmadát ellenôrzik. A szerbek terve az volt, hogy Zadarnál kijutnak a tengerre, és ezzel elvágják a dalmáciai városokat, településeket a horvát fôvárostól, Zágrábtól. Zadar környékén lépten-nyomon a ’91-es nagy csata nyomai. Felrobbantott, kiégett házak, golyók lyuggatta falak és beszakadt tetôk. A maslenicai közúti híd romokban. Sibenik, Split, Trogir lakosságát különösebben nem zavarja a hadiállapot, a tengerparti sétányok tele emberekkel, vidám fiatalokkal. Vendéglátóink a tengerparti népek könnyed, felhôtlen derûjével fogadnak bennünket.
    Elvisznek bennünket a hegyekben húzódó frontvonalra, késôbb pedig meglátogatjuk Verancsics Faustus, egykori veszprémi várkapitánynak és Csanád püspökének a síremlékét Prviå szigetén.
    Verancsics változatos, fordulatokban gazdag életének csupán vázlatos ismerete is meggyôzhet bennünket arról, hogy benne a XVI—XVII. század fordulójának egyik legjelentékenyebb magyar katolikus vezetô egyénisége rejlett. Fiatal évei Oláh Miklós és Verancsics Antal kései magyar humanizmusának az idejére estek, itáliai tanulmányai idején Velencében az olasz reneszánsz utolsó, de legszebb, sokoldalúan kifejlett korszakát élte. Erre a két pillérre épült Verancsics Faustus egész kultúrája. Az utókor többek között az ejtôernyô feltalálójának tartja. Ha Verancsics Itáliában marad — ahol a kultúra a fegyverek zaja mellett is gondtalan életet élt —, kiváló kvalitásai mellett kétségkívül kora legelsô tudósai közé emelkedhetett volna. De Faustus Magyarországra ment, amelyet hazájának tartott, anélkül, hogy ôsi, dalmát nemzeti és nyelvi tradícióit elfeledte volna. Benne a három nemzethez (horvát, olasz, magyar) tartozás nem érlelôdött konfliktussá, hanem, különösen a Bocskay-felkelés után, valami szupernacionális állásponttá kristályosodott.

1994. november 22.
    Az Újvidéki Színház mûvészeinek vendégszereplése a Veszprémi Helyôrségi Mûvelôdési Otthonban. Rég nem látott arcok. Péter Sanyi Temerinbôl. Körülbelül húsz éve együtt jártunk az újvidéki bölcsészkar magyar tanszékére: Hajnal Jenô, Benák Erzsi, a gyönyörûséges Barta-ikrek (Ildikó és Viktória), Kollárs Magdi, Ozorák Imre, Szathmári Pista, Keszég Karcsi, Boza Béla, Szûgyi Zoli, Sziveri Jancsi. Sanyi éjjeliôr és színpadi munkás a színházban. Éjszakába nyúló beszélgetés a régi eseményekrôl és az aktuális nyomorúságokról.

1994. november 26.
    A nomádok a majdnem mindent behálózó és átható rendszerek és intézmények közül kiutat mutatnak: az átjárást, a rések felfedezését, a közlekedést a különféle kontextusok között.
    A szó tágabb értelmében, szinte mindahányan nomadizálunk. Váltogatjuk a tartózkodási helyünket: az egyik óra még zöld mezôben ér, a másik már egy technicizált tájban. Változik a társulás, a populáció, ahogy eltûnünk egy helyrôl, majd egy másikban merülünk fel: hirtelen észrevesszük, hogy környezetünkben megsûrûsödtek a krómacél felületek, a turboszolarizált barna vagy a sminkfehér bôrök. Az életterületek váltogatása még nem tesz valakit teljesen nomáddá. A nomádok igazán azok, akik nem kötôdnek mindenáron egy helyhez, ilyen-olyan valóságröghöz vagy rögvalósághoz, nem simulnak bele a fennálló mezôk, etablírozott öntômintáiba, hanem közöttük kalandoznak. Alternatívát jelentenek a hatalmak hínárjával, az intézmények inerciájával, a tehetetlenség és a tehetségtelenség terrorjával szemben.
    A nomádok az intézményi mûködés ironikus kikezdésével, megtévesztésével és visszájára fordításával a szabadság számára hódítanak vissza területeket. Békés, játékos, mûvészi gesztusok révén, amelyek más területekre nézve is tanulságosak. Terjesztésre méltók.

1994. november 28.
    Buzz off!!! Egy könyvnyi kollázs. Megjelent Géczi Jancsi unszolására a Vár Ucca Tizenhét könyvsorozatban, de nem adják ki a nyomdából, mert a kiadó, a Mûvészetek Háza nem tudja kifizetni. Egy hónappal ezelôtt voltam negyvenéves.
    Rövidek a napok, egyre rövidebbek.

1994. december 20.
    Szedjetek szét... szedjetek szét.
    Tegnap Domonkos István estje a megyei közmûvelôdési intézetben. Utoljára 1983-ban találkoztunk Újvidéken, a Vojvodina stadion északi lelátójának tövében. Gabival az elsô közös televíziónkat akartuk megvenni. Ôk meg épp akkor készültek Svédországba. Azt ajánlotta, vegyük meg az ô színes televíziójukat, nekik úgyse kell. Thea, a felesége azt mondta, neki elege van a jugoszláviai magyar sorsból, a nélkülözésbôl, Uppsalába költöznek.
    Az irodalmi esten Domi brillírozik, lehengerlô egyszerûséggel beszél életérôl, a teniszrôl, Szeles Mónikáról, akit hátba szúrt egy hamburgi ámokfutó, a mûvészetrôl, a Symposionról, arról, hogy miért hagyta abba az irodalmat.
    Annak idején Sziverivel rajongtunk Domiért. Mesterünknek tartottuk. A hetvenes évek közepén néha „beszédült” a Sympo szerkesztôségébe, nyomban vibrálni kezdett a levegô. Természetességével és véget nem érô történeteivel elkápráztatott bennünket.

1994. december 22.
    Három év után elôször megyek haza, a Délvidékre anyámat, húgomat meglátogatni. Holnap indulunk, odakinn elkezdett szállingózni a hó.

1995. január 5.
    Megszûnt a Veszprém Vármegye címû hetilap. Kiköltöztünk a szerkesztôségbôl. Tíz hosszú hónapig csináltuk, jó kedvvel, szeretettel. Szép emlékû kaland.
    Gabi olvassa az újvidéki Képes Ifjúságban, hogy meghalt Slavko Matkoviå, a szuperavantgárd mûvész, azon kevés szerbek egyike, aki majdnem perfektül beszélte a magyar nyelvet. Szabadkán ugyanabban az utcában lakott, ahol Sziveriék.

1995. március 9.
    Még mindig ingázok, Veszprém—Tapolca—Veszprém. Tapolcai újság, tévé. Délután Szabó Pistával a Szt. György-hegy tövében lévô Raposkán jártunk. Egy gyönyörûszép völgybe tévedtünk, egy földi paradicsomba. A Trapli-majorba. Ódon, düledezô épületek, égig érô fák, csobogó patak, birkák, tehenek, kecskék, tyúkok, kacsák, libák, csaholó kutyák. Mintha egy megelevenedett Nagyapáthy Kukac Péter-festményt láttam volna.

1995. április 1.
    Áprililili!!! Itt a bolondok napja. A nyelvembôl kiszakadt egy darab, lóg, fityeg.
    Halott vajdasági költôket olvasok. Szeretnék írni egy versciklust. Végig kellene olvasni az életmûvüket, jegyzetelni, ízlelgetni, feleleveníteni ôket. Csupa furcsa figura, akiket majdnem mindenki elfeledett vagy kitagadott. Egy csomó régi: Szenteleky Kornél, Milkó Izidor, Tamás István, Mikes Flóris, Debreczeni József, Bencz Boldizsár, Szirmai Károly, Thurzó Lajos, Zákány Antal és sokan mások. Természetesen azok is szerepelnének benne, akiket személyesen is ismertem, de idôközben meghaltak: Fehér Ferenc, Tóth Feri, Podolszki Jóska, Sziveri Jancsi. A felvezetô vers már kész.
    Március vége óta a veszprémi városi újságot szerkesztem, májusban beköltözünk a félig kész házunkba.

1995. augusztus 7.
    A horvátok visszafoglalták, „felszabadították” a Krajinát. Több százezer menekült. Július közepén, a hadmûveletek elôtt a MTV forgatócsoportjával lent jártam a tintakék Adriai-tengeren. A rijekai és a koperi kikötôrôl készítettünk mûsort. Polako, polako — csak lassan, óvatosan.

1995. szeptember 24.
    Bajnokok Ligája. Gyôzött a Fradi Zürichben, 3:0-ra megverte a Grasshoppers csapatát. Az ötös lottón még mindig nem nyert senki. A fônyeremény 500 millió körül van már.
    Tegnap délután Sümegen Tóth Ákossal, Vági Barbarával és Horváth Gyula bácsival Torgyán nagygyûlésén. Hazafelé elütöttünk egy gyönyörû ôzet. Dicsértük Ákos lélekjelenlétét.

1995. október 9.
    A városi hatalmasságok meg akarják szüntetni a Mûvészetek Házát. A mûvésztársadalom háborog, lázad.
    Szüret Lovason: Gécziék, Zalánék, Mányokiék, mi.
    Menekülés a nosztalgiától, a csillagórán született folyóirattól. Bármily szépek és igazak voltak a régi dolgok, barátságok, üzenetet kell hagyni. Hogy miért pont abban és ebben a zûrzavaros korban? Nem tudom, mikor máskor, ha nem itt és most. Lanyhul a temperamentum, a világ dolgaival szembeni ingerület. Csak legyintünk. Ez nem belenyugvás, nem is tudomásulvétel, hanem egy szép, vad vállalása az egész katyvasznak, ami kialakult körülöttünk.

1995. december 19.
    Marton Laci karácsonyi ajándék gyanánt elküldte a Ramones együttes Adios Amigos címû albumát. Szûgyi Zoli új könyve. Kollázsokat csinálok. Mióta eljöttem Újvidékrôl, a rádióban nem hallani normális zenéket. Se Zeppelin, se Who, se Nick Cave, se Tom Waits, se Laibach, se blues, se jazz. Semmi rock and roll, csak púderzene és agymosás. A technika terén a maroktelefon szólt legnagyobbat, moziban, étteremben, színházban a nagymonológ alatt, vérfagyasztás helyett. Divat lett a maroktelefon pirosban, az autó kicsiben, de legfôképp bakancs a nôkön. Divat még a melltartó, de csak ha látszik, és egyelôre csak a nôk körében. Kimenni látszanak a divatból az alternatív szórakozóhelyek, és a piacorientált puboknak és kávézóknak adják át a teret. Az AIDS és a kábítószer-fogyasztás tovább terjed. Nincs már pitbull és bandog. Betiltották ôket.
    Minden év ilyen: szinte el se kezdôdik, és már vége van. A történelem unottan csoszog tovább. A forradalmárok ölik egymást, tankok vigyázzák a békességet. A hippik és a mozgalmárok megöregedtek, felnôttek a gyerekeik. Mostanában huszonévesek.

1996. január 3.
    Szegénynek lenni nem rossz. Kevesebb veszéllyel jár, mert aki szegény, annak öntudata van. Világosabban látja a helyzetet, hogy mettôl meddig ér az élet, hogy hol és kik között él, és jobb a lelkiismerete, mert nem hajlandó magát korrumpálni, csakhogy a gyermekének vagyont gyûjtsön.
    Nem akaródzik dolgozni. A munka iránti vágyam egyenes arányban áll a felajánlott vagy rendelkezésre álló anyag minôségével, még inkább a honorárium magasságával. Az idôm néhanapján olyan dolgokra szeretném fordítani, aminek örülni is tudok. Egész életemben majdnem mindig szarért-húgyért dolgoztam. Néha talán jogom van ilyeneket mondani.
    Marginalizálódtam, én, az elsô bácskai vulkanikus villanytelep. A margó a kedvencem. A periféria, a vidék. A couleur lokál. Vonzódom a sárhoz, a porhoz, a felhôkhöz, a nullához. Innen ólomsúlyokkal sokkal nehezebb elrugaszkodni és elrugaszkodni.
    Hanem hát az élet, az alkotás, az a rothadt pénz. Az örök alapítványi koldulás, kalapozás. Semmi eredmény. Nem tudok beférkôzni az ösztöndíjakat javasló kurátorok szívébe. A nemzeti kurátoroknak túl modern, urbánus. A liberálisoknak gyanúsan nemzeti.
    Egye fene! A cél továbbra is a boldogság, úgyhogy marad nyár. Mint évszak.

1996. február 2.
    Gyertyaszentelô boldogasszony. Mínusz tizenöt. Eszement idô. Új jégkorszak közeleg?
    Megírtam a Roll over Tapolca címû versemet. Elküldtem Szakolczaynak.
    Nem járok Pestre, se moziba, nem járok színházba. Sehova se járok. Pont oda mennék, mikor máshol se voltam. És akkor meg miért pont moziba. És ha moziba, akkor mit nézzek meg, és miért nem azt, hanem amazt, vagy azt se. És minek. Mást is lehet csinálni, vagy ha nem lehet, akkor se lesz semmi. Attól nem lesz jobb ennek a világnak, s benne nekem se, ha én moziba vagy színházba járok. Így aztán semmit se láttam régóta már, vagy ha mégis, akkor az véletlen. Majd egyszer, ha megint elkezdek járni mindenhova, akkor abban benne lesznek a mozik is, és minden eddig elmulasztott film. Csak szépen sorban, jól meggondoltan, szisztematikusan. Ha ugyan egyáltalán.

1996. február 26.
    Levált a bakancsom talpa, meg kell majd ragasztani. Tizenhárom éve, ’83-ban vettem Ljubljanában. A Szlovén Írószövetség ösztöndíjasa voltam néhány hónapig. Mire Szlovéniából hazaértem, állt a bál a Sympóban. Májusban megszületett a fiam, és leváltották a szerkesztôséget.
    Bennem már nincs harag, se dac, kihullottak belôlem. ’90-ben, Sziveri halálakor keletkezett bennem a világról és a dolgokról valamilyen elhanyagolható tudás.

1996. április 4.
    Benes Jóska kiállítása a Csikász Galériában.
    A szerbek kivonultak Szarajevóból. Lélekben persze mi is ott voltunk abban az elátkozott, ostromlott városban. Mi lehet Abdulah Sidrannal, Stevan Tontiåtyal, Goran Szimiåtyel és a többi ismerôssel? Csüggünk a televízió világpolitikai családi fotóalbumán, és neki akarunk hinni, ahelyett, hogy Márquezre, Ivo Andriåra, Krúdyra, Bodor Ádámra, Fellinire, Tarkovszkijra, Kusturicára figyelnénk. Rájuk, akik még átkarolták a szívünket, hogy tudatosuljon bennünk is: miattunk és értünk van minden. Vajon lesznek-e új „utolsó mohikánok”, akik mindent tudnak? Akik szólnak majd fátyolos hangon, rekedt trombitán, ködös kisvárosi olasz képekben és krisztusi tájakon átívelô mondatokban: fordítsátok vissza a világot, és helyezzétek trónusára az embert.
    Marad bennünk a mosztári híd romja, Vukovár és egy keserûen fájdalmas Goran Bregoviå-dal, amit a virágzó tavaszban dúdolunk, és egy furcsa érzés, hogy mindez másként is lehetett volna.
    Apropó, Mosztár. Vajon mit kereshetett Sziveri Jancsi a hetvenes évek elején a mosztári pilótaképzô iskolában?

1996. április 21.
    Az ember keresi a saját legboldogabb énjét, azt a kisgyereket, akinek semmire sincs gondja, egyszerûen csak van.
    A héten különös meglepetés, öröm ért: a helyôrségi klub könyvtárában kidobtak egy nagy rakás Könyvvilágot, az elsôben, amit felemeltem, Karácsondi Imre recenziójára találok, a két éve megjelent, A káosz angyala címû könyvemet méltatja. Huh, majdnem elszalajtottam!!!
    Néha úgy tûnik, hogy egy órát se látok be, néha meg úgy gondolom, hogy túllátok mindenen, és valahogy próbálom ezt az egész hátralévôt semmisnek nyilvánítani. Illetve nem ennyire kiszámítottnak látni, és azt gondolom, hogy az élet tartogat még meglepetéseket, általában.

1996. május 19.
    Noémi elsôáldozó. Áron jövôre bérmálkozik.
    Talán a felgyorsult élet indukálja a problémáink zömét. A gyerekek azt gondolják, az apjuk lassú és süket, az apa pedig azt gondolja, a gyerekek tolakszanak és hangosak. Oly gyorsan változik minden. A fejlôdés megállíthatatlan, és meghaladja a szükségleteinket. Ez az eszeveszett gyorsulás az ember ellensége, mert kifordítja önmagából.
    Még fáj minden csók — az Illés együttes búcsúja a BS-ben.

1996. augusztus 3.
    Özönvíz, jég, villámcsapás, hôguta. Felhôszakadás a Baláca utcában.
    Vad, mély szenvedélyekkel és reményekkel teli napok.

1996. szeptember 6.
    Meleg volt az idei nyár. A gólyák csapatokban húznak, repülnek délre.
    II. János Pál Pannonhalmán, a bencés apátságban.
    Egyetemességrôl, mélységrôl, magasságokról szólni. A létrôl, pontosabban annak is egy elég szûk, bár kétségtelen, hogy keserves oldaláról, csak keményen és nehezen lehet szólni. Kôkemény, barbár az élet, azt a hitet kaptuk, hogy csak kôkeményen lehet megváltoztatni. Van, aki azt mondja, tévedés. A dolgokat csak puhán és lágyan lehet megváltoztatni.
    És mégis: „Csak a barbárok tudják megvédeni magukat” — írja Nietzsche.

1996. szeptember 23.
    A Duna tévésekkel Újvidéken, Magyar Tanszék, Katolikus porta. Palicson Tolnai Ottóéknál és Danyi Magdinál. Tolnai azt mondja, egy héttel ezelôtt temették el Salgó Juditot. Többek között egy teljes könyvnyi Sziveri-verset fordított szerbre. Vavilon (Bábel) címmel jelent meg az újvidéki Matica Srpskánál. Salgó Judit a multikulturális Újvidék egyik meghatározó szereplôje, „védôbástyája” volt.
    Ami szép és jó volt, lassan minden szétporlad, atomizálódik, már alig van párbeszéd szerbek és magyarok között. De ez nem baj. Mindenki külön-külön is kitalálhatja a maga utópiáját (mármint azt, hogy mi a legjobb élet ôneki), és a tervek és képzelmek, e kívülrôl leírhatatlan káosza lesz az új utópia szubsztanciája. Ennek még nincs (nem lehet) elmélete.
    Mi maradt az új utópiának? A szabadság érzésének emléke. A képzelet kivirágzásának emléke. A fellélegzés emléke. A hûség ezekhez az emlékekhez. A hûség erény, különösen ragyogó erény, ezernyi cudar árulás között. Szívem a hûségeseké, a fantázia a honvédségé. Azt hiszem, a hûség egyelôre kevés.
    A pusztulás élménye még túl friss, túl közeli nekünk, akik végignézhettük, hogyan rombolta le a féktelen nacionalista indulat Jugoszláviát, a délszláv népek birodalmát, ezt a gettó boldogságára emlékeztetô országot. Még Godzilla se kellett hozzá.

1996. október 21.
    Erdélyben jártam. Két autóbusznyi mûvész. A Szt. Anna-tó környékén, Sepsibükszádon láttunk egy halott embert.
    Itt az ôsz. Itt vannak a ködös, depressziós napok, jöhet a téli álom. Aludj, maci, aludj!

1996. november 20.
    Tolnai Ottót elhoztam Veszprémbe. Készül az Ex Symposion Fû-száma. Szemüveget kell használnom, nem látom a betûket.

1996. december 3.
    A hétvégén Pesten, Lágymányoson.
    Odafelé hóvihar, hazafelé napsütés, derû.
    Istenem, köszönöm neked ezeket a sorokat.

1997. január 14.
    Kaslik Péter levele Torontóból. A nyáron alighanem megyek Amerikába.

1997. május 2.
    Tegnap majális az Ördögsziklánál, 6-7 délvidéki áttelepült család. Aki valaha is élt kisebbségként idegen országban, ami ráadásul szülôföldjéül is adatott, majd eltávozott, késôbb már könnyen el tudja képzelni a sorsát másutt is, fôleg olyan tájakon, ahol több türelem honol.
    Különben mindannyian kisebbséghez tartozunk valamilyen oknál fogva. Mindenkinek vannak olyan sajátságai, amelyek miatt kisebbségben érezheti magát a társadalomban.
    Nem tudom, hogy milyennek kellene lennie világunknak. Sôt, ha egészen ôszinte akarok lenni, azt kell mondanom, hogy világunk mibenlétérôl is jó, ha 2-3 kerek mondatot mondhatnék, igazakat aligha. Abban azonban biztos vagyok, hogy tehetetlenül állunk életünk történéseivel, ha nem tudunk belôlük kerek történeteket formálni. A leginkább pontosságra törekvô történész és szociológus sem mutathat mást, mint így-úgy szétválogatott törmeléket. Régi történeteink pillanatnyilag mesélhetetlenek. Késôbb majd bizonyára visszatalálunk közelmúltunk értékeihez, de egyelôre nagy az üresség, a vákuum szívóereje.

1997. május 18.
    Áron fiam bérmálkozása. Életbiztosítást kötöttem. Már megint elutasítottak a Nemzet Kulturális Alap kurátorai. A halott vajdasági magyar költôknek, íróknak továbbra is várniuk kell. Nem érdekesek, nem kellenek az aktuális kulturális irányzatnak. Számûzöttek, kitagadottak, elátkozottak?

1997. június 10.
    A Tisza partján június elsején meghalt Koncz István. Visszavonultan, csendben élt Magyarkanizsán. Koncz István „hol a világgal, a sivatagi-léttel szembeni tiltakozó magatartást artikulált költészetében, hol (fôként pályája vége felé) az ókori sztoicizmussal és a modern kori egzisztencializmussal érintkezô válaszokat fogalmazott meg, melyeknek lényege a pusztulás, a Semmi tudomásulvétele, illetve elviselése” — írja Elek Tibor. Személyesen soha nem találkoztam vele, de mások mesélték, hogy ’89 tavaszán, a Híd-díj bírálóbizottságában, melynek tagja volt, könyvem, a Kollapszus mellett kardoskodott. Végül leszavazták. Nyugodjék békében!

1997. július 5.
    Nyugalom. Két nap múlva megyek Amerikába.

1997. augusztus 29.
    Én, boldog, messze jártam. Nyugalom, csak nyugi, már visszajöttem. Túl mindenen, túl Amerikán, Torontón, Chicagón, Ohión.

1997. október 22.
    Sipos Gyula levele Párizsból:
    „Kedves Ottó, éppen indulófélben Pestre (:Tandori-konferencia); sok hantász; illôn köszönni az utolsó pillanatban befutott könyvedet; -ról, rôl, (Sub)cultura. Számos dolgozat érdemesnek tetszik; s én nagyon rokonszenvezem a Barna Róberttel folytatott beszélgetéseddel. Nem hiába mondogatom, hogy az elszakadt magyarok közül én leginkább a déli „kisebbség” körében érzem otthon magam. Ott, — honban hátha találkozunk: fémjelzett vonalkapus (Z. T.) tudhatja módját. Vole.
    Bocs, de egy kicsit olvashatatlan a kézírás.”
    Sipos Gyulával és a párizsi Magyar Mûhely két szerkesztôjével, Papp Tiborral, valamint Nagy Pállal Hadersdorfban (Bécsben) találkoztunk ’81-ben . Ott ismertük meg Zalán Tibort, Béládi Miklóst, Pomogáts Bélát, Petôcz Andrást, Péntek Imrét, Tolvay Ferit, Mauer Dórát, Rektenwald Zsókát és más kedves hölgyeket. Egy kicsit megkésve érkeztünk Sziverivel, és egybôl sikerült megzavarnunk a találkozó békés menetét. Különbözô kellemes és kellemetlen izgalmakat okoztunk a tisztelt gyülekezet egyes tagjainak. Sokunknak emlékezetes és legendás maradt az a pár bécsi nap. Életre szóló vonzalmak, barátságok (stb.) köttettek akkor ott.

1997. október 26.
    Közelít a tél. Topolyán a hétvégén, péntekrôl szombatra virradó éjszaka egyszerre lehullott a hatalmas diófánk minden levele. Ritkán szoktam megdöbbenni. Ott állt tiszta kopaszon, miközben udvarunkon anyámtól búcsút vettünk.
    Szomorú hely lett Topolya. Sokan elmentek, Magyarországra, Kanadába, Ausztráliába, Új-Zélandra.

1997. december 22.
    Noémivel Zircen, karácsonyfát és krumplit vettünk télire. Örömteli ritmusokat, cajun és zydeco zenét hallgatunk. Southern Gumbo.

1998. február 15.
    Egy magyar újságíró-delegációval Brüsszelben, a NATO-központban. Mons, Sheraton szálló.
    Aztán Milánón keresztül Nápolyba repültünk. A déli szárny fôparancsnokságán. Nápolyt látni és meghalni.

1998. február 22.
    Kolbászt töltünk Ákossal. Bede Fazekas jelentkezett Gyôrbôl, ô szervezte Torontóban az irodalmi estemet. Parameter Club. Tiszta Amerika. Az élet egy nagy improvizáció. Vérszeplô.

1998. március 8.
    Tegnap Bécsben. Breughel-kiállítás a Szépmûvészeti Múzeumban. Nagy élmény. Meghatódva, feltöltôdve.

1998. április 25.
    A Muzsikás együttes koncertjén az egyetem aulájában. Az utóbbi években egyre több magyar népzenét hallgatok. Gyimesi csángókat, magyarpalatkaiakat, mezôségieket. Imádom a dudákat, a hegedûket, a tekerôlantokat. Vrábel Jancsi megígérte, hogy csinál nekem egy kecskebôr dudát.

1998. június 6.
    Valaki felemelte a habostortát. Édes, olvadó tejszínhab. A múlt hétvégén érettségi találkozó Topolyán. 25 éve végeztük el a gimnáziumot. „Matematika, magyar, torna, történelem, angol, rajz.” Pótvizsga tornából.

1998. június 8.
    Pokoli hôség van. 35° Celsius, már 24 fokos a Balaton vize. Fejünk felett összeurópai esôfelhô gyülemlik. De sose feledjük, hogy semmi nem tesz olyan mély benyomást az ellenkezô nemû napozókra, mint egy jól kiválasztott, kellôen vaskos és komoly külsejû könyv a gumimatrac végében. Ha tehát újból kisüt a nap, irány a vízpart!
    Szeles Mónika már megint kikapott, ezúttal Párizsban, a Rolland Garros döntôjében. A nyolcvanas évek derekán egy házban laktunk Újvidéken, a Limán lakótelepen. Mi a földszinten, ôk a harmadik emeleten. Mónika kis csöppségként ott ütögette a teniszlabdát a ház falának. Hétköznap és vasárnap. S lám, ô lett a világviszonylatban leghíresebb vajdasági magyar — amirôl Domonkos István beszélt veszprémi irodalmi estjén, amely kétszer olyan jó (közvetlenebb és lazább) volt, mint Pesten, az írószövetség klubjában.

1998. július 12.
    Zadar mellett egy kis faluban, Bibinjén. Családostul. Focivébé Franciaországban. Már megint elbuktak a hollandok, pedig milyen jó csapatuk volt már megint (igazándiból csak egyszer sikerült nekik a csúcsra feljutni, ’88-ban, az Európa-bajnokságon — Gullit, Van Basten, Rijkaard). Szarrá ment a spanyol, az olasz, az angol és a német futball. A sok idegenlégiós miatt nem tudtak kiteljesedni a hazai, nemzeti tehetségeik? A légiósok hadát kitermelôk pedig mind-mind ott vannak az élvonalban: a brazilok, a horvátok, a hollandok. A világbajnok franciák hazai közönség elôtt játszottak, és különben is, az ô sztárjaik is mind külföldön robotolnak. És akkor még a többi feltörekvô, nagy exportôrrôl nem is beszéltem, a szerbekrôl, a románokról, az oroszokról, a nigériaiakról. Mi, magyarok sehol se vagyunk. A Fradi BL-szereplése óta szinte sehol.

1998. augusztus 2.
    Sziverirôl beszélgetünk Szegeden. Hivatalosan konferencia. Egy levegô nélküli helyiségben ülünk. Losoncz Alpár, Radics Viktória, Zalán Tibor, Virág Zoli. Néhány becsei, adai, zentai fiatal, valamint Vicei Karcsi, Taripista. Ilia tanár úr is eljött. Belül légszomj, kívül forróság.
    Egy csomó fénymásolt Sziveri-levelet adok Zalánnak a Szivárványba. Jancsi levelei a katonaságból. A likai Gospiåban írta ôket. Kézzel írott levelek, jobbsodrású gyöngybetûk. Szép minden szóközi fonal, kettôs ívelés, horgos és spirális végvonal, ostornyél alakzat, hurkolódó, szöges alsó szár, egész betût körülfutó pufók hurok, ovális. Szépírás. Cirkalmasan, cikornyásan, kacskaringósan, cirádásan, csavarosan, kecsesen: szép. A zónák, a szabályosság és kötöttség, a nyomás, a futamirány, a hajlásszög. És azok a margók, azok az üres terek! Zárt és nyitott görbék, ékezetek, áthúzások, írásjelek. Az írástengely, a tolltartás, a kézsúly. Az olvashatatlanságok. A szöveg, amint él, lüktet, mozog. Sziveri-féle szép irodalom.

1998. szeptember 6.
    Lassan elkészül az Amerikai improvizációk címû könyvem. Az utolsó simításokat végzem.
    Az Amerikából és a zenébôl, jazzbôl fakadó improvizációk.

1998. szeptember 26.
    Meghalt Juhász Erzsébet. 51 éves volt. Augusztus 15-én, Topolyán láttam utoljára. Összefutottam Csernik Attilával a Kôfal utcánál, aztán megbeszéltük, hogy kimegyünk a tóra. Úsztunk egyet, meg dumáltunk. Állítólag az újvidéki orvosok nem vették észre a belsô vérzést. Ennyi az élet. Erzsi Senki, sehol, soha címû könyvét olvasom. Csupa topolyai figura, ismerôs helyszínek: Patkány utca, Vénusz-fürdô, Cufi, Kupi stb. Szép könyv.
    Almát szedtünk Siófok mellett, Balatonszéplakon. Délután alvás, este kosárlabda-mérkôzés: Veszprémi Egyetem SC—Soproni MAFC 84:74. Gyôztünk.

1998. október 3.
    Magyar Narancs-est az egyetemen. Marton Laci, Para-Kovács Imre, Winkler Róbert, Kovácsy Tibor. A megyei napilap késve érkezett újságírója, Balla Emôke újságolja a fiúknak, hogy egy késô délutáni MTI-hír szerint a Postabank felfüggesztette a lap finanszírozását. Az Enyhe Fintor klubban kötünk ki. Bánlaki Ildikó szerint kinôttem a bôrkabátom.

1998. október 8.
    Oroszország látványosan haldoklik. Nem sikerült betiltani a taposóaknák gyártását és telepítését. Szerbiát bombázni akarja a NATO. Vajon mikor lesz Szerbia normális, lakható, elviselhetô ország? Az amerikai kormány felszólította az állampolgárait, hogy hagyják el a konfliktusoktól terhelt övezeteket. Menjenek haza. A csata végét nézzék meg a televízióban. S az állampolgárok engedelmesen haza is mennek, mi mást tehetnek? Népük, törzsük, családjuk körében, az esti híradóban majd megnézik, mi történik a világban.
    Csak nézzük, ahogy a különbözô kultúrák és vallások nevében elpusztítják egymás kultúráját, földig rombolják az ötszáz éves mosztári kôhidat, szétlövik a szarajevói könyvtárat, céltáblának használják a katedrálisokat. S mindez belügy. Mert milyen alapon mennék én oda, fognám le a harciaskodók és a tömeggyilkosok kezét? Milyen alapon adni igazat az egyik vagy másik törzsnek, népnek vagy vallásnak?

1998. november 9.
    Csokonai-napok Hévízen. Závódszky Feri, Zalán Tibor, Taripista, Szénási Sándor, Alexa Karcsi, Az irodalom visszavág stb. Zsötivel jót fürödtünk, úszkáltunk a hévizi tóban. Csokonai Vitéz Mihály életmûvének idôszerûsége. Hm?

1998. december 20.
    A füredi Kedves kávézóban november 25-én Gyukics Gabival beszélgettem. Egy jól sikerült irodalmi est, 70-80 ember. Még az átkosban, az esküvôje elôtt három nappal lelépett Amszterdamba, most Brooklynban, New Yorkban él.
    „Semmi lényeges nem történik ott, ahol nincs zaj” (J. Attila). December elején Virág Zoli és Domonkos Tamás szerveztek nekem egy rockzenei estet Szegeden, a Juhász Gyula Fôiskola pinceklubjában. Nick Cave, Einstürzende Neubauten, Sonic Youth, Crime and City Solution és a többiek.

1998. december 25.
    Karácsony. Az este éjféli misén a Mindszentytemplomban. Napközben sokat alszom. Vajon bûneinket ki gyûjti? Miféle kirakatban, miféle múzeumi tárlók alatt csillognak, zümmögnek gaztetteink?

1999. január 3.
    Vasárnap. Új oldal, új esztendô. Ezerkilencszázkilencvenkilenc. Csupa kilences. A kütyük egyre kisebbek, a processzorok gyorsabbak, a komputerjátékok véresebbek. Épül az új ûrállomás, amely az óceánban landoló Mirt fogja felváltani. Most már egyre közelebb a kétezredik esztendô.

1999. január 25.
    Megjelent az Amerikai improvizációk címû könyvem. Elkészült végre-valahára. 22-én a Mûvészetek Házában, a magyar kultúra napján irodalmi est Jankovics Jóska bevezetôjével. Telt ház. Siker?

1999. március 24.
    A NATO megkezdte Szerbia (YU) bombázását.
    Ennek a nehéz napnak az éjszakáján Miloøeviået ki kellene lôni az ûrbe. Talán így kellene minden mesének végzôdnie, ilyen, jó unalmas véggel.

1999. május 16.
    Április 28-tól május 8-ig Franciaországban, Vendée megyében, az Atlanti-óceánnál. Verset írtam: Cantus firmus.
    Sorokat találtam benne aláhúzva: „Már nyugodtan gondolok rád. Álmodom ugyan még néha veled, de reggelre homályba tûnik a szád” (Nagy Gáspár).

1999. május 25.
    Pünkösd. Tegnap kint voltunk Felhôsi Pistáék tanyáján, a Kab-hegy közelében. Milyen jó, ha az ember otthagyja a városi életet, és elmegy az erdôbe, a hatalmas jegenyék, tölgyek és bükkfák közé, és a földre fekve felnéz a felhôkre, miközben valahol délen a Dunában hevernek az újvidéki hidak.

1999. június 8.
    Medárd napja. Esik az esô, rosszat jelent.
    Sex and books and rock’n’roll. A hétvégén Pesten könyvhét. Csak a legfontosabbakat vettem meg. Bodor Ádám: Az érsek látogatása és Oravecz Imre: Halászóember. Hej, azok a szép idôk, amikor még lelkesen álltunk sorba a sátrak elôtt, nehogy lemaradjunk valami iszonyúan lényeges kulturális szenzációról.

1999. június 28.
    12-én kerti mulatság a füredi fordítóházban.
    Ma kaptam meg Radics Viki és Balázs Attila levelét. Sziveri-emlékszámot akarnak csinálni. Igazából nem tudom, mit lehetne kitalálni. „Sziveri János költészete.” Nem, ez nem fog menni. Mint egy vizsgadolgozat, szakdolgozat. „Korszakai, mûvészi törekvései.” A korszakok, melyeknek én is tanúja voltam. Zavarnak a kerek évfordulók, a házi feladatok, az emlékezés nem egészen az én mûfajom. Valami rituális dolgot kellene csinálni, elmenni Muzslára, az újvidéki Telepre, Temerinbe, Szabadkára, Lágymányosra, és felolvasni a legkedvesebb Sziveri-verseket. Sziveri-emléktúra? Vagy egy dögös Sziveri-remixet csinálni? Legfinomabb nedveket inni a tiszteletére? Pálinkát? Barackot, körtét, bodzát. Saját fôzésût?

1999. augusztus 10.
    Pálinkafôzés Nagyvázsonyban. 25 liter barack Penováccal közösen.
    Holnap teljes napfogyatkozás.
    Ancsa kutyánk 7 kiskutyát szült. Aranyos kis pulik. Bodzát fogok majd gyûjteni, iszonyú munka, legalább 200 liter cefre kellene. Nem akar senki se társulni, segíteni.

1999. szeptember 27.
    Sziveri franciául. Ott lesz a frankfurti könyvvásáron. Igaz, nem a „hivatalos fômûsorban”, a kiváltságosok között, csak a margón. Virág Zoli elküldte Sziveri Jancsi francia nyelvû kötetét. A Fiatal Szegedi Írók Köre adta ki. Valójában kétnyelvû, magyar—francia. A ’81-es Hidegpróba verseit Marc Martin fordította franciára. L’épreuve des glaces.
    Losoncz Alpár írja a könyv utószavában: „Nem ismerek senkit közülünk, aki olyannyira szemben állt volna a vajdasági magyar kultúra intézményes szerkezetével, mint Sziveri János. Nem volt hajlandó bizonyos kompromisszumra, adott esetben akár az önrombolás árán sem. Halálának értelmetlensége mögött is gyötrelmekkel teli életpálya betetôzését, élete értelmetlen töredékességének szomorú lezárását kell látnunk: választott értékeibôl kifolyólag talán szükségszerû, hogy ily korán elveszítsen mindent. Valami döbbenetesen idôszerûtlent vagyok kénytelen látni életében, magatartásában és mûveiben is: hiányzott belôle a korunkra olyannyira jellemzô cinizmus, amely hovatovább fennmaradásunkat szolgálja. Idôszerûtlen, mégis gyönyörû és felemelô volt a költészetbe vetett maradéktalan hite, amelyet ô a szó szoros értelmében életaktussá transzformált. Errôl a hitrôl nem mondott le akkor sem, amikor azt kellett látnia, hogy a költô hangja gyenge: mert nem volt hajlandó lemondani errôl a hitrôl. Ilyenkor csak a mi méltatlanságunkról beszélt, arról a tehetetlenségünkrôl, hogy felnôjünk a költészethez.”

1999. október 18.
    Egykoron ez a nap volt Topolya felszabadulásának a napja, ennek emlékére bodzapálinkát fôzünk Nagyvázsonyban. 12 liter párlat Ürményi Sanyival közösen, 6-6 liter fejenként. Bodzapálinka, a pálinkák királya — ahogy Bozsik mondaná.