2.  Tehát a nô, akirôl ez a történet szól, igencsak szomorú, ott ül az ágy szélén, fehér hálóingben, egyszerre gondol a halálra és veti el annak lehetôségét, egészen összefagyott már, szilvaszín kék a lábfeje, magányos. Combján — a szorítástól — szinte feslik a hálóing. Annak kellene történnie, hogy az ágy végtelen távolságban lévô másik végébôl egy kéz átfogja a vállát. Jó. A nô — hôsnô — mordul egyet, odébb húzódik, még mit nem, azt nem (ugyan ki akarta volna azt, éjjel háromkor, fáradtan és álmosan, esetleg fájó gyomorral). És ha valóban nem történik semmi, akkor a szomorú nô sértetté válik: féltékeny lesz és szemrehányó, mert úgy hiszi, nem szeretik már. Azt miért nem? Amikor igen. A fizikából kölcsönvett hasonlattal, mely azonban talán a folyamat lényegét is megközelíti, azt mondhatnók, hogy valamint a villamosság, ha az áramvezetékben erôs ellenállásra talál, hôvé alakul át, úgy a szexuális gerjedelem is, ha a pszichikus áramkör el van elôtte zárva, és csupán az alárendeltebb idegpályákat telítheti, oly motoros, vazomotoros, szekretórius, respiratórius tevékenységek mozgatójává alakul át, melyeknek pszichikus korrelátuma a szorongási érzet. Nem arra gondolok, hogy a nô azt várná el a férfitól, ami Tahtúr bejárónôjével történt, fejével a hûtôben, noha az is kétségtelenül Ferenczi magyarázatára szorulna, de mégsem kerülhetem meg az ,,azt nem, holott igen” kérdéskörét.
    Pszichiátriánkon egyre több nôt kezelünk, gyógyszer nincs, sorra küldjük haza a nem meggyógyított, segítségre szoruló embereket. Nôket. Nem szeretném, ha a feljegyzéseimet bárki felhasználná, de el kell mondanom: mindannyiuk esetében a magány az öleléssel kezdôdött. Éppen ott, ahol a végét várták volna. ,,Ami persze nem tragédia, nincsenek nôi kéjgyilkosok. Uraim, a komplexusaikból fakadó vad érzéseket, erôszakot és hasfelmetszést, fojtogatást és verést, a nôi öl okozta traumákat meghagyjuk Önöknek, készíthetnek belôle kiváló filmeket, hogy megfagyjon a nézô ereiben a vér, de a mindennapokban, ott aztán miénk a tér; noha nem esnénk Önöknek a konyhakéssel azért, mert soha nem tudják, mikor van az ölelés és a beszéd ideje, de elárulhatom: a nô addig boldog, amíg várja, hogy megérintse a szerelem. Onnantól csak a könnyei patakzanak.” Amál néni, az egyik bentlakó napjában többször is elmondja ezt a vádbeszédet. Nem tudom, mi lesz vele, hiszen a pénzügyi gondok miatt ô is hamarosan kikerül innen. Magzatelhajtással foglalkozott egészen az ‘50-es évek közepéig; egy alkalommal egy dühös férj késsel esett az arcának — a bajai szôlôk rejtekén, az egyik, budároknak épített viskóban lakott és dolgozott –, mert a felesége meddô maradt Amál néni tûitôl és kanalaitól. Az ügybôl nem lett semmi, a férj az ablakon keresztül távozott — a még ágyban fekvô felesége csak bámult riadt és könnyes szemekkel, belefehérülve hálóingébe, aminek alját egyre csak pöttyözte a vér —, három gyereke lett, az asszonynak boldogtalan élete, az anyja meg, aki elzavarta Amál nénihez, tovább kapálta a szôlôt, mérte a bort, és sokkal kevesebb szenvedéssel vitte el a rák, mint a lányát. És sokkal késôbb. Mégis: Amál néni — a kedves Kôbl doktor mindenese, aki a háború után úgy hitte, jót tesz, ha a vissza nem tért orvostól ellesett tudománnyal és a nála maradt mûszerekkel segít az asszonyokon — lelke akkor zavarodott elôször össze (akkor mindössze néhány hétig volt osztályunk betege), hogy mindennap látnia kellett a kiszáradt hasú, hosszú lenhaját varkocsban hordó, széles szájú, szerelemre termett fiatalasszonyt, akinek férje nem az ajtót választotta a távozáshoz, mert akkor el kellett volna búcsúznia. Vitába szállhatunk-e az egyensúlyából kilépett és minden bajért a férfit okoló lélekkel.
    Egyikükön se tudunk segíteni, be kell végre látnunk, hogy az egyetlen dolog, amit tehetünk, hogy védelmet biztosítunk számukra, amíg lehet. És nem sokáig lehet. Városunk lakóinak egyharmada pszichotikus betegségben szenved, a csaknem kétezer-ötszáz skizofrénból mindössze százat tudtunk elhelyezni az intézetben. Az öngyilkosságot elkövetôkrôl inkább semmit nem mondanék. A halál keresése a város egyik legfontosabb jellemzôje. Aki itt él...
    De engem ebbôl a tárgyból is a nôi áldozatok érdekelnek, az ô cselekedeteik mozgatórugóinak egyike. Csak egyetlen rugó. Mert Amál néninek mégis lehet valami igaza abban, hogy mindannyiuk esetében a magány az öleléssel kezdôdött. Az ,,azt nem, holott igen” a nôiség legmélyebb és legösszetettebb problémája, amely egyenes összefüggésbe hozható a szüzesség terhével. Amitôl elszakadni nem könnyû: védtelen testhelyzetben adni és megszabadulni egyszerre, remegô combokkal remélni a csodát, megfelelni és elbûvölni, örökre összeforrni, és egyedül maradni a fürdôszobában. Erre — ha odaadó is az elsô szeretô — nincs megoldás...
3.  Talán Ausztráliában. Ahol fordítva áll a hold, és kereszt ragyog az égen, vattapuha az éjszaka, és a bennszülöttek nem ismerték a szüzesség fogalmát, a nô ajándékcikk volt, és élvezeti tárgy, mellyel a megnôsített fiatalembernek meg kellett ajándékoznia azt az öreget, aki neki feleséget szerzett. A déli féltekén egyszerûek a dolgok. Az északin meg — zar nisu i nasi pjesnici i filozofi pokazali da ce se zena, koja je prepredeni trgovac svoga djeviœanstva, bolje udati od one, koja ga rasipno potrati — kao dokaz tome sluzi odvratno sladunjava Pamela Andrews Richardsona, koja uhvati u stupicu veleposjednika lorda B, postojano braneci svoje djevicanstvo do trenutka nakon vjencanja i zbog toga dobiva u zamjenu bogate poklone. Mert nem mindegy, hogy a nô az ajándék, vagy ôt ajándékozzák meg: a semmiért. Ausztráliában talán nem a só a nôi nedvesség mértékegysége.
6. Amál néni állapota nem javul. Mindenkit arról igyekszik meggyôzni, hogy vele nincs baj, a környezete szôtte összeesküvés áldozata. És miközben errôl beszél, tiszta tekintetét mélyen az enyémbe fúrja. Szégyellem a gondolataimat, idônkénti összerezzenésem, ha hirtelen mozdulatot tesz, ami gyakran elôfordul, kezei repkednek, az álla is önálló életet él. Nem értem, hogyan lehet annyira átható a tekintete, ha a gyógyszereket rendre beveszi. Mai beszélgetésünk igen furcsán alakult. Miután megkérdeztem tôle, mit ért az alatt, hogy a nôk magánya minden esetben az öleléssel kezdôdik, nagyon dühös lett, rám ripakodott, szagtalan és száraz nônek nevezett, majd elfordult. Bármennyire is szerettem volna, ha a kérdésemre válaszol, kénytelen voltam az általa megadott irányba indulni, és megkérdezni, mit jelent számára az, ha egy nô szagtalan és száraz. Az egyszerûség kedvéért, átmesélés helyett ôt magát idézem: ,,Nézze, magával én nem igazán tudok errôl beszélgetni, hiszen nincs gyereke. És ha azt gondolja — mert olyan nôkön segítettem, akik nem akartak szülni –, nem értem meg, mit jelent a gyerek, téved. Csakhogy a másik oldalt is látom. Azt a fájdalmat is, amit a gyerek eldobása jelent. Lehetnek olyan pillanatok, tényezôk, amelyek rákényszerítik a nôt. Az egészséges nôben csak a férfi tiltakozása válthatja ki azt az elhatározást, semmi más. Elkövettem — és hiába mondom az Istennek, hogy csak egyszer tettem meg, nem hajlandó enyhíteni a büntetésemen — azt a hibát, hogy olyan nôt kapartam ki, akinek a férje gyereket kívánt. Mindannyiunk élete megsínylette. Ezért tudom biztosan, hogy igazam van, amikor azt állítom, hogy az egészséges nôt csak a férfi kényszerítheti... Nem okvetlenül durvasággal, még csak szavak sem kellenek ahhoz. Elég a hallgatás. Nincs ahhoz fogható megaláztatás. Gyûlölöm a nyálat. De ha leköpnek (volt rá példa), letörlöm. Az is megalázó. De kivájni magamból egy darabot, éppen azt, amit akkor kaptam, amikor a legodaadóbb voltam, a legjobban kitárulkoztam: ennél nincs nagyobb megalázás.”
    Ez a kirohanás mintha egyre távolabb sodort volna az eredeti kérdéstôl (a nô magánya az öleléssel kezdôdik), amihez akár úgy is eljuthattam volna, ha Amál néni arról beszél, mit jelent számára a szagtalan és száraz nô fogalma. Viszont meg kell mondanom, van némi igazság abban, amit most elmondott, hiszen ha a lélekállapot statisztikai adatokkal nem is mérhetô, az mégis statisztikai tény, hogy a házasságon kívül született gyerekek neme, amiként a szeretôk által világra hozott csecsemôké is, háromnegyedében lány. A házasságon belül született gyerekek statisztikai mérlegével összehasonlítva arra a következtetésre jutottak, hogy ennek oka az, hogy a házasságon kívül (akár szeretôként, akár élettársként) szülô nôk döntô többsége alárendeltnek érzi magát, így a gyerek neme az ô megerôsítésüket szolgálja. A vizsgálatokkal azt is megállapították, hogy a házasságon belüli viszony ugyanígy feltérképezhetô: vagyis azokban a házasságokban, amelyekben a nô az erôsebb egyéniség, rendre fiúk születnek. Évtizedekre visszamenôleg, az anyakönyvezett gyerekek nemét böngészve jöttek rá arra, hogy a háborúkat követôen több fiú születik. Ennek nem csak az lehet a magyarázata, hogy a természet pontosan érzékeli az elesett férfiak számát, de az is, hogy a háború évei alatt magukra maradt asszonyoknak a családfô szerepét kellett magukra venniük, amiben jellemük megacélosodott, míg a háborúból visszatért férfiak zöme lelkileg ha nem is megrokkant, de mindenképpen megviselt állapotban volt. A fogantatás pillanatában tehát a nô volt a domináns. Mindez csak statisztika, amit más szempontból felállított paraméterekkel cáfolni lehet, nem törôdöm vele, mégis izgalmasnak érzem Amál néni ehhez fûzhetô gondolatmenetét.
    Ám önzô módon mégis jobban érdekelt, miért tart engem Kôbl doktor egykori mindenese, az ‘50-es évek elsô felének kontár bábasszonya, osztályunk egyik régi ismerôse, akit legutóbb Strauss ügyvéd úr irodájából szállítottak hozzánk, mert miután bevégezte a takarítást, és szokásos konyakját szopogatta az ügyvéd társaságában, hogy meghányják-vessék az élet ügyeit (Strauss Barna mindig is adott Amál néni józan eszére), egyszeriben munkaadója fejéhez vágta a metszett poharat, és tíz körmével esett az arcának. Így aztán nem válaszoltam semmit — a megerôsítés különben sem lehet része a beszélgetéseknek, hiszen a beteg esetében az a negatív képzetek erôteljes rögzülését váltaná ki — Amál néni fejtegetéseire a leköpés és kaparás közti megalázottsági szint mértékét illetôen, hanem szigorúan újra feltettem a kérdést:
    — De miért vagyok én szagtalan és száraz nô?
    — Akinek gyereke van, az nem lehet szagtalan és száraz. Örökké a testén hordja a tej szagát, amivel csecsemôjét táplálta. De azt gondolja maga, kedveském, hogy ez az illat csábító és jó? Ugyanolyan kellemetlen, mint az a másik, havonta bekövetkezô. Csak éppen mindkettô értelmet ad a nôi létnek. Ugyanabban a pillanatban azonban el is távolítja, ki is zárja abból a létbôl a férfit. Vagy a férfi önmagát? Nem is tudom. Értelmetlen és zavaros ez az egész, belefájdul a fejem. Annyiszor próbáltam segíteni, annyiszor gondoltam, hogy tudok valamit, amivel jobb kedvre deríthetném azokat a szomorú nôket, akiknek kisúroltam a fürdôszobáját, kiráztam az ágynemûjét, de minden alkalommal kudarcot vallottam. A nôkön nem lehet segíteni, csodájuk a büntetésük is. De maga ezt sokkal jobban tudja. Vagy a mellrák egyik jele nem éppen a kiszivárgó nedv? A közelgô és lehetséges halál egyik jele ugyanaz, mint ami a szülést követi, az életet jelenti. A kórház udvarán sétálgatva éppen elég ilyen esettel találkoztam. És tudom, mit mondanak az orvosok, a férjek többsége kiáll megcsonkított feleségük mellett. De mit érez a nô? Hogyan hiheti, hogy elegendô lesz a férfinak, amikor pontosan emlékszik arra a pillanatra, amikor a szoptatás befejezésével petyhüdtebbé váló mellére józanul hajolt rá a férje. Mégis azt mondom, bár soha nem tudtam segíteni egyetlen szomorú asszonyon sem, pedig minden becsületes bejárónônek ez az egyik feladata (ha nem a legfontosabb), mégis azt mondom, a nô akkor nem szagtalan és száraz, ha egy ideig vérben és tejben ázik. Annak ellenére, hogy a közhiedelemmel ellentétben ez igenis eltávolítja tôle a férfit.
    Ismét nem jutottam elôbbre. De olyan erôsnek hatott Amál néni egyoldalú, igazságtalan és férfigyûlölô álláspontja, hogy néhány pillanatra megam is rabjává, áldozatává lettem. A hozzám tartozó betegek mindegyikének éppen a párkapcsolat okozott súlyos lelki problémákat, és mivel mindegyikük nô, a beszélgetések egészét áthatotta az egyoldalúság, amit nekem kellett feloldanom, nekem kellett meggyôznöm az osztályra került nôket, hogy nincs igazuk, csak a nem megfelelô emberrel hozta ôket össze a sors. Ami egyre nehezebbé vált, hiszen ôket hallgatva az a meggyôzôdés kezdett kialakulni bennem, hogy olyan jelenségrôl van szó, ami nem általánosítható, inkább helyhez kötött, ehhez a városhoz. Kezdtem azt hinni, hogy Szabadkán másként alakulnak a dolgok, az itt élôkön nincs segítség. Hiszen ezért is kezdtem a város kórháztörténetét olvasni, és ezért éreztem rossz ómennek, hogy a nagy nehezen megalakult elsô kórház után szemészetet és elmegyógyintézetet hoztak létre. Ami nevetséges. Nem mondhatom, hogy azért romlik a szabadkaiak látása, mert másként néznek a dolgokra, és nem mondhatom hogy ennek következtében bolondulnak meg, válnak depresszióssá, követnek el öngyilkosságot. És mégis. Amál néni szavai pedig teljesen kibillentettek egyensúlyomból. Hiszem pedig, hogy az egészéges viszonyulást így kell megfogalmazni: mondj szeretôdnek, s újra megkeresztelsz. De hiába hiszem ezt, ha nem tudom, mi lett volna Júlia sorsa, ha életben maradnak. Az egyik beteg, amikor ezt mondtam neki, válaszul egy filozófust idézett. Cordéliám! Harc-e az ölelés?
    Sokat kínlódom.
    Nem akarom, hogy Amál néni magával ragadjon. De amit az imént kifejtett a tejrôl és a vérrôl — amiben minden nônek áznia kell egy darabig (a szülésre és a gyerekágyra gondolhatott), hogy valóban nôvé váljon, még ha ezzel el is idegeníti a férfit, és azokat a legszebbnek érzett pillanatokat, amelyek a vér és tej állapotához vezettek —, eszembe jutott egy felmérés (csak statisztikával, felmérésekkel védekezhetem? Egyáltalán: miért kell védekeznem a betegeim gondolatai ellen?), amit Amerikából hozott haza szülészetünk egyik kiváló munkatársa, aki sorozatos támadásoknak volt kitéve, mert ellenezte az ,,apás szülés” bevezetését. Ez a felmérés arról szólt, hogy az ilyen szüléseket követôen a férfiak többségénél lelki konfliktusok jelentkeznek; pszichológusi segítségre van szükségük ahhoz, hogy újra közeledni tudjanak a feleségükhöz. Ezt Amál néni persze nem tudja, én meg nem mondom el neki. De ha már eljutottunk a vérhez, ami az ô esetében különösen fontos kifejezés, megpróbálom visszavezetni ôt ahhoz a beszélgetésünkhöz, amiben arról beszélt, hogy nincsenek nôi kéjgyilkosok. Hátha akkor elmondja, miért kezdôdik a nôk magánya az öleléssel. Hiszen az ô esetében — az osztályra való felvételekor történt vizsgálat szerint — a magány okozta depresszió váltotta ki a Strauss ügyvéd elleni dührohamot.
    — Azt mondta a múltkor, nincsenek nôi kéjgyilkosok. De ha már a mai beszélgetésünk ilyen irányt vett, elmondom magának, hogy Katalin orosz cárnô legyilkolt szüzek vérében fürdött...
    — Mert azt olvasta valami könyvben? Én arról beszéltem, hogy a való életben, bárhogyan is alakul a nôk sorsa, bármi történik is velük gyerekkorukban, nem esnek a férfiaknak a sötét utcán, nem vágják el a torkukat. A bajai szôlôkben, ahol én leéltem az életem, mindennapos volt az asszony megverése. Öt fityók pálinka után már azért is pofon járt, ha morzsa maradt a viaszkoson. Azzal takarták le a konyhaasztalt, ha nem tudná, kedveském. És soha nem hallottam egyetlen nôrôl se, hogy emiatt bosszút esküdött volna a férfiak ellen, és a szôlôk rejtekén sarlót vágott volna a nyakszirtjükbe. De arra emlékszem, hogy a Galán Pityu mit csinált a lányokkal, mert — azt beszélték — az anyja megelégelte, hogy egyedül kötözze a szôlôt, és férjhez ment. A Pityut bántotta — ahogy az újság annak idején megírta —, hogy az anyja elhanyagolta. Úgyhogy nincsenek nôi kéjgyilkosok. Talán vannak szertelen nôk, akik túl sokat bujálkodtak, és ebbe beleôrülve szûzlányok vérében fürödve érezték jól magukat, mint az a maga cárnôje, nem mondom, hogy nincs ilyen. De a való életben lehetetlen. Normális nôvel ilyen nem fordulhat elô, mert az tudja, hogy nem a bujálkodásra teremtették. Ezért nincsenek nôi kéjgyilkosok. A nôt lefoglalja a gyerek. Nincs ideje gyilkolászni. Ha meg nem szülhetett, akkor kutyákat és macskákat dédelget.
    De ha már ide kanyarodtunk, elmesélek magának valamit. Egyszer majdnem meggyilkoltam valakit. Egy ügyvédet. Nem magam miatt. De olyan kegyetlenül bánt két asszonnyal, hogy elvesztettem a józan eszem és nekiestem, a tíz körmömmel vájtam volna ki a szemét, tán nem is a poharat vágtam volna a fejéhez, ha kés lett volna a közelemben. Nála takarítottam minden szerdán. Bevett szokás volt, hogy takarítás után leültünk az irodájában, elszopogattunk egy konyakot, és megbeszéltük a világ dolgait. Adott a véleményemre, de mindig csak másokkal kapcsolatban. Róla magáról nem akarta hallani a véleményemet. Azon a szerdán (pontosan emlékszem, hisz aznap szállított ide a mentô) mielôtt nekiláttam volna a takarításnak, kimentem a piacra. Láttam a feleségét, szép, nagydarab fekete asszony, büszke a végtelenségig, csak a szeme alatti karikák meg az állába vésôdött ráncok árulták el, mennyire nem jól mennek a dolgai. Már négy éve tudta, hogy a férjének szeretôje van, de ahogy a legtöbb úrinô szokta, nem vett róla tudomást. A fiaik felnôttek, neki meg nem volt más dolga, mint odébb húzni a porszívót, ha úgy látta, olyan közel hagytam a tálalóhoz, hogy a gégecsô megkarcolhatja. A piacon sem vásárolt — az az én dolgom volt —, csak vett ezt-azt: fonott virágtartót, fûszereket, díszes köcsögöt. Azon a szerdán éppen az adventi koszorúk körül ôgyelgett. Az ügyvéd úr szeretôje két hatalmas kosárral tülekedett a zöldségek között, és maga is olyan zöld volt, az arca olyan csipkés-ráncos, akár egy káposzta. Mert a halas felôl jött, rögtön tudtam, hanyadán áll a dolog. Gondoltam, éppen ideje, hogy segítsek ezeken az asszonyokon. Az ügyvéd úr felesége is megérdemelt még egy barátot az élettôl, de legalábbis gondtalan játékot az unokáival, a másik gyerekének meg joga volt apára. Így tiszta a dolog. Délután, ahogy ott ültem az irodában, és forgattam a konyakos poharat, azt mondtam: No jó, ügyvéd úr, akkor most jól figyeljen rám, mert én elmesélem magának, kik ellen dolgozik. Nem, ne mondjon semmit, ne is lélegezzék, feszülten figyeljen, és felejtse el a rólam keringô történeteket, jobbat mondok, fordítsa azokat visszájára, úgy talán el tudja képzelni az igazságot. Megközelítôleg. Mert én még annál is szörnyûbb vagyok. Én egy tigris vagyok, egy asszonytigris. Ne mosolyogjon, kérem, és ne üljön olyan férfiasan keresztbe vetett lábakkal, én ma délelôtt óta tudom, hogy akár szorosan is zárhatja a nadrágszárakat, akkor se esne baja... no igen, a lényegnek. Csak megfelelô gatyát kell hordani, ügyvéd úr, nem amolyan bugyifélét, hanem igazi, száras gatyát. De ezt nem is kell mondanom magának, én rakom tele a mosógépet ebben a házban, mindent tudok. Tehát hagyjuk ezt a ficamodott pózt, vesse hátra magát, hiszen a legjobb foteljában ül, hagyja, hadd csússzon fel a nadrágjának a szára a vékony bokáján, engem nem zavar a kicsit kitágult gumi a zoknijában, térdzoknit amúgy is csak a diplomaták hordanak, néztem a tévében. Nem, ne szóljon semmit. Ha keresztbe vetett lábbal ül, akkor védekezhet: a kezét oda kulcsolhatja, ahol a harmonikázó zokni elôbbukkan. De én nem akarom, hogy védekezhessen. Azt akarom, hogy olyan megalázottan üljön elôttem, mintha a meztelen feneke meredne az égnek, amikor magára nyit a felesége. Majd rátérek erre is. De most dôljön végre hátra, kezében azzal a metszett pohárral, érintgesse, simogassa, szüksége lesz rá. Mert én most beszélni fogok. Hosszan és vérszomjasan, mert én egy asszonytigris vagyok. Ahogy a tévében mondták, egy feminista. És ki fogom harcolni, hogy férfinak lehessen nevezni magát. Akármennyire is tiltakozik ez ellen. Rákényszerítem magát arra, hogy felhagyjon annak a két asszonynak a kínzásával. Mert láttam, hogy az egyik álla ráncosabb már nem lehetne az elfojtott könnyektôl, a másik meg olyan zöld lett a halszagtól, akár egy fej káposzta.
    És valóban rákényszerítettem volna, higgye el, kedveském, ha akkor nem vág közbe, nem mondja, hogy amirôl beszélni akarok, tárgytalan. De egy káposztafejûvé lett nôre azt mondani, hogy tárgytalan, még csak nem is a nô, hanem a zöld szín, azt nem bírtam elviselni. És nemcsak azért, mert annak idején, ‘53-ban elkövettem azt a bûnt, nem. Legfôképpen azért, mert magam elôtt láttam a jövôt, hallottam az ügyvéd úr telefonjait, kedveskedô hangját. Tudtam, hogy nem fog hátat fordítani a szeretôjének, annak meg nem lesz ereje két lábbal rúgni ôt fenéken. És akkor egy igazi tigrisnek éreztem magam, egy asszonytigrisnek, akinek meg kell védelmeznie egy meg sem született gyereket, meg kell akadályoznia, hogy patkánnyá változzon az a két szerencsétlen nô. Mert patkányszerelem volt az, mindkét asszony részérôl, elviselhetetlenül növekedô érzés, ami az ügyvéd úr rabságában tartotta ôket. Hát hozzávágtam a poharat, és a tíz körmömmel vájtam volna ki a szemét. Hogy miért nem sikerült, arra máig sem emlékszem. Itt tértem magamhoz. Nem tudja, mi lett velük?
    Hallgatnom kellett volna talán? A kötelezô távolságtartás nemcsak azt írja elô, hogy a saját problémáimról nem beszélhetek a betegeimmel, de azt is megkövetelné, hogy ne adjak olyan információt, ami az állapotukon ronthatna. Mégsem álltam meg. Segíteni szerettem volna Amál nénin, kihozni ôt abból a zsákutcából, aminek a neve férfigyûlölet. Arra gondoltam, ha elmondom neki, mi lett azzal a három emberrel, talán belátja, hogy a ,,valós élet” — ahogyan ô mondja, nem olyan tragikus, távolról sem olyan melodramatikus. Abban nincs szükség asszonytigrisekre.
    — Az ügyvéd úr és a felesége vett egy falusi házat, nyugdíjasokként élnek, a fiaik viszik tovább az irodát. A szeretô odaköltözött az édesanyjához. Minden elrendezôdött, Amál néni, az a négy év csak egy állomás volt, igaz, fájdalmas, de a vonatok továbbindultak.
    Nem számítottam arra a reakcióra, amit ez a néhány mondat kiváltott. Nem akarom elmondani, mit csinált Amál néni. De azt igen, hogy nem rajta segítettem, hanem magam sodortam még mélyebbre a kétségek közé: egyre inkább úgy látom, amit egyesek túlzó dramatizálásnak éreznek, a valóságtól való eltávolodásnak, az ebben a városban maga a realitás. És errôl nem csak a szaporodó nôi betegek száma gyôzött meg (tegnap két nôt szállítottak be)...