„Minerva baglya csak a beálló alkonyattal kezdi meg röptét.” Jó estét, jó szurkolást.
    Hitler. Ein Film aus Deutschland. Rendezte Hans-Joachim Syberberg. „77 februárjától októberéig. Münchenben. Ízelítôül: Heine, Brecht, Puppentheater, Gesamtkunstwerk à la Wagner-Hitler, Fassbinder, Kraus, Nietzsche, Pál apostol, Mogadishu stb. Hét óra hosszú, négyrészes nem-film egy nem-személyrôl.1 Nem elôre lejátszott meccs.
    Ez itt nem a filmkritika helye. Sem elszántság, sem kompetencia. Ráadásul ugye nem-film egy nem-személyrôl. Egyszerûen csak: e nem-film elgondolkodtatott (istenem, hát van ilyen). Láttam és még mindig látom.
    „Tudod, hogy soha sincs vége.” Mást se tudok.
    (Minek nincs vége?) Hitlernek nincs vége. Se hossza. Ki Hitler? Ha kérdezitek tôlem, nem tudom, ha nem kérdezitek, talán tudom.
    Ha már meccs meg szurkolás, akkor Hitler zseniálisan rossz játékos. Igazán multi(p)layer: egyszerre bekk és csatár. No és persze jobbszélsô és balösszekötô, de most végsô soron nem ilyesmirôl szeretnék beszélni.
    Ad notam sport. A berlini olimpián Jesse Owens, a néger atléta aranyt arany után szerzett. Eltérôen a többi, vérvonalát tekintve kevésbé kifogásolható bajnoktól, vele nem volt hajlandó kezet fogni a Führer. Owens vállat vont. „Miért, ki az a Hitler? Mit fut az százon?”
    Jogos, abszolút jogos. Csak hát olyan nehéz Owensig visszaszaladnunk. Pedig erre lenne szükség.
    Ad notam „ki Hitler?”. Hitler én vagyok (ez a legfájóbb — pardon: legszarabb2 — az egészben), de ez a Hitler persze mindig valaki más. Syberberg nem-filmjének talán legütôsebb gondolata a bennünk lévô Hitler. Az elgondolás végtelenül egyszerû — egy hihetetlenül bonyolult mûben, amelynél bonyolultabbat elképzelni is nehéz.
    Mert félre a — tollak, idegenség, ékeskedés — vérrekorder Hitlerrel! Aki egyszerûen csak valaminô rekorder a gonoszság örök emberi versenyében! Syberberg, hah, igen kemény, lágyabb ének nem kell neki: Also nichts von linken KZ-Pornos und Zelluloid-Spekulanten. A holo-giccs elutasításában csak helyeselni tudna neki a történelmi cselekményesítés kérdéseit feszegetô Hayden White is, aki a német rendezô történész és történelemfilozófus megfelelôje. Syberberg mintha fél szemmel állandóan rá tekintene3. White — Friedländer nyomán — „elítéli az olyan történeteket, filmeket, regényeket, amelyek azzal a látszattal, hogy hûségesen mutatják be a hitleri Németország életének legszörnyûbb tényeit, valójában átesztétizálják az egészet, tárgyukat fétisekké, szadomazochista fantáziák anyagává változtatják.” Különben is: rekordok/rekorderek jönnek, rekordok/rekorderek mennek, de a Hitler marad.4
    A bennünk lévô Hitler részint jelenkép, részint projekció, részint egy hitleri gondolat kiforgatása. KIFORGATÁS: többek — így pl. Albert Speer — szerint Hitlert egyszerre bosszantotta és mulattatta az SS ideológiája, a — megint elô az idegen tollakkal — bestiális északi nonszensz, a tudományos fasizmus, hidegen hagyta a parasztmítosz stb. Ez lehetséges — bár mondjuk éppen Speer kissé érdekelt ebben a beállításban —, több vonatkozásban valószínû. Az viszont biztos, hogy Hitler a kezdet kezdetétôl — már a húszas évek Münchenében — elôszeretettel dobálódzott a bennünk lévô zsidó fogalmával; hogy a zsidó valójában mindig bennünk van, s ha nem lenne, ki kéne találnunk. Különösen a vége felé — „45 februárjától áprilisáig — többször és igen részletesen visszatér erre, s kifejti, hogy „a szó igazi értelmében és genetikai szempontból nincs zsidó faj ... a zsidó faj mindenekelôtt mentális faj ... mentális faj, ez valami szilárdabb és tartósabb, mint egyszerûen egy faj.” Syberberg palinódiája — a bennünk lévô Hitler — ennek szól, de nem csak zsidó viszonylatban. Abban is, persze. Megölted az örök zsidót — olvassák a Hitler-bábu fejére mentális és genetikai gyôzelmét. Izraelben nem él Karl Kraus, Musil, Kafka, Schnitzler, Altenberg, Friedell, Polgár. De hát a „zsidó” elsôsorban funkcionális metafora Hitler számára, amivel modernként5 lehet lázadni nemcsak a modernitással, hanem az egész okcidenssel szemben is — belülrôl szétverve azt. Ahogy erre többen rávilágítottak: a hitleri gondolkodás ekképpen megszervezi maga ellen a valóságot. Így a bennünk lévô Hitler mint a bennünk lévô zsidó funkcionális metaforájának pendant-ja metaforikus és projektív jelentôségre tesz szert; ha nem lenne, ki kéne találni. Már csak ezért is: Bruder Hitlerhez, ahogy Thomas Mann megfogalmazta, letagadhatatlan, kínos rokonság fûz (vö. ki Hitler?).
    A kiforgatás valódi értelme az, hogy Syberberg nem megölni akarja bensô Hitlerét, hanem megszólaltatni, ami által nem-filmes eszközökkel terapeutikus célt nyújt: Trauerarbeit leisten, a lezárás reménye nélkül.
    PROJEKCIÓ: Syberberg Hitlere nem külsôvé és idegenné tett Hitler. Olyannyira nem, hogy a rendezô komoly támadásoknak tette ki magát: nem pusztán ábrázolási konvencióktól szabadult meg, hanem apologéta.6 Ezzel szemben meg kell jegyeznünk, hogy egy pillanatra sem mentegeti a menthetetlent — amiként ez a háború befejezôdése óta rendszeresen elôfordul —, s nem állítja azt sem, hogy nem is történt meg —, amiként ez az utóbbi két évtizedben divatba jött.
    A projekció itt Kant folytatása, más eszközökkel. A csináltság, az als ob felfedezése; hogy az emberi megismerés nem leképezés és adekváció, hanem részint teremtés is. Hitler nem rajtunk kívül álló erô; Hitlert — már ne haragudjanak, hölgyeim és uraim, de — megteremtettük, s teremtjük mindmáig.
    A német rendezôt többnyire nem a „valóságos”, an sich Hitler érdekli — ha és amikor igen, akkor a banálisan valóságos, a tükörtojást reggelizô, cikis zoknikat hordó Führer —, sokkal inkább Hitler projektív realitása. Hitler mint Kasperl. Hitler mint Puppe. Hitler mint lárva. Mint képtelen álarc. Mint végsô megoldás: Antikrisztus, megváltott Megváltó. Ahol úgy éreznôk, hogy a textus túlfeszíti a húrt — Hitler mint kárhozatra ítélt Ábrahám, mint új Mózes —, ott mindig történik valami.
    Némelyek úgy vélik — így a nem-filmet szerintem termékenyen félreértô Susan Sontag is —, hogy a syberbergi mû alfája és omegája a projekció. Egy biztos: e projekció sajátos, nagyon bensôséges, nagyon német öngyûlölet.
    Jelenkép: a „bennünk lévô” arra is utal és reflektál, hogy mennyiben vagyunk örökösök. Hát eléggé.
    Kapunk egy villanásnyit a hetvenes évekbôl, felsorolásszerûen. Ellenzékieket elmegyógyintézetbe zárni; mindenkire lôni, aki át akar jutni a berlini falon. S persze a nyugatnémet lélektelenség és sivárság. Meg Chile, Dél-Afrika, Idi Amin, Kambodzsa. Mindez ma már nem olyan „érdekes” (leszámítva a korántsem nyugatnémet lélektelenséget és sivárságot); ma más „érdekes”.
    Aztán megszólal a mindent túlélô Hitler-bábu. Köszöntöm a terroristákat és anarchistákat, új híveket szereznek nekünk. Éljen a nômozgalom, az új rasszizmus. S hogy világszerte, de nálunk a legradikálisabban. Vagy: ha nem az anyaságért vagyunk, akkor éppen ellene, a fô az, hogy gyôzünk. És mit mond ma mindenki: a munkanélküliség a legnagyobb problémánk, legyôzéséért minden áldozatot meg kell hozni. Mindent? El tudom magyarázni, hogyan kell csinálni.
    Az elôzô bekezdés elsô mondatában a hangsúly a mindent túlélôn van. Ma már nem „érdekes” a húsz évvel ezelôtti politikai gengszterélet, miért lenne az a hatvan évvel ezelôtti? Miért pont Hitler? Ha valaki ma esszét ír vagy (nem-)filmet készít, tehát nem tudományos vállalkozásba fog — nagyvonalúan eltekintve itt az úgynevezett demarkációs problémától, vagyis attól, hogy mi a lórúgás az a tudomány, merre fekszenek a tudományos békeszerzôdések által rögzített és a tudomány vámszedôi által szigorúan ôrzött határai —, nem akméját írja, de ír/alkot, és számot tart arra, hogy olvassák/nézzék és dialogice értelmezzék, akkor érdemes zárójeleznie a politikatörténetet. Ez persze nem zárja ki a Hitler-tematikát — hátha valaki nem ismeri: bármi kapcsán lehet dialogizálni —, de azt igen, hogy — ismét csak — adjon Hitlernek egy pofont.
    Ám Syberberget tulajdonképpen nem izgatja a politikatörténet, az legföljebb háttérként szolgál nála. Nem-filmjének éppen azért volt komoly recepciója — nem nálunk és nem is Németországban —, mert a történeti Hitleren túlmutató (elôre és hátra) Hitler-jelenség érdekli. Valahol valaki megjegyezte: Syberberg rá akar venni minket, hogy vegyük végre komolyan azt, amit Hitler mondott — hogy a nemzetiszocializmus micsoda kulturális forradalmat és szellemi katasztrófát jelentett és jelent mindmáig.
    Elvetted tôlünk Caspar David Friedrich naplementéit. Amennyiben Syberbergnél a projekció Kant, annyiban a jelenkép Thomas Mann folytatása más eszközökkel. Doktor Faustus. Palinodikus zárlat. Leverkühn visszavonja a VII. szimfóniát, a nem-film vége „visszaénekli” az Örömódát.
    Szó szerintiség, a giccs komolyan vétele, a tömegkultúra születése. Sontag: Syberberg: a romantikától Hitlerig, Wagnertôl Hitlerig, a Caligaritól Hitlerig, a giccstôl Hitlerig; Hitlertôl a pornóig, Hitlertôl az NDK-ig, a szövetségi köztársaság belsô ürességéig.
    Konfessionslos, aber gottgläubig. Felekezeten kívüli, de istenhívô. Mint elôszeretettel náci hitvallás. Tényleg náci? Kertész Imre: Ilse Kochnak, a buchenwaldi lágerparancsnok feleségének feltétlenül szüksége volt Istenre (istenre).
    „Eleinte mindenki nevetett rajtam, ma már csak kevesen nevetnek, hamarosan eljön az idô, amikor senki sem fog nevetni (rajtam).” (Az egykori hallgatóközönség harsány derûvel és tapssal reagál a Führer szavaira.) Eljött ez az idô, s úgy tûnik, nem is nagyon akar elmúlni.