Abban a korban, amikor az emberiség éppen csak kialakult, kipróbálta magán a saját balsorsát; akkor még senki nem sejtette, hogy egyszer majd képes lesz ugyanezt nap nap után megtenni.

Ha Noé számára megadatott volna, hogy elôre lássa a jövôt, bárkáját kétségkívül elsüllyesztette volna.

A történelem lüktetése a pszichiátria hatáskörébe tartozik, mint egyébként a cselekvés mindenfajta kiváltó oka: megmozdulni annyit tesz, mint elveszíteni józan eszünket, kockáztatni a kényszerzubbonyt.

Az események — az idô rákos daganatai.

Fejlôdés: Prométheusz napjainkban ellenzéki országgyûlési képviselô lenne.

A bûn órája nem egyazon idôben szólal meg az összes nép számára. Ez a magyarázata a történelem permanenciájának.

xValamennyiünknek az a törekvése: kifürkészni a Legrosszabbat, hogy tökéletes prófétákká váljunk. De jaj! Annyi katasztrófa leselkedik ránk, melyre még csak gondolni se merünk!

Ellentétben az elôzô századokkal, amikor a kínzást magától értetôdôen alkalmazták, ez a mostani, a kifinomultabb, meghonosított egyfajta gondos purizmust, amely becsületére válik a mi kegyetlenségünknek.

Minden felháborodás — a zsörtölôdéstôl a luciferiánizmusig — egy-egy állomást jelent a mentális fejlôdés útján.

Kijelenteni azt:inkább egy ilyenfajta rezsim felé hajlok, mint egy olyanfajta felé, épp annyit tesz, mint a hullámokkal sodródni: ; pontosabb volna azt állítani: jobban szeretem ezt a rendôrséget, mint azt a másikat. Végül is a történelem a rendôrségek osztályozásából áll; mirôl értekezik a történész, ha nem arról az elméletrôl, hogy az emberek a történelmi korszakok során egymásból zsandárokat faragtak?

Ne beszéljenek nekünk rabszolgaságba taszított népekrôl, sem e népek szabadság utáni vágyáról; a zsarnokokat általában túl késôn ölik meg: ez a népek egyetlen valódi mentsége.

Békés korszakokban, mikor a gyûlölködés öröméért gyûlölködünk, keresnünk kell kedvünkre való ellenséget: — kellemes gond, melytôl a mozgalmas korok megfosztanak bennünket.

Az ember kiválasztja a végsô sorscsapást.

Szeretem a sors által sújtott népeket: a káldeusokat, az asszírokat, a prekolumbiánus népeket, akik az ég szeszélyébôl elhullottak az idôk során.

A valóban kiválasztott nép, a cigány, nem felelôs egyetlen történelmi eseményért, egyetlen intézményért sem. Ôk az által diadalmaskodtak, hogy figyeltek arra: semmit se alapítsanak.

Még néhány nemzedék, és a nevetés a beavatottak számára lesz fenntartva – épp oly ritka lesz, mint az extázis.

Egy nemzet akkor hanyatlik, amikor már nem hatnak rá többé a fanfárok: a Dekadencia a harci trombiták halála.

A szkepticizmus izgatószere a fiatal civilizációknak és szégyenlôssége a régieknek.

A dúsgazdag népeknél nyüzsögnek az elme- és lélekgyógyászok: a közvetlen szorongás hiánya állandósítja náluk a morbid légkört. Hogy jó idegállapotát meg tudja ôrizni, egy nemzetnek szüksége van a szubsztanciális balsorsra, nyugtalansága tárgyára, egy pozitív rémületre, mely „komplexusait” igazolja. A veszélyben konszolidálódnak a társadalmak, a semlegességben pedig elgyengülnek. Ott, ahol a béke, a higiénia, a kényelem az úr, a pszichózis megsokszorozódik....Olyan országból érkeztem, amelyik, mivel soha nem ismerte a boldogságot, csak egyetlen nagy pszichoanalitikust adott a világnak.

A zsarnokok, miután kegyetlenségük kielégülést nyert, jámborrá válnak; minden visszatérne a rendes kerékvágásba, ha a féltékeny rabszolgák nem akarnák kielégíteni a maguk kegyetlen hajlamait. A legtöbb zavart a bárány ambíciója idézi elô, aki szintén farkassá akar válni. Akinek agyara nincs, az álmodik róla; ô is szeretne pusztítani, és a többiek bestialitása által ez sikerül is neki.

A történelem — az áldozatoknak e dinamizmusa.

Azzal, hogy az intelligenciát az erények, az ostobaságot pedig a bûnök közé sorolta, Franciaország nagyobbá tette az erkölcs birodalmát. Innen ered elônye, meg nem határozható szupremáciája a többi nemzet fölött.

Meg lehet határozni egy civilizáció kifinomultságának a fokát abból, hogy hány hepatitiszes, impotens és idegbajos található a területén. — De miért is szorítkozunk ezekre a bajokra, mikor annyi, de annyi egyéb tünet is igazolja, a zsigerek és mirigyek fogyatkozásán keresztül a Szellem pusztító, végzetes virágzását.
Azok, akik biológiai szempontból erôtlenek, és életükben nem találnak egyéb kielégülést, arra törekednek, hogy magát az életet változtassák meg.

A hit elsô tüneteinek megjelenésekor vajon miért nem zárták be az elsô reformátorokat? Mire vártak vajon, miért nem számûzték ôket, vagy miért nem csukták ôket börtönbe? A Galileainak már tizenkét éves korában ott lett volna a helye. A társadalom rosszul mûködik: nem tesz semmit azok ellen az ôrjöngôk, elragadtatottak ellen, akik nem halnak meg fiatalon.

A szkepticizmus túl késôn árasztja ránk jótéteményeit – meggyôzôdéseink által eltorzított arcunkra, eszmehiéna arcunkra.

Egy háborús könyv — Clausewitz mûve — volt a kedves olvasmánya Hitlernek és Leninnek. És mi még képesek vagyunk azon töprengeni, miért olyan átkozott ez a század!

Ahhoz megfelelô mennyiségû idôre volt szükségünk, hogy a barlangból eljussunk a szalonba; vajon ugyanennyire lesz szükségünk, hogy megtegyük az utat visszafelé, vagy egyszerûen visszarohanhatunk? — Hiábavaló kérdés ez azoknak, akik nem érzik elôre az ôskor közeledtét.

Minden balsors, ôrület — forradalom, háború, mészárlás — egy szójátékból ered... ami egy lobogóra van felírva.

Csak a tehetetlen népek keresnek „humánus” eszméket; a többiek, a sikeresek, viselik dicsôségük, bearanyozott bestialitásuk stigmáit.

Az elborzadásban a Jövô agressziójának vagyunk az áldozatai.

Az a politikus, akin nem mutatkoznak az agyalágyulás jelei, félelemmel tölt el.

A nagy népek válogathatnak a nyomoraik között, tetszésük szerint; a kicsik annak vannak kiszolgáltatva, amit rájuk kényszerítenek.
A szorongás — avagy a katasztrófa fanatizmusa.

Mikor az alvilág egy mítosszal kel egybe, mészárlásra lehet számítani, vagy — ami még rosszabb — egy új vallásra.

A hôsi tett olyan nép osztályrésze, amely, mivel nem tud hosszasan az asztal mellett maradni, nem ismeri a desszert poézisét és az emésztés jóízû melankóliáját.

Vajon egy generációnál többet ért volna meg az emberi nem a nevetséges szorgalmatosság nélkül?

Több becsület és pontosság van az okkult tudományokban, mint azokban a filozófiákban, amelyek a történelem „értelmérôl” fecsegnek.

Engem e század visszarepít az idôk hajnalára, a Káosz utolsó napjaiba. Hallom az ôsanyag nyöszörgését; az ûr hívásai szállnak a térben; földi porhüvelyem az ôsvilágba száll, olyannyira, hogy vérem ott csörgedez az elsô csúszómászók ereiben.

Elég egy pillantást vetnem a civilizáció történetére, hogy gyanakodjam: Kasszandra lehetek.

Az ember „felszabadítása”? — Majd azon a napon jô el, amikor megszabadulván a végsô célok ostoba nyûgeitôl, az ember megérti megjelenése véletlenszerûségét, megpróbáltatásainak öncélúságát, amikor mindenki tudós és ugrándozó halálraítéltként sürög-forog, és a népesség számára az „élet” végre a helyes arányaira lesz egyszerûsítve, a munka feltételezésére.

Aki még soha nem látott hajnali ötkor egy bordélyt, elképzelni sem tudja, miféle unalom felé halad bolygónk.

A történelem védhetetlen. A cinikus ember megátalkodott akaratnélküliségével kell rá reagálni; avagy beállni szépen a sorba, és együtt menetelni a lázadók, gyilkosok és fanatikus hívôk gyülevész bandájával.

Az ember nevû kísérlet el lett rontva? Az már el lett rontva Ádám esetében. Egy jogos kérdés azért van: lesz-e elég leleményességünk ahhoz, hogy a megújítók arcképét megalkossuk, hogy egy ilyen csôdhöz hozzátegyünk azért valamit?
Amíg erre várunk, tartsunk ki ama hibánk mellett, hogy emberek vagyunk, viselkedjünk a Bukás bohócaiként, legyünk iszonyúan könnyedek.

Semmi sem kárpótolhatna azért, hogy nem láthattam azt a pillanatot, amikor a Föld szakított a Nappal, ha ez nem adná meg a reményt, hogy láthatom azt, amikor az emberek szakítanak a Földdel.

Hajdan nehezen léphettünk egyik ellentmondásból a másikba; ma annyival találkozunk, hogy már nem is sejtjük, melyikhez kötôdjünk, melyiket oldjuk meg.

Mint megátalkodott racionalisták, akik képtelenek belenyugodni a Sorsba vagy felfogni annak értelmét, úgy gondoljuk, mi vagyunk cselekedeteink fókuszában, és hisszük, hogy saját akaratunkból semmisülünk meg. És történjék valami alapvetô esemény az életünkben, és a sors, mely körülírhatatlan, absztrakt volt addig, a szemünk elôtt éri el az érzékelhetôség fokát. Így valamennyien a magunk módján lépünk be az Irracionálisba.

Egy civilizáció a pályafutása végére a rendetlenségbôl, mely alapvetô sajátja volt, belehervad a szabályba, besorakozik a tucatnemzetek közé, halad a bukás felé, és saját sorsát egyedi problémaként fogja föl. Erre az önmagára irányuló rögeszmére a legjobb példát Spanyolország kínálja. Miután a konkvisztádorok idejétôl megismerte a bestiális emberfölöttiség érzését, azzal foglalatoskodott, hogy múltján kérôdzött, a hiányosságait sóhajtozta, erényeit és szellemét pedig hagyta megpenészedni; viszont, szerelmes lévén az enyészetbe, úgy fogadta azt, mint valami újfajta felsôbbrendûséget. Hogyan lehet nem észrevenni, hogy ez a történelmi mazochizmus megszûnt spanyol sajátosság lenni, hogy egy egész kontinens légkörévé és a hanyatlás receptjévé változzék?

Manapság a civilizációk összeroppanása témájában már egy analfabéta is vetélkedhet a borzongásban Gibbonnal, Nietzschével vagy Spenglerrel.

A történelem vége, az ember vége? Lehet errôl komolyan gondolkodni? — Ezek azok a távolban feltûnô események, melyeket a Szorongás — mely a közvetlenül bekövetkezô sorscsapásokra szomjazik — mindenáron el akar lökni magától.

Brassai Zoltán fordítása