Abban a korban, amikor az emberiség éppen csak
kialakult, kipróbálta magán a saját balsorsát;
akkor még senki nem sejtette, hogy egyszer majd képes lesz ugyanezt
nap nap után megtenni.
Ha Noé számára megadatott volna, hogy elôre lássa
a jövôt, bárkáját kétségkívül
elsüllyesztette volna.
A történelem lüktetése a pszichiátria hatáskörébe
tartozik, mint egyébként a cselekvés mindenfajta kiváltó
oka: megmozdulni annyit tesz, mint elveszíteni józan eszünket,
kockáztatni a kényszerzubbonyt.
Az események az idô rákos daganatai.
Fejlôdés: Prométheusz napjainkban ellenzéki országgyûlési
képviselô lenne.
A bûn órája nem egyazon idôben szólal meg az
összes nép számára. Ez a magyarázata a történelem
permanenciájának.
xValamennyiünknek az a törekvése: kifürkészni a
Legrosszabbat, hogy tökéletes prófétákká
váljunk. De jaj! Annyi katasztrófa leselkedik ránk, melyre
még csak gondolni se merünk!
Ellentétben az elôzô századokkal, amikor a kínzást
magától értetôdôen alkalmazták, ez a
mostani, a kifinomultabb, meghonosított egyfajta gondos purizmust, amely
becsületére válik a mi kegyetlenségünknek.
Minden felháborodás a zsörtölôdéstôl
a luciferiánizmusig egy-egy állomást jelent a mentális
fejlôdés útján.
Kijelenteni azt:inkább egy ilyenfajta rezsim felé hajlok, mint
egy olyanfajta felé, épp annyit tesz, mint a hullámokkal
sodródni: ; pontosabb volna azt állítani: jobban szeretem
ezt a rendôrséget, mint azt a másikat. Végül
is a történelem a rendôrségek osztályozásából
áll; mirôl értekezik a történész, ha
nem arról az elméletrôl, hogy az emberek a történelmi
korszakok során egymásból zsandárokat faragtak?
Ne beszéljenek nekünk rabszolgaságba taszított népekrôl,
sem e népek szabadság utáni vágyáról;
a zsarnokokat általában túl késôn ölik
meg: ez a népek egyetlen valódi mentsége.
Békés korszakokban, mikor a gyûlölködés
öröméért gyûlölködünk, keresnünk
kell kedvünkre való ellenséget: kellemes gond, melytôl
a mozgalmas korok megfosztanak bennünket.
Az ember kiválasztja a végsô sorscsapást.
Szeretem a sors által sújtott népeket: a káldeusokat,
az asszírokat, a prekolumbiánus népeket, akik az ég
szeszélyébôl elhullottak az idôk során.
A valóban kiválasztott nép, a cigány, nem felelôs
egyetlen történelmi eseményért, egyetlen intézményért
sem. Ôk az által diadalmaskodtak, hogy figyeltek arra: semmit se
alapítsanak.
Még néhány nemzedék, és a nevetés
a beavatottak számára lesz fenntartva épp oly ritka
lesz, mint az extázis.
Egy nemzet akkor hanyatlik, amikor már nem hatnak rá többé
a fanfárok: a Dekadencia a harci trombiták halála.
A szkepticizmus izgatószere a fiatal civilizációknak és
szégyenlôssége a régieknek.
A dúsgazdag népeknél nyüzsögnek az elme- és
lélekgyógyászok: a közvetlen szorongás hiánya
állandósítja náluk a morbid légkört.
Hogy jó idegállapotát meg tudja ôrizni, egy nemzetnek
szüksége van a szubsztanciális balsorsra, nyugtalansága
tárgyára, egy pozitív rémületre, mely komplexusait
igazolja. A veszélyben konszolidálódnak a társadalmak,
a semlegességben pedig elgyengülnek. Ott, ahol a béke, a
higiénia, a kényelem az úr, a pszichózis megsokszorozódik....Olyan
országból érkeztem, amelyik, mivel soha nem ismerte a boldogságot,
csak egyetlen nagy pszichoanalitikust adott a világnak.
A zsarnokok, miután kegyetlenségük kielégülést
nyert, jámborrá válnak; minden visszatérne a rendes
kerékvágásba, ha a féltékeny rabszolgák
nem akarnák kielégíteni a maguk kegyetlen hajlamait. A
legtöbb zavart a bárány ambíciója idézi
elô, aki szintén farkassá akar válni. Akinek agyara
nincs, az álmodik róla; ô is szeretne pusztítani,
és a többiek bestialitása által ez sikerül is
neki.
A történelem az áldozatoknak e dinamizmusa.
Azzal, hogy az intelligenciát az erények, az ostobaságot
pedig a bûnök közé sorolta, Franciaország nagyobbá
tette az erkölcs birodalmát. Innen ered elônye, meg nem határozható
szupremáciája a többi nemzet fölött.
Meg lehet határozni egy civilizáció kifinomultságának
a fokát abból, hogy hány hepatitiszes, impotens és
idegbajos található a területén. De miért
is szorítkozunk ezekre a bajokra, mikor annyi, de annyi egyéb
tünet is igazolja, a zsigerek és mirigyek fogyatkozásán
keresztül a Szellem pusztító, végzetes virágzását.
Azok, akik biológiai szempontból erôtlenek, és életükben
nem találnak egyéb kielégülést, arra törekednek,
hogy magát az életet változtassák meg.
A hit elsô tüneteinek megjelenésekor vajon miért nem
zárták be az elsô reformátorokat? Mire vártak
vajon, miért nem számûzték ôket, vagy miért
nem csukták ôket börtönbe? A Galileainak már tizenkét
éves korában ott lett volna a helye. A társadalom rosszul
mûködik: nem tesz semmit azok ellen az ôrjöngôk,
elragadtatottak ellen, akik nem halnak meg fiatalon.
A szkepticizmus túl késôn árasztja ránk jótéteményeit
meggyôzôdéseink által eltorzított arcunkra,
eszmehiéna arcunkra.
Egy háborús könyv Clausewitz mûve volt
a kedves olvasmánya Hitlernek és Leninnek. És mi még
képesek vagyunk azon töprengeni, miért olyan átkozott
ez a század!
Ahhoz megfelelô mennyiségû idôre volt szükségünk,
hogy a barlangból eljussunk a szalonba; vajon ugyanennyire lesz szükségünk,
hogy megtegyük az utat visszafelé, vagy egyszerûen visszarohanhatunk?
Hiábavaló kérdés ez azoknak, akik nem érzik
elôre az ôskor közeledtét.
Minden balsors, ôrület forradalom, háború, mészárlás
egy szójátékból ered... ami egy lobogóra
van felírva.
Csak a tehetetlen népek keresnek humánus eszméket;
a többiek, a sikeresek, viselik dicsôségük, bearanyozott
bestialitásuk stigmáit.
Az elborzadásban a Jövô agressziójának vagyunk
az áldozatai.
Az a politikus, akin nem mutatkoznak az agyalágyulás jelei, félelemmel
tölt el.
A nagy népek válogathatnak a nyomoraik között, tetszésük
szerint; a kicsik annak vannak kiszolgáltatva, amit rájuk kényszerítenek.
A szorongás avagy a katasztrófa fanatizmusa.
Mikor az alvilág egy mítosszal kel egybe, mészárlásra
lehet számítani, vagy ami még rosszabb egy
új vallásra.
A hôsi tett olyan nép osztályrésze, amely, mivel
nem tud hosszasan az asztal mellett maradni, nem ismeri a desszert poézisét
és az emésztés jóízû melankóliáját.
Vajon egy generációnál többet ért volna meg
az emberi nem a nevetséges szorgalmatosság nélkül?
Több becsület és pontosság van az okkult tudományokban,
mint azokban a filozófiákban, amelyek a történelem
értelmérôl fecsegnek.
Engem e század visszarepít az idôk hajnalára, a Káosz
utolsó napjaiba. Hallom az ôsanyag nyöszörgését;
az ûr hívásai szállnak a térben; földi
porhüvelyem az ôsvilágba száll, olyannyira, hogy vérem
ott csörgedez az elsô csúszómászók ereiben.
Elég egy pillantást vetnem a civilizáció történetére,
hogy gyanakodjam: Kasszandra lehetek.
Az ember felszabadítása? Majd azon a napon
jô el, amikor megszabadulván a végsô célok
ostoba nyûgeitôl, az ember megérti megjelenése véletlenszerûségét,
megpróbáltatásainak öncélúságát,
amikor mindenki tudós és ugrándozó halálraítéltként
sürög-forog, és a népesség számára
az élet végre a helyes arányaira lesz egyszerûsítve,
a munka feltételezésére.
Aki még soha nem látott hajnali ötkor egy bordélyt,
elképzelni sem tudja, miféle unalom felé halad bolygónk.
A történelem védhetetlen. A cinikus ember megátalkodott
akaratnélküliségével kell rá reagálni;
avagy beállni szépen a sorba, és együtt menetelni
a lázadók, gyilkosok és fanatikus hívôk gyülevész
bandájával.
Az ember nevû kísérlet el lett rontva? Az már el
lett rontva Ádám esetében. Egy jogos kérdés
azért van: lesz-e elég leleményességünk ahhoz,
hogy a megújítók arcképét megalkossuk, hogy
egy ilyen csôdhöz hozzátegyünk azért valamit?
Amíg erre várunk, tartsunk ki ama hibánk mellett, hogy
emberek vagyunk, viselkedjünk a Bukás bohócaiként,
legyünk iszonyúan könnyedek.
Semmi sem kárpótolhatna azért, hogy nem láthattam
azt a pillanatot, amikor a Föld szakított a Nappal, ha ez nem adná
meg a reményt, hogy láthatom azt, amikor az emberek szakítanak
a Földdel.
Hajdan nehezen léphettünk egyik ellentmondásból a
másikba; ma annyival találkozunk, hogy már nem is sejtjük,
melyikhez kötôdjünk, melyiket oldjuk meg.
Mint megátalkodott racionalisták, akik képtelenek belenyugodni
a Sorsba vagy felfogni annak értelmét, úgy gondoljuk, mi
vagyunk cselekedeteink fókuszában, és hisszük, hogy
saját akaratunkból semmisülünk meg. És történjék
valami alapvetô esemény az életünkben, és a
sors, mely körülírhatatlan, absztrakt volt addig, a szemünk
elôtt éri el az érzékelhetôség fokát.
Így valamennyien a magunk módján lépünk be
az Irracionálisba.
Egy civilizáció a pályafutása végére
a rendetlenségbôl, mely alapvetô sajátja volt, belehervad
a szabályba, besorakozik a tucatnemzetek közé, halad a bukás
felé, és saját sorsát egyedi problémaként
fogja föl. Erre az önmagára irányuló rögeszmére
a legjobb példát Spanyolország kínálja. Miután
a konkvisztádorok idejétôl megismerte a bestiális
emberfölöttiség érzését, azzal foglalatoskodott,
hogy múltján kérôdzött, a hiányosságait
sóhajtozta, erényeit és szellemét pedig hagyta megpenészedni;
viszont, szerelmes lévén az enyészetbe, úgy fogadta
azt, mint valami újfajta felsôbbrendûséget. Hogyan
lehet nem észrevenni, hogy ez a történelmi mazochizmus megszûnt
spanyol sajátosság lenni, hogy egy egész kontinens légkörévé
és a hanyatlás receptjévé változzék?
Manapság a civilizációk összeroppanása témájában
már egy analfabéta is vetélkedhet a borzongásban
Gibbonnal, Nietzschével vagy Spenglerrel.
A történelem vége, az ember vége? Lehet errôl
komolyan gondolkodni? Ezek azok a távolban feltûnô
események, melyeket a Szorongás mely a közvetlenül
bekövetkezô sorscsapásokra szomjazik mindenáron
el akar lökni magától.
Brassai Zoltán fordítása