Főoldal Könyvespolc Társalgó Keresés Könyvajánló
Európai füzetek

Pálfalvi Lajos:
Egy város keresi a gyilkosát

Azt a várost senki sem a szépségéért szereti. Hiába védelmezik régtől fogva a középkori pecséteken, kis szobrokon látható szirének, minden négyzetmétere a legtragikusabb történelmi tapasztalatokról, a lerombolásról és az újjáépítésről árulkodik. Sőt néha ez a két, látszólag ellentétes tevékenység is mintha ugyanannak a katasztrófának a két oldala lenne. Elég ránézni a Visztula partján felállított jókora syrenka-szoborra, ez a felfegyverzett szexszimbólum már nem a varsóiak pajzán fantáziáját tükrözi, hanem honvédő elszántságát testesíti meg. Sziréntől merőben szokatlan módon legfőbb célja az ellenség elrettentése.
Mágikus erejű várost nem lehet akárhol építeni. Találni kell folyókanyarulatot, megfelelő magaslatot és sárkányokat, kincseket rejtő barlangot. A város stratégiai pontjáról át kell tekinteni a környező tájakat, ugyanakkor olyan hely is kell, ahol el lehet rejtőzni. Az ilyen városokban a mélységek és a magasságok energiái nem oltják ki egymást, hanem öszszeadódnak. Mint Krakkóban, Vilnában, Prágában vagy Kijevben.
Krakkó már rég főváros volt, amikor Varsó néven még nem létezett semmiféle város. A középkori Lengyelország még közel állt Magyarországhoz és Csehországhoz, a sorsa is úgy alakult, mint a közép-európai régióé. Aztán a lengyel–litván unió néhány emberöltő alatt elszakította Lengyelországot Prágától, Bécstől és Budától, északabbra helyeződött a központ, s ezzel kikerült a szent erők védelme alól. Lengyelország ott maradt védtelenül a hatalmas széljárta síkság közepén, és eztán már elsősorban a svédekre, az oroszokra és a németekre kellett figyelnie.
1595-ben leégett Krakkóban a Wawel egy része, ekkor a svéd Wasa-dinasztiából származó III. Zsigmond király (oszlopa ma is ott áll Varsó óvárosában, a fő helyen, és fontos szerepet játszik Marek Kochan e számban olvasható novellájában) Varsóba helyezte a székhelyét, 1611-ben pedig hivatalosan is az ország fővárosa lett, noha Krakkó máig sem nyugodott bele a trónfosztásába: amikor 1990 nyarán díszpolgárává avatta a hatvanéves Mroz•eket, pápai és királyi székhelyként határozta meg magát a díszes dokumentumon. Érdemes összevetni e két, nemrég még vetélytársnak, ma már inkább egymást kiegészítő helynek tekinthető város történetét.
Krakkó veszített jelentőségéből, de megőrizte varázsát, mágikus eredete a XX. századi pusztításoktól is megmentette (egy másik díszpolgár, a vitézlő Konyev marsall úgy szabadította föl 1945 januárjában, hogy még egy cukrászdakirakat sem tört be). Lengyelország felosztása után Ausztriához került, s miközben Galícia fővárosa, a kozmopolita Lemberg rohamosan modernizálódott, Krakkó mindenféle adminisztratív korlátozások miatt alig tudott túllépni a középkori kereteken, és a lengyelség történelmi emlékhelyévé vált.
Varsó sorsa egész más volt. Miközben egyre nőtt a jelentősége, a helyzete egyre veszélyesebbé vált. Messze volt még a mélypont – egy romhalmaz valahol Moszkva és Berlin között –, amikor a XVIII. század második felében már sokan sejtették, hogy itt kell majd elszenvedni a lengyel függetlenség elvesztését kísérő legmegalázóbb szimbolikus eseményeket, és talán itt kell majd a legnagyobb áldozatokat hozni, ha a lengyelek harcba szállnak szabadságukért. Cybulski a Hamu és gyémántban az ő emlékükre gyújtja meg a szeszt a poharakban.
Varsó az orosz zónába került, ez pedig nemcsak idegen megszállást jelentett, hanem az identitása is közvetlen veszélybe került. A bukott felkeléseket követő megtorlások miatt ez az országrész lassan elveszítette intézményes nemzeti létének maradványait, Nyugat-Oroszország Visztula-menti tartományává süllyedt. A szlavofil mozgalomból kinőtt ideológus, Jurij Szamarin a lengyel kérdés három aspektusát különböztette meg: 1) a nyelvében és népi kultúrájában élő lengyel nemzetiség, 2) a lengyel államiság, 3) a „polonizmus”, vagyis az expanzív latin civilizáció sajátos formája, amelyet „éles késként döftek a szláv világ szívébe, hogy darabokra hasítsák”. A lengyel kérdés megoldása: a lengyelnek mint szláv népnek van létjogosultsága, a lengyel államiság maradványait fel kell számolni, a gyermekeit maga köré gyűjtő bánatos szláv édesanyára halálos veszélyt jelentő „polonizmust” pedig örökre ki kell irtani.

Mivel a modernizálódás legfontosabb évtizedeiben az oroszok ilyen sajátos ideológiával közelítették meg a kérdést (egyszerű beolvasztás helyett a kulturális identitás nyugati komponenseit próbálták eltávolítani, majd rátértek a brutális nyelvi oroszosításra), a maguk képére formálták a várost, de a játékszabályok tiszteletben tartása mellett nem volt akadálya a fejlődésnek. Erről szólnak a varsói pozitivisták írásai, különös tekintettel Prus fő művére, A bábura. Ilyen körülmények között keletkezett az a nagyváros, amely a XX. század közepén elpusztult, és ellentétben az óvárossal, nem is épült újjá.
Nemcsak a pragai városrészben látható hagymakupolás templom emlékeztet arra az időszakra, amikor Varsóban rubellel fizettek. Ha a Krakowskie Przedmies´cién közelítjük meg az óvárost, olyan széles utcán járunk, amelyet a legnagyobb igyekezettel sem tudnánk elbarikádozni a kozákok elől. Joanna Olczak-Ronikier Az emlékezet kertjében című memoárjában leírja, hogy hazafias érzelmű felmenői egy XIX. századi varsói, természetesen orosz tannyelvű gimnázium növendékeiként olyan szimpatikusnak találták Puskinért és Lermontovért lelkesedő irodalomtanárukat, hogy megkérdezték tőle, miért nem tanult meg lengyelül, hisz már évtizedek óta itt él Lengyelországban. A tanár úr, megdöbbenve a kérdés pimaszságától, azt találta felelni a kisasszonyoknak, hogy „nem én élek Lengyelországban, hanem maguk élnek Oroszországban”.
Mint Jerzy Stempowski írja a Varsó gyermekei a XX. század elején című esszéjében, a város „büszke és dacos, de leigázott és az ellenség által megszállt város volt. Régi palotáit vastag csokoládébarna festékkel vonták be – ezt akkoriban Bismarck malade árnyalatnak mondták –, és hivatalokká vagy kaszárnyákká alakították át. Némelyikre arany hagymakupola is került. Az új negyedeket már orosz mintára építették. A szokatlanul széles utcák a rendőrségi akciók megkönnyítését szolgálták és a barikádok emelését nehezítették.” 1. Az utcán nyüzsgő egyenruhák, a számozott fémlapokkal a mellükön posztoló rendőrök, a civilben járó spiclik, a fekete bekecset viselő korbácsos kozákok Gogol pétervári elbeszéléseire emlékeztették Stempowskit.
Az első világháború után újjászületett Lengyelország fővárosából gyorsan eltüntetik a rabság rekvizítumait. 1920 augusztusában újabb fejezettel gazdagodik a város hősi mitológiája: Varsó közelében győzik le és futamítják meg az előrenyomuló bolsevik hadsereget. De a rabságot követő két évtized csak lélegzetvételnyi szünet a pusztulás előtt. Az idős történészprofesszor, Stempowski egykori beszélgetőpartnere, Szymon Askenazy már 1932 nyarán értetlenkedve figyeli a Nemzeti Múzeum építését: „Az embereknek még van kedvük és erejük ilyen költséges épületet emelni egy pusztulásra ítélt városban. (…) Most, ahogy itt ülök magával a padon, mintha látnám, amint jönnek a német repülők és szórják a bombákat a városra (Esszé Kasszandrának). 2.
De ami ezután következett, azt még ez a megkeseredett Kasszandra sem sejthette előre. A II. világháború utolsó időszakában a város heroikus-tragikus tradíciói egy minden képzeletet felülmúló véráldozattal járó felkelésben kulmináltak. Az oroszok lábhoz tett fegyverrel figyelték a Visztula túlsó partjáról, Pragából a felkelés leverését és a város elpusztítását. Bekövetkezett az, ami még e hányatott életű város történetében is a folytonosság olyan abszurd megszakításának tekinthető, amely most már örökre meghatározza e város képét. Adam Zagajewski így írja le a városgyilkosságot betetőző aktust: „Nyugat-európai perspektívából nézve nehéz elképzelni, micsoda mély szakadékba vezet Lengyelország modern története; az a pillanat például – amelyet egyébként megörökített a Wehrmacht nyilván jól táplált filmese –, amikor 1944 őszén Varsó életben maradt lakossága lassan vonul, lemondva mindenről, egy asszonyokból, gyerekekből, férfiakból és öregekből álló rendezetlen, vég nélküli menetoszlopban, elhagyva a felkelés bukása után lerombolt városát, a múlt század legszörnyűbb képeinek amúgy igen gazdag gyűjteményébe tartozik. A polgári lakosság engedelmesen kivonul romokban heverő városából, egy európai ország fővárosából.” 3.
Ezzel elértünk e város nemlétéhez és – Zagajewski szavaival – a róló szóló irodalom „nulla fokához”. Volt egy pillanat, amikor a németek már kivonultak, az oroszok pedig még nem vették birtokba a várost. Ebben a lakatlan romhalmazban bujkált Szpilman, a zongorista. Ha a nemlét és a nulla fok után újjászületés következett volna, Szpilman alakja teremthette volna meg az elveszett folytonosság illúzióját. Amikor két túlélő, Miłosz és Andrzejewski visszatért Varsóba, nem ismert rá a legkedvesebb helyekre: „Felkapaszkodtunk egy vöröstégla-rakásra. Fantasztikus holdbéli táj tárult elénk. Néma csend volt. Óvatosan leereszkedtünk a romok közé. Pusztulás és halál mindenütt.” 4. Talán ez az emlékkép tért vissza, amikor megismerték Szpilman történetét, és forgatókönyvet akartak írni belőle A varsói Robinson címmel. De az új esztétikának más elvárásai voltak, a társadalom egészét alkotó szolidáris és ellenséges osztályok képviselőit mind Robinson köré kellett volna varázsolni. Ehhez pedig már nem volt kedvük a túlélőknek.
Szpilman ekkor még nem válhatott legendává, agyoncenzúrázott könyve is hamar eltűnt a köztudatból. Csak nemrég támadt föl, majd Polan´ski filmváltozatában a nemlét és a „nulla fok” legismertebb vizuális ábrázolása lett. Ismerjük a történetet, de még nem tudunk mindent a gyilkosról. A filmből is emlékezhetünk arra, hogy álltak még azok a házak, ahol Szpilman bujkált, a németek kivonulása után is.
Volt a városnak egy legendás írója, Leopold Tyrmand (1920–1985), aki a nácizmus után a sztálinizmust is átvészelte, méghozzá úgy, hogy nemcsak erkölcsi alapelveit, hanem az igényeit sem adta fel. A Sztálin halálát követő enyhülés időszakában megírta a korszak egyik legnagyobb könyvsikerét, a Párizs rejtelmeit és az amerikai tömegkultúra eszközeivel készült nagy varsói kalandregényt, A gonoszt (ebben az összeállításban csak azért nem olvashatunk részleteket belőle, mert az egész megjelent magyarul, már 1958-ban). A műben ábrázolt emberséges alvilág az ötvenes évek elején nézi végig a régi belváros lerombolását. A többit megtudhatjuk Włodzimierz Bolecki írásából. A már amerikai emigráns Tyrmand Henryk Grynberg visszaemlékezéseiben is felbukkan. Távozása előtt komoly érdemeket szerzett az akkor még nagy jövő előtt álló varsói jazz-jamboree megszervezésében.
A hatvanas évek volt a város nagy korszaka, ezt az időszakot idézi fel Antoni Libera, aki varsói bölcsészként tanúja volt a pályája csúcsára érkező Andrzejewski utolsó nagy, kudarcra ítélt regénykísérletének. Marek Kochan és a félig magyar Krzysztof Varga prózájából pedig megismerhetjük a XXI. századi Varsó teljesen új életérzését, korábban ismeretlen fogyasztói melankóliáját.
Az összeállítás szerzőinél többször is visszatér a pusztulás és az újrakezdés problémája. Jarosław Klejnocki például nem a gyilkost, hanem a város stratégiai pontjairól visszavonult, rég kisebbségbe szorult bennszülötteket keresi, akik egy-egy meghitt kerületi kocsmában húzzák meg magukat. Andrzej Stanisław Kowalczyk sajátos belvárosi régészeti feltárást végez, melynek során hol a pusztulás, hol a régebbi korok emlékei tűnnek elő. A Visztula keleti partján lévő városrészben, Pragában felnőtt Andrzej Stasiuk egy pillanatig sem vágyik vissza e város történelmi múltjába, de a pusztulás látomásos képeit, Kowalczyk „varsói Hádészát” nála is megtalálhatjuk.
A mélységek mellett a magasságokról is olvashatunk. Stasiuk Kilenc című regénye olasz fordításban új címet kapott, a szerző legnagyobb boszszúságára: Varsó fölött az ég (Il cielo sopra Varsavia, Bompiani 2003). Innen jött az ötlet: meg kellene találni a megfelelő irodalmi anyagot ahhoz a címhez, amely a legkevésbé sem illik Stasiuk regényéhez. Klejnocki például hosszasan ír a varsói égről. De manapság mintha a város is ösztönösen errefelé növekedne. A sztálini korszak emblémájaként ránk maradt Tudomány és Kultúra Palotája környékén egymás után emelkednek a toronyházak. Nemrég fogadták el egy amerikai „lázadó építész” nem mindennapi látványosságot ígérő tervét. Daniel Libeskind kilencéves łódz´i iskolásként csodálhatta meg először a Sztálin-palotát – 2008-ban pedig a tervek szerint már ott áll mellette a Varsó legdrágább lakásait kínáló, 192 méter magas, „üvegvitorlával” díszített toronyháza.
Libeskind különleges érzékkel közelíti meg a pusztulás helyeit, hisz ő nyerte meg a World Trade Center újjáépítésére kiírt pályázatot. Lehet, hogy Varsó lerombolt központja pont ilyen toronyházakkal kelthető új életre, amelyek melankolikusan tükrözik az égboltot, „a felhők könnyed táncát, ezt a légies, nem emberi mozgást”? 5.

1. J. Stempowski: Esszék Kasszandrának. Orpheusz Kiadó 1999. 41. o.
2. Uo. 32–33. o.
3. A. Zagajewski: Lengyelül írni. Magyar Lettre Internationale, 61. 49. o.
4. Cz. Miłosz: A rabul ejtett értelem. Európa Könyvkiadó 1992. 137. o.
5. O. Tokarczuk: Sok dobon játszani. Napkút Kiadó 2006. 261. o.

Pálfalvi Lajos (1959) irodalomtörténész és műfordító ,,Tény és metafora. A lengyel emigráció prózairodalma, 1945–1980’’ (1993) című monográfiájában dolgozta fel a XX. századi lengyel irodalom e kiemelkedő korszakát. Lengyel prózaírókat fordít. Lengyel irodalomtörténetet tanít a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Lengyel Tanszékén.

© Európai kulturális füzetek 1999-2006.   Minden jog a szerzőké illetve az örökösöké.