A hatvannyolcadik áldozat: Földes Gábor

Ki volt Földes Gábor? A kérdésre még a forradalom ötvenedik évfordulóján is kevesen tudják a választ.

Nem tartozik a felelethez, inkább csak a tények hitelesítése és az utólagos „leleplezés” elkerülése végett említem meg: a 301-es parcellában nyugvó 68-ik áldozat az unokabátyám volt. A családi, földrajzi körülmények és a köztünk levő korkülönbség úgy hozta, hogy rokoni kapcsolatunk lazább volt annál, sem minthogy róla szólva, a magam emlékeire hagyatkozzam. Szavalni csak egyszer hallottam, felvételire vagy talán már vizsgára készült; Gyóni Géza Csak egy éjszakára című versét mondta, harsogta el nálunk, a kis Hold utcai lakásban, olyan erővel, hittel, hogy a bérház lakói a gangra csődültek hallgatni.

Régi barátai, győri pályatársai nálam sokkal többre és főként fontosabb dolgokra emlékeznek az 1958 januárjában ártatlanul kivégzett Földes Gábor életútjáról. Bár az elmúlt években a lapokban többen is megemlékeztek beteljesült végzetéről, máig rejtélyes mártírhaláláról, én az élő embert, a művészt szeretném megidézni. Ezért lapoztam fel az 1969-es kiadású Színházi Lexikont. Csakhogy ebből Földes Gábor, Jászai-díjas rendező neve hiányzik. (Ellene tanúskodó, a család és a barátok szerint őt akasztófára segítő vetélytársa ugyanitt 17 sort kapott.)

A Színházi Intézet dokumentációjában nagyobb sikerrel járok: a Győri Kisfaludy Színház történetének sárguló dokumentumai között megtalálom az ifjú főrendező színházba és szocializmusba vetett hit sugallta, lelkes és naiv nyilatkozatait az államosított vidéki színházak kitáruló lehetőségeiről, a dolgozók és a színház szoros kapcsolatáról, a Vagongyárral kötendő szocialista szerződésről. „Jól megjegyeztük Petőfi intelmét, hogy először haladnunk kell és csak aztán várhatjuk a közönség pártolását. És ha törekvéseinket, becsületes munkánkat koronázza a művészek nagy jutalma: a tömeges siker, elmondhatjuk, ugyancsak Petőfivel: „Mi szép, mi szép, mi szép, a mi feladatunk. Legyünk büszkék rá, hogy színészek vagyunk.” (Győr–Sopron megyei Hírlap, 1952. január 6.)

Ugyanebben az esztendőben aratja Földes Gábor pályája és a győri társulat addigi legnagyobb sikerét A kőszívű ember fiai drámai változatával. A bemutatót a közönség is, a kritika is lelkesen fogadja. A Hevesi Sándor és Kardos György dramatizálta Jókai regény romantikus történetét és aktualizált igazságát, gazdag kiállítását és a színészek teljesítményét egyaránt dicsérik (Kardos – Földes Izraelből hazatért, tengődő, kallódó barátja, akinek ő szerez a győri színházban dramaturgi stallumot, és aki később Kardos G. György néven kerül be a magyar irodalom történetébe). Földes Gábor érdemének tulajdonítják, hogy a szabadságharc fénylő pátoszát érzékeltető előadás „a romantika forró bűvöletét árasztja, amelyben a pozitív erők összecsapása az ármánnyal és az aljassággal hitelesen igaz és drámai”. (Egri Viktor kritikája a Pozsonyi Új Szóban.)

1953 őszén a vidéki színházak budapesti találkozója a fiatal főrendező és a társulat nagy és sikeres megméretése, diadala. Vészi Endre az előadásról írott kritikájában (Színház és Filmművészet, 1953/8–9.) a Jókai-romantikus pátoszát realista keretbe helyező rendezés hitelét, a rendező progresszív látásmódját az epikus alkotást drámai egységbefoglaló szerkesztést dicséri. A korszak egyik legtekintélyesebb kritikusa, Mátrai-Betegh Béla, a szabadságharc korának érzékeltetését, a jellemek társadalmi hátterének, jellegzetességeinek felmutatását, a mű drámaian forradalmi mondanivalóját szolgáló olvasatot, a rendező eszmei felkészültségét és a színpadi hangulatok, hatások megteremtésében mutatkozó tehetségét emeli ki. (Magyar Nemzet, 1953. IX. 8.)

A találkozó keretében rendezett szakmai vitán Várkonyi Zoltán az évad egyik legjobb előadásának értékeli a győriek produkcióját. Földes Gábor válaszában azt ígéri, hogy az elért siker további erőfeszítésekre sarkallja a társulatot és – „a mércénk igen magas”.

A főrendező ekkor éppen 30 esztendős; rövid szakmai múlttal és – barátai, sőt a színházi közvélemény szerint is – fényes jövővel rendelkezik. Még csak harmadik éve van a pályán. Igaz, tanulmányait a történelem kényszere folytán késve kezdhette meg. Egy ifjúkori barát, Bácskai Tamás, a Földes Gábor egykori iskolájában, Hévízen állított emléktábla avatása alkalmából idézte fel, hogy a főiskoláról származása miatt kirekesztett, megbélyegzett, de mindenki által tehetségesnek mondott vidéki fiúval, Gáborral együtt iratkoztak be 1942 őszén Szentpál Olga színházi szemináriumába. A magyar mozgásművészet elismert mestere akkor Hont Ferenccel, Major Tamással, Bánki Zsuzsával dolgozott együtt egy áhított színházi jövőért. (Hévíz, X. évf. 4. sz. 2002.)

Földes Gábort 1945-ben vették fel az újrainduló Színiakadémia legendás első évfolyamára. Az alakuló Horváth Árpád Népi Kollégium egyik szervezője, későbbi titkára, harsányhangú világmegváltó, született vezéregyéniség. Eredetileg színésznek készült, és már alsó évfolyamos hallgatóként főszerepet kap. Játszott Várkonyi Zoltán rendezéseiben, többi között a mi nemzedékünk számára emlékezetes szocialista kamaszlegendában, az Ifjú Gárdában. Kálmán Györggyel, Soós Imrével együtt vizsgázott, de színpadi sikerei nem kápráztatták el. Nagyon hamar felismerte, hogy tehetségének tágabb tere nyílik a rendezői pályán.

Diploma után először a Honvéd Színházhoz szerződik, de ez csak kurta epizód marad a pályán, rövidesen a győri Kisfaludy Színházba kerül., már rendezőnek. Rengeteget rendezett, jót-rosszat vegyesen, és pályakezdőként rábízták a fűrészpor ízű szovjet darabokat is. Üdítő kivétel volt, amikor színpadra állíthatta Shaw Pygmalionját. A rá emlékező győri színészek közül legtöbben azt emlegetik, hogy milyen jó volt Földes Gáborral próbálni.

Felfelé kemény, harcos egyéniségnek mutatkozott, de ha rendezett, végtelen szeretettel és türelemmel foglalkozott a színészekkel. Többen állítják – köztük Kun Vilmos is –, hogy egyetlen hathetes próbafolyamat során többet lehetett tőle tanulni, mint másutt és mástól évek alatt.

A fényes szellők korában őrzött lelkesedésén, töretlen hitén 1953 után keletkeztek az első repedések, akkor döbbent rá az ellentmondásokra, és kezdte felismerni a társadalmi torzulások természetét. Az ellene felhozott, későbbi vádak szerint, Földes Gábor a színházban a Petőfi Kör szellemiségét képviselte, és szakmai tekintélyénél, politikai aktivitásánál fogva befolyása, állítólag „talajlazító” hatása volt a közösségben. Nemcsak a társulatában, a városban is szerették és bíztak is benne. Megtiszteltetésnek érzi, hogy 1956. október 25-én behívják a Győri Nemzeti Tanácsba és megválasztották a bizottság alelnökének. Szigethy Attilával, a helyi forradalmi erők vezetőjével és Kéri József megyei ügyésszel még a népi kollégiumból ismerték egymást, és kölcsönösen bíztak is egymásban. Gábor naponta bejárt a forradalmi bizottsághoz – még valami karszalag félét is hordott – és onnan hozta a pesti híreket a színházba. Nagy Imre rádióbeszéde után a helyi lap szerkesztőségéből érkezett a klubba azzal, hogy megbeszélték Szigethy Attilával: a színészek is részt vesznek a Nagy Imre mellett rendezett szimpátia-tüntetésen. Azután beküldött valakit a raktárba a zászlókért, és mintha csak a színpadon lenne, sorba állította a társulatot. A tüntetésen, talán a hangszálait próbára tevő kiáltástól, Gábornak hirtelen eleredt az orra vére. Ahogy összevérezte a fehér ingét, valaki a sorból megszólalt: „Földes, te elvérzel ebbe!” Akkor senki sem sejtette, hogy ez a jóslat – prófétai. A jelenet szimbolikus tartalma utólag borzongató. Akkor csak annyi történt, hogy Gábor – talán hogy a zsebkendőjét elővehesse – hátra adta egy színésznek a zászlót. Később, amikor nem sokkal Gábor után a vele szoros barátságot tartó Kéri Edit színésznőt is letartóztatják, azzal vádolják, hogy ő szervezte a tüntetést, amit az is bizonyít, hogy a színésznő vitte a zászlót.

Amikor a felvonulók menete a Pártház felé tartott, a tömeg, abban a tudatban, hogy a pincében foglyokat őriznek, be akart törni az épületbe. Földes Gábor a rendbontást és a vérontást megelőzendő, hirtelen felugrott a lépcsőre, és egyperces néma csöndet követelt a forradalom halottainak emlékére. Ez olyan váratlan és döbbenetes volt, hogy az emberek hallgattak rá. Azután a hosszú perc végén szónokolni kezdett, hogy legyenek méltóak a forradalom szent ügyéhez, azokhoz a pesti fiatalokhoz, akik kerülik az önbíráskodást, tiltják a fosztogatást, és nem nyúlnak a betört kirakatüveg mögé az ott sorakozó órákért. Innen a tömeg már jóval nyugodtabban, méltóságteljesen ment a börtön elé, hiszen sejthetően ott lehettek a politikai foglyok. A parancsnokság ott és akkor azzal akarta a tömeg útját elállni, hogy közölte, egyetlen politikai fogoly sincs őrizetben. Az elől állók erre – Kéri Edit emlékezete szerint – azt válaszolták, hogy akkor pedig minden rabot kiszabadítunk!

Arról, ami ekkor és ezután történt, amiből a Földes Gábor elleni koncepciós per vádiratát kovácsolták, máig is ellentmondásosak az értesüléseink. A kiadott Fehér Könyv, akárcsak a vádirat, meghamisította a tényeket, a kortársak 33 év után – a legjobb szándékkal is – csak saját emlékeik mozaik-kockáit sorolják. Földes Gábor személyes és politikai tragédiájáról a legtöbbet perének a szamizdat Beszélő 1987/1-es számában közölt dokumentumából tudhatunk meg (Ítélet Földes Gábor és társai bűnperében).

Köztudott, az hogy Földes Gábor ügyét az ítélet is, a manipulált közvélemény is a mosonmagyaróvári tragédiához kötötte. Valójában az ellene felhozott vádakat több, vele szoros kapcsolatban nem lévő vádlottéval tárgyalta a Legfelsőbb Bíróság katonai kollégiuma. A vád: gyilkosságra való felbujtás, az államhatalom megdöntésére tett kísérlet, a határőrség lefegyverzése. Minden túlélő tanúsíthatta, hogy Gábor ott sem volt, amikor Dudás végzetes, 105 magyar ember, civil, tüntető, férfi, nő életét áldozatul követelő tűzparancsa elhangzott. A tragédiát feltehetően az robbantotta ki, hogy amikor három melós le akarta szedni a határőr laktanya tetejéről a vörös csillagot, a parancsnok lövetett rájuk, de az egyik kiskatona megtagadta a parancs teljesítését. Erre boríthatta el a parancsnok agyát a vér, amikor sortüzet vezényelt. A mintegy ötven áldozatot követelő vérontás nyomán azután elszabadultak az indulatok, és lincseléstől, helyi polgárháborútól lehetett tartani.

Földes Gábort Szigethy Attila azzal küldte a mosonmagyaróvári laktanyához, hogy tárgyaljon az ávósokkal. Vegyék számba a fegyvereket, zárják be egy szobába, és éjjel majd a tanácstagok nemzetőri védelem alatt elmennek érte. Földes Gábor egy öt kilométeres sebességgel haladó kocsival érkezett a helyszínre, fegyvertelenül, fehér zászlót lobogtatva lépett ki és – szemtanúk szerint, a híresztelésekkel ellentétben – itt nem tartott semmiféle beszédet. Csak azt kiáltotta, hogy „Ne lőjetek, tárgyalni jöttem!”. A parancsnok, a következményektől való félelmében követte Szigethy parlamenterjét, és arra utasította az őrt, hogy engedje be Földest, aki mögött azután gondosan bezárták a kaput. Amíg ő bent tárgyalt, a felzaklatott tömeg a kaszárnya előtt várakozott. Gábor tárgyalásán egy kiskatona azt vallotta, hogy egy fejkendős néni végig azt hajtogatta az őrnek, hogy „ne bántsatok, a mi fiaink vagytok”. Amíg az őr vele foglalkozott, őt nyugtatta, valahogyan kinyílt a kapu, és a tömeg betódult a laktanyába. Gábor, amikor a tömeg moraját, fenyegető zaját hallotta, kirohant és széttárt karokkal, teli torokból üvöltötte: „Emberek vagyunk, nem állatok, a gyilkosok felett a bíróságnak kell ítélkezni!” A tömegben valaki őt is leütötte, szemüvegének a kerete eltört – még a tárgyaláson is madzaggal volt megkötözve – és azt ordította, hogy „Te is csak az ávósokat véded!”. Azután Földes valahogy átvergődött a tömegen, és ugyanazzal a kocsival, amivel jött, vissza is ment Győrbe. De nem egyedül: – Halda Aliz és mások hiteles visszaemlékezése szerint – magával vitt néhány, a tömeg dühétől joggal rettegő, civilbe öltözött tisztet is. Ezek közül akkor kettőt sikerült megmentenie. Egyikük a kórházban belehalt sérüléseibe. A másik, a többi tanúval együtt, utóbb úgy eltűnt, hogy nem sikerült Földes ügyében mentőtanúként előállítani, megszólaltatni. A sofőrt, aki előkerült – a védelem többi megnevezett tanújához hasonlóan – szinte meg sem hallgatták, erőszakosan belezavarták a vallomásába, és még amit mondott, azt sem vették figyelembe. Több, a védelem által megnevezett tanú szót sem kapott a tárgyaláson. A bíróság nem akarta hallani a vádlott Gábor nyilvánvaló ártatlanságának, embermentő bátorságának, forradalmi humanizmusának bizonyítékait.

Tény, hogy Földes Gábort ezt megelőzően már a megtorlások kezdetén is bevitték, de ártatlansága annyira nyilvánvaló volt, hogy akkor két nap múlva kiengedték. Novemberben még verseket mondott a Vagongyár munkásai előtt. Decemberben első rendezése az eredetileg kitűzött, és a körülményekhez a legkevésbé illő Mosoly országa helyett a Bánk bán volt. Hitt a drámában, Tiborc igazában és nem számított arra, hogy ellenségei az általa meghívott munkások és munkástanács tagok helyett rendőrkopókat, a karhatalom tagjait ültették a nézőtérre, hogy megzavarják az előadást. Csak a tárgyaláson vált világossá, hogy Földes november 4-e utáni magatartásával súlyosbította saját helyzetét. Hűségéből is vádat kovácsoltak ellene. Amikor áprilisban másodszor is letartóztatták, senki sem sejtette, hogy mi következik. Hogy a megtorláshoz bűnbakra van szükség, s ezért neki és még két értelmiségi vádlott társának, – Tihanyi Árpád tanárnak és Gulyás Lajos református papnak – meg kell halnia.

Osztályidegen volt az egyik vádlott, lelkipásztor a másik. Földes Gábor viszont lelkében és a közvélemény szemében is, meggyőződéses kommunista. Aki – bár megtehette volna – a forradalom leverése után sem menekült, nem emigrált. A magát mindvégig szocialistának valló vádlott bízott ártatlanságában és az igazságszolgáltatásban. Az utolsó beszélőn ebben a reményben kérte Éva húgától Az ember tragédiáját, a Hamletet és egy francia nyelvtant. Nem a halálra, hanem a jövőre, munkája folytatására gondolt.

Amikor a jogtipró ítélet a jövő minden reményétől megfosztotta, nem kért kegyelmet. Ügyvédje, dr. Bojta Béla harcolt érte. A család dr. Ledényi Béla ezredestől meg, hogy a halálra ítéltek közül csak Földes Gábort terjesztették fel egyhangúlag kegyelemre.

Pontosan emlékszem, hogy miután már kimondatott Gábor fejére a halálos ítélet, az édesapja, Laci bácsi, továbbra sem adta fel a harcot a fia életéért. Gábor kollégáival együtt kereste fel Major Tamást, aki mélyen meg volt rendülve, és azt ígérte, másnap – egy bolgár követségi vacsorán – találkozik Kádárral, és személyesen beszél vele. Két nap múlva Major azt közölte: Kádár János megígérte, hogy bármi lesz az ítélet, Földes Gábor élete megmarad. De Majoron kívül, Kodály Zoltántól Simon Zsuzsáig még többen megmozdultak Gábor érdekében. Nemcsak a barátok, az egész művészvilág és az értelmiség számára is lehetetlennek tűnt, hogy bűntelenül felakasszák. A radikális munkásvezér, Marosán György is szigorú büntetést, de az életét jelentő kegyelmet ígért a köztudottan baloldali, magát még a börtönben is kommunistának valló művészért rettegő pályatársaknak. De az utolsó percben valami történt. A Kegyelmi Bizottság tanácskozásáról kiszivárgott, ellenőrizhetetlen hírek szerint Rusznyák István is, Szabó Pál is Gábor mellett szólt, amikor a tárgyalás hangvétele egyszer csak megfordult, és a tragédia eldöntetett. A golyó kegyelmét is megtagadó, szörnyű ítélet nemcsak egy ember, egy művész és egy család, de a magyar történelem jóvátehetetlen tragédiája.

Az akasztásra azonban az ítélet végrehajtására kitűzött napon mégsem került sor: a bíró és az ügyész nem jelentek meg a munkahelyükön. Valahol, egy külvárosi kocsmában találták meg őket, oda menekültek a lelkiismeretük elől. De másnap, január 15-én, hajnalban a gépezet működésbe lépett, és az igazságot, a jogrendet és a méltányosságot is lábbal tiporva – felakasztották Földes Gábort.

A katonai vezérkar különbírósága által a népi demokratikus rend megdöntésére irányuló mozgalom vezetésével és három rendbeli gyilkosságra való felbujtás bűntettével vádolt Földes Gábor utolsó szavaival az akasztófa alatt – a tragédia tanúi szerint – a nemzetközi munkásmozgalmat, Nagy Imrét és a szabad, független Magyarországot éltette. (Major Ottó: Kihantolt életrajzok, Élet és Irodalom, 1992. április 10.) Meglehet, a hitét nem vehették el, csak az életét.

Ha az elkötelezett, fanatikus fiatal művészember, – a kommunizmus természetét, csődjét és struktúráját nála jobban ismerő, tapasztaltabb forradalmárokhoz hasonlóan, legalább a börtönben, a tárgyaláson vállalja a túlélés árát, – valószínűleg életben marad. Forradalmi hite, történelmi tévedése, megalkuvásra képtelen jelleme a legendát szolgálták, nem az életet. A kizökkent időt Földes nem tolhatta helyre, és Dánia börtönében meg sem rendezhette a maga Hamletjét.

Földes Anna