Fehér Ferenc – Heller Ágnes
Szükségszerű volt-e a forradalom?

Megjegyzések egy szöveghez

Mikor férjemmel, Fehér Ferenccel, 1981-ben elhatároztuk, hogy a forradalom 25. évfordulójáról egy könyvvel fogunk megemlékezni, jól tudtuk, hogy egy olyan történelmi eseményről írunk, mely megváltoztatta a világot. Nem rövid távon, de hosszú távon. Mindketten jelen voltunk – habár akkor még nem együtt – a Sztálin szobor ledöntésének órájában, azokban a pillanatokban, melyek, ha szimbolikusan is, véget vetettek a szovjet uralomnak. Mindketten úgy éreztük, – ahogy ezt később egymásnak elmondtuk – hogy ez a pillanat a Bastille lerombolásának szimbolikus történelmi aktusával vetekedik. Ahogy a Bastille lerombolása az „ancien régime” sírba tételének szimbolikus aktusa volt, úgy temette el a Sztálin szobor lerombolása a szovjet kommunista rendszert. S ahogy a királyságot restaurálták egy időre Franciaországban, úgy restaurálták a kommunizmust Magyarországon. De a restauráció mindig csak ideiglenes. Tarthat húsz, tarthat ötven esztendeig. De az a rend, melyben csak haszonélvezői hisznek, ideiglenes marad, akármeddig tart is. Azonban attól, hogy ideig-lenes, még nem kevésbé fájdalmas az üldözöttek és kirekesztettek számára.

Így éreztünk Fehér Ferenccel 1981-ben. Annál keserűbben érintett bennünket, hogy úgy láttuk, ebben az érzésben kevesekkel osztozunk.

Magyarországon az ötvenhatos forradalom tiltott téma volt, a szülők nem beszéltek róla gyermekeiknek, mert féltették őket is és saját, a kádárizmusban mégiscsak elért pozíciójukat is. Egyre kevesebben hallottak 56-ról, egyre többen szajkózták a hivatalos verziót az ,,ellenforradalomról.” Még a kisszámú ellenzék is csak szőrmentén hivatkozott 56-ra, mivelhogy az túlságosan ,,radikális” volt, egy szép, de ismételhetetlen „utópia”.

A nyugati demokráciákban mind az értelmiségi többség, mind pedig a politikai osztály egyre irritáltabban reagált a „disszidenshőbörgésre” („Dissidenteneifer”– mondták a németek) Mi az istent akarnak ezek a magyarok, mondogatták; az országban béke van és van harapnivalójuk is. Jó, a szabadságjogok nincsenek biztosítva, de az „nekik” nem fontos, mert az ,,ott” amúgy sem létezett soha.

Deim Pál: Golgota V. 1989, papír, akvarell, 320x240 mm

Mindenki, már aki számított, kevés kivétellel arra számított, hogy a szovjetrendszer belátható időn belül megdönthetetlen s ezért legokosabb ezt a „radikális” forradalmat elfelejteni. Mi, Fehér Ferenccel, az 56-os forradalomról szóló könyvünket éppen a felejtés ellen írtuk. Mementóképpen, emlékeztetőképpen. A könyv utolsó előtti mondata („Ámde végtére is ki merné teljes bizonyossággal azt jósolni, hogy Nagy Imre budapesti nyilvános temetését sosem fogjuk megérni?”) nem volt jóslat, és nem is csupán a mi személyes reményünket fejezte ki, bár azt is kifejezte. Ha szabad azt mondanom, az idézett mondatnak történetfilozófiai fedezete volt. Az volt a meggyőződésünk, hogy a történelmi, mindenekelőtt a politikai események esetlegesek. Gazdaságban, tudományban lehet valamennyire extrapolálni, de a politikában, legalábbis középtávon, nem igazán. Tehát „teljes bizonyossággal” nem lehet állítani, hogy a szovjet rendszer középtávon képes lesz birodalmát fenntartani. Persze azt sem lehet „teljes bizonyossággal” állítani, hogy erre nem lesz képes. Végül is a szovjetrendszer összeomolhatott volna 1920-ban, 1945-ben, 1956-ban, ahogy fenn is maradhatott volna mind a mai napig. Ezúttal szerencsénk volt, most jól fordult a kocka. S így esett meg, hogy nyolc évvel az angol kiadás után az Egy forradalom üzenete magyarul is megjelenhetett. De ekkor már nem zárt, hanem nyitott kapukat döngetett.

Ötvenhatos könyvünk megírásának itt röviden összefoglalt körülményeit és mozgatórugóit magában a könyvben részletesen kifejtettük Csak egy indítékról nem beszéltünk, mivel ez nem tartozott az olvasóra. Talán leginkább azzal a triviális szóval jellemezhetném „szerelem” volt ez. Mindkettőnk számára az a bizonyos 13 szabad nap volt életünk kitüntetett, legnagyobb politikai s egyben történelmi élménye, és mindmáig az is maradt. Nem mintha „csináltam” volna akkor valamit. Fegyver sosem volt a kezemben. Inkább csak lelkesedtem és lábatlankodtam az értelmiségi forradalmi bizottság körül. Na, meg írtam egyetlenegy cikket egy szerintem nem létező újságba. Talán mulatságos figura voltam. Ezzel együtt, vagy ennek ellenére, ez alatt a tizenhárom nap alatt többet tanultam politikából és történelemből, mint bármikor ez előtt és ezt követően. Az emberi jellemből – a Holo-kauszt után – ekkor kaptam a második kimerítő leckét. Más ember lettem és ezt akkor tudtam is. Azt mondtam magamnak „ezentúl mindig gondolkozni fogsz azon, hogy mit teszel és mit fogadsz el, ezentúl sosem fogsz hallgatni, ha disznóságot látsz, ezentúl sosem fogsz félni.'' Hogy tartottam-e magam ezekhez a fogadalmakhoz? Bizonyára nem mindig és nem egészen. De legalább tudtam, hogy mikor vétettem ellenük, hogy mi az, ami ellen vétettem. Még a filozófiában is másként gondolkoztam ötvenhat előtt és utána. Azt is merném mondani, hogy az ötvenhatos forradalom nélkül nem lettem volna ugyan olyan filozófus, mint amilyen vagyok. Fehér Ferenc, ha élne, hasonlókat mondana saját 56-os élet tapasztalatáról. Csak egy jelentős szerelemnek van az ember életére hasonló megtermékenyítő hatása. Az ilyen sorsfordító élményre az ember szeret visszaemlékezni. Az emlékezés „visszahozza” az élményt, a tapasztalatot. Mikor ezt a könyvet írtuk nem csak emlékeztettünk, hanem emlékeztünk is. Ezt a könyvet ezért élveztem írni mert „szerelemből” írtam.

Nem vitatkoznék azokkal, akik 1956-ot utópiának tekintik. Mert valóban „az utópia pillanata” volt. Nem azért volt az utópia pillanata, mert nem volt lehetséges, hanem éppen azért, mert lehetséges volt. Minden, ami valóságos, lehetséges. Nem is szeplőtlensége tette utópikussá. Volt itt erőszak, árulás és hazugság is. Az tette utópikussá, hogy a hatalom az utcán hevert, hogy mindenki kezébe vehette és kezdhetett valamit vele. A felszabadulás pillanata volt ez, mikor a szabadságokat még nem foglalták be a maguk rendjébe. Ennyiben, ha nem is minden, de sok minden lehetséges volt. Sok minden függött tőlünk. Ha van olyasmi, mint népszuverenitás, 56-ban ez a maga tiszta formájában jelentkezett. Azaz, mindkét formájában. A forradalom függetlenségi harc is volt és a függetlenségi harc forradalom, mint annakidején1848–49-ben, vagy mint a 18 század végén az Egyesült Gyarmatok, azaz Államok esetében.

Könyvünk – 25 év távlatából – nem tette fel a kérdést, hogy mi lett volna, ha győz a forradalom. Ezt a kérdést ma, kétszer olyan hosszú távlatból sem érdemes feltenni. De talán helyettesíthetjük egy másikkal, melyre szintén nem lehet pontosan válaszolni, de melyet talán mégis érdemes feltenni. Ez pedig a következőképpen hangzik: Mi nem lett volna, ha a forradalom győz?

Ezt a forradalmat is „elárulták” volna, mint ahogy a forradalmak aktivistáinak és romantikusainak szempontjából minden forradalmat elárultak. Én is a forradalom „romantikusai” közé tartoztam, ha nem is az aktivistái közé. Rajongtam a forradalmi munkástanácsokért, a közösségi tulajdonért, a közvetlen és reprezentatív demokrácia összekapcsolásáért. Ezeknek az intézményeknek többsége egy idő multán bizonnyal elsorvadt volna. S nem okvetlenül külső nyomás hatására. A mindennapi döntésekben való részvétel igénye többnyire nem tartós. Mikor egy intézmény létrejön, akkor a részvétel izgalmas. Mikor már működik, akkor a részvétel egyre terhesebb, unalmasabb. A porondon végül is mindenképpen a hivatásos politikusok maradnak. Nincs minden nap szilveszter, csak annak, aki főz és süt szilveszterkor.

A forradalmakat elárulják, de nem mindegy, hogyan. Van, amikor pontosan az ellenkezőjét teszik, mint amit a forradalom ígért. Ez az árulás semmissé teszi magát a forradalmi üzenetet. Van, amikor a lelkesedés kimerülésével, a mindenna- pokban, úgy váltják valóra az ígéretet, hogy azt aprópénzre váltják. Ez a fajta ,,árulás” állandó mércévé, filozófiai kifejezéssel „eszmévé” alakítja át a forradalom üzenetét. Mindig rá lehet mutatni, mindig fel lehet idézni. Ha az 56-os forradalom győzött volna, akkor minden valószínűség szerint, ebben a második értelmezésben „árulták volna el”.

Sok mindenben másként alakult volna történelmünk. Olyan gazdagok lennénk, mint Ausztria, és talán ugyanolyan filiszterek is.

De ötvenhatot nem árulták el, minthogy nem győzött. Minthogy kegyetlen megtorlással végződött.

Ezért 56 mindenekelőtt a halottaké. A mártíroké, a kivégzetteké, a sortüzek áldozataié És azoké is, akik várták és mégsem érték meg azt a napot, mely október huszonharmadikát nemzeti ünneppé tette.

Ez az ünneppé nyilvánítás azonban szintén kétélű gesztus. Mert jönnek az ünnepi beszédek, a laposságok, a jóindulatú frázisok és jön egyes kisajátítók vicsorgó gyűlölete.

De mindez nem változtat 56 emlékén, nem hagy foltot rajta. A forradalom azt üzente „nem ezt, hanem valami mást akarunk”. Nem félgyarmati helyzetet, nem titkosrendőrséget, nem törvénytelenséget, nem jogfosztottságot, nem kommunizmust, hanem azt a bizonyos „valami mást”, ami mindazt jelenti, ami a „szabadsághoz” tartozik. 56 történelmi nagysága abban állt, hogy „a nemek” teljesen egyértelműek voltak, míg a sokféle „igen” értelmezésre és kipróbálásra várt. Azokat a bizonyos „nemeket” újra és végérvényesen kimondta a rendszerváltozás, azok közül az „igenek” közül egyesek okafogyottakká váltak, másokat most próbálgatunk, míg megint másokat még talán próbára tehetünk. A mai Magyarország, úgy ahogy van, 56 örököse. Nem az egész örökséget örököltük, de amit örököltünk, azt onnan örököltük. S ha ez igaz, ha valóban mi valósítjuk meg a forradalom üzenetét, akkor 56 mégiscsak győzött, s akkor ezt a forradalmat, mint minden forradalmat, ha késleltetve is, de mégis csak elárultuk.

Hadd fejezzem be ezt a kis visszaemlékezést egy személyes vallomással. Az 56-os forradalom volt a fiatalságom S nemcsak az enyém. A forradalom mindenekelőtt az akkori fiataloké volt. A lelkeseké, a tapasztalatlanoké, a naivoké, a hívőké. Azoké, akik ma öregek, szkeptikusak, ironikusak, ha ugyan még élnek. Az én kortársaimé, az én generációmé. Ha van közös szerelem, akkor 56 az .

H. Á.

Az itt közölt szövegrész könyvünk második alfejezete és a magyar kiadáshoz írott utószó.

Az a kérdés, amely oly sokszor elhangzott a magyar októberrel kapcsolatban, majd minden értelmét elveszti, amint tüzetesebb szemantikai vizsgálatnak vetjük alá. Egy effajta kérdés ugyanis, amennyiben azt helyesen és közvetlenül a cselekvés alanyához címezve tennénk föl, ekképpen hangzanék: „Vajon értelmes volt-e így cselekedned?”; avagy másként fogalmazva: „Csakugyan kényszerítve voltál-e arra, hogy akár belső, akár külső okok, késztetések vagy szükségszerűségek hatására forradalmat csinálj?”

Ami pedig a „forradalomcsinálásra” vonatkozó ilyenfajta kérdéseket illeti, leghelyesebb talán Hannah Arendt megfellebbezhetetlen válaszát idézni: „A kézikönyvek mindazon instrukciói, hogy miként lehet lépésről lépésre, a véleménykülönbségtől a konspirációig, az ellenállástól a fegyveres fölkelésig »forradalmat csinálni«, rendre azon a téveszmén alapulnak, hogy tudniillik a forradalmakat »csinálják«. Az erőszak küzdelmében az erőszak ellen a kormányerők fölénye mindig is megkérdőjelezhetetlen, ámde a fölény csupán addig tart, amíg a kormány hatalmi szervezete érintetlen – azaz amíg parancsait végrehajtják és a rendőrség vagy katonaság kész a fegyvereit használni. Amint e föltétel megszűnik, a helyzet is azon nyomban megváltozik. Nem csupán annyiban, hogy a lázadásokat többé nem képesek leverni, hanem (miként a magyar forradalomban alig néhány óra alatt) maguk a fegyverek is gazdát cserélhetnek…

Csupán azután, hogy mindez megtörtént, s a hatalmon levő kormány összeomlása lehetővé teszi a lázadóknak, hogy fölfegyverezzék magukat, beszélhetünk »fegyveres fölkelésről«, ami a forradalmakban gyakran egyáltalán nem vagy csak olyankor tör ki, amikor az már szükségtelen. Amikor ugyanis a parancsokat már nem hajtják végre, az erőszak eszközére sincs többé szükség. Az engedelmesség kérdése pedig nem a parancs-végrehajtás viszonylatában dől el, hanem a vélemények erőterében, s persze abban, hogy azokat hányan is osztják.

Minden az erőszak mögött álló hatalmon múlik tehát. Az a hirtelen, drámai hatalom-összeomlás, amely a forradalmakban bekövetkezik, élesen világít rá, hogy a törvények, uralkodók vagy intézmények iránti polgári engedelmesség nem egyéb, mint a támogatás és egyetértés manifeszt kifejeződése.”

Az idézett részlet azt tanúsítja, hogy Arendt nem pusztán hivatkozott a magyar forradalom példájára, de elmélete megformálása közben mindvégig szem előtt tartotta. A magyar forradalom megnyilvánulási formáinak rövid áttekintése nyomban igazolja azon megállapítását, hogy e forradalmat nem „csinálták”, hanem az voltaképpen „folyamatosan csinálta önmagát”.

Mindenekelőtt el kell oszlatnunk azt a legendát, hogy a magyar forradalom elsődlegesen katonai akció lett volna. Ez a forradalom, amely föltartóztathatatlan lendülete csúcspontján is legjobb esetben néhány ezer fegyveres fölkelőt tudhatott az oldalán, túlhaladottá tette mindazon vitákat, amelyeket a XIX. századi szocialisták folytattak (kiváltképp Engels, aki előszeretettel tetszelgett egy forradalmár-generális pózában). Az arról folytatott vitára gondolunk, hogy vajon a fegyveres akciók mennyire lehetnek célravezetőek a „modern haditechnika”, s különösképpen a nehéztüzérség korában.

Arendtnek a fegyveres fölkelésről tett megállapítása, miszerint az „gyakran egyáltalán nem, vagy csak olyankor tör ki, amikor az már szükségtelen”, szó szerint adja vissza a történteket. A magyar fegyveres fölkelést ugyanis nem egy legendás méretű katonai ellenerő, hanem éppenséggel a rendőri és katonai erők s azok vezénylő tisztjeinek fölbomló belső fegyelme tette teljes mértékig fölöslegessé. Ezt a fegyelmet éveken át módszeresen aláaknázta a sztálinizmus ellen lázadó, zömmel (ha nem is kizárólag) kommunista írók, újságírók erkölcsi-politikai propagandamunkája. Ám emellett mindjárt egy másik tényezőt is meg kell említenünk: a korábban már elemzett nemzeti közmegegyezés váratlanul föltámadó szellemét, ami igen erős hatással volt a társadalmi cselekvő erőkre. Mert akár valóban hittek benne, akár csak színlelték, a „Minden magyar testvér!” jelszava (az ÁVH egységeit kivéve) a legtöbb esetben bénító morális parancsként hatott a fegyveres akciókba került magyar katonaságra.

Ahhoz, hogy e forradalom „nem csinált”, ámde „magamagát csináló” természetét jobban megértsük, egy másik legendát is el kell oszlatnunk. Sok éven át közszájon forgott a vicc, miszerint a magyarok túlságosan is „stréber” módon tanulmányozták az októberi forradalomról készített szovjet filmeket, így aztán jól megtanulták, majd a valóságban is kipróbálták a leckét, miként kell egy forradalomban sorra elfoglalni a legfontosabb stratégiai pontokat: a laktanyákat, vasútállomásokat, távbeszélő központokat és így tovább… Ez ugyan viccnek talán elmegy, de a tényleges események leírásaként semmiképp sem áll meg, hiszen aligha akadt akár csak egyetlen középület is, amit a magyar forradalomban részt vevő tömegek bármely csoportja tartósan megszállt volna.

A Rádió október 23-i ostroma, amit az ávósok legelső sortüze provokált ki s ami a tényleges fölkelés kezdetét jelentette, inkább csak dühödt reakció volt azon konok elutasításra, amellyel a hatóságok megtagadták a népkövetelések közzétételének engedélyezését. Valójában az adó rendszert egy energiaállomáson eleve működésen kívül helyezték, és a kormány attól az estétől fogva közvetlenül a Parlament épületéből sugározta közleményeit. Az adók különben is a városokon kívül s többnyire szovjet katonai őrizet alatt voltak, és noha nem is őrizték azokat, kikapcsolásukra soha, senki nem tett kísérletet. Az emberek pedig nem voltak ostobák, hogy azzal áltassák magukat: a Rádió épületének rögtönzött ostroma egyszersmind megbénítja a kormány egész kommunikációs kapacitását. Egyébként is (s ez okvetlenül megjegyzendő) volt egy másfajta eszközük is a még mindig kormánykézen levő hírközlő központok befolyásolására: forradalmi stratégiájuk teljes latbavetése.

Néhány középületet azért persze elfoglaltak; mindenekelőtt a börtönöket (amelyek még ez idő tájt is tömve voltak politikai foglyokkal) és a nyomdákat – a legkülönfélébb forradalmi dokumentumok, fölhívások, újságok és kiáltványok sokszorosításához és forgalmazásához. Képletesen mindezt annyiban összegezhetnénk, hogy bár a magyar forradalmárok nem foglalták el a Téli Palotát, de a maguk Bastille-át igenis, megostromolták.

Lássuk azonban, melyek voltak e forradalom gyakorlati módszerei és tényleges megnyilatkozási formái! Mindenekelőtt az általános sztrájk, amely később, a második szovjet intervenció után (azt követően, hogy a munkástanácsok a Nagy-budapesti Munkástanács megalakításával létrehozták koordinatív központjukat) immár összehangolt akcióvá vált. A sztrájkok voltaképpen már október 24-én reggelén kitörtek, eleinte még spontán módon és szórványosan, ám mindenütt gyorsan továbbterjedve. Ez részben annak a zűrzavarnak tulajdonítható, ami az első intervenciót követte (hiszen a termelés rendes menetét igen nehéz egy olyan városban fönntartani, amelyik telis-tele van idegen, ellenséges katonákkal, akik a helyi lakosság nyelvét nem értik, de az első gyanúsnak vélt jelre készek a fegyverüket használni), részben pedig annak a spontán haragnak, amit az október 24–26 közötti kormányközlemények a munkásságot gyalázó és rágalmazó hangnemükkel kiprovokáltak. (S e vádaskodások szövegezői, állítólag, épp e munkásosztály nevében gyakorolták az ország fölötti hatalmukat.)

Az általános sztrájk szervezetlen jellegéből következően azonban mindenütt akadtak munkások (esetenként ők jelentették a többséget), akik változatlanul bejártak a munkahelyükre, s ez (gyakorlatilag tíz év óta először) lehetővé tette, hogy egymással szabadon érintkezzenek és megvitassák közös ügyeiket. Ezekből az alkalmi gyűlésekből formálódtak ki azután lépésről lépésre a munkástanácsok új, történelmi intézményei.

Másfelől a békés, de szenvedélyes tömegtüntetések föltartóztathatatlan hullámai Budapesten, de vidéken is, jóval távolabbra elvitték a forradalom jelszavait, üzenetét, mint azt bármely „központi rendelet” tehette volna. Ezek a demonstrációk valójában azoknak az antik kórusoknak voltak a fölújított változatai, amelyek egymásra felelő, egymást alakító szólamai maguknak a résztvevőknek az okulását szolgálták. S ez valóban önművelési folyamat volt! Meglehetősen tisztán emlékszünk arra, mennyire meglepő, már-már hihetetlen volt számunkra, akkori reformkommunisták számára az, ahogyan az október 23-i háromszázezres tüntető tömegben a „Nagy Imrét a kormányba!” jelszó egyetlen óra alatt átfordult a „Szabad választásokat!” teljes tabula rasa helyzetének követelésébe. „A forradalmi folyamatban részt vevő tömegek politikai önművelése”, a pártszemináriumok e száraz szlogenje egyszerre élő valósággá lett, s a vég nélküli tömegtüntetések, amelyeknek egyetlen valódi funkciója épp ez az önkifejezés és önművelés volt, ellenállhatatlan vonzerővel hatottak úgyszólván mindenkire.

Harmadrészt: az egész országot magával ragadta a polgári engedetlenség kollektív pillanata. A világ hamar tudomást szerezhetett erről, hiszen a kormány nyilatkozataiban váltakozva, hol megfélemlítőn, hol kérlelőn fordult a lakossághoz, egyik percben a hadiállapot azonnali elrendelésével fenyegetőzve, a másikban viszont úgymond „a nép belátására és jobb érzéseire” apellálva. Ez az atyai szigor és gyöngéd anyai érzékenység közötti, némiképp zavarba ejtő ingadozás azzal a triviális okkal magyarázható, hogy az emberek nem engedelmeskedtek többé egyetlen kormányrendeletnek, még kevésbé párthatározatnak; hovatovább még a nem politikai, csupán polgári kötelezettségeiknek is fittyet hánytak. Ha csak lehetett, még az utcán közlekedő járművek is „egyénideg kivitelezett”, alkalmi forgalmi rendjüket követték. Ez a konok engedetlenség már-már öncélúnak tetszett (mint ahogy valóban gyakran az is volt), és jókora zűrzavarhoz vezetett. Ezt azután a kormány, amely a terror jól szervezett „rendjéből” önnön merevsége és döntésképtelensége folytán egy egész nemzetet a teljes bizonytalanság állapotába taszított, utóbb jócskán kamatoztatta is a maga propagandacéljaira. Ebből az önfejű engedetlenségből kitűnt a lázadó alattvaló legfőbb ismertetőjegye: szelídíthetetlen anti-autoritárius volta, hatalomellenessége.

Végül negyedszerre: az emberek, nem várva semmiféle bátorításra vagy engedélyre, minden különösebb hűhó nélkül, egyszerűen megvalósították a sajtószabadságot. Azok, akik propagandafilmjeikben korábban maguk is oly előszeretettel mintázgatták az önnön rendíthetetlen nyugalmát a legnagyobb forradalmi fölbolydulás közepette is szilárdan megőrző Lenin figuráját, most nem győztek szörnyülködni azon a „rendetlenségen”, ahogyan a magyar forradalom sajtója működött, ahogyan sokszorosították és terjesztették. Valójában azonban nagyon is biztató jelnek számított (s egyben a forradalmárok általános tisztességét bizonyítja) az a tény, hogy miután a Dudás-csoport, az egyik legelszántabb szabadcsapat, megszállta a pártsajtó nyomdáját, a lefoglalt nyomdagépeken nem tagadta meg egyetlen, egymással olykor szögesen ellentétes irányvonalú lap kinyomtatását sem. Csupán egyetlen olyan kiadványról tudunk, amelynek kinyomtatását a nyomdászok elutasították, ez pedig a Virradat című nyilaskeresztes lap volt.

De vajon nem túlzottan hegeliánus-e mindez? Nem épp azon történetfilozófiák stílusbélyegét viseli magán, amelyeket mi magunk oly határozottan elutasítunk? Azokét a filozófiákét, amelyek történelmi küldetést tulajdonítanak (vagy inkább elméleti prekoncepciók alapján: aggatnak nyakukba) a nemzeteknek, hogy mindezzel bármi áron az emberiség mitikus „önfejlődésének” különféle szintjeit „példázzák”. „Bizonyos, hogy a magyar forradalmat leverték. Ámde ugyanez történt az 1871-es párizsi kommünnel is, s ez magában még nem tántorította el a forradalmárokat attól, hogy példáját mindmáig dicsőséggel emlegessék és tanulságait megszívleljék.” Amikor Castoriadis ilyen mondatokat vet papírra, aligha látszik tudatában lenni, hogy valójában mennyire nem tud elszakadni attól a tradíciótól, amelynek bírálójául tünteti föl magát. Hiszen minden nép egyénekből tevődik össze, márpedig ezek az egyének, akiknek csupán egyetlen életük van, s ezt az egyetlen életüket (legyenek bár hívők vagy hitetlenek) bizonyos értelemben mind a legateistább ragaszkodással igyekeznek a lehető leghosszabb ideig megőrizni – nos bizonyos, hogy egy ilyen egyének alkotta nép nem kezd forradalmat csupán azért, hogy később majd hősként ünnepeljék és forradalmár hévvel vitassák a dolgait.

Természetesen mi magunk is élesen szemben állunk azokkal, akik a magyar októbert amiatt kárhoztatják, mert az forradalmi, nem pedig reformista volt. (Mint később még visszatérünk rá, e trockista tradíciót leginkább Mandel és Deutscher képviseli.) Ámde, ha el is tekintünk a szovjet expanzionizmus e közvetett apológiájától, még így is szembe találjuk magunkat egy másik, úgymond „reálpolitikai” érveléssel, mely nagyjából a következőképp hangzik: A magyar népnek mind a nagyhatalmakról (az oszmán birodalomtól a Romanovok birodalmáig) szerzett több száz éves tapasztalatai alapján, mind a szovjet kommunizmus ismeretében tudnia kellett, hogy egy kis nép által intézett effajta kihívás sohasem marad megtorlatlanul. Jó előre föl kellett volna tehát ismernie, hogy cselekedeteiért minden bizonnyal súlyos árat kell majd fizetni: hogy a karhatalmi akciók többezernyi áldozattal fognak járni, hogy százakat fognak kivégezni és tíz-ezreket börtönbe vetni, s hogy mindezek folytán a megtorlás az ország önálló társadalmi, kulturális vérkeringését hosszú évekre megbéníthatja. Valójában a magyarok még nagyon is szerencsések voltak, hogy megúszták a Katyńhoz hasonló tragédiák sorozatát és a tömeges deportálást – mindazt, aminek keserű poharát a Szovjetunió „mártír népei” korábban fenékig ihatták. Hasonlóképpen szerencsések voltak abban, hogy (két idegen hatalom, a szovjetek és jugoszlávok megállapodása alapján) olyan „vezetőt” kaptak, aki utóbb meglehetősen figyelemreméltó machiavellista realitásérzékről tett bizonyságot ahelyett, hogy, mint dr. Husák, megátalkodott inkvizítorként uralta volna országát. Így tehát az, amit a magyarok végső soron elértek, elérhető lett volna egy mérsékeltebb mozgalom által is – vagy éppen fordítva: mindez kizárólag egy mérsékeltebb mozgalommal lett volna elérhető. Ezt az érvelést nem hagyhatjuk egyszerűen figyelmen kívül, pontról pontra meg kell rá felelnünk.

Bibó István Magyarország helyzete és a világhelyzet című írásának bevezető mondataiban maga is érinti „a realizmus hiányának” vádját, s mindjárt szenvedélyes hangon meg is válaszolja: ha a forradalmat „utóbb mégis eredendően kilátástalannak nyilvánították, akkor ilyenné nem a saját esztelensége, hanem cserbenhagyattatása tette”. És itt nem is a nyugati kormányok rövidlátó és áruló magatartása a kérdés (amelyről sajnos a kelleténél is több bizonyítékkal rendelkezünk), sokkal inkább a másik oldal hozzáállása. Vajon kész volt-e a szovjet vezetés arra, hogy akár csak egyetlen történelmi pillanatra is reálisan fontolóra vegye az alternatívákat, melyeket a magyar forradalom fölkínált a számára?

Molnár Miklós a következőket írja: „Akárhogy is volt, Moszkva a jelek szerint Nagy Imre október 27–31. közötti döntéseit tudomásul vette, beleértve a politikai pártok újraengedélyezését és a szovjet csapatok fokozatos kivonulását is. Nyugati megfigyelők szerint Hruscsov október 29-én, a moszkvai török nagykövetség fogadásán odáig ment, hogy Magyarország esetleg a finnek semlegességéhez hasonló státust is kaphat. (Ez per difinitionem magával vonta volna az ország Varsói Szerződésben vállalt kötelezettségeinek hatálytalanítását. F. F.–H. Á.) A Pravda október 30-i száma közli, hogy »Budapesten az élet normalizálódik«, s a másnapi újságok közzéteszik a szovjet kormány híres október 30-i nyilatkozatát, amely elismeri, hogy Moszkva hibákat követett el a népi demokráciákkal szemben, »lebecsülte az egyenjogúság elveit a szocialista országok közötti kapcsolatokban«. Az elvi nyilatkozat egyszersmind egy döntő jelentőségű elhatározást is a világ tudomására hoz: »a szovjet kormány kész tárgyalásokat kezdeni a Magyar Népköztársaság kormányával és a Varsói Szerződés más országaival a szovjet csapatok magyar területeken való jelenlétéről«”.

Persze mindenki jól tudja, hogy Sztálin alatt a szovjet vezetők alapos kiképzésben részesültek, ami a kormányzás művészetének „törökös” mesterfogásait illeti: azt például, hogy miként kell kezdettől fogva a legteljesebb álnokság jegyében ünnepélyes fogadalmakat tenni, és ezenközben (minthogy a „gyauroknak” tett ígéret semmire se kötelez) csapdát előkészíteni a gyanútlan félnek. Így csöppet sem elképzelhetetlen, hogy a forradalom napjaiban tett minden, látszólag békülékeny szovjet gesztus nem volt egyéb szemfényvesztésnél. Az azonban, hogy pusztán színlelés lett volna, meglehetősen valószínűtlen, kiváltképp ha tekintetbe vesszük Kína (korábban már elemzett) állásfoglalását, amely már-már nyíltan elítélte a szovjet kormányt. Hiszen a nyilvánosságra került, nyomtatott nyilatkozatoknak még a „törökös” módszerek legmegátalkodottabb hívei is bizonyos jelentőséget kellett hogy tulajdonítsanak, ha másért nem, hát azon önvédelmi megfontolásból, nehogy azt ellenlábasai egy esetleg sikeres párton belüli puccs után fölhasználhassák ellene.

Meglehet, hogy Hruscsovnak Magyarország „finn státusára” vonatkozó kijelentése nem volt egyéb szemérmetlen hazugságnál. Mégis, a hazugságoknak az a típusa, amit adott helyzetben egy politikus megengedhet magának, sohasem tetszőleges választás dolga. Mert vajon el tud-e bárki is képzelni egy akkori szovjet politikust, aki azt meri hazudni, hogy a politikai bizottság netán annak lehetőségét fontolgatja, miként lehetne Ukrajnát független és semleges állammá nyilvánítani, avagy a többpártrendszert ismét bevezetni a Szovjetunióban?

Ennek alapján tehát indokolt föltételeznünk, hogy az október 27. és november 1. közötti sorsdöntő napokban a kínai és a szovjet pártvezetésen belül legalábbis voltak olyan komoly és befolyásos frakciók (akkoriban még állandó kapcsolatban egymással), amelyek nem szánták el magukat dogmatikus egyértelműséggel egy második intervencióra.

Ezt a föltevést igazolja Kádár János már említett november 1-jei beszéde is, amelyben az „új” (azaz: megújított) párt nevében október 23-át a magyar szabadságot és nemzeti függetlenséget kivívó, dicsőséges fölkelés emléknapjává nyilvánította. Kádár, aki a mindenkori magyar politika egyik leggyanakvóbb figurája volt, aki többéves börtönbüntetése alatt megtanulta a kemény vonal orosz leckéjét, aligha volt az az ember, aki egy ilyen súlyosan inkrimináló kijelentéssel hagyta volna magát lépre csalni az Andropovval való előzetes konzultáció, valamint anélkül, hogy megbizonyosodott volna róla: Magyarország „finnlandizálásának” legalábbis megvan az esélye. (Aminek bekövetkezte esetére persze nem kívánta volna magát, mint valamiféle kemény sztálinista vonalat képviselő figurát teljes mértékben kirekeszteni hagyni a hatalomból.)

Számunkra mindez azt erősíti, hogy a magyar forradalomnak igenis volt esélye a tartós sikerre abban az esetben, ha ennek három elengedhetetlen föltétele együttesen jelen van:

(1) a nemzet bizonyos fokú kollektív megegyezési készsége (főként a szovjet stratégiai érdekeket érintő kérdésekben – s erre, mint korábban kimerítően bizonyítottuk: igenis megvolt a készség);

(2) a Nyugat és legfőképp az amerikai kormány megerősítése arról, hogy egy détente-korszak haladéktalanul kezdetét veheti (s ennek hiányát éppoly kimerítően bizonyítottuk immár);

(3) mindehhez a kínai, jugoszláv, olasz és francia kommunistáknak a szovjet kormányra gyakorolt együttes nyomása annak érdekében, hogy a magyar kérdést tárgyalásos úton rendezzék (ez utóbbi feltételt illetően sajnos, nagyon is jól tudjuk, mi volt a helyzet).

Bibó az alábbi rövid megjegyzésben összegzi annak okait, hogy az események miért is csaptak át forradalomba: „De egyébként is a magyar forradalom nekilendülését nem saját oktalansága, hanem a vele szemben álló államvezetés és karhatalom konoksága és vérengzése váltotta ki, s e forradalom annak ellenére, hogy előkészítetlen és szervezetlen volt és egy esztelen vérengzésre volt válasz, meglepően józan, emberséges és mértéktartó volt.”

Noha ez az értékelés kétségkívül helytálló, a teljes megértés némiképp hosszabb és összetettebb magyarázatot igényel. Először is ott volt az 1953 júniusa és 1955 márciusa közötti aránylag hosszú időszak a maga ingadozásaival, egyfelől Nagy Imre „új szakaszt” meghirdető beszédének szóban megújított ígéretei, másfelől azoknak a Rákosi-vezetés ravasz szabotázstaktikája miatti folytonos meghiúsulásai közt. (Ez utóbbi taktika – néhány baloldali politikust leszámítva – még a politikai foglyok szabadon bocsátását és rehabilitációját is sikerrel megakadályozta.) Mindez az ingadozás a már amúgy is bizalmatlan lakosságból teljes szkepszist és ellenséges elzárkózást váltott ki a kommunista kormányok bármifajta ígéreteivel szemben. A csoda nem az volt tehát, hogy az elégedetlenség végül is kitört – sokkal inkább az, hogy csak ilyen megkésve tört ki.

Az 1953 márciusa és 1956 októbere közötti, gyakorlatilag nyílt frakcióharcban többnyire, – noha nem kizárólag – kommunista értelmiségiek vettek részt – avagy másképpen fogalmazva: az a „nyomásgyakorló csoport”, amelynek működését utóbb hivatalosan árulásnak bélyegezték, s amelynek politikai színrelépése minden bizonnyal példátlan jelenség volt a kommunista országok addig eltelt harmincévnyi történetében. E frakció, vagy csoport tevékenysége valójában nagyon is kétélű volt. Egyrészt megingatta jó néhány sztálinista vagy ex-sztálinista pártfunkcionárius erkölcsi szilárdságát. Klasszikus példa erre a később életfogytiglani börtönbüntetésre ítélt budapesti rendőrfőkapitány, Kopácsi Sándor esete, akit az irodalmi propaganda fokról fokra meggyőzött arról, hogy saját népére lövetni bűn, nem pedig kötelesség. Ámde a cselekvés „legcélszerűbb” módját illetően még azok is elbizonytalanodtak, akik egyébiránt kitartottak hajdani sztálinista meggyőződésük mellett. Válsághelyzetben pedig a bizonytalanság végzetes következményekkel járhat egy zsarnoki kormányzatra nézve.

Mint az egykori események értelmezői, egyszerűen tisztességtelennek találjuk, hogy a kommunista párt mai, hivatásos krónikásai mindenért az úgymond „kompromittált” Gerő-féle vezetés „határozatlanságát” vádolják. Gerőre sok mindent lehet mondani, csupán azt az egyet nem, hogy készületlen lett volna a mini-Sztálin szerepére. Tapasztalt kommunista volt, aki hosszú és legendás mozgalmi múltra tekinthetett vissza. A Horthy-rendőrség kínzókamráiban tanúsított magatartása már 1923-bon a bolsevik erények mintapéldájává avatta. Később Komintern-funkcionáriussá képezték ki, Franciaországban megtanulta, miként kell a pártokat, Spanyolországban pedig a népforradalmat manipulálni. A Vörös Hadsereg ezredese volt, tökéletesen hidegvérű férfiú, aki mellesleg meglehetősen figyelemreméltó értelmi képességekkel rendelkezett. (Utolsó éveiben Louis Althussert fordította, akit bizonyára szimpátiával olvashatott, és aki őt egész biztos nem nevezte volna „burzsoá humanistának”.)

Gerő Ernő döntési és cselekvőképessége teljes birtokában volt, készen állott arra, hogy lecsapjon az ellenzékre (ha kell, az egész népre), mi több, azt mondhatni: ez volt természetes hajlama, eredendő késztetése. Az azonban, hogy saját (különben sem létező) szakállára cselekedjék, ellenkezett mind meggyőződésével, mind azzal a szerepkörrel, amit a szovjet vezetés kijelölt számára. Moszkvától kapott utasításai (a későbbiek során már csak „jelzései”) pedig ellentmondásosak és zavarosak voltak, s a hét folyamán többször is változtak. Hruscsov részéről tehát némiképp lovagias volt az a Micsunovics jelenlétében tett megjegyzés, melyben Rákosit és Gerőt csupán „idiótáknak” titulálta. A még meg nem szilárdult szovjet vezetés szüntelen belviszálya a tőle függő bábokat is cselekvésképtelenségre kárhoztatta, és ez a cselekvésképtelenség éppen október 23-a estéjén volt a legnyilvánvalóbb. (Lukács a maga cinikus bölcsességével jól jellemezte az „üzemzavarnak” ezt a fajtáját: „Nincs rosszabb, mint a gyengekezű diktatúra.”)

Azon az emlékezetes délutánon, estén és éjszakán a hatalmon levő vezetés valójában mindent elkövetett, és mégsem tett semmit; egyszerre túl sok mindent csinált – de mégsem eleget. Kezdetben betiltotta a tömegtüntetést, aztán később mégiscsak meggondolta magát és nyilvános hozzájárulását adta, ami persze korántsem liberalizmusának, csupán határozatlanságának volt a jele. A demonstráció közben egyetlen vezetőt sem lehetett látni, csakúgy mint a forradalom egész ideje alatt, az egy Nagy Imrét kivéve. Őt társai arra a szerepre szánták, hogy úgymond „lecsillapítsa” a tömegeket, csakhogy ehhez semmiféle hivatalos vagy tárgyalási fölhatalmazást nem adtak neki. Amint azt egykor külső szemmel megítélni lehetett: az egész vállalkozásnak semmi más értelme nem volt, mint hogy ezzel saját vetélytársukat lejárassák a tömegek előtt.

Gerő aznap este 8 órakor sugárzott rádióbeszéde, a maga jellegzetes bolsevik arroganciájával az egész népet vérig sértette, aminek legtermészetesebb reakciójaként egy földühödött, mi több, hisztérikus és egyre növekvő tömeg próbált bejutni a Rádió épületébe, hogy különféle manifesztumait közzétegye.

Egy ilyen helyzetben a kormánynak kétféle (és csakis kétféle) alkalmas cselekvésre lett volna módja. Vagy fegyverbe állítja és fölvonultatja erre alkalmas egységeit a (jelképes fontosságú) rádióépület végsőkig való védelmére (ez, mint később kimutatjuk, tárgyalások híján a lakosság elleni nyílt hadüzenettel ér föl), vagy megpróbál tárgyalni, s enged beolvasni legalább egy-két dokumentumot annak reményében, hogy másnapra a légkör némiképp lecsillapodik s a legfőbb hangadók inkább kaphatók lesznek egy eredményes párbeszédre. Csakhogy a Gerő-vezetés egy harmadik változattal állt elő. A Rádiót védő, létszámra gyönge ÁVH-alakulatot fölhatalmazta, nyisson sortüzet a tömegre, amely aztán magát sebtében mindenünnen fölfegyverezve, heves harcok árán megsemmisítette az ávéhás őrséget. A gyengébb pontokra segéderőként kivezényelt katonai alakulatot ugyanakkor még lőszerrel sem látták el, nyilván azért, hogy a vérontásnak elejét vegyék.

A pártvezetők azonnali központi bizottsági ülést tartottak, s egész éjszakán át tartó vita nyomán (anélkül, hogy erről előzetesen konzultáltak volna vele) Nagy Imrét miniszterelnökként (szó szerint) behozták a központi vezetőségbe (mindaddig ugyanis az előtérben várakozott). Mindezt anélkül, hogy Nagy bármely szövetségesét hasonló kulcspozícióba emelték volna. Így a régi vezetés minden gyűlölt figurája megmaradt a helyén. Mi több, ez a gyűlés volt az, amely egyszersmind jóváhagyta (ha minden valószínűség szerint nem is kezdeményezte), az első szovjet katonai beavatkozást.

Nos hát, ez csakugyan minden és semmi volt egyszerre – mindenesetre több mint elég egy forradalom kirobbantásához. A kommunista vezetés ténylegesen nem hagyott más választást saját népének, mint hogy ellene az általános fölkelés fegyveréhez nyúljon. Ámde mindezen esetlegességeket egybevetve (s a „szociológiai törvényszerűségekkel” szembeni gyanakvásunkból mit sem engedve) mégiscsak föl kell tennünk a kérdést: vajon nem ugyanígy volt ez minden forradalomban?

Utószó: Temetés után

Könyvünk a magyar forradalomról egy jóslattal végződött. A tökéletes reménytelenség túlságosan is tartós állapotában megidéztük a remény beteljesülésének elképzelhetetlen óráját: Nagy Imre és harcostársai nyilvános temetését. Még azt is „tudtuk”, mi lesz ebben a valószínűtlen órában a gyászoló tömeg zászlóira és transzparenseire írva. A temetés után, amikor az elképzelhetetlen válósággá vált, a szerzők talán büszkélkedhetnének előrelátásuk kivételes képességével. De nemcsak becsületesebb, politikailag is érettebb, ha megvallják: inkább a valóságot idéző, mert valóságot teremteni nem tudó politikai képzelet kitörése volt ez a véletlen találat, semmint tudós előrejóslás.

Az önmérséklet annál is indokoltabb, hiszen ma már mindenki tudja: a zászlókra és transzparensekre nagyon különféle föliratok kerültek. És jól van ez így. Talán a szerzők képzelete maga is túlságosan foglya volt még a politikai egyneműsítés akaratának, amikor többet akart, mint alapegyetértést egyetlenegy értékben vagy eszmében: a szabadságban, mint az elfogadható politikai megoldások megkérdőjelezhetetlen fundamentumában. Minthogy azonban a szabadság értelme mindig értelmezési viták tárgya, a temetés előtt, alatt és után megkezdődött és folytatódott a magyar demokrácia természetes vitafolyamata.

Zászlók és transzparensek szükséges pluralizmusának van azonban egy következménye a magyar forradalom politikai utóéletére vonatkozóan: 1956 többé nem politikai program, ahogyan az volt több mint harminc évig. Mert akár beszéltek, akár hallgattak a magyar forradalomról, akik nem tagadták meg, legalább a lehetőség adta módon és mértékben szembefordultak a diktatúra eszméjével és gyakorlatával. Az állítás fordítottjának azonban nincsen ma már egyenes politikai következménye. 1956 elismerése még önmagában nem jelent programot, legföljebb annak további makacs elutasítása informálhat bennünket a demokratikus frázisok mögött rejlő, igazi indulatokról. Minden magyar politikai erő, amely komolyan veszi saját demokratikus arculatát és politikai esélyeit, 1956-ra fog hivatkozni, és mindegyik mást fog érteni ezen a hivatkozáson.

Megismételjük: így van ez rendjén. Ebben a közmegegyezésben és ezekben a különböző értelmezésekben válik 1956 forradalma azzá, ami legnagyobb tette volt: az elutasítás, az ellenállás s az eszmékért és tettekért való helytállás erkölcsi paradigmájává, egyszersmind a magyar demokrácia alapító aktusává.

(Egy forradalom üzenete, Magyarország 1956. c. tanulmányból (George Allen and Unwin, London 1983. Magyarul: Kossuth Könyvkiadó, 1989)