Ez az én forradalmam

Göncz Árpád beszél életútjáról és a történelemről

FÖLDES ANNA: Várakozásteljes, feszült pillanatok: a Parlament Képes termében, kávémat kavargatva a Magyar Köztársaság elnökére várok. Azután a negyvenedik évforduló alkalmából ígért nyilatkozatból vallomás kerekedik: halk és mégis szenvedélyes hangján egy nagy tapasztalatú, bölcs értelmiségi, sokat látott íróember vall a maga megélt és megszenvedett, győztes életútjáról és forradalmáról.

GÖNCZ ÁRPÁD: 1944-ben, 45-ben az ember megtapasztalhatta az embertelenséget. Az embertelenségnek olyan mértékét, formáját, amit azóta sem „sikerült” Európában felülmúlni. Baloldalon és jobboldalon is iszonyú erők feszültek egymásnak, a küzdelem embertelen volt és gyilkos. Örülök, hogy fiatalon, egyetemistaként részt vehettem az embertelenség ellen vívott harcban. Utána többé-kevésbé természetes volt számomra, hogy bekapcsolódjak a politikai életbe. Életem első csalódása az volt, hogy egykori bajtársaim között akadtak, akik pillanatok alatt felfedezték bennem az ellenséget. Nem akarom elmondani életem valamennyi vargabetűjét, érje be azzal, hogy mezítláb jártam végig a magyar társadalmat.

– A fogalmazás költői, de mit jelentett ez a gyakorlatban?

– Életrajzom stációit. Hogy istennek hála, voltam ipari munkás – hegesztő –, és végigjártam az utat lentről, a segédmunkás léttől a magasan kvalifikált szakmunkás státuszáig. A mezőgazdaságban – talajvédőként – sikerült megismerném hazánk dombos vidékét, egy méter húsz centis mélységig – mert addig terjedt a talajmintavétel. Munkás koromban dolgoztam maszeknál, akit később államosítottak, de az ipari fellegvárnak számító Mátrai Erőműben is. Tudom, mi a különbség a munkásarisztokrácia zárt világa és egy főként bejárókat foglalkoztató proli-gyár között. Értelmiségi pályámról annyit, hogy hajdan újságíróként én lehettem az országban a legfiatalabb felelős szerkesztő, a „Nemzedék” című kisgazda ifjúsági hetilap élén. Négy évet elvégeztem az Agráregyetemen – 56 után rúgtak ki –, de kitapasztaltam azt is, mit jelent banktisztviselőnek lenni. Később – és ezt már többen tudják – évekig szabadúszó műfordítóként kerestem meg a kenyerem, amikor már talán író is voltam.

Elmondhatom, hogy nem szociológiai ismeretszerzés céljából csináltam végig mindezt. Nem azért, mert társadalomtudományi tapasztalatokat akartam szerezni, hanem mert meg kellett élnem, el kellett tartanom a négy gyerekemet.

– 1956-ban, ha jól tudom, agronómusként vidéken dolgozott. Hogyan és hol találkozott a forradalommal?

– Huszonharmadikán reggel beállított hozzánk egy ifjú barátom – hadd ne említsem a nevét – és döbbenten, izgalmában dadogva közölte velem, hogy kitört a forradalom. A hír felkavart, de mivel én akkor a politikától nagyon távol éltem, hirtelenjében nem tudtam hova tegyem a történteket. Előtte való este tértem haza vidékről. Csak amikor hallottam végigdübörögni a piliscsabai páncélosokat a Bécsi úton, és láttam, hogy ezrek álltak az út két oldalán. Hallottam, ahogy az emberek azt kiáltották a katonáknak, hogy „Ne lőjetek az apátokra, ne lőjetek az anyátokra!”. Valószínű, hogy a tömegből senki sem tudta, hogy a katonáknál nincs is éles lőszer. Este a Parlament előtt tízezrek kezében égtek az öszszetekert újságok. Azt hiszem, a Bécsi úton látott tankok legénysége közül kerültek ki azok is, akik a téren a tömeg követelésére ledöntötték és elhúzták a gyűlölt szobrot, a Csizmák terén. Addigra már tudtam, hogy ez az én forradalmam.

– Vallomásaiban, nyilatkozataiban Elnök úr élete csúcspontjának nevezi az ezt követő két hetet…

– Ma is annak érzem. Hiszem, hogy ezért a két hétért érdemes volt élni. És ezt ma is vállalom. Akkor is, ha meg vagyok győződve róla, hogy ma már nem lehet egy csipetnyi irónia, némi távolságtartás nélkül beszélni arról, ami 56-ban történt. Teljes pátosszal ezt csak akkor és ott lehetett őszintén átélni, amikor és ahol az ember jelen volt. Sodorták az események, és közben maga is megpróbálta formálni őket. Amit ez alatt az idő alatt tettem, nem volt különösen jelentős. Részt vettem a Magyar Parasztszövetség munkájában, kerestem a magam szálait, természetes, hogy a múltam és a kapcsolatrendszerem eleve erre az oldalra állított, a forradalom oldalára.

Akkor is sejtettem, de ma már világosan látom, hogy a nemesi Magyarország Werbőczy, sőt Mohács óta mindig fikciókat védett. A magyarság küzdelme valamiképpen jelképes politizálás volt: a legjobbak irreális célokért készek voltak az életüket áldozni. 1956 veszélyes vállalkozás volt, de nem irreális. A világtörténelem nagy pillanatai közé tartozik az itt végbement, első „tanács”-forradalom.

– Ezt a fogalmat a hagyományos történelemszemlélet 1919-hez, a Tanácsköztársasághoz köti.

– Márpedig 1956-ban került sor a világban először olyan példátlan fordulatra, amelynek során a gyárak spontán alakult munkástanácsai – magától értetődően, egészen természetes módon – kezükbe vették az őket megillető hatalmat a saját üzemük fölött. A munkások eldöntötték, menjen-e, maradjon-e a régi igazgató, mi történjék a gyárban. Ez számomra, de a világ számára is azt bizonyította, hogy magukénak érzik a munkahelyüket, maguk döntenek a maguk dolgában. A korábbi államosítással szemben, itt valóban végbement az üzemek társadalmasítása.

– Az új világnak minderre csak tizenhárom nap adatott…

– Azok az erők, amelyek a forradalmat képviselték Magyarországon – és merem állítani, hogy a közvélemény 99%-a ide tartozott –, november negyedike után fokozatosan, lassanként kezdtek felébredni. Nekünk Bibó Istvánnal – aki a Nagy Imre-kormány parasztpárti tagja volt, és aki bennmaradt a Parlamentben – sikerült kapcsolatot teremtenünk a Magyarországon dolgozó indiai ügyvivővel, és többekkel együtt hozzákezdtünk egy olyan elgondolás kidolgozásához, amely talán járható utat, elfogadható átmenetet jelentett volna az ország számára. Bibó István volt az első, aki – ha szabad így mondanom – ideológiailag meghatározta és összefoglalta a forradalom mondanivalóját.

Céljaink közt szerepelt a szocialista pluralizmus, a kizsákmányolás tilalma, a megfelelő módon korlátozott vállalkozás szabadsága. Követeltük a szovjet csapatok távozását, és javasoltuk – egyelőre – lengyel csapatok bevonását a rendfenntartásba. Bibó eredeti koncepciójának kidolgozásában és megfogalmazásában a kommunistákon kívül minden párt részt vett. Én magam a Parasztszövetséget képviseltem a tanácskozáson. Nagy dolog volt, hogy a Budapestre is akkreditált, Moszkvában székelő indiai nagykövet közvetítő szerepet vállalt, hogy az általános érdeklődésre számot tartó javaslatot továbbítja az oroszok felé. Tőlük azonban nem kaptunk konkrét választ.

A tárgyalásunk napja és menete azért is maradt felejthetetlen számomra, mert aznap volt Budapesten az asszonytüntetés. Egy szikh tiszt hozta a hírt a nagykövetnek, aki abban a pillanatban felállt, és lement az utcára. Beült hatalmas diplomatakocsijába és fel-alá hajtatott a téren azért, hogy jelenlétével, a kocsin lobogó indiai zászlóval féken tartsa az esetleges erőszakot, és valamiféle védelmet biztosítson a tüntetőknek. Bízott abban, hogy jelenléte megálljt parancsol a karhatalomnak, hogy nem fognak a tüntetőkre lőni. Bennem közben végig ott motoszkált az aggodalom, hogy vajon felismerik-e a fegyveresek a narancssárga-fehér-zöld indiai zászlót és nem tévesztik-e össze a piros-fehér-zölddel? Ami nem lett volna veszélytelen.

Érdekes, hogy amikor májusban letartóztattak, ennek a politikai koncepciónak a kidolgozása, ez a tárgyalás nem szerepelt vádként a perünkben, holott valójában ez volt a hatalom szemében a mi igazán nagy, megbocsáthatatlan bűnünk. Hárman kerültünk együtt a vádlottak padjára abban a szigorúan titkos perben, amiben a titkosság még az ítéletre is kiterjedt. Gyorsított eljárással körülbelül egy hétig tartott a tárgyalás, amelynek végén Bibót és engem életfogytiglanra, Regéczi-Nagy Lászlót 15 évre ítélték. Ebből több mint hat évet le is töltöttünk.

– Sokat olvastunk, hallottunk arról, hogy az 56-os forradalom hősei, résztvevői többségükben milyen lelki erővel, morális tartással élték át a hosszú börtönéveket.

– A magyarázat nyilván az, hogy mi nem is éreztük magunkat a börtönben rabnak. Mi a börtönben hadifogolynak tekintettük magunkat. Mondhatnám azt is, hogy egy győztes hadsereg fogságba esett harcosainak.

– Győztes sereget említ – november negyedike után…

– Úgy van. Mert hangsúlyozni kívánom, hogy mi soha egy pillanatig sem éreztük magunkat megvertnek. Tudtuk, hogy 56 megindított egy történelmi folyamatot és büszkék voltunk rá, hogy részt vehettünk benne. Igaz, hogy ennek a folyamatnak teljes menetét – terjedelmét, tartamát – akkor nem láthattuk át, de utólag felismertük, hogy ez vezetett el a Szovjetunió széteséséhez.

Az elvégzett történelmi tett jóleső tudatának is köszönhető, hogy azokban a börtönökben, ahol bennünket őriztek, szigorú morális szabályok uralkodtak. Politikai börtönben nem illett kanalat nyelni, mi elítéltük az öngyilkosságot. Túl akartuk élni a fogságot. Még a politikailag korántsem tudatos, iskolázatlan, a DISZ-ből is kiszorult, marginalizálódott munkásgyerekeket is – akik valójában többségben voltak az elítélt harcosok között – politikussá érlelte a börtön. Jellemző, hogy a börtönéveink hosszú történetéből nem emlékszem egyetlen börtönlopásra, semmiféle agresszióra vagy a börtönirodalomban oly gyakori szexuális megaláztatásra. Semmi olyasmire, ami az alá-fölé rendeltség erőszakos érvényesítésével megkeseríthette vagy elviselhetetlenné tette volna az együtt töltött börtönéveket. Inkább a felemelő élmények, emlékek maradtak meg bennem. Mindenekelőtt Bibó István börtönbeli példája. Bibó nem miniszteri rangjának, hanem emberi magatartásának és óriási tudásának köszönhette senki által nem vitatott tekintélyét. Amit a vele egy zárkában raboskodó analfabéta cigányfiú – akit történetesen ő tanított meg írni-olvasni – éppen úgy elismert, mint a börtön fordítóirodáján jogi, nyelvi, történelmi szakkérdésekben hozzá forduló értelmiségiek. Fogalom volt a börtönben a rozzant hokedlin működő „Bibó-tanszék”, ahova a rabok kérdéseikkel fordulhattak. Ilyenkor Bibó rendszerint egy kedves, tanáros „Kérlek szépen…”-nel kezdte a válaszát, és kapásból vagy húsz percig magyarázott, érvelt. Bevallom, akárhogy figyeltem, sose sikerült őt hibán, tárgyi tévedésen kapni.

– Lehet, hogy a sorstársak erkölcsi tartásának is köszönhető, hogy 56 hadifoglyai általában egyenes gerinccel jöttek ki a börtönből?

– Legyünk őszinték: ez a börtön azért más volt, jóval elviselhetőbb, mint a Rákosi korszaké. Erre már rányomta a bélyegét az, ami történt: hogy volt egy 56-os forradalom. Bennünket az ítélet után már nem vertek és nem kínoztak. A körülmények persze eléggé spártaiak voltak, Márianosztra meg ugyancsak ocsmány egy hely. De az őrzésünkre kirendelt foglárok között mindig akadt, aki szombat délutánonként beszámolt az ETO meccsének az eredményéről. Mindannyiunk számára sokat jelentett, hogy egymás között jó társaságban éreztük magunkat.

– Gondolt-e Elnök úr arra, hogyan alakult volna egyéni élete, ha 1956-ban nem szól bele ilyen drámai módon a történelem?

– Időm ugyan lett volna rá, hogy végiggondoljam, de megvallom, ez sohasem foglalkoztatott. Elfogadtam, ami történt, méghozzá abban a tudatban, hogy ha újra úgy hozná a sors, ahogy 56-ban hozta – és fizikailag képes lennék rá –, újra vállalnám.

– Azok az élmények, amelyek Göncz Árpádot, a forradalmárt, a politikust, utóbb az elnököt érték – kifogyhatatlan tématárat jelenthetnek az írónak is. Ha kedve és lehetősége lesz feldolgozni őket… Dédelget-e ezzel kapcsolatban írói terveket?

– Néha magam sem tudom, író vagyok-e még. Hiszen az életem úgy alakult, hogy a legeseménydúsabb szakaszában – ma – az íróságom valahogyan relativizálódott.

– Hogy érti ezt, Elnök úr?

– Hétköznapi fordulattal azt is mondhatnám: tenni fontosabb lett, mint megírni. Hogy később, egy más életszakaszban lesz-e erőm a tapasztalataimat megírnom – nem tudom. Csak azt, hogy ha egyszer megadatik és nekiülök, akkor is csak közvetve írom meg, amit átéltem. Mert túl sok a megnevezhetetlen szereplője. Tehát nem készülök életrajzot írni.

– Inkább regényt vagy drámát?

– Ne beszéljünk erről. Egyelőre azt látom, hogy körülöttem meglepő módon novellásodik a múlt.

– Darabokra szakadnak a folyamatok?

– Nem ez a lényeg. Hanem hogy az idő, az emlékezés egyre inkább lekerekíti az emlékidézők számára a megtörtént eseményeket. Annál egyértelműbbek, annál kerekebbek, minél távolabbiak.

– Élményekből, sérelmekből mindenkinek megvan a maga gyűjteménye.

– Mert az emberek nem tudják, nem tanulták meg, vagy nem hiszik el, hogy a történelemre nem szabad megsértődni.

– Ezt megírhatom?

– Sőt kérem, hogy leírja. És tegye hozzá, hogy ez az én szilárd meggyőződésem.

– Akik megsértődtek, többnyire úgy érzik, nem teljesült, amiért harcoltak. Elnök úr szerint mi valósult meg 1956 céljaiból, eszméiből?

– Megvalósult Magyarország szuverenitása és megvalósult az akkor nem pontosan megfogalmazott, de végül már a Nagy Imre kormányában is megjelenő többpártrendszer. És az oroszok kivonultak Magyarországról. Ami nem valósult meg a forradalom mindvégig hangoztatott kívánalmai közül, az a kizsákmányolás tilalma, a bizonyos mértékig korlátozott magántulajdon. Azért mondom így, hogy nem valósult meg, mert én nem emlékszem egyetlen olyan jelszóra sem, amely akár a földek, akár a gyárak visszaadására biztatott volna. A forradalom nem a gyártulajdonosoknak akarta visszaadni a gyárat, hanem a munkásoknak, és a munkástanács a hatalom fontos elemeként került be a közéletbe és a köztudatba. Tény, hogy ezen azóta túllépett a történelem. Mint ahogy nagy valószínűséggel túllépett a semlegesség kérdésén is, ami pedig ugyancsak ott szerepelt 56 követelései között. Ezt akkor a menekülés útjának ítéltük, abban a hitben, hogyha sikerül kivívni, vagy megmenteni a semlegességet, akkor talán Magyarország megszállása is elkerülhető. Azóta egyértelműen bebizonyosodott, hogy a status quo szükségessége, a katonai patthelyzet, ami meghatározta a Szovjetunió és az Egyesült Államok viszonyát, erősebb volt, mint az a rokonszenv, amit a nagyvilág és a nyugati világ népei éreztek Magyarország iránt. Itt tartunk. Ami történt, beépült a történelmünkbe és a dolgunk az, hogy igyekezzünk hasznosítani.

Forradalmunkat utolérte ugyanaz a sors, ami előbb-utóbb minden mozgalmat elér. Veteránokká lettünk, és a régi csapat tagjai hajlamosak rá, hogy marják egymást, elvitassák egymástól a hősiességet, és új hősök születnek, akiknek mi színét sem láttuk. Ez nem csoda, ez magától értetődik. Nem állítom, hogy szeretem a jelenséget, és örülök neki, de tudomásul veszem, és tőlem telhetően, a magam helyén igyekszem 1956 erkölcsi tartását és mondanivalóját képviselni.

*

A megtisztelő beszélgetésen túl ezt a példát és tartást, a forradalom üzenetének hiteles tolmácsolását köszönöm Göncz Árpádnak, az Elnöknek és az Embernek.

(1996)