Számos novelláskötete és regénye jelent meg. A legismertebbek: Dokumentumok
U. M.-ről / reg. 1975.), Az elhallgatás ( reg. 1982), Szégyen ( reg.
1987)
A regény első oldalán egy kisgyerek, az utolsón egy
öregasszony fényképe néz ránk. A két fotó között pedig két zsidó családdal
bolyongatjuk végig az utolsó száz esztendő köz- és magántörténelmét.
Minden baj a szagokkal kezdődött.
Abban a pillanatban, amikor apával beléptek a sameszék konyhájába, orrába csapott ez
a rettenetes szagkeverék és elvette a kedvét az egész polgáritól. Hogy neki most már hétfőn,
szerdán, pénteken ezt a bűzt kell belélegeznie. Szólni persze nem mert, a nővérei
így is csúfolták, kisasszony orra van, meg kisasszony gyomra, mert kicsi korától úgy
meg tudott undorodni valami nemszeretem ételtől, hogy szaladnia kellett a klozetra. És ugyanez volt
a helyzet a kellemetlen szagokkal is. – Honnan tudod, piszkálta Etus –, hátha
másnak a mi szagunk nem tetszik. Begyün ide hozzánk és elrókázza magát. Na
ehhez te mit szólnál? – Pista nem szólt hozzá semmit, az tényleg borzasztó lenne,
ha valaki nem állná a szagukat, de ettől még nem változott a helyzet, és ahogy
nyitotta az ajtót a sameszéknál, már jött is a hányinger. Ráadásul itt
Várkonyon mindennek külön érezte a szagát. A tanteremnek, ahol be kellett ülnie a harmadik
padba, ázott papír szaga volt, és ilyen szaga volt a körmösnek is, amit
a számtantanár szeretett osztogatni. Na Manheim, gyere te haszontalan, jár neked tíz körmös
még a múlt óráról. Közönyös, monoton hangon beszélt, mint aki
csak a kötelességét teljesíti, de Pista észrevette a felvillanó fényt a
szemében valahányszor lesújtott a vonalzóval. Attól kezdve tudta, a számtantanár szeret ütni,
és vannak emberek, akik szeretnek fájdalmat okozni másoknak. Élvezik, ha felszisszen az
a másik, vagy kibukik a könny a szeméből. Nem azért, mintha a tusnádi katolikus
népiskolában nem csattant volna el egy-egy pofon, vagy az igazgató bácsi nem kokizta volna
meg a lármázó gyerek fejét, vagy apa keze nem járt volna el, ha rosszul mondta
az imát, vagy összetört egy bögrét, de az ilyesmi mindig hirtelen haragból történt,
se a tanítónő, se az igazgató, se apa nem határozták el, na most pedig megverlek,
hanem méregből ütöttek, ahogy Etus szokta mondani, fölment a vér a fejükbe, és
akkor muszáj volt nekik ütni. Ő is méregből ütött, ha a köteked ő hátsó szomszédja
megcsavarta a fülét, és a tanár őt büntette meg, mert zavarta az órát.
Feldmannéknál persze csak jó szagok voltak. Illatozott a húsleves, a sült
hús, friss citromillat áradt a háziasszonyból, Évikét levendula szappan szaga burkolta
be, de Feldmann úr enyhe szivarszaga is tetszett az orrának, pedig amúgy nem
szerette a dohánybőzt. Itt minden finom volt, könnyű, előkelő és távoli. Mintha mozit
nézne péntek délben, csak éppen a szereplő k valamilyen csoda folytán
megelevenedtek, leléptek a filmvászonról, és néha, nagy néha őt, a nézőt is
megszólították. Na és hogy megy az iskolala?
Majd két évig volt pénteki
kosztos Feldmannéknál. Háromnegyed egykor érkezett, de nem csöngetett be azonnal, előbb sokáig csuszatolta ormótlan bakancsát, nehogy piszkot vigyen be az el őszobába. Az is el
őfordult, Manci már magától nyitotta az ajtót. Jól van Istvánka, hiába dörzsöli, nem lesz a
cipője tisztább. De azért a belső lábtörlőt is megdolgoztatta, csak azután vette le
a kabátját, azakasztót vasárnap ellen őriztette a mamával, a tükör elé
lépett, és fés űvel meghúzta a választékot szertegöndörödő sötét hajában. Az
elő szobából nyílt a külső vécé kézmosóval, ott megmosta a kezét és jó
szárazta törölte, hátha valaki a kezét nyújtja, akkor ő elsüllyed szégyenében a
nedves tenyere miatt. De senki se nyújtotta a kezét. Kopogott a hall ajtaján, átment
az üres szobán, és az ebédl őajtón megint kopogott. Ha nem érkezett válasz, a
hallban várakozott. Aztán neszezést hallott, újabb kopogás után belépett az
ebédlőbe, és hangos kezicsókolommal köszönt. Feldmanné alig hallható szerbusszal
viszonozta, de Feldmann úr mindig hozzátette: szerbusz fiam, hogy vagy. Persze erre nem
kellett válaszolni. Évike csak biccentett, és elnézett mellette. Pista megvárta,
amíg Feldmanné hellyel kínálja, akkor elfoglalta a helyét Évike és Feldmann úr
között, és gyúródeszka háttal, tányérjára sütött szemmel várta a levest. És
így várhatta volna még további két évig minden pénteken. Semmi se boríthatta fel a
pénteki ebédek megszokott rendjét mindaddig, amíg a polgári iskola növendéke volt,
amíg ő volt az a szegény sorsú zsidógyerek, akinek taníttatásához Feldmann Andor
gyarmatáru-nagykereskedő a pénteki ebédekkel hozzájárult. Hisz jólnevelt fiú volt,
illedelmesen köszönte az ebédet, viszonylag hamar rászokott a késre, villára, sose
kért repetát, de amit a tányérjára tettek, azt jóíz űen elfogyasztotta, ideális
alanya volt egy gazdag ember jótékonykodásának, nem adott rá okot, hogy Feldmann úr
lecserélje egy másik szegény sorsú zsidógyerekre. És mégis végeszakadt a félszeg
idillnek, Manheim Pista maga űzte el saját magát Feldmannék asztalától.
Egy fagyos csütörtökön történt. Az iskolában fojtó széngáz, ráadásul ő volt a hetes, neki
kellett a tüzet felpiszkálni az öreg vaskályhában, de hiába kínlódott a
piszkavassal, a szén sehogyse kapott lángra. Közben becsöngettek, a számtantanár jelentésre várva
állt a katedrán, ő még mindig a kályhánál térdelt, fulladozott a bűztől, elmaradt
az osztály vigyázz, késett a tanár úrnak tisztelettel jelentem, és tudta, akármeddig térdel
a szénporos padlón, a körmöst nem ússza meg. Már érezte is az ázottpapír szagot, ami
vele járt a körmössel. Állj fel, te marha, biztatta magát, jobb túlesni rajta, de
a lába nem engedelmeskedett, a könny viszont, a rémület könnye kibukott a szeméből, és
akkor a számtantanár azon az egykedvű hangján felszólította a
padszomszédját, segítsen neki talpra állni, a többiek persze röhögtek, kárörvendőn
és megkönnyebbülve, mert a vonalzó másra fog lesújtani, és már le is sújtott. Egy,
számolta a tanár közönyösen, csak a szeme villant, kettő , összesen tízig számolt. Ötöt
a jobb, ötöt a bal kezére, Pista nem jajgatott, nem sziszegett, de a
száját véresre rágta. Utána még négy órát kellett kibírnia. Torna volt az
utolsó. Máskor szívesen futkosott, most viszont az ujjait fújta, nem is tudott másra
gondolni. A tornatanár, aki úgyse rokonszenvezett a bongyorhajú,
vastagszájú zsidófiúval, bár általában uralkodott az ellenérzésén, most elérkezettnek látta az időt,
hogy megcsuklóztassa. Így aztán Manheim Pista napját a reggeli körmösök és
a déli fekvőtámaszok foglalták keretbe. A szénportól és a bőgéstől mocskosan
indult Feldmannék utcája felé. Úgy tervezte, korábban bekéredzkedik, Manci biztosan megengedi, hogy
az arcát is megmossa, és mire Évike szeme elé kerül, már nyoma se lesz
rajta a reggeli és a déli megaláztatásnak. A Széchenyi utca a korzó
folytatása volt, a házakat ső rő gesztenyefasor őrizte. Már feltőnt
a kupolás épület, a télvégi napfény megcsillant a kapu
színes üvegberakásain, a hatalmas kovácsoltvas kilincs karnyújtásra volt tőle. És abban
a pillanatban rádöbbent, hogy csütörtök van. Még csak csütörtök. Neki
péntekre szól az ebédmeghívása. Kizárólag péntekre. Hirtelen megfordult, és rohanni kezdett visszafelé.
Végig a korzón, át a Kossuth téren, le a görbe Pacsirta utcán kifelé a városból,
mert neki nincs joga a fényes belvároshoz, se
Feldmannék tölgyfa ebédlőjéhez, aranyszél ő porcelántányérjához,
illatos húsleveséhez, se Évike levendulaszappan-szagú tiszta közelségéhez. Neki csak a
körmöshöz, a fekvőtámaszhoz, a sameszék földes szobájához, amibe beleette magát a
széngáz, a hagyma, a pipaszutyok. Hajnalban összeszíjazta kevéske holmiját és
lábujjhegyen kiosont a házból. Senkit se ébresztett fel, még a macskát se. Nem volt
tíz óra, amikor betámolygott a tusnádi ház kapuján. Szerencsére a mamán kívül mást
nem talált otthon. A mama csak összecsapta a kezét, édes jó Istenem, hogy kerülsz
te ide! A város hét kilométerre volt Tusnádtól, vonat nem
járt, lovaskocsival szokták a tusnádiak megközelíteni. Pistát is úgy vitték be, kocsit
béreltek a fuvarostól, látogatóba meg akkor jöhetett, ha valaki ismerős fölengedte a
Várkonyon piacozó kocsijára. Most viszont gyalog vágott neki a hosszú útnak. A mama vizet
forralt, beültette a sparhelt mellé, lehúzta róla a nedves, fagyott zoknit, forró vízbe
áztatta a lábát, és nem kérdezett semmit. Csak azután, hogy megitta a nagy
bögre forró kávét, abbamaradt a fogvacogása, és a könnye is felszáradt, akkor kérdezte
meg, nem bírtad kisfiam ő Délutánra Pista belázasodott és telerókázott egy
rozsdás, öreg lavórt, amit az eresz alá szoktak kitenni. Muszáj volt kihívni
Weisz doktor bácsit, aki sokáig kopogtatta, dörzsölgette, nyomogatta a hasát,
aztán félrehívta a mamát, és beledörmögte a fülébe, nem kéne azt a
várkonyi iskolát erő ltetni, Manheimné. Mama legalábbis azt állította, ez volt
Weisz doktor bácsi utasítása. Jótanácsként hangzott, valójában orvosi parancs volt,
amit lelkiismeretfurdalás nélkül nem lehet megszegni. Mert akkor minden felelősség őket terheli. Mármint
a szülőket. Pista később eltöprengett, abból a nyomogatásból, hallgatózásból mikor vette
ki Weisz doktor, neki valójában iskolabetegsége van, mindenesetre attól kezdve az
öreg falusi orvost varázslóként tisztelte, és a mama is csak bólogatott, Weisz doktor,
a legjobb orvos a megyében, neki is elmulasztotta a lábfájását. Persze azért
egészen nem lehetett megúszni az iskolát, az apja ragaszkodott hozzá, hogy a
négy polgárija meglegyen, de beérte a szomszéd község mezítlábas polgárijával, az
csak három kilométerre volt tőlük, ennyi gyaloglás meg se kottyan egy életerős
fiúgyereknek. Bezzeg Etus akármeddig elgyalogolt volna, hogy tanulhasson, bármit vállalt
volna, talán a körmöst is, de apa rámordult, minek az egy lánynak. Nekik, Etusnak
meg Margitnak az se volt megengedve, hogy a falu főutcáján sétálgassanak vasárnap. Nem
nevelek kurvát a lányaimból. Akármit akartak, az apjuk ezzel intézte el őket. Margit
hamar belenyugodott, hogy az apai hatalom ellen nincs apelláta, de Etus egész
lánykorában lázadozott, és Pistára irigykedett. A fiatalúr, húzta el a száját,
úgyis azt csinál, ami neki tetszik.
A regény, amelynek ezt a részletét közöjük, a Novella Könyvkiadó
gondozásában, az idei Könyvhéten jelenik meg
