Csizmadia Ervin
A liberális gondolat és a liberális pártok
Kevés izgalmasabb kérdés van annál, mint amit az Európai
füzetekben megindult vita feszeget: vajon mivel magyarázható az a
látványos különbség, ami a liberális gondolat és a liberális pártok
hatóképessége között feszül. Míg a liberális demokrácia normája
manapság hovatovább kötelező európai norma és cselekvési program, a
liberális pártok szerte Európában válsággal küzdenek és vajmi kevés
esélyük van arra, hogy nagy, választásokat nyerni képes pártokká
váljanak. Magyarországon az általános európai képlet maximálisan
érvényesülđ; a Szabad Demokraták Szövetsége tartósan gyenge
pozícióban van, miközben egyáltalán nem mondhatjuk, hogy a liberális
gondolat általános helyzete rossz lenne. E diszkrepancia okait a
vitában hozzászólók már részben érintették. Tardos Márton például
nagyon helyesen mutatott rá, hogy bárki is vezeti az SZDSZ-t, „nehéz
elmozdítania arról a küszöbről, ahová a történelmi helyzet
szorítja”. Egyetértek, valóban nem azzal van a baj, hogy valahogy
soha nem „megfelelő” emberek álltak a párt élén. Ilyen véletlen
nincs. Önáltatásnak érzem ugyanakkor Tardosnak azt a magyarázatát,
hogy „a liberális mozgalomtól való elpártolás tömeges jelensége
annak a következménye, hogy a prokapitalista demokrácia gondolatának
mi vagyunk a legkövetkezetesebb hívei”. A probléma ennél sokkal
mélyebb és elgondolkodtatóbb, és korántsem azzal a körülménnyel függ
össze, hogy – mint Tardos írja – az emberek elsősorban a
liberálisokat okolják az életszínvonal csökkenésért és a
létbizonytalanságért.
A probléma – először is – a liberálisok
öndefiníciójával van
Tardosnál is a meglehetősen bizonytalan
„liberális mozgalom” kifejezés szerepel, és az az érzésem, itt van
probléma gyökere. Mert miközben véleményem szerint meglehetősen
kifinomult a liberális gondolatok képviselete (akár mozgalmi szinten
is), a mai kor követelményeinek egyáltalán nem felel meg a liberális
pártpolitika. E rövid írásban persze nincs módom hosszabban érvelni
fő tézisem mellett, ezért csak megfogalmaznám ama állításomat, hogy
a liberalizmus legsúlyosabb belső problémája, hogy gondolati szinten
rendkívül versenyképes, ugyanakkor a pártpolitika szintjén
lényegében versenyképtelen. Ez az az ellentmondás, amelynek
feloldását érdemes keresni vagy legalább is meg kell próbálni
párhuzamosan e két metszetben érzékelni a problémát.
Ami a
liberális értékek, gondolatok és normák szintjét illeti, a helyzet
egyáltalán nem szégyellni való a liberálisok számára. A jelenlegi
globális világrendben, a nemzetállamok relativizálódása korában
kifejezetten magyarázó erővel bírnak a liberális elméletek. Ha
nincsenek ezek a liberális normák, nincsenek Haider-ellenes
szankciók, nincs egységes európai értéktudat és jövőkép. A liberális
gondolatrendszernek és képviselőinek nem kis részük van abban, hogy
ma már egy ország teljesítményét nem pusztán a demokrácia állapotán,
hanem a liberális értékrendszer demokrácián belüli érvényesülésén
mérik. Ez akár húsz évvel ezelőtt sem volt így.
Ezzel szemben
egészen más a helyzet a pártpolitikával. Ha végignézünk az európai
palettán, sehol nem látunk nagy, választások nyerésére képes
liberális pártokat. A liberális pártok gyenge szavazati
eredményeinek oka lehet az, amit Fejtő Ferenc mond, hogy ti. a
liberális eszméket kisajátították a konzervatív-, illetve a
munkáspártok. Ezt azonban nem gondolom megfelelő magyarázatnak. A
liberális pártok Európában nem azért kicsik, mert – divatos szóval -
„lenyúlták” programjaikat. Ez már csak azért sem elfogadható
megközelítés, mert nem ad választ arra a kérdésre, hogy egyrészt a
liberálisok miért engedték ezt, másrészt hogyan lehet az, hogy egy
másik kézen a program nagypárti fejlődést tesz lehetővé. A gond
inkább azzal van, hogy a liberálisok nem eléggé
kormányzásorientáltak. Ha megnézzük a jelenlegi magyarországi
politikai fejleményeket, azt látjuk, hogy a hovatovább létrejött
kétpártrendszer két kormányzásképes erőt vonultat fel, a többiekre –
köztük az SZDSZ-re – az a jellemző, hogy sokkal inkább töltenek be
amolyan kontrollszerepet, mintsem kormányzóképesnek mutatnák magukat
A kormányzóképesség – felfogásom szerint – három alapvető dolgot
jelent. Egyrészt a hatalom megszerzésére és megtartására irányuló
eltökélt szándékot, másrészt a kialakított kormányprogram mindenek
fölötti védelmét és a megvalósítására irányuló elszánt törekvést,
végül szimbolikus eszközök fölvonultatását (a politikai
marketingtől, a verseny perszonalizációján keresztül a nyers
pr-szempontokig). Az elmúlt több mint tíz év példája alapján úgy
látom, az SZDSZ ennek a háromrétegű kritériumrendszernek a
legkevésbé sem felel meg: erős a programok kimunkálásában és a
szürkeállomány „egyoldalú” felvonultatásában, de nagyon gyenge a
kormányzásra törekvés egyéb elemeiben, a politikai marketingben és
kommunikációban.
Felmerül persze a kérdés, hogy ezen lehet-e,
sőt érdemes-e változtatni. Egyáltalán nem bizonyos ugyanis, hogy a
gondolatilag erős liberalizmusnak pártpolitikailag is erősnek kell
lennie. Mint ahogy a képlet fordítva is igaz: a szociáldemokrata
vagy a konzervatív ideológiák közvéleményre gyakorolt hatása jóval
kisebb, miközben nagyon is képesek a választások megnyerésére. Nem
lehet-e tehát, hogy itt a 21. Század elején azzal az új jelenséggel
találjuk magunkat szemben, hogy az egyes nagy történelmi ideológiai
irányzatok belülről meghasadnak, s nem egyforma befolyást
gyakorolnak a közgondolkodásra, a demokratikus közszellemre és a
pártversenybe. Vitatézisem az, hogy mintha erről lenne szó. Ezért is
látjuk visszatérően a jobboldal elszánt törekvését a
baloldali-liberális véleményformálók letörésére, s ezért az
ugyancsak visszatérő kísérletek a liberális oldal pártpolitikai
pozícióinak javítására. Ugyanakkor fölvetném azt a tézist, hogy a
két oldal (bal- és jobboldal) versenye nem e két dimenzióban
teljesedik-e ki igazán. Nem arról van-e szó, hogy a liberálisok a
pártpolitikai gyengeségért a közéleti fogalmak tematizálásával, a
beszélt nyelv kategóriára tett nagy befolyásukkal kárpótlódnak? S
nem a pártpolitikai és a „civil” dimenzió alkotja-e együttesen azt a
terepet, amelyet liberális demokráciának nevezünk? Felfogásom
szerint erről van szó, és ez a szempont az, ami miatt nem tartom
elkeserítőnek a hazai liberalizmus állapotát.
Természetesen az
elmondottak ott kaphatnak legkönnyebben léket, ha a hazai
liberálisok önmaguk pártpolitikai szerepét is feljebb akarják
srófolni, és nem elégednek meg a már említett, lényegében
lelkiismereti és kontrollszereppel. Ha az SZDSZ önmagát valódi
pártként kívánja definiálni, ebben az esetben bizony nem kerülheti
el, hogy „beszálljon” a tényleges pártversenybe, hogy használni
kezdje mindazokat az eszközöket és tudásformákat, amelyek egy pártot
kormányképessé tesznek. Ezen eszközöket ezeddig a párt nem nagyon
alkalmazta. Lebecsülte és formai elemnek tekintette például a
politikai kommunikációt vagy az egységes stratégiát. A korszakváltás
programját olvasva (amely szellemi termékként imponáló) csüggedten
kell megállapítanunk, hogy a kormányváltás programja nem a kormányra
kerülés programja. És akkor még nem is beszéltünk a
kormányképességről, a hatalom megtartásának nagyon is fontos
politikai maximájáról.
A dilemma tehát – bármily csüggesztő is –
még mindig a mozgalom vagy párt kérdésében csúcsosodik ki. Ha egy
pártnak nevezett szervezetben túltengenek a mozgalmi elemek, ne
csodálkozzék, ha népszerűsége nem növekszik. Ha ellenben az adott
párt belátja, hogy talán nem is igazán akar kormányozni, abból
jótékony következtetések adódhatnak.
Csizmadia
Ervin
Budapest, - May 24, 2001 at 21:59:03
