Kőrösi Zoltán

Köd

Az utcában a múlt évben még ez volt az utolsó üres telek, egészen februárig, amikor elkezdődött az építkezés. Illetve a kert közepén roskadozott egy fafűtéses, szoba-konyhás kis ház, bejárattal a kertvégi almafák felé, ám amikor megindult a társasház építése, az almafákat ugyan nem háborgatta senki, a házat viszont egyetlen nap alatt bontották le: a nyár végére állt is az új építmény, hét lakás, három szint, garázsok az alagsorban, sárga falak, vörösbarna tető.

A lakók már azelőtt megismerték egymást, hogy összeköltöztek volna; szabályokat fogadtak el a takarításra, a kert rendbentartására, és sokszor beszélgettek az esti, reggeli televíziózások, zenehallgatások hangerejéről is. Ez utóbbiakat egyébként rendre Takáts Gyula, a legfelső lakásba költöző vegyészmérnök hozta szóba. Szétterpesztett ujjait az asztallapra támasztotta, felállt, s komoly arccal arról beszélt, hogy a szabadságunk tudvalevőleg csak embertársunk szabadságának határáig terjedhet, értsük ezalatt most természetesen a lakásunk falait és jövendő szomszédaink családi nyugalmát, hogy a példa világos legyen.

A beköltözés után azonban hamarosan kiderült, hogy tervezési, avagy kivitelezési hiba miatt (mindkettő, mondogatta dühösen az első emeleti fogorvos) a házban úgy működnek a vízvezető csövek, mintha kifejezetten a hangok továbbítására kellene szolgálniuk. Azaz, ha bármely lakásban a kád fölött, vagy a mosdónál megeresztették a csapot, a csobogást és locspocsolást hallani lehetett mindenütt, nem is beszélve a mellékhelyiségek zajairól, családi nyugalom és szabályok, ugyan már, mit sem értek az ajtók és a falak.

A betonkoszorú, bólogatott a vegyész.

Javítani azonban a helyzeten nem lehetett, s a lakótársak, bár maguk se hitték volna, roppant hamar megismerték és megtanulták egymás szokásait. Sőt, valamiképp ez a nem kívánt tudás a megszokás révén nemhogy kellemetlenné vált, de mintha inkább közelebb hozta őket egymáshoz: tudták, ki és mikor érkezik haza, mikor indul el, megismerték, hogy ki zuhanyozik reggel, s miért ereszti le a kád vizét este, és ki az, akit éjszaka felkelésre kényszerít a szükség.

Tél eleje volt már, ködös, csípős idő, amikor a lépcsőházi kapunál a vegyészménök megállította a fogorvost. Hogy feltűnt-e neki, illetve mi az, hogy feltűnt, most is, most is hallja-e azt a különös, furcsa hangot, ami napok óta elviselhetetlenül bolyong a falak között, mintha egy vízvezető cső zúgna valahol, ami persze nem is volna meglepő, ám ez a remegés ugyanakkor mégis énekre hasonlít, igen, emberi hangra, már ha lehetséges, hogy valaki napkeltétől alkonyatig egyfolytában énekel. És hogy ő igazán nem akar kellemetlenséget, éppen elég az, amit elkerülni amúgy se lehet, erről most ne is beszéljünk, ám itt, a bejárati kapunál lehet ezt a hangot a legtisztábban hallani, tehát kétség sem fér hozzá, hogy onnan, a Kárászéktól, a jobboldali földszinti lakásból jöhet.

Hallom, bólintott a fogorvos, hallom akkor is, ha nem akarom.

Két további napba telt, mire a lakók rászánták magukat, hogy megkérdezzék Kárász Antalt a zaj eredete felől.

Kárász, aki eleinte meglepettnek, ám meglehetősen készségesnek mutatkozott, elmondta, hogy ő és felesége tudvalevőleg minden nap korán reggel távoznak el az otthonukból, s bizony alkonyodik, mire hazatérnek, következésképp nemhogy zajról és énekhangról, de szinte semmiről nem értesülnek, ami a házban történik. Nem mintha kétségbe akarná vonni a lakótársak állítását, no nem, ezt nem tenné semmi esetre sem. Viszont talán nem minden lakótárs tudja, hogy immár két hete velük él Kárász megözvegyült édesanyja, a kisszoba lett az övé, s természetesen egész nap itthon van, pontosabban még kérésre sem akar kimozdulni a lakásból, a szobáját is alig-alig hagyja el, netán őt kellene megkérdezni, hallott-e valamit a csövekben keringő énekek felől.

Nem kell gúnyolódni, kérem, emelte fel a kezét a vegyészmérnök. A gúnyolódás az éppen nem segít.

Igen, Kárász úr, tette hozzá a fogorvos, ha mind halljuk azt az éneket, ráadásul folytonosan, akkor tévedés itt nem lehet.

Azon a hétvégén, pontosabban vasárnap délelőtt, egy egész szombatnyi elviselhetetlen hallgatás után a lakók, (a vegyész, a fogorvos és Dukai a földszint kettőből) bekopogtak Kárászékhoz.

Kárászné nyitott ajtót. Na, mi hírt hoznak a három királyok?, mosolygott, és betessékelte a zavartan toporgó férfiakat.

Nem azért jöttünk, bökte ki végül a fogorvos.

Hát még szép!, nevetett Kárászné. Még szép, hogy nem azért!

Az ének miatt, tette hozzá a vegyész. Azért az elviselhetetlen hangért.

Ó, igen, komolyodott el az asszony. Mondta a férjem. Csak ő most nincsen itthon. De ha akarják, akkor jöjjenek, az anyósom ott van, bent a szobájában, most is az ablak előtt.

A kertre néző szobácskában valóban ott ült az ablak előtt egy nő: apró, töpörödött asszony, fonnyadt arca mint valami gyümölcs összeszáradt bőre, ezüstszín haja ökölnyi szorosra fonva a tarkóján. Hátradőlt a fotelban, a vállát földig lelógó, nehéz, fekete kendő borította be.

Elnézést, mondta a fogorvos, ők itt a házban laknak, s talán nem a vasárnap délelőtt a legalkalmasabb, viszont az emberi tűrésnek is vannak határai, ugye, ezért jöttek most ide, amiatt az elviselhetetlen, folyamatos énekhang miatt.

Ének?, kérdezte halkan az asszony. Rekedtes és gyenge volt a hangja, mint amikor száraz levélcsomót kavar fel a szél. Azt mondják, énekhang?

Tudja, a szabályok, magyarázta Takáts.

Egész nap, hajolt le hozzá Dukai.

Én egész nap itt ülök az ablak előtt, mondta az asszony. Egész nap. Látják? Azt az almafát nézem a kerítés előtt. Szárazak már az ágai, és lehullottak a levelek. Amikor idejöttem, még zöld volt minden. Illetve itt-ott még maradt egy-egy levél, ki tudja miért, s azok most ott fenn, a fán várják a havat. Összepöndörödve, de még az ágon.

Az a fa, ott hátul?, kérdezte a vegyész.

Igen, az. És látják? Azon a kilógó ágon még maradt egy alma is. Biztosan megfeketedett a szára, de a héja piros. Valamiért nem esett le a fűbe, ott lóg, s az ide járó madarak kicsipkedték. Csontsárga a húsa, egészen sokat kikapkodtak belőle már. Látják? Meddig tarthatja még az a fekete szár? Ahogy egyre töpörödöttebb és szárazabb. Mert amikor egy cinke vagy veréb rászáll, akkor a madár súlya is húzza azt almát lefelé, a földre. Viszont minnél többet kicsipeget belőle, annál könnyebb lesz a csutka, ami a faágon marad. Hát persze. Fogy és egyre kevesebb, tehát könnyebben maradhat. Viszont ha a cinke nem csipegetne belőle, akkor a cinke lenne könnyebb, s amikor rászáll, kevésbé húzná le a földnek az almát. És ha már nem lógna ott az az alma, talán a cinke maradna éhen, ő zuhanna le a földre, a száraz levelek közé. Látják, ugye? A cinke folyton vissza-és visszarepül, az alma egyre fogy, s nem tartja más, csak az egyre gyengébb, megfeketedett szál. Látják, ugye?

Látjuk, bólintott a fogorvos.

Meddig maradhat?, emelte fel az asszony a kezét.

Ezt nézi?, kérdezte Dukai. Egész nap?

A másodikon lakó Takáts nem is mondott semmit, szótlanul lehajolt, és megigazította a földre csúszott, nehéz, fekete kendőt.
December harmadik hetére lehullott már az azévi első hó, lehullottak a maradék levelek is
Karácsony előtt a földszinten lakó Kárász egy gyászkeretes értesítést tűzött ki a bejárati kapu mellé.

Fehér és néma volt a kert, sűrű, átláthatalan köd feküdt a fákra, kitágult és messzire tűnt a kerítés, az összesűrűsödött levegőben elvesztek a madarak, állt az idő, s nem, nem hallatszott benne semmi sem.