Kőrösi Zoltán
Önéletrajz
Alulírott
Kőrösi Zoltán 1962. március 14-én születtem Budapesten. Iskoláimat Marcaliban,
Székesfehérvárott, Debrecenben és Budapesten végeztem, Székesfehérváron, a Teleki
Blanka gimnázium angol tagozatán érettségiztem, és a budapesti ELTE
Bölcsészettudományi Karán magyar-történelem szakon diplomáztam 1987-ben.
1989-ben Lisszabonban, Portugáliában éltem.1990 óta a Magyar Rádióban dolgozom,
1995-től a Magyar Rádió Irodalmi szerkesztőségének vezetője vagyok.1998 óta tagja
vagyok a MEDIAWAWE- Fényíró fesztivál nemzetközi zsűrijének, illetve 1999 óta a
Magyar Mozgókép Közalapítvány Játékfilmes szakkuratóriumának.
Kezdetben -az egyetem utolsó éveitől - kritikákat, esszéket publikáltam, első
napvilágot látott novellámmal 1992-ben megnyertem a Magyar Napló c. iroDALMI hetilap
Örkény István-novellapályázatát.
Ugyanebben az évben jelent meg első kötetem, a beszélgetéseket tartalmazó
Felrombolás c. kötet.
1993-ban látott napvilágot A testtől való szabadulás útja c. novelláskönyvem
(Pesti Szalon kiadó.)
1994-ben díjat nyertem a 2000 c. folyóirat jubileumi novellapályázatán, és 1995-ben
megnyertem az Élet és Irodalom c. lap novellaversenyét is.
Munkáim során Móricz-, Nemzeti Kulturális Alap-, Eötvös- és Soros- ösztöndíjban
részesültem.
1996-ban jelentettem meg első regényem, A tárt szárnyú lepke c. művet ( Jelenkor
Kiadó).
1997-ben Romkert címmel látott napvilágot második regényem (Jelenkor kiadó).
1998-ban adta ki Történetek a csodálatos csecsemők életéből (útiregény) c.
kötetemet a Kijárat kiadó, a könyv fényképeit készítette: Czabán György.
1999-ben jelent meg a Hentesek kézikönyve c. novellagyűjteményem a Palatinus kiadó
gondozásában.
2000-ben látott napvilágot az Orrocskák (nagy-budapesti-szerelmes-regény) c. regényem
a Palatinus kiadónál.
Több filmforgatókönyvet írtam, ezek közül A kis utazás c. film a 2000.évi Magyar
Filmszemlén elnyerte a Közönség díját.
Budapesten élek, nős vagyok, egy gyermekem van.
Kőrösi Zoltán
Üveg eső
Ahogy mondják, abban az évben korán
jött és hosszú volt az ősz, hamar és váratlanul esteledett, és hajnalonta a foltos
aszfaltból ködök feküdtek a házak közé. A felhők eltorlaszolták az eget, nehezen
tört át közöttük valami fény, a derengésben lomhán megbillentek a falak. Ősz
volt: észrevétlen folyt el az idő, a játszótér vassisakos mászókája fölött a
tegnapi, tegnapelőtti pára gomolygott. Ha szemerkélt az eső, kifényesedett az
aszfalt, aszfalt, aztán csak a szél fújt, rázkódtak a fák, de a köd nem tudott
feloszlani.
És hogy az a férfi, aki itt, ebben a
házban, a harmadik emeleten lakott, a szobája ablakából látta mindezt. Pontosabban az
a férfi a szobája ablakából akár mindent, de mindent láthatott, ami ezen a téren
történt, ha mást nem, hát a ködfoszlányok gomolygását, mert hiszen reggel is,
mielőtt elment volna az óbudai bútorgyárba, ahol több, mint húsz éve
gépbeállítóként dolgozott, s délutántól, amikor hazajött, a villamostól
gyalogolva bement a sarki boltba,
Jó napot, Jó napot,
kenyeret vett, felvágottakat, tejet,
savanyúságot, olykor sört is, afféle ételeket, amiket az egyedül élő férfiak
visznek haza, a házban, a liftnél köszönt, ha köszöntek neki, válaszolt, ha
válaszoltak neki,
Ejnye, ez a lépcsőház már megint,
Parancsol, Ugyan, csak bosszankodom, Úgy érti, a kosz miatt, Hát persze, mégse szokhat
hozzá az ember, nem igaz, gondolja el, ha maguknál, a bútorgyárban se takarítanának,
mi volna akkor, De, de, nagyon igaz, Hallotta, hosszú lesz az idei ősz, Az ősz mindig
hosszúnak tűnik, Ez is igaz, de milyen kár, hogy már most ilyen hideg van, Kár vagy
nem kár, ezen változtatni úgyse tudunk, Nem, ebben megint csak igaza van, nézte tegnap
a tévét, Hát, nemigen, Éppen egy olyan országról volt műsor, ahol mindig hideg van,
Érdekes, Igen, nagyon is érdekes volt, nem is az, hogy milyen ott élni, hanem amit
arról mondtak, hogy miket képzelnek arrafelé az emberek, Miért, ki tudja azt, hogy
miket képzelnek, Hogy érti ezt, Sehogy, Arról beszéltek, hogy ott, abban a
hidegségben az erdőben lakó emberek szerint a kövekből, sziklákból, a fák
tövéből éjszakánként ködös, testetlen alakok bújnak elő, földszaguk van, és
angyaloknak hívják őket, mégis retteg bárki, ha szembetalálkozik velük, Értem, én
meg éppen megérkeztem, ez a harmadik, A viszontlátásra, Tessék, Mondom a
viszontlátásra, Igen, a viszontlátásra, aztán a lakásába érve kipakolt, ment a
szobaablakához, szóval hogy délutántól sötétedésig ott ült, villanyt se
gyújtott, a háta mögött kéken villogott a televízió, ő meg bámult lefelé.
Olyan volt a tér onnan fentről, a
harmadikról, mintha egy nagy falapra festett képet nézegetne az ember, némelyik fa
már teljesen kopár, egyik-másik pedig még őrizte a leveleit: néha egy-egy
varjúcsapat ült az ágak hegyére, vagy leereszkedtek a murvára és félrehajtott
fejjel keresgéltek a fehérre fagyott kutyapiszkok, töppedt levélcsomók között. Egy
nagy falap, díszítésekkel és furatokkal, s közben a házak mögött zúg a város,
rosszul beállított motor. (Devecseri Tamás, ez a név állt a férfi ajtajára írva,
harmadik emelet 1.)
A férfi konyhaablaka a ház belső
udvarára nyílt, ezért aztán rendszerint a szobaablak párkányára rakta ki az
ennivalóját, addig is nézelődhetett, a fémfülű fatálcát hozta be, vagy csak egy
konyharuhát terített a térdére, a karfás fotelt betolta egészen a konvektor és a
virágok közé. Három virágja volt a lakásban; két fás szárú, hosszúkás, hegyes
levelű virág, a nevét se tudta, és egy hibiszkusz, ami éjszakánként halk
percenéssel dobott le magáról egy-egy megsárgult levelet. Régebben a
villamosmegálló melletti virágboltból a férfi hozott ide más virágokat is, de azok
hamar elszáradtak; összeestek és elfonnyadtak, mintha vissza akarnának húzódni a
cserepükbe, nem használt nekik semmiféle öntözés. Ez a három virág viszont
megmaradt, igaz, növekedni nem nagyon akartak, de elpusztulni sem.
A férfi mindig lassan, nagyon lassan
evett. És vigyázott, hogy a morzsák a tálcán, a konyharuhán maradjanak, nem csak a
takarítás miatt; kicsi kupacot gyűjtött a maradékokból: kenyérmorzsa, zsemlehéj,
uborkacsutka, parizerdarab, mielőtt felállt volna, valamelyik virág tövébe szórta,
meg is öntözte, nézte, amit ő hagyott, hogyan eszi meg a föld.
Reggelente, mielőtt a munkába indult,
homlokát a hűvös csempének támasztva hosszan vizelt, állt a vécékagyló fölött,
érezte a vizelete kávéillatát.
Az első váratlan növénykék november
elején bújtak ki a hibiszkusz töve mellől. Két napra rá a másik cserepekben is
megjelentek, apró, csipkés levelű, haloványzöld virágok, leginkább a csalánhoz
hasonlítottak, nem mintha a férfi értett volna hozzá, inkább csak az emlékei
szerint. Illetve a hibiszkusz tövében egy fűszerű, vékonyka növény is növekedni
kezdett, ám aztán ez elszáradt, úgy barnállt a virág alatt, mint a kihullott haj,
míg végre a földbe mosta a víz. Viszont a csipkés levelűek alaposan megkapaszkodtak,
hosszú, hajlékony szárat hajtottak, kúszni kezdtek az ablak felé. November végére
már teljes egymásba gabalyodtak: erősebbek és vastagabbak lettek, a leveleik akár
egy-egy gyerektenyér, fölértek a kilincsig és megkapaszkodtak benne, zölden derengett
át rajtuk a fény.
November utolsó hetében szombat volt,
kora reggel, az apró szemű, sűrű eső úgy ragadt a téren átsiető járókelőkre,
úgy tapadt meg a háztetőkön, autókon, ágakon, mint a hirtelen kihűlt folyékony
üveg.
Vasárnap már látszott, hogy a csipkés
levelű növények nem hogy nem nőnek tovább, de a háromból kettő barnulni kezdett. A
férfi leszaladt; még éppen nyitva találta a virágboltot, cigaretta formájú
táprudakat vásárolt, azt dugdosta a megsötétedett szárak köré. Visszafelé a
sörbárban unikumot ivott: üres volt már a kicsi pohár, de mintha még várna valamit,
hátraszegett fejjel tartotta a szája fölé.
December második hetében egyedül a
hibiszkusz mellől kibújt növény élt csupán. Igaz, megkeményedett és elszáradt a
szára, de a levelei még ugyanúgy zöldelltek az ablak előtt, mintha mi sem történt
volna. A férfi most azt csinálta, amit már hetek óta nem: ölében a konyharuhával
lassan, óvatosan evett, a morzsákat, az uborkacsutkát, a parizerdarabot
összegyűjtötte, kis kupacba söpörgette, majd odaadta mindet az utolsó életben
maradt csipkés levelűnek. Kevéske sört is öntött rá, nézte, amit ő hagyott,
hogyan eszi meg a növény.
Karácsony előtt két nappal beállt a
fagy.
Jó napot, Devecseri úr, most jön haza,
Igen, ma volt az utolsó munkanapom, Mit szól ehhez a hideghez, Mit szólhatnék, nem
tudom, Hagyja csak, nálam van kapukulcs, Akkor köszönöm, Tudja, Devecseri úr, én
csak annak örülök, hogy az ember legalább várhatja a tavaszt, Mire gondol, Hogy majd
mindez itt, körülöttünk, itt a téren, majd ez mind újraéled, Gondolja, Hát persze,
ez a dolgok rendje, Így mondják legalábbis, No, de legalább fehér ünnepünk legyen,
Nekem meg már megjött a liftem, megyek is, Viszontlátásra, Devecseri úr,
Viszontlátásra magának is.
Az összepöndörödött, kiszáradt, barna
levelek úgy hevertek az ablakpárkányon, mint a levágott körömdarabok. Az utolsó
növényke letörött szára a fotel lábánál, a konvektor mellett hevert.
Másnap reggel engedett a fagy,
fellélegzett a város. A téren sirályok víjjogtak, a Dunáról jöttek be, szürke
tollak, le-lecsaptak a kukák közé.
Délután, amikor már csend volt, úgy
mondják, döndült a ház kapuja, mély hangon szólt, akár valami hatalmas dob, s akik
kinéztek a térre, azt látták, hogy az a férfi, a harmadik emeletről, ott áll a
kopár fák alatt, a lehelete, akár a köd, tegnapi, tegnapelőtti gomolyagok, a kezében
kockás konyharuha, azt rázogatta, s a kezével körbe-körbe intett, mint aki vetni
akar, de hogy mit szórt volna szét, nem látta olyan messziről senki sem.
Engedett a fagy, s mielőtt még megjött
volna az alkony, halk roppanással szétcsúsztak a felhők, és hullani kezdett a hó.
Sokan még akkor is látni vélték: ott
állt a fák között az a férfi, és a kezéből, ahogy az a kockás konyharuha
lobogott, észrevétlen folyt el az idő.
