JAVIER MARÍAS

HOLNAP A CSATÁBAN GONDOLJ RÁM

 

Egy furcsa, váratlan haláleset történetét és következményeit meséli el Javier Marías ebben a regényében, melynek bűntelenül bűnös narrátora rögeszmés makacssággal értelmezi saját – és mások – szavait, cselekedeteit. Victor Francés első éjszakájára készül új barátnőjével, Mariával, akinek férje Londonba utazott. A hosszúra nyúló este azonban még a szerelmes együttlét előtt váratlan véget ér Maria hirtelen rosszullétével és halálával. Victor, aki egyébként forgatókönyvíró – s amellett híres emberek beszédeit írja „négerként” -- magára hagyja a holttestet és a nő alvó gyermekét a lakásban, de a titka – és a bűne – nem hagyja nyugodni. Elmegy a temetésre, egy közeli sírkő mellől figyeli a gyászolókat, majd össze is ismerkedik Maria özvegyével és apjával, aki, udvari ember lévén, munkát szerez neki: a király egyik beszédét kell megírnia (akit egy felejthetetlenül ironikus jelenetben személyesen is megismerhetünk). Victor végül megvallja titkát -- először Maria húgának, majd a férjének is --, hogy megismerhessen egy hasonlóan borzongató titkot, a megözvegyült férj bizarr londoni történetét. Marías, akit a magyar olvasók A szívem fehér című regénye alapján ismerhetnek már, ismét ragyogóan ötvözi az izgalmas cselekményt és a madridi élet színes ábrázolását az élet eseményeit -- és tragédiáit -- fáradhatatlanul értelmező, elemző, meghamisító, elfojtó, elfeledő és fölidéző, hol ostobán tévelygő, hol élesen a lényegre tapintó tudat folyamatainak aprólékos leírásával.

Az itt közölt részlet Victor Francés, a „néger” beszédíró és a király találkozását meséli el.

 

Korábban érkeztünk Téllez láthatóan szolgálati kocsijával, s az Egyetlen rangjához és foglalkozásához illően megvárakoztatott bennünket, gondolom, mindennapos elfoglaltságait is késéssel intézheti, s amikor már túl nagy a késés, az utolsó pillanatban valamit lemond, ezzel egyszeriben megint helyreáll a pontos menetrend, engem megőrjítene ez a folytonos csúszás, meg a módszer is kockázatos, amivel igyekszik behozni, olyan lehet, mint egy átok, s most tudtam, hogy bár még a nap elején járunk, könnyen megeshet, hogy mi leszünk azok, akiket töröl, kimenti magát, aztán hátra arc, az udvaronc meg a néger úgyis mindig ráér. A kissé hűvös szalonban, ahol várakoztunk, Téllez kihasználta az időt, még egyszer a számba rágta, amire már útközben is felhívta a figyelmemet, vagyis hogy soha ne szóljak közbe, de azt se hagyjam, hogy hallgatásba fulladjon a beszélgetés, meg hogy csak akkor beszéljek, ha közvetlenül nekem szól a kérdés, vagy ha a véleményemre kíváncsiak, s hogy mellőzzem a heves gesztikulálást, ne emeljem föl hirtelen a hangom, mivel ezzel megharagítom és összezavarom az Egyetlent (így mondta, „megharagítom”, tényleg úgy hangzott, mint amit nem ildomos tennem), aztán hogy hogyan kell megszólítanom, hogyan kell a személyéről beszélnem, hogyan kell elköszönnöm, hogy addig nem szabad leülnöm, amíg hellyel nem kínál, s a világért sem szabad fölállnom, amíg ő nem teszi, egész úton úgy éreztem magam, mint az általános iskolában vagy elsőáldozás előtt, nem csupán az intelmek miatt, hanem az öreg Téllez hanghordozása miatt is, meg ahogy rám zúdította őket, volt benne leereszkedés, szemrehányás, fennköltség és alázat vegyesen (az elégedetlen, kishitű alattvaló), most már biztos voltam benne, hogy valóságos szakértő a gyászjelentések megszövegezésében. Ahogy meglátott a lépcsőházban, alaposan szemügyre vett a kocsiból, mintha a külsőmön múlna, hogy beszállhatok-e hozzá vagy sem (a hátsó ajtó nyitva volt, májfoltos kezével tartotta, vizslató, nagy arca lefittyedt, gyanakvóan felvont szemöldökével úgy nézett ki, mint a hegyimanó, én meg úgy éreztem magam, mint a kurva, akit tetőtől talpig fölmér a kliens, mielőtt megalázóan intene a fejével, s ez a mozdulat azt jelentené: „Befelé”); s miután magamban meggyőződtem róla, hogy Ruibérriz nyilván megnyugtatta, velem nyert ügye lesz, tett egy apró, sürgető mozdulatot botjának nem túl feltűnő fogantyújával, s amikor végre beszálltam a kocsiba, kicsit elbarikádozta magát vele, az idősek mindig attól félnek, hogy az ember lerohanja őket. Várakozás közben is a botjával játszadozott, hol keresztbe tette a térdén, mint az életlen kardot, hol meg a lába közé fogva, végénél a földre szúrva forgatta, mint az összecsukott körzőt. Nem egyedül voltunk: amióta az utcai ruhát viselő kamarás vagy udvarmester, lett légyen volt bárki, átkísért bennünket a szalonba (az ellenőrzést követően), ott ült mozdulatlanul egy királyi szolga vagy mindenes (régimódi jelmezt viselt, számomra meghatározhatatlan korból valót: dinnyezöld libéria, lábszárig érő szűk fekete térdnadrág, fehér harisnya és lakkcipő volt rajta, paróka azért nem), kimondottan öreg volt, még Téllez is gyereknek látszott mellette. Téllez úgy üdvözölte: „Szervusz, Segarra”, ő pedig örömmel viszonozta a köszönését: „Jó napot, Tello úr” -- bizonyára régmúlt, nem igazán jóemlékű idők óta ismerték egymást. Az öregember haja nagyon fehér volt, előre fésülte, mint a római császárok, nem túl katonás vigyázzban állt a használaton kívülinek látszó kandalló mellett, mely fölött hatalmas, homályos tükör lógott; testhelyzetén alig változtatott, csak mikor néha egyik lábáról a másikra állt, vagy fehérkesztyűs kezével levett néha egy-egy szöszt vagy bolyhot a másik kesztyűjéről, mely ezután óhatatlanul átkerült az előbbire (fehér volt, mint a harisnyája, az pedig az ápolónők bolyhos harisnyájára emlékeztetett); s bár néhány másodperc múltán aggódni kezdtem az egyensúlya meg az állóképessége miatt, azt azért feltételeztem, hogy ennyi év alatt csak hozzászokott az álláshoz, neki már ez a természetes testhelyzet, nem is érzi a fáradtságot (egyébként meg tartott ott egy udvari kisszéket, nyilván azon ült, amikor nem látta senki). Tőlünk távolabb, az egyik sarokban még egy korosodó festő is várakozott, palettával a kezében, előtte -- nekünk pedig háttal -- tekintélyes méretű vászon állt, túl kicsi volt hozzá a festőállvány, az ember attól félt, hogy felborul: ügyet sem vetett ránk, nem is köszönt, egy szót sem szólt, nagyon belemélyedt még befejezetlen munkájába, valószínűleg erősen összpontosított, hogy a lehető legjobban kihasználhassa a küszöbön álló pillanatot, mikor lőtávon belül lesz a modell. Sipkát nem viselt, volt viszont rajta egy sötétkék galléros festőköpeny vagy carrick. A paletta kicsit táncolt a kezében, az ecset sem kevésbé, mikor húzott egy-egy vonást (emlékezetből tehette), a csuklóját nem igazán éreztem biztosnak.

Téllez néha odanézett, kedvetlenül, mintha bosszantaná, néhány perc elteltével oda is szólt neki, miközben a zakója zsebéből előhalászott pipáját forgatta:

-- Maestro, nem zavarja, ha rágyújtok? -- Eszébe se jutott, hogy engem megkérdezzen vagy Segarrát, az inast.

A festő válaszra se méltatta, úgyhogy Téllez még megvetőbben legyintett („Vigyen el az ördög” -- nagyjából ennyit tett), aztán nekilátott. Pár szál dohány leesett a földre, ahogy belemerítette a a pipát, utána a mutatóujjával megtömködte. „El fog szívni egy pipát – gondoltam --, ez beletelik egy kis időbe, hacsak nem olyan bizalmas a viszony, hogy Solus érkezése után sem fogja eloltani.” Én viszont nem mertem rágyújtani. A középkori maskarába bújtatott vénséges vén libériás odajött tétován egy súlyos, cirádás hamutartóval, melyet a haszontalan kandalló párkányáról vett el.

-- Parancsoljon, uram, szolgálatára -- mondta, s mint a lassított filmfelvétel, akkurátusan odahelyezte a mellettünk lévő kisasztalra, óvatosan, nehogy rosszul mérje föl a távolságot, s leejtse a semmibe.

-- Mi a helyzet, Segarra? -- kérdezte az alkalmat megragadva Téllez.

-- Nem tudom, Tello úr. Amikor maguk megérkeztek, még mindig a gabonapelyhét fletcherözte.

-- Hogy mit csinált? -- kérdezte meghökkent ábrázattal Téllez (még több dohány a földre hullott), pedig Segarra teljes természetesességgel és bizalommal közölte a dolgot. Ez lehetett a bizalmas vagy inkább jelentéktelen látogatók számára kijelölt szalon (hisz végső soron mi is csak a kiszolgáló személyzethez tartoztunk), biztosan itt várakoztatta őket, mint rocksztár az újságírókat.

Segarra, a teremnagy vagy udvarmester (nem igazán vagyok jártas az efféle címekben), boldognak látszott, hogy felcsigázta a kedélyeket, s hogy hasznos és különleges információval is szolgált egyszersmind. Pillantása derűs, eleven volt, mint aki már rengeteg szokatlan, számára érthetetlen dolgot látott életében, ezért képes még mindig lelkesedni, ujjongani és csodálkozni, és a kíváncsisága olthatatlan is egyben.

-- ”Fletcherözte”, uram -- ismételte el, s most idézőjelben mondta, föl is emelte hozzá a kesztyűs ujját. -- Ez egy ősrégi rágási módszer, nagyon egészséges, a szilárd táplálék folyékonnyá változik, egy bizonyos Fletcher találta föl, innen az elnevezés, egyre többen kezdik újra fölfedezni. Kicsit fájdalmas a fogínynek, és elég hosszadalmas. Ő is csak reggel alkalmazza, mikor gabonapelyhet meg buggyantott tojást eszik.

Téllez egy pillanatra megint az udvari festő felé fordult, hogy hegyezi-e a fülét, ám a köpönyeges férfi most nagyon el volt foglalva (nem volt elég hosszú a karja), a nekünk háttal álló ingatag vásznat próbálta egyenesbe hozni az állványán. Már ott tartottam, hogy szívesen vetnék rá egy pillantást.

-- Csak nem azt akarja mondani, hogy az állkapocs alakítja át folyadékká a táplálékot? -- fordult Téllez Segarra felé, ahogy hüvelykujjával tömködte a pipából kiálló dohányt. Én azt mondtam volna rá, túl erősen illatosították whiskyvel és talán pikáns fűszerekkel, afféle nőies holland termék.

-- Pontosan, uram, és így vélhetőleg sokkal egészségesebb, mint mechanikus eljárással. Anatómiai cseppfolyósítás az eljárás neve, hallottam, mikor mondták, az előbbieket szintén. -- Az inas mentegetőzött, amiért akaratlanul is új ismerethez jutott.

-- Igen -- felelte Téllez. -- És mit szólna hozzá, ha maga most megnézné, hol tart ez a fletcherizálás? Nem mintha nagyon sietnénk, de mégis, csak hogy legyen valami fogalmunk róla.

-- Hogyne, Tello úr, természetesen, szolgálatára. Azonnal megyek, hátha megtudok valamit.

Végtelenül lassan (de nem annyira, mint amikor majdnem kiesett a kezéből a súlyos hamutartó) Segarra, a lakáj elindult a hűvöskés szalonból nyíló három ajtó egyike felé (ahogy ott ült az ember, egyre hidegebbnek érezte), természetesen nem afelé, amelyiken bejöttünk, hanem a hozzá közelebb eső, tétlenségre ítélt kandalló másik oldalán nyíló felé. (Mindössze egyetlen oldalról nem nyílt ajtó, onnan nyílt viszont egy hosszúkás, négyszögletes ablak, kiváló fényforrás, mondjuk, festéshez.) Nem akarok tiszteletlen lenni, nem is állítok vagy sugalmazok semmit, de annyi biztos, hogy a hosszú másodpercek alatt, amíg a lassú Segarra nyitva hagyta ezt az ajtót, a szomszédos helyiségből az asztalifoci semmi egyébbel össze nem téveszthető zaját hallottam. Téllez viszont nem figyelt föl rá, bár bizonyos neszekre talán érzéketlen a hallása, vagy ez éppen nem hangzott ismerősen neki, mert olyan külvárosias. A festő viszont meghallotta, kiegyenesedett, kétszer is arra fordította a fejét, mint a madár, ám abban a pillanatban rájött, hogy nem kell foglalkoznia vele (semmi köze hozzá), s megint a palettáját igazgatta, mert a legapróbb hirtelen mozdulatra megremegett a kezében. Mintha őróla készülne az a portré.

Téllez nem mutatott irántam különösebb érdeklődést, türelmetlennek sem látszott. Valószínű, neki elég volt, hogy szolgálatot tehet, hogy idehozott, hogy fölfedi kilétemet, mégis ki az, akit beajánl, s aztán megkapja érte a gratulációt, hogyha megfelel, ha beválik a későbbiekben, semmi több, vagy talán mindössze annyi, hogy teljes bizonytalanságban ugyan, de ott töltheti a a délelőttöt palotában. Miközben a gyufájával meggyújtotta a pipát, figyelt engem a szeme sarkából, mint aki csak arról akar megbizonyosodni, hogy nem szabadultam-e meg a nyakkendőmtől, hogy nem piszkoltam-e össze a nadrágomat a várakozás alatt, ez az érzésem támadt (tényleg, előrehajolt, úgy vizsgálgatta a cipőmet, enyhén rosszalló pillantással). Én nagy gondot fordítottam a megjelenésemre, talán túlságosan is rendezett voltam, mint akit skatulyából húztak elő.

Jó néhány percnyi illatozó (még inkább parázsló) pipázást követően előbukkant a római frizurás Segarra, kicsit kócosnak láttam, mint akit odaföntről tréfás kéz borzolt össze, és most, ahogy megint kinyílt, s nem túl hamar ismét becsukódott az ajtó, kétség nem fér hozzá, flipper hangját hallottam, kamaszkorom óta ismerem, már nem sok ilyen maradt, tehát nem számít szokványos hangnak, de mélyen belém rögződött, nekem ezért felismerhetőbb, mint azoké, amilyeneket még lehet hallani, most már mindnek más a hangja. Hallottam, ahogy szédületesen száguld a golyó, jó sok pontot kaphatott a játékos, bíztam benne, hogy nem kap a géptől szabad játékot. Segarra, a titoknok nem az ajtóból adta át üzenetét, pedig megspórolhatott volna magának egy kört, hanem nagyon lassan közelített, eljött egészen odáig, ahol mi ültünk -- ettől fölébredt bennünk a remény, de a félelem is, hogy sohasem ér oda --, addig meg sem szólalt, amíg egészen oda nem ért:

-- A folyamat, melyről az imént beszéltem, sikeresen véget ért, ne aggódjék, Tello úr -- közölte. -- Néhány szakszervezeti vezetőt kellett fogadnia, de már elmenni készülnek, úgyhogy hamarosan itt lesz.

És tényleg, Segarra be sem tudta fejezni a mondókáját, máris nyílt a harmadik ajtó, és megjelent a Magányos, gyors, öles léptekkel jött, a nyomában egy hölggyel, aki igyekezett nem lemaradni, rövid, szűk szoknyája miatt futólépésben kellett haladnia kifelé tartott lábfejjel, magas sarkú cipőjével végigkaristolta az apró kis márvány- vagy műmárvány kockákkal berakott, fából (talán igen nemes fából) készült padlót. Én azonnal fölálltam, sokkal gyorsabban, mint a testes Téllez, akinek (ebben a pillantban vettem észre) megint kioldódott a cipőfűzője, s most nem volt itt a lánya, hogy bekösse neki. A festő már amúgy is állt, de amint észrevette, hogy belépett a Farkas, magasba lendítette a kezét, mint a hisztérikus csitri, mikor beront a színpadra a nagy kedvence (vagy talán -- így férfiasabb -- úgy nézett ki, mint a szőnyeg sarkán várakozó állásba helyezkedő birkózó), s ettől méginkább áradt belőle a művészi hevület. Én üdvözöltem elsőként Solust, ezért elmotyogtam neki az álnevemet is (alig mozgó szájjal, ügyetlenül hozzátettem: „szolgálatára”), nem tudtam utánozni Téllezt, ahogy megbeszéltük, és persze a meghajlásról is elfeledkeztem, pedig nyomatékosan kért rá; ő meg ahogy fölállt, egyből meghajolt, amennyire tekintélyes mellkasa engedte, s nagy tisztelettel két kézzel megfogta Only the Lonely egyik kezét, pedig a jobb kezében ott volt az égő pipa, majdnem meg is égette vele. Biztosan nem lett volna túlzottan nagy jelentősége, mert az első, amire fölfigyeltem, a ragtapasz volt Only You mindkét mutatóujján, tehát mindössze egy égéstől származó hólyag törte volna meg a szimmetriát. Az érzelemkitörés majdnem átragadt Segarrára is, akit útközben értek, amint szokásos bénultságával épp megkezdte a visszavonulást. Az Egyetlen a jobbomon foglalt helyet, ott volt egy szabad fotel, a szűkre préselt hölgy szintén a jobbomon, kettőnk között, de ugyanazon a díványon, amelyiken én ültem (jegyzetfüzet, ceruza, Texas márkájú zsebszámológép volt nála, a blézere zsebéből telefon kandikált ki); Téllez némi imbolygást követően visszazöttyent a fotelba, melyet már előzőleg választott magának, velem szemben, szinte háttal a festőnek, akit a Páratlan messziről üdvözölt egy kézmozdulattal, s csak úgy mellesleg odavetette neki: „Mi a helyzet, Segurola?” -- de meg sem várta a válaszát: valószínűleg mindennap látja, biztos az idegeire megy már, és igyekszik távol tartani magától. Solus hosszú, vékony lábát azonnal keresztbe tette, ahogy leült, teljesen fesztelenül (a kisasszony is rögtön, mintha utánozná, harisnyáján fölszaladt a szem, ettől kicsit ledérnek tűnt, biztosan a szakszervezeti vezetőkkel folytatott huzavona során szerezte, vagy az írógéppel akaszkodott össze); az én ízlésem szerint túlságosan vékony zoknit viselt, az ilyenben kilátszik az ember lábszárszőrzete; egyébként úgy volt öltözve, mint bármelyik férfi, combmagasságban kissé gyűrött volt a nadrágja.

-- Vigyázz, Juanito – figyelmeztette Téllezt --, kioldódott a cipőfűződ. -- És beragasztott ujjával rábökött Téllez cipőjére.

Téllez odapillantott döbbenten, függőleges tartásban -- arca megint úgy nézett ki, mint a vízköpő figurája --, utána lemondóan, mint aki megoldhatatlan problémával találja szemben magát. A pipáját rágta.

-- Majd megkötöm, hogyha fölállok; amíg ülök, nem kell tartanom tőle, hogy rálépek.

A Magányos ekkor odahajolt hozzá, valamit pusmogtak --Téllez egész felsőtestével a fotel karfájára dőlt, már attól tartottam, összeroppan a súlya alatt --, de nem suttogott elég halkan, vagy túl kicsi volt a távolság, hogy ne halljam.

-- Mondd csak, ki ez? -- kérdezte tőle, szemöldökét finoman felém rándítva, s két ujját nyugtalanul táncoltatva a levegőben. -- Elfelejtettem, ma miért jöttél.

-- Ruibérriz de Torres: az új beszéd -- dörmögte a keresztapa, miközben még erősebben ráharapott a pipájára (valójában tehát a foga között beszélt).

-- Ó, igen, az a Ruibérriz de Torres -- mondta a Farkas immár megnyugodva, fennhangon, és felém fordult: -- Majd elválik, mit hozol össze nekem, nem árt, ha odafigyelsz.

Hanghordozását nem találtam fenyegetőnek, inkább tréfába hajló volt. Only the Lonely előjoga, hogy aki a színe elé kerül, mindenkit letegez, még ha nem ismeri, akkor is, korra, társadalmi helyzetre vagy címre, beosztásra, nemre való tekintet nélkül. Az az igazság, hogy a gyakorlatban ez elég csúnyán veszi ki magát, az ő helyében én lemondanék erről a kiváltságomról. Én eldöntöttem, hogy magázom, és „úr”-ként emlegetem, hogyha hozzá szólok vagy róla beszélek, igen, azazhogy „az úr” lesz, a második esetben. Ezt elég tiszteletteljesnek találtam, gondolván, hogy így nem is fogok belezavarodni, az meg nem számított, hogy utána Téllez esetleg összeszid érte.

-- A legnagyobb odaadással, uram -- mondtam neki. -- Szó szerint követni fogom az utasításokat, melyeket adni méltóztatik. Az Ön kívánsága parancs. -- Úgy éreztem, az első mondatok meglehetősen nyugodtra, összeszedettre sikeredtek, bár Solus nem látszott fellengzősnek, különösebben szertartásosnak sem. Arra gondoltam, talán az utolsó mondatot kihagyhattam volna, sértette a fülemet az az „Ön”, és az egész túlzottan lényegretörő volt.

Only You kiegyenesedett (oldalra görnyedve maradt, miután udvaroncával pusmogott), mintha végre arra figyelne, amiért valójában jöttünk. Kezét összekulcsolta keresztbe vetett térdén (bőven átérte, jó hosszú a karja), aztán tűnődve, de jószándékúan azt mondta:

-- Ide hallgass, Ruibérriz, térjünk a lényegre: az az igazság, elegem van már belőle, hogy húsz év után sem ismer engem senki. Nem mintha azt hinném, hogy az emberek elolvassák a beszédeimet vagy túlzottan nagy figyelmet szentelnének nekik, de valahol el kell kezdeni, nincs túl sok lehetőségem rá, hogy megismerjenek, ha csak nem akarom kinevettetni magam, mert a legtöbb számomra tilos. Az biztos, hogy amit már egy csomó idő óta szajkózok, azt senki nem képes bevenni, és ezért nem okolok senkit, én magam is elalszom a beszédeimen. -- Azt mondta: „egy csomó idő óta”, amit nem találtam túl emelkedettnek; a „bevenni” gondolom, még neki is torkán akadhatott. -- A kormány emberei mindig a legjobbat akarják, az írókról nem is beszélve. Nagyon is jót akarnak, biztos vagyok benne, valahányszor írnak nekem egy kis beszédet, jól teletűzdelik királyi méltósággal, vagy amiről ők azt gondolják, hogy királyhoz méltóan hangzik, olyanok, mint a birkák, megy egyik a másik után, mindegyik látni akarja az előző beszédet, mikor megkapja a megbízatást, és ettől az egész olyan lesz, mint a... hogy is van az a kifejezés, Juanito?

-- Ördögi kör? -- vágta rá Téllez.

-- Ugyan már, ezen nekem sem kellett volna gondolkodnom -- felelte az Egyetlen. -- Más. Ami önmaga körül forog, csak ismétli magát, mindig önmagába tér vissza.

-- Örök visszatérés? Iránytű? -- találgatott immár kétkedőn Téllez.

-- Tájoló? -- csatlakozott a kisasszony is az utolsó változathoz némi megalkuvással. Be sem mutatták. Kellemes lába volt, combja kövérkés, kifejezetten jól mutatott a felfutott harisnyában, tulajdonképpen nem is csoda, hogy szétrepedt rajta.

-- Nem, miket beszéltek, ehhez semmi köze. Másról van szó, olyan, hogy megteszünk egy teljes fordulatot, és megint ugyanoda érünk vissza, ahol voltunk.

Láttam, hogy Segurola, a festő ecsettel a kezében fölemeli karját, mint az eminens diák az iskolában, mikor jelentkezik, hogy tudja a választ. Tehát ezúttal hallgatózott, talán mert erősen, egyfolytában figyelte a Páratlant -- izzó pillantással --, remélhetőleg csak azért, hogy megfesse. Solus is látta, fölemelte az állát, úgy nézett felé, lenézőn és hitetlenkedve, mintha csak azt mondaná: „Nocsak, neked is kipattant az isteni szikra.”

-- A szerencse kereke? -- mondta töretlen önbizalommal Segurola, mint valami reneszánsz szellemiség.

A Magányos öklével a levegőbe csapott, mint aki ezt maga sem nézte volna ki a képzőművészből.

-- Hát persze, ez az, meg az orosz rulett, meg a szatellit, nézzenek oda -- csodálkozott. – Végső soron mindegy, az a lényeg, hogy rájöttem, nem ismerik az egyéniségemet, hogy milyen vagyok, és talán ennek így is kell lennie, amíg élek; ám amíg élek, egyre csak azon jár az eszem, ha ez így megy tovább, jelzők nélkül fogok bekerülni a történelembe, vagy ami még rosszabb, egyetlen jelzőm sem lesz, s ez majdnem olyan, mintha jellemem, világos és fölismerhető arculatom sem volna. Nem szeretném, ha olyan mondatokkal emlékeznének rám, hogy „Jó ember volt” vagy „Sokat tett az országért”, bár egyik sem hangzik rosszul, szó se róla, sokaknak még ez sem adatott meg, s én bízom benne, hogy fenntartom ezt a képet magamról, amíg eljön az utolsó órám. Csakhogy nekem nem elég, ha valamelyest javíthatok rajta, egyfolytában ezen töröm a fejem, nem tudom, mit tegyek, ennyi év után nem könnyű. Nem szeretném mai szóhasználattal élve bemártani az elődeimet, ám az sem kerüli el a figyelmemet, hogy mennyivel emlékezetesebbek közülük azok, akik sokat kételkedtek, vagy akik árulóvá lettek, akik gaztetteket követtek el vagy kegyetlenül viselkedtek; akiknek vad szeszélyeik voltak, vagy tivornyázó életmódot folytattak, a szívtelenek és a zsarnokok, a törvénytiprók, a botrányt botrányra halmozók és a nagyon szerencsétlenek, a háborodottak, de még a gyávák vagy a kékszakállok is. Egyszóval a legnagyobb szemétládák. -- Ezt a szót használta, de tulajdonképpen a szövegkörnyezetben nem hatott erősnek, még meggyőző is volt, retorikai szempontból. -- Minden országban ugyanez a helyzet, elég egy pillantást vetni bármelyiknek a történelmére: minél aljasabb valaki, annál feltűnőbb. Azt sem szeretném, hogyha engem kellene visszasírni, nem volna szerencsés így kitolni az utánam jövőkkel.

Egy pillanatra elhallgatott, mintha saját gyászszertartásán venne részt, s végigtekintene a jövőn, ami az utána következőkre vár. Még mindig átkulcsolta a jobb térdét, arcán az elvágyódás érzése tükröződött, talán már előre visszasírta önmagát. Nem akartam félbeszakítani, de a hallgatást sem találtam szerencsésnek. Téllez azt ajánlotta, kerüljem el az ilyesmit. Kicsit vártam. Még egy kicsit vártam. Már a nyelvemen volt a mondat, de Téllez megelőzött:

-- Felségednek nem szabad alantas dolgot tennie, szerencsétlenséget sem hozhat magára királyi méltóságod -- mondta kissé aggodalmasan. -- Egyszóval felségednek nem szabad szélsőségekbe esni -- helyesbített egyből, mert méltatlannak találta az utalást.

„Te jó Isten, felségednek szólítja -- gondoltam magamban --, ez az ember tényleg nagyon odavan érte.”

-- Ne aggódj, Juanito, nem áll szándékomban semmi ilyesmit elkövetni -- nyugtatta meg a Farkas, s közben megpaskolta Téllez kézfejét ragtapaszos kezével: kicsit erősen talált ráütni az ernyedten tartott kézre, a füstölgő pipa egyből kirepült belőle. Láttam, hogy nézi Segarra a levegőben, mérhetetlen aggodalommal (kesztyűs kezét a szája elé kapta), félt, hátha az ő fejére esik, vagy Only the Lonely világi öltönyére (fiatalkorában elkapta volna röptében). Szerencsére a hamutálba zuhant, most kimondottan előnyös volt, hogy ilyen hatalmas; pördült kettőt, de olyan szerencsésen, hogy nem tört el, úgyhogy Téllez fölkapta, mint a rakoncátlan pingponglabdát, és a legnagyobb lelki nyugalommal elővett egy gyufát, újból meggyújtotta, miközben ő maga és Only You, a kisasszony meg én, Segurola meg Segarra, mind egyszerre fölnevettünk. A fiatal hölgy nevetése volt a legharsányabb: majdnem kiesett zakója zsebéből a telefon, annyira rázkódott, kissé hisztérikusan, már attól féltem, hirtelen mozdulataival megharagítja az Egyetlent. A Magányos folytatta, végtére is ő nem veszti el egykönnyen a fonalat, ilyenek általában a tiszteletet parancsoló személyiségek: -- Ez azonban nem jelenti azt, hogy amikor nagyritkán a néphez kell szólnom, ne szeretnék többet fölfedni magamból, hogy fölismerhetőbb legyek. Természetesen senki nem hiszi el, hogy én írom ezeket a beszédeket, ez a fantasztikus a dologban: mindenki tökéletesen tisztában van vele, hogy nem én írom őket, mégis odafigyelnek rájuk, és úgy kezelik őket, mintha valóban az én szavaim volnának, az én gondolatvilágom tükröződne bennük. Az újságok, a hírtelevíziók nagy lelki nyugalommal kijelentik, hogy én ezt vagy azt mondtam vagy elmulasztottam megemlíteni valamit, úgy tesznek, mint aki óriási jelentőséget vagy fontosságot tulajdonít ennek, mintha a sorok között olvasnának, homályos utalásokat, mi több, szemrehányást vélnek fölfedezni benne, mikor ők tudják a legjobban, hogy mindazért, amit az elmúlt esztendők során felolvastam, közvetlenül és személyesen egyáltalán nem engem terhel a felelősség, vagyis legfeljebb csak jóváhagytam őket, illetve nem is én, hanem a Ház; s hogy maximum aláírtam vagy magaménak fogadtam el (puszta nihil obstat, semmi egyéb) néhány szót, ami soha nem az enyém, akárkié, esetleg több személyé, vagy azé a ködös valamié, amit intézménynek neveznek, valójában pedig senkié. Színjáték az egész, mindannyian benne vagyunk, velem az élen, a politikusok, a sajtó, még az a néhány olvasó vagy televíziónéző is, azok a jámbor és hiszékeny állampolgárok, akik képesek odafigyelni arra, amiről azt hiszik, én mondom vagy gondolom.

Az Egyetlen tartott egy kis szünetet, jobban mondva megint elhallgatott, s közben tűnődve a halántékát simogatta. Láttam, hogy jobb mutatóujján a ragtapasz a kitartó simogatás következtében kicsit elengedett, azon gondolkodtam, vajon mit hagyna szabadon, hogyha leválna róla: vágást, égést, sebet, jódfoltot, furunkulust, asztali focizás vagy flipperezés következtében szerzett bőrkeményedést? Elszégyelltem magam, hogy ilyen gondolataim támadtak, nagyon szenvedélyes játékosnak kell lenni ahhoz, hogy bőrkeményedés keletkezzék az ember ujján. Engem még mindig szórakoztat, megnyugtat az ilyen játék, de nekem sincs rá időm, hát még Solusnak, aki mindig olyan elfoglalt, úgy be van táblázva, s különben is valószínűtlen, hogy kedveli az efféle szórakozást. Elhessegettem a tiszteletlen gondolatot, biztosan síelés közben szerezte, vagy a sok kézfogástól van. Megint megfordult a fejemben, vajon megengedhetünk-e magunknak ennyi hallgatást. De most a kisasszony akadályozott meg benne, hogy kísértésbe essem (a szem továbbfutott a harisnyáján, s már nem is enyhén ledérnek, egyenesen feslettnek kezdett látszani):

-- Uram, én magam is azok közé tartozom, akik odafigyelnek: akár a sajtó, akár a tévéhíradó hozza, szinte iszom felséged szavait, hogyha sikerül elcsípnem a beszédet. Hiába tudom, hogy nem felséged írja, rám akkor is nagy hatással van, mert felséged mondja; még énrám is, pedig nap mint nap magánemberként látom felségedet, tisztában vagyok vele, mit tesz, hogyan vélekedik bizonyos dolgokról, de még nekem is nagy erőfeszítésbe telik, hogy ne szó szerint értelmezzem ott a képernyő előtt, bár nem mindig értem, tulajdonképpen miről szól.

Ő is felségednek szólította, nem tudtam, ez most Téllez hatása vagy valami szabály.

-- Ez igazán kedves tőled, Anita -- felelte a Magányos kicsit közömbösen.

-- Engem is érdekel, felség, nagyon sok videófelvételem van, később mindig tanulmányozom a kifejezéseket, amelyeket felséged használ, mikor hangosan gondolkodik -- jegyezte meg a festő a helyéről, mint akit kiállítottak a sarokba; lám csak, őrá is átragadt a felségezés.

--Te ehhez nem értesz, Segurola -- válaszolta a Farkas, de a fogai között, úgyhogy a festő nem hallotta: a füléhez kapott, csak elfelejtette, hogy kezében van az ecset, kicsit össze is kente az arcát, egy festékes ronggyal kellett letörölnie. Az ő kivételével mindannyian felnevettünk megint, de most próbáltuk palástolni. Nyilvánvaló volt, hogy az idegeire ment a modelljének. -- Nos, amiről beszéltem: nekem semmi kifogásom a komédiázás ellen, kimondottan szükséges is; mindig is így volt, most még inkább így kell lennie, olyan időket élünk, amikor a hozzám hasonlókon állandóan rajta a világ szeme, mindenki odafigyel arra, amit mi mondunk, hisz a nyilvánosság előtt élünk, és ehhez jön még az ezernyi kamera és mikrofon, akár rejtett, akár nem, kész kínszenvedés, nem is értem, hogyhogy nem lőjük főbe magunkat. Gyakran érzem úgy magam, mint a ... hogy is mondtad, Juanito? Tudod, az a micsoda ott a mikroszkóp alatt. -- Piciny kört csinált a hüvelyk- és a mutatóujjával, előredőlve azon át nézte a hamutartót, s benne a dohányszálakat meg a gyufát.

-- Dohányszál? -- találgatott Téllez, különösebben nem erőltette meg a fantáziáját.

-- Nem, dehogy, nem arról beszélek, ami itt előttem van.

-- Rovar? -- próbálkozott újból.

-- Dehogy, nem rovar.

-- Molekula? -- lépett közbe a kisasszony.

-- Hasonló, de mégsem az.

-- Vírus? -- szólt közbe Segarra az udvarmester a helyéről, a használaton kívüli kandalló mellől. Tiszteletteljesen fölemelte fehér kesztyűs kezét.

-- Nem, nem is az.

-- Hajszál? -- rikkantotta Segurola a festőállvány mellől, minden kétséget kizáróan gyermekkori emlékeiben kutatva.

-- Hajszál, az ördögöt hajszál, ugyan menj már.

-- Baktérium? -- törtem meg végre a hallgatást én is.

Only the Lonely elbizonytalanodott egy pillanatra, de nagyon elege lehetett már a tehetetlenségünkből

-- Igen, valószínűleg az lehet. Mint a baktérium a mikroszkóp alatt. És ez mégsem járja: hogy annyi odafigyelés és tanulmányozás után még mindig ne ismerjenek igazán, a személyiségem pedig ilyen szétszórt legyen; s mivel az egész csak komédia, nem értem, miért ne irányíthatnánk kicsit mi magunk ezt a komédiát, hogy legalább nekünk is kedvünk teljék benne, kicsit világosabb és fölismerhetőbb legyen arculatunk a mostani nemzedék szemében, emlékezetesebb az eljövendőkében -- magamban azon tűnődtem, most vajon királyi többest használ, vagy igen kedvesen minket is belesző mondanivalójába, a terveibe, de egyszeriben eloszlott bennem a kétely --, fogalmam sincs, milyen kép él rólam az emberekben, nem tudom, melyik arculatom a legerősebb, a domináns, ami, ne áltassuk magunkat, sajnos annyit tesz, hogy nincs is arculatom. Hogy is fejezzem ki magam, nincs művészi egyéniségem, és ne áltassuk magunkat, végső soron ez a fontos, az életben is, az életben is. Úgyhogy az első vagy második lépés a beszédeim kérdése lehet, nem hiszem, hogy a ködösítéseknek és üres szólamoknak, melyeket intézményesen vagyok kénytelen elmondani, nem lehetne személyesebb formát adni, hogy is mondjam, kevésbé hivatalost, sokkal művészibbet, valahogy úgy, hogy lekösse az emberek érdeklődését, hogy meglepődjenek rajta és ráérezzenek, milyen háborgó tenger rejlik mögötte, vagyis az ember, akinek megvannak a maga gondjai, kicsit meggyötört ember, akinek a vállát a sajátja mellett számos más, rejtett tragédia súlya is nyomja. A nyilvánosság előtt megjelenő arcomon, legyünk őszinték, nem tragédia tükröződik, és én azt szeretném, hogy legalább sejthető legyen, művészi módon, kicsit rejtélyesen. Ez az, amit igazából szeretnék, érted, Ruibérriz? Amit mondtam, azt komolyan is gondolom.

Most kétségtelenül rajtam volt a sor, hozzám fordult, a nevemen szólított, amely igazából nem is az enyém.

-- Azt hiszem, értem, uram -- kezdtem. -- És milyen arculatot szeretne, vagy melyik legyen hangsúlyosabb? Melyiket kedveli legjobban, ha szabad így kérdeznem?

Némi cenzúrát véltem fölfedezni Téllez világos szemében, egyértelmű volt, hogy a dísztelen harmadik személynek szólt, a többiek által használt felség után nekem is bántotta a fülemet, minden olyan könnyen átragad az emberre, mindenről olyan könnyen meg lehet győzni bennünket. Az a pipa az örökkévalóságig eltartott, mintha folyton újratermelődött volna benne a dohány.

-- Nem igazán tudom -- felelte Only You, közben halántékát simogatta --, szerinted melyik, Juanillo? A választási lehetőség végtelen, de jó lenne valami eredetiséget vinni a komédiánkba, vagyis bizonyos valóságelemet az egyéniségemből, a dolgaimból. Például senki sem tudja rólam, mennyire kétkedő vagyok. Sokat kételkedem, mindenben, te nagyon jól tudod, igaz, Anita? Sokszor örülök neki, hogyha készen kapom a döntéseket, más történelmi korban az életem csupa ingadozás, csupa zűrzavar, a lelkem örökké háborgó tenger lett volna. Kétségeim, nos, kétségeim még az általam képviselt intézményrendszer igazságszolgáltatásával szemben is vannak, bármilyen hihetetlen, mégis igaz.

-- Hogy lehetséges ez, uram? -- Nem álltam meg, hogy ne kérdezzek rá, annyira igyekeztem elejét venni a legkisebb csöndnek is, azaz Téllezt megelőzni, akinek nem nagyon tetszhetett ez a mondatom: meg is merevedett a fotelban, s még erősebben beleharapott szegény pipába.

-- Igen, nem vagyok meggyőződve a létjogosultságáról, talán könnyelműen használtam az „igazságszolgáltatás” szót, nagyon nehéz fogalom, erősen szubjektív, szemben áll azzal, amit szeretnénk, s amire törekszünk, és természetesen sohasem győzedelmeskedik, ezen a világon legalábbis nem, mert akkor az igazságszolgáltatás által elítéltnek teljesen egyet kellene értenie az ítélettel, márpedig ez ritkán fordul elő, csak a töredelmes beismerés és bűnbánat szélsőséges eseteiben, melyek nem túl hihetők. Hovatovább azt is meg merném kockáztatni, hogy ilyesmire csakis azért kerül sor, mert az elítélt lemondott arról, ami az igazságszolgáltatás fogalmával kapcsolatosan élt benne, meggyőzték, fenyegetéssel, érvekkel, édes mindegy, úgyhogy jobbnak látta, ha elfogadja a másik álláspontját, az ellenlábasáét, a döntés kedvezményezettjéét, ha úgy tetszik, az általános érvényűt, kora társadalmáét, és ne áltassuk magunkat, ami a társadalomé, az soha senkié, csakis az adott koré: a mindenki vagy a túlnyomó többség által vallott álláspontot csakis annyira tekintheti sajátjának az ember, amennyire nem akar kívül maradni az egészen, egyszóval elviseli. Azt is mondhatjuk, pusztán csak átengedte másnak a szubjektivitást, s ez nagy huszárvágás. Egyetlen elítélt sem fog elégedetten és megkönnyebbülten így kiáltani: „Győzött az igazságszolgáltatás.” Ez mindig azt jelenti: „Az igazságszolgáltatás az én oldalamon áll, igaz, amit korábban gondoltam.” Az elítélt legfeljebb annyit mond: „Tiszteletben tartom az igazságszolgáltatást”, vagy „Elfogadom az ítéletet”. Csakhogy nem ugyanaz elfogadni vagy tiszteletben tartani, mint a legteljesebb mértékben egyet érteni, sőt, ha mint olyan, valóban létezne objektív igazságszolgáltatás, akkor nem volna szükség perekre, maguk az elítéltek követelnék, hogy ítéljék el őket, igazából nem is létezne bűncselekmény. Mert nem követnék el, jobban mondva a bűncselekmény mint fogalom nem létezne, semmi nem számítana annak, mert senki nem tesz olyat, ami meggyőződése szerint igazságtalan, vagy legalábbis az elkövetés pillanatában ezt gondolja, az igazságról alkotott fogalmunk igényeink szerint változik, mindig azt hisszük, hogy ami szükségszerű, az helyes is. És bármily furcsának találod, én akkor is így gondolom.

Az jutott eszembe, igaz, amit a valódi Ruibérriz mondott: az Egyetlennek gondolatai még akadnának, de képtelen rendszerezni őket. Az utolsó előtti mondatáig tudtam követni, ott belegabalyodtam.

-- Hmm, felség -- szólt közbe Téllez, kihasználván az alkalmat, hogy a Páratlan szusszan egyet, nyilván másfelé akarta terelni a szót, ám az Egyetlen azonnal folytatta, immár szünet nélkül, úgy látszik, elkapta a ritmust, ő nem vesztette el a fonalat, velünk ellentétben:

-- Ott tartottam: én nem vagyok meggyőződve róla, hogy az ember számára már a születéskor vagy még előbb, ha úgy tetszik -- nekem nincs ellenemre a szó -- sorsszerűen adottnak kell lennie, hogy mi lesz a foglalkozása -- most nyilvánvaló volt, hogy mindannyiunkhoz szól. Nem hiszem, hogy ez igazságos, és kétségkívül nem az az állampolgárok esetében, akiknek általában nincs semmi beleszólásuk a dologba. De ez nem annyira engem érint, különben meg az állampolgárok úgyis fejünket veszik, hogyha kedvük tartja, ha eltökélték, mert akkor semmi nem állíthatja meg őket. Persze, senkitől sem kérdezik meg, hogy meg akar-e születni, az emberek mégis megszületnek. Nyilvánvalóan azt sem kérdezik meg tőlünk, oda akarunk-e születni, ahova születünk, vagy azt a nyelvet akarjuk-e beszélni, amit beszélünk, vagy akarunk-e iskolába járni, vagy azt a testvért, azokat a szülőket akarjuk-e, akiket nekünk rendel a sors. Minden embernek megadatik valami a legelején, aztán szinte öregkoráig ezt próbálja magának értelmezni, főleg az anyák értelmezik, mire van szüksége a kisgyereknek, aztán éveken keresztül döntenek helyettük, a saját szempontjuknak megfelelően. -- ”Ki értelmezi most szegény Eugeniót, ki dönt most helyette” -- villant át bennem hirtelen. -- Ez eddig rendjén volna, ilyen az élet, nincs mit tenni, amikor megszületünk, nincs véleményünk, vágyaink viszont szemmel láthatóan vannak (elsődleges vágyaink természetesen). Csakhogy, kérdezem én, túl ezen, vajon lehetséges-e bárkinek is kijelölni az életútját, főleg olyan szélsőséges esetben, mint a mienk. Ez sokat nyom a latban, gondoljátok csak végig. Az intézmény képviselete mindenekelőtt a személyes szabadság igen komoly mértékű elvesztését jelenti, aztán még inkább az idő elvesztését, hisz az embernek nem marad ideje olyasmin gondolkodni, amin nem kötelessége gondolkodni, márpedig létfontosságú, hogy olyasmin is gondolkodhasson, ami nem kötelező számára, bárki legyen is az, énszerintem legalábbis létfontosságú, tehát hogy olyasmin gondolkodhasson, ami nem az ő területe, hogy elkalandozhassanak a gondolatai. Ennek tetejébe még azzal is jár, hogy gyilkos hordák vagy magányos gyilkosok célpontjává válik az ember, a címe miatt akarják megölni, csak úgy egyszerűen, mindentől elvonatkoztatva, nem azért, mert valamit elkövetett vagy elmulasztott; és fönnáll a veszély, hogy hozzászokunk, nem elég, hogy önmagában is szörnyű az egész: mindegy, mit csinál, hogy csinálja, milyen odaadással csinálja, mindig akad valaki, aki végezni akar vele, egy megalomániás, egy háborodott, egy bérgyilkos, olyasvalaki, aki talán nem is táplál ellenszenvet az ember iránt. Így meghalni, hogy az ember nem ezt érdemelné, pusztán csak a neve miatt! Milyen nevetséges halál, ha jól belegondol az ember. -- Solus arca elborult, testhelyzetén ugyan nem változtatott, még mindig átkulcsolva tartotta keresztbe rakott térdét, s csak néha engedte el, mikor a halántékát simogatta, hol az egyik, hol a másik oldalon, szegény halántékát. „A halott saját halála iránt érzett megvetése” -- gondoltam hirtelen. Homlokán élesebben kirajzolódtak a ráncok. – És ez azzal is jár, hogy folyton potenciális gyilkosok veszik körül az embert, akik inkább fizetség ellenében, semmint hűségből vagy meggyőződésből az életét hivatottak védeni, s nem ellene törni, és jól fizetett küldetésük során talán másokat ölnek meg, a mi életünket védik az övék ellenében, ám akik vigyáznak ránk, olykor elsietik a dolgot, parancsba adják nekik, hogy siessék el, bár ők mindig találnak mentséget a sietségre. Azzal is jár, hogy nem választhatja meg az ember, kivel áll szóba és kivel nem, olyanokkal kénytelen kezet fogni, akik viszolygást ébresztenek benne, azokkal kell egyezkednie, vagy úgy tenni, mintha nem tudná, mit műveltek vagy mit szándékoznak tenni alattvalóikkal vagy a hozzájuk hasonlókkal. Azzal is jár, hogy a megbocsáthatatlant is meg kell bocsátani. És színlelni, természetesen mindvégig színlelni kell; s miközben az ember színlel, vérrel szennyezett kezeket kell szorongatnia, ettől kicsit az övé is beszennyeződik, ha ugyan nem szennyezett már kezdettől fogva, a születésétől fogva, vagy még régebbi idők óta. Nem tudom, talán van, ahol nem mocskolódik be, de néha azt hiszem, a történelem folyamán nem akadt egyetlen kormányzó, egyetlen király sem, akit ne terhelt volna felelősség emberek haláláért, szinte mindig közvetlenül, ha meg nem, akkor közvetve, ez mindig is így volt mindenütt. Néha egyszerűen csak nem akadályozták meg, vagy nem akartak tudomást venni róla. De ez már elég, hogy ne legyen tiszta az ember.

A Magányos elhallgatott. Anita összevonta a szemöldökét, önkéntelenül is utánozta főnökét, állkapcsát összeszorította, a szája szögletében ráncok jelentek meg. Segurola palettájával a kezében még jobban reszketett, mint eddig, szerencsére a Farkas nem látta, nem tudott megharagudni, bár talán inkább önmagára haragudhatott kötelességén kívül eső és csapongó gondolataiért. Segarra derűs, eleven szemét nagyra kerekítve végig figyelt, mint aki igazán soha semmit nem ért, már nem állt olyan feszesen, kesztyűjét a mellette álló karosszék támlájára tette. Téllez végre kiürítette kihunyt pipáját, hozzáütögette a hamutartóhoz, megmozgatta elgémberedett rágóizmait, mint akinek valami van a szájában, aztán megszólalt:

-- Nem ér annyit az egész, nem szabad úgy a szívére venni az embernek, túlzott lelkiismeret-furdalás csupán, nem szabad feltételezett, valószínűtlen dolgokon gyötrődnie, felség. Meg aztán, az ember nem is lehet felelős olyasmiért, amiről nem tud, vagy amiről akkor szerez tudomást, amikor már késő, és önnek sem mondanak el mindent, felség.

-- Nem is kell, kérem -- vetette közbe ügybuzgón Anita --, így is épp elég a gondja.

-- Nem? -- kérdezett vissza gyorsan Only the Lonely (bár nem annyira gyorsan, mint akinek ellenére volna a kisasszony anyáskodása) -- Biztos vagy te ebben, Juanito? A vadász elmegy vadászni, árnyékra céloz, messziről. A golyó véletlenül eltalálja a bokrok alatt alvó fiút, aki nem is kiált, álmában éri a halál: a vadász észre sem veszi, mit tett, lehet, hogy sohasem jut tudomására, pedig megtörtént: a fiú nem halhatott meg magától. A vezető éjszaka elüti a gyalogost, fellöki, siet vagy fél vagy ittas, de még így is fékez, kicsit tétován; a visszapillantó tükörben látja, hogy áldozata imbolyogva föláll, nem történt semmi súlyos, nyugodtan föllélegzik és megy tovább. Pár napra rá egy belső vérzés elviszi a gyalogost, a vezető nem tudja meg, lehet, hogy sohasem szerez tudomást róla, pedig megtörtént: a gyalogos nem magától halt meg. Vagy vegyünk egy még végzetesebb, még vétlenebb esetet: az orvos felhívja a beteg asszonyt, de az nincs otthon, az üzenetrögzítő jelentkezik, hagy neki egy semmitmondó üzenetet és elfejti lenyomni a gombot, ami kikapcsolja ezeket a mai telefonokat -- Only You a telefonra bökött, melyet Anita a zsebében tartott, a kisasszony azonnal kikapta, hátha szemléltetni kell --; közben meg (mivel egyre csak az asszonyra gondol) elmeséli az asszisztensnőjének, milyen csúnya a diagnózisa, és éppen biztatni szerette volna, de nem áll szándékában bármit is tudomására hozni. A beteg üzenetrögzítője mindent rögzít, amit az orvos és az asszisztensnő sajnálkozva megbeszél, s mikor az asszony visszahallgatja, úgy dönt, nem várja meg a fájdalmat, a lassú leépülést, még akkor éjjel végez magával. Lehet, hogy sohasem tudja meg az orvos, főleg ha az asszony egyedül él, és senki másnak nem jut eszébe meghallgatni azt a kazettát. Pedig megtörtént: a beteg nem a betegségben halt meg, nem magától halt meg.

„Vagy ha magához veszi valaki -- gondoltam, de most sokkal lassabban jött a gondolat --, ha valaki ellopja, az orvos vagy az asszisztensnő, mert rájön, csak éppen túl későn. Vagy a sajnálkozás nem önkéntelenül jött, hanem színlelték, ha mindketten ismerték a beteget és egyszer nézeteltérésük támadt vele, vagy bosszantotta őket.”

-- Ilyesmi mindnyájunkkal előfordul -- tiltakozott Téllez --, nem csak államférfiakkal, az összes példa ezt igazolja. Az volna a legbiztonságosabb, ha nem mondanánk, nem csinálnánk soha semmit, de akkor is: lehet, hogy a tétlenség és a hallgatás is ugyanolyan hatást váltana ki, a végeredmény ugyanolyan rossz, vagy még annál is rosszabb lenne.

-- Engem nem vigasztal a tudat, Juanillo, hogy ez a dolgok rendje, hogy semmi sem kiszámítható --, válaszolta neki az Egyetlen, s arcára most végképp kiült a szomorúság, hangja is egyből fakóbb lett. -- Olyan ez, mintha a barátom halálakor azt mondanád: „Végtére is, ez a világ rendje, egyszer mindenkinek meg kell halnia” -- és ez engem egyáltalán nem vigasztalna. Ettől nem lesz elviselhetőbb, hogy meghalnak a barátaink, hisz elviselhetetlen, hogy meghalnak. Te nemrég veszítetted el a lányodat, bocsáss meg, hogy emlékeztetlek rá, de neked sem sokat számíthatott a tudat, hogy ez a világ rendje, nyilván megkönnyebbülést sem éreztél tőle. Az én esetemben... amit én teszek vagy nem teszek, annak sokkal nagyobb visszhangja van, mintha más tenné, sokkal súlyosabb, az én kisiklásom vagy hibám sok emberre kihat, nem csak egy alvó fiúra vagy egy járókelőre vagy egy halálraítélt asszonyra. Minden egyes cselekedetem láncreakciót indíthat el, mégpedig tömeges méretűt, ezért mérlegelek annyit. Amit ti tesztek, az az egyes embert érinti, akivel én alig állok kapcsolatban. Azzal azonban én is tisztában vagyok, hogy minden élet egyszeri és törékeny. -- Felém fordult, nézett rám egy pillanatig, de nem is látott, aztán hozzátette: -- Elviselhetetlen, hogy akiket ismerünk, múlttá változnak.

Téllez elővette illatos dohányát, hozzálátott a második adag elkészítéséhez, mintha valamilyen manuális tevékenységgel igyekezne palástolni megremegő hangját. (Talán azért is, hogy lesüthesse a szemét.) Miközben a pipáját töltötte, nagyon lassan mondta, mintha ellustult volna:

-- Fölösleges elnézést kérnie, felség. Úgyis állandóan ez jár a fejemben, nem kell eszembe juttatni. Az a legelviselhetetlenebb, hogy múlttá változik az, akitől a jövőt reméli az ember. Ám amiről felséged beszél, arra az az egyetlen megoldás, hogy minden bevégeztetik, és utána nincs semmi.

-- Néha nem is érzem olyan rossznak ezt a megoldást -- felelte az Egyetlen, és ezt a választ Téllez nyilván nagyon nihilistának találta ahhoz, hogy tanúk előtt ilyen jeles személyiség szájából hangozzék el, mert azonnal közbeszólt, témát akart váltani:

-- De térjünk vissza a mi dolgunkhoz, felség, ha nincs ellenére. Mit szeretne felséged, mi tükröződjék jobban valódi énjéből, a tétovázáson kívül, mert azt nem biztos, hogy jó szemmel néznék? Ruibérriznek támpontokra van szüksége.

Akkor nyílt az ajtó, amelyen Solus és Anita bejött, s megjelent a küszöbön egy erősen élemedett korú, durva, mogorva ábrázatú asszony. Tollseprű és partvis volt a kezében, kicsit előregörnyedve, két rongyon csúszkálva, nehogy cipővel érje a padlót, lassan araszolt, mint a síelő a tömör havon, akinek az egyik botja túl hosszú, a másik meg túl rövid. Mindannyian rámeredtünk, néztük a küszködését, ősz haját kibontva viselte, pedig ez annyira öregíti az idős hölgyeket, és a beszélgetés egy percre vagy kettőre félbeszakadt, mert hamis hangon még dúdolgatott is elmélyült tevékenysége közben; míg végül Segarra elkapta a karját fehér kesztyűs kezével -- akár a ragadozó karma --, és felénk mutatva valamit súgott neki. Az asszony hirtelen összerándult, fölnézett, kezét a szájához kapta, hogy elfojtsa a kiáltást, sikerült is, amennyire tudta, gyorsabbra fogta az iramot, és eltűnt az első ajtó mögött, melyen az imént Téllezszel bejöttünk. „Úgy néz ki, mint egy boszorkány – gondoltam --, vagy inkább egy banshee”: az a nőnemű természetfölötti lény, aki Írországban a családnak hozzátartozójuk küszöbön álló halálát hirdeti. Azt mondják, olykor siratóéneket is mond, miközben haját fésüli, de még gyakrabban kiáltozik vagy nyöszörög a fenyegetett ház ablaka alatt, két-három nappal a megjövendölt halál bekövetkezte előtt. A takarítónő valami felismerhetetlen dalt dúdolt, nem volt ideje fölkiáltani vagy nyöszörögni, és nem éjszaka volt, s én azt gondoltam: „Nem hiszem, hogy ezt a házat veszély fenyegetné, itt vagyunk mi Téllezszel, nekünk egy hónappal ezelőtt már kijutott egy halott, neki a családjában, nekem pedig a szerelmeim sorában. A múltról szólt a jövendölés.” Becsukta maga mögött az ajtót, utoljára a tollseprű tűnt el mögötte, egy pillanatra fönnakadt a kilincsen.

-- Úgy egy hónappal ezelőtt volt, egyik éjszaka álmatlanság gyötört -- folytatta ekkor a Magányos, különösebben nem is foglalkozott a banshee felbukkanásával. -- Fölkeltem, átmentem a másik szobába, hogy tudjanak tőlem aludni, bekapcsoltam a televíziót, és belecsöppentem egy régi film kellős közepébe, nem tudom, mi volt a címe, másnap kerestem az újságban, de már kidobták, mindig mindent kidobnak időnap előtt. Fekete-fehér volt, Orson Welles játszott benne, már nagyon idős volt, szinte gurult, tudjátok, Spanyolországban van eltemetve. A filmet is Spanyolországban forgatták, fölismertem az ávilai városfalat, Calatanazort, Lecumberrit, Soriát, a Santo Domingo-templomot, de a cselekmény Angliában játszódik, az ember látta ezeket a jól ismert helyeket, mégis hihető volt, különös érzés, az ember tudja, hogy amit lát, az nálunk van, a képernyőn nézve mégis elhiszi, hogy az Anglia. Királyokról szólt a film, IV. Henrik, V. Henrik, ez utóbbi még csak Wales hercege volt, Hal herceg, ahogy akkoriban hívták néha, egy eltévedt golyó, egy koponya, egész álló nap tivornyázott, miközben apja a haláltusáját vívta, bordélyházakban, kocsmákban, ribancokkal meg a cimboráival, a szinte guruló Welles, a legvénebb zsaroló, meg még egy vele egykorú, kellemetlen, cinikus arcú illető, Poins-nak hívják, túlságosan is bizalmaskodik vele, nyilvánvaló, hogy nem képes fölmérni, mennyit engedhet meg magának, de a herceg a helyére teszi, ahogy lassan munkál benne a változás. Az öreg király nagyon aggódik, beteg, az egyik jelenetben azt kéri, tegyék a koronát a párnára, a fia meg idő előtt magához veszi, mert azt hiszi, már meghalt. Közben van még egy jelenet, amelyben a királyt álmatlanság gyötri, éppúgy, mint engem akkor éjjel, szerencsére énvelem csak akkor fordult elő. Már napok óta nem tud aludni, ablakából az eget nézi, onnan átkozza az álmot, azzal vádolja, hogy még a legszegényebb hajlékba, még a gyilkoshoz is ellátogat, az ő királyi házát pedig messze elkerüli. „Ah, elfogult álom!” -- mondja keserűen az álomnak, abban a pillanatban nem tudtam megállni, hogy ne azonosuljak vele egy kicsit, ahogy hálóköntösben néztem a televíziót, miközben a többiek aludtak, máskor meg persze a herceggel is. A király nem sokat szerepel a filmben, amennyit én láttam belőle, de arra elég, hogy az embernek legyen fogalma róla, hogy milyen, sőt milyen volt. A herceget a változás folyamatában látjuk, mikor a végén meghal az apja, őt koronázzák királlyá, megtagadja korábbi életét (mármint a közvetlen azelőttit, hiszen a tegnapelőttről meg a tegnapról van szó), elzavarja maga mellől a cimborákat, szegény Wellest száműzi, hiába nevezi az „édes gyermekem”-nek, mikor térdre borul előtte a koronázási szertartás kellős közepén, s várja a beígért jutalmat, az öregkoráig mindegyre elodázott örömöket. „Már nem az vagyok, aki voltam” -- mondja neki az új király, pedig alig néhány napja még vele együtt mulatott, szórakozott. Mindenkit kiábrándít, az öreg Henrik király pedig érzi, fia megváltozott, immár sietős neki, „Túl soká maradok melletted, fárasztalak” -- mondja neki immár halál küszöbén. S még akkor is tanácsokkal látja el, titkokat oszt meg vele, azt mondja neki: „Csak a Jóisten tudja, milyen mellékösvényeken, milyen görbe utakon keresztül jutottam én a koronához, hogyan szereztem meg, az Ég bocsásson meg érte” -- igen, ezt mondja neki, mielőtt kileheli a lelkét. Kezéhez vér tapad, és nem felejtette el, talán szegény volt, bizonyára összeesküvő vagy gyilkos, hiába viselte hosszú esztendőkön át a méltóságot, miközben méltó is lett rá, megtanulta, hogyan kell kitörölni mindent felületesen, éppúgy, ahogy a herceg is felhagy a léha életmóddal, mikor király lesz belőle, mintha tetteinket és személyiségünket részben az határozná meg, milyen képet alkot rólunk a világ, mintha mi magunk is elhinnénk, hogy mások vagyunk, mint amilyennek hittük magunkat, mert a véletlen meg az idő esztelen múlása szép lassan megváltoztatja a külső körülményeket és viselkedésünket. Vagy a nagy erőfeszítéseink mellékösvényei, görbe útjai változtatnak meg bennünket, s közben azt hisszük, a végzet műve, és egész életünket a legutolsó, a legfrissebb élmény fényében látjuk végül, mintha a múlt csak előkészület lett volna, s csak akkor kezdjük érteni, ahogy lassan távolodik tőlünk, teljesen pedig csak a legeslegvégén értjük meg. Az anya elhiszi, anyának szánta a sors, a hajadon hogy vénkisasszonynak, a gyilkos hogy gyilkosnak, az áldozat hogy áldozatnak, és az államférfi is azt hiszi, lépései kezdettől fogva arra irányították, hogy mások akarata fölött rendelkezzék, s csak akkor kezdik el kutatni a zseni gyermekkorát, amikor rájönnek, hogy zseni; a király maga is elhiszi, hogy királynak rendelte a végzet, hogyha uralkodik, s hogy nemzetsége mártírjának szánta, hogyha nem sikerül neki, aki pedig megéri az időskort, végül úgy emlékszik vissza, mintha egész idő alatt csak az időskor lebegett volna szeme előtt: lepergett életét mesterkedésnek, puszta előjelnek látja, és akkor meghamisítja, kiforgatja. Nem változik a filmben Welles, hű marad önmagához, úgy is hal meg, látja, hogyan odázza el újból a sors a szívességeket és örömöket a halál utáni időkre, elárulják, szíve darabokra hull, s mindez az édes gyermek miatt. („Isten veletek, kacagások, isten veletek, sérelmek. Többé nem látlak benneteket, és ti sem láttok engem. És isten veled, vakmerőség, isten veletek, emlékek.”) Az ő alakja is, meg a többi királyalak, aki e másfél óra alatt felbukkant, tisztán fölismerhető, mindig magam előtt látom ezeket az arcokat, hallom a hangjukat, valahányszor csak IV. Henrikre vagy V. Henrikre, Anglia királyára gondolok, hogyha még gondolok rájuk egyáltalán. Én nem ilyen vagyok, az arcom, a hangom nem mond semmit, és itt az ideje, hogy ez megváltozzék. -- A Farkas hirtelen abbahagyta, mintha könyvet olvasott volna idáig, fölemelte a fejét, és más hangon folytatta: -- A színészi alakításban van az ereje, azt hiszem, egyszer majd végignézem.

-- Az Éjféli harangszó az a film, uram, ha érdekli -- jegyeztem meg ekkor én.

-- Hogy mondod?

-- A film címe, amit látott, uram. Éjféli harangszó.

Only the Lonely meglepődve nézett rám, gyanakvás árnya ült az arcán:

-- Te meg honnan tudod? Láttad akkor éjjel?

-- Nem, én másik csatornát néztem, csak ahogy kapcsolgattam, láttam, hogy ezt is adják. Egyből ráismertem, moziban láttam évekkel ezelőtt.

-- Vagy úgy, hát akkor intézkedem, hogy adják ide, vagy kölcsönözzék ki videón. Jegyezd föl, Anita. És te mit néztél? Téged is álmatlanság gyötört? Úgy egy hónapja lehetett, mint már mondtam.

Ránéztem Téllezre, de nem vettem észre rajta semmi különösebb elváltozást, ő bizonyára aludt akkor éjjel, a tévéműsorból amúgy sem jöhetett rá, hogy arról az éjszakáról van szó. Már összeszedte magát, nyoma sem látszott a pillanatnyi összeroppanásnak, rágyújtott második pipájára, szemmel láthatóan jól érezte magát, kellemesen telt a délelőttje, pedig egyre hűvösebb lett a szalonban. Az egész hasonlított az iskoláskori élményhez, mikor szünetben összegyűltünk az iskola udvarán, s aki látott valami filmet, elmesélte a többieknek, kedvet csinált nekik hozzá, vagy elbeszélése kárpótolta őket, hogy nem látták, igen önzetlen gesztus, elmesélni valamit. Only You volt az osztály vezére.

-- Nem tudom, mi a címe annak, amit én láttam, már az is elkezdődött, nem volt a kezem ügyében újság. Nem otthon néztem. -- Nem tudom, miért tettem hozzá ezt az utolsó mondatot, megspórolhattam volna, talán én is nagyvonalú gesztusnak szántam. Bár azt nem tettem hozzá, hogy a hangot levettem alóla.

-- Kicsit későn volt, hogy ne otthon nézzed -- jegyezte meg hamiskás mosollyal az Egyetlen. -- Mit szólsz a barátunkhoz, Anita? Éjjeli bagoly.

Anita ösztönösen a harisnyájához kapott, mintha szégyellné, hogy a szakadásnál kilátszik a lába. Körme beleakadt a szálba, ettől még jobban futni kezdett, ennek a harisnyának már búcsút mondhatott. Mindhárman úgy tettünk, mintha nem vettük volna észre, ő meg fölkiáltott:

-- Te jó isten! -- Nem volt egészen világos, azért tette-e, mert tönkrement a finom holmi, vagy miattam, mivel burkoltan éjszakai életmódomra céloztak.

-- Nos, ami a lényeget illeti -- folytatta ekkor a Páratlan --, azt hiszem, elég érthetően elmondtam, igaz, Ruibérriz? Mindenesetre mostantól állandó kapcsolatban állsz majd Téllezszel, nála fogsz dolgozni, hogyha nektek is megfelel, ő fogja ellenőrizni és szemmel tartani, amit csinálsz, majd támpontokat is ad, elvégre ezer éve ismer. És ha elégedettek leszünk a munkáddal, akkor biztosra veheted, hogy több is lesz -- tette hozzá, mintha olyan nagy durranás volna, amit ajánl: nyilván fogalma sem volt róla, milyen szégyenletes tarifával dolgoztat a Ház. Fölállt, s abban a pillanatban mi is, akik még ültünk, követtük példáját, Anita meg én villámgyorsan, Téllez csak módjával vagy némi nehézség árán; Segarra ismét vigyázzba állt, Segurola megadta magát kellékestül, leeresztette az ecsetet, a palettát, nem maradt további esélye, hogy folytassa a művet. Solus már elmenőben volt, de még rámutatott Juanito cipőjére: -- Juanillo – figyelmeztette --, el ne felejtsd megkötni, még rálépsz.

Téllez megint odanézett, most kicsit csüggedten, napnál világosabb volt, hogy egyedül nem tudja megkötni, még ha fölemeli a lábát, akkor sem. Egy pillanat alatt fölmértem a helyzetet: Segarrának egy örökkévalóságba telne, amíg odaér, de még mindig rövidebb ideig tartana, mint amíg Téllez előrehajol; Segurola kiesett, talán nincs is rá felhatalmazása, hogy elhagyja őrhelyét, s a Magányos közelébe merészkedjen, úgy állt ott, mint a száműzött, vagy mint akit várfogságra ítéltek; Anita kisasszony, az ifjú és szorgalmas hajadon pedig, bár tökéletes volna a feladatra, ám ha lehajol vagy letérdel, biztosan lepattogzik az összes gomb a blézeréről, a harisnyája meg lefordul a combjáról. Ketten jöhettünk számításba, a Farkas meg én. A szemem sarkából ránéztem, de nem láttam rajta szándék jelét. Várható volt. Nem haboztam tovább.

-- Várjon, majd én megkötöm -- mondtam, s noha úgy látszott, mintha Téllezhez beszélnék, valójában Only the Lonelynak szántam, mintha az a lehetőség is fennállt volna, hogy ő tegye meg.

-- Hagyja csak, hagyja -- tiltakozott megkönnyebbülten vagy talán örömmel Téllez. Nem is kellett ránéznem, a nem várt gesztussal őt már megnyertem magamnak.

Fél lábbal letérdeltem, megfogtam a cipőfűző két végét, nem egyforma hosszú volt; dupla masnira kötöttem, mintha ő volna a gyerek, én meg Luisa, a lánya ott a temetőben, akivel egy pillanatra sorsközösséget, talán testvériséget éreztem. Mindenki a vége felé közeledő gyors hadműveletet nézte, mint a sebészcsapat a műtétet vezető mestert, amint épp kiemeli a golyót. Letérdeltem Marta Téllez idős édesapja előtt, ahogy az öreg Welles, jobban mondva Falstaff is térdre borult az új király előtt, aki, mert azzá lett, többé már nem az volt, aki annak előtte, az édes gyermek.

-- Tessék -- mondtam neki, és fölálltam, önkéntelenül is megfújtam az ujjaimat.

Téllez egy pillanatig figyelmesen nézte a jó erősen megkötött cipőfűzőt.

-- Talán most szoros egy kicsit -- jegyezte meg. -- De nem baj.

Only You is megfújta beragasztott ujját, mintha önkéntelenül engem utánozna. És akkor nem tudtam visszafogni magam, vállaltam a kockázatát, hogy az utolsó pillanatban megharagítom:

-- Mi történt az ujjával, uram? -- kérdeztem.

Az Egyetlen fölemelte mutatóujját, mintha jelt adna a hangverseny megkezdésére, és huncutkás, réveteg pillantással nézte. Megint kiült arcára a hamiskás mosoly, és azt felelte:

-- Hja, ha én azt elmesélném!

És fölkacagtunk megint mind a négyen.

 

Javier Marías: Manana en la batalla piensa en mí,
Editorial Anagrama, Barcelona, 1994

 

A teljes regényt az Európa Könyvkiadó jelenteti meg.

Pávai- Patak Márta fordítása