Főoldal Könyvespolc Társalgó Keresés Könyvajánló
Françoise Giroud - Alma Mahler

FRANÇOISE GIROUD

ALMA MAHLER - - A HÓDÍTÁS MŰVÉSZETE
( részlet)

 

 

Alma Mahler a huszadik század legnőbb nője. Ez volt a hivatása; nem háztartásbeli, hanem sokszoros feleség. Vérbeli vadász, aki trófeákra vágyott, és meg is szerezte őket. Gyűjteményének fő darabja három géniusz, három férj: Gustav Mahler zeneszerző, Walter Gropius, építész, a Bauhaus megalkotója, és Franz Werfel író. S a legfőbb mellékalak: Oskar Kokoschka, aki szintén a férjek csarnokába vágyakozott, ám csak örök szerető maradt. Pazar kollekció. Françoise Giroud könyve nagy tabló: az összefonódó szerelmek képe, zseniális alkotókkal, teremtő lelkekkel, a középen pedig Alma Mahler Gropius Werfel, akinek az alkotása eme gyűjtemény. Ez volt a művészete, magához láncolta a művészeket. S közben művelt, gyönyörű asszony, ki nem teljesedett zeneszerző, aki az alkotásban mindig egy-két síkkal hátrébb volt, mint férfijai.

A szerelem története ez a könyv, főszereplője a nő Don Juan. Szerzője, Françoise Giroud előszeretettel rajzolta meg a kultúrtörténet nagy nőinek alakját: megírta Liszt Ferenc lányának, Richard Wagner feleségének történetét (Cosima la sublime - A felséges Cosima), megörökítette Jenny von Westphalent, Marxnét, s rajta keresztül természetesen Marxot (Jenny Marx ou la femme du diable - Jenny Marx avagy az ördög felesége). Nő-portréi közül a legcsillogóbb az Alma Mahlerről szóló: Alma Mahler ou l'art d'etre aimée - "a szeretve levés művészete". Giroud szívesen foglalkozik a női lélekkel, s nem csak írásban; rövid ideig nőügyi miniszter volt. Ám portré-sorozatában férfi is fölbukkan: Clemenceau, róla Coeur du tigre (A Tigris szíve) címmel írt könyvet. Franciaországban ismert és közkedvelt író, kivált az értelmiségiek körében, de egyes könyvei hosszú időn át a népszerűségi lista élén állottak. Nagyon szeretik naplóit, följegyzéseit (La comédie de pouvoir - A hatalom komédiája, Journal d'une Parisienne - Egy párizsi nő naplója). Sokáig közéleti ember volt, de ma is dolgozik, legutóbbi könyve néhány hete jelent meg. A L'Express című hetilap társalapítója, s ma a Nouvel Observateur televízió kritikusa. Minden műve - könyvei, cikkei - egy-egy pompás esszé.

Várkonyi Benedek

 

 

AZ ELSŐ NAGYVAD ELEJTÉSE

 

Ezúttal emberére akadt. Egy mesterre. Meg van hozzá a dimenziója, az ambíciója, a hírneve. És húsz évvel idősebb nála.

Bécsben, ahol 1897 óta a Hofoper dirigense, híres, bálványozzák, pocskondiázzák, tömjénezik, támadják... A város kiemelkedő személyisége.

Alacsony, Almánál alacsonyabb, törékeny, vibrál, alkatában erő lakozik, teste, arca a kimerítő idegeskedéstől szüntelen mozgásban van.

A Belvedere kertjében, ahol naponta sétál, különös, türelmetlen járásán elszórakoznak a gyerekek. Hűséges barátnője, Natalie Bauer Lechner hegedűművésznő így írta őt le:

"Fölemeli lábát, és mint egy ló, dobbant. Lépéseinek soha nincs meg ugyanaz a ritmusa. Olykor, ha beszélgetőtársa kezét vagy ruháját megragadja, úgy topog, mint egy vaddisznó."

Rágja a körmét. Hangja mély, erős, haragja nevezetes. Ha kitör, barna szeme lángot lövell rövidlátó szemüvegén át, halántékán kidagadnak a kis kék erek, fekete haja mintha égnek állna; pattog, lángol, szikrázik, rettenetes. Ha nevet, szép, energikus szájából hófehér fogak villannak elő, hangos, vidám nevetése ragadós.

Sok kortársával ellentétben simaarcú, és ábrázata a kedélyétől függően - mely egyik pillantról a másikra változhat - vagy nagyon fiatalnak vagy megviseltnek látszik. Legendás szórakozottsága miatt úgy megy el otthonról, hogy elfelejt megfésülködni, zoknija magasszárú cipőjére lóg. Képes bármilyen illetlenségre, még halmozza is őket.

A Hofoper zenekarát és énekeseit kérlelhetetlen kézzel irányítja, stílusosan, eredetien, teli nagysággal, számtalan konfliktus közepette. Amelyek a feladattal járnak, és amelyeket zsarnoksága, despotizmusa, a pontosság és hangzás iránti hallatlan igénye vált ki.

Tekintélye munkájának eme jellegén nyugszik, és így lesz ez sokáig, csaknem, élete végéig. Ellenségesség, gúny, értetlenség, ócsárlás, szitokáradat - mindebből kijut nek000,,,,,,,,,i muzsikájának ellenségeitől, mindenütt, ahol csak játsszák, kivéve talán Hollandiában.

Bécsben Első szimfóniá-jának előadását -mely nem sokkal azelőtt volt, hogy Almát megismerte - nevetés, fütty és a sajtó tombolása fogadta. Alma a szerző iránti "dühvel és haraggal" hagyta el a termet.

1901 őszén négy éve dirigálja már a Hofopert, és az eredmények, a sikerek, a bécsieknek nyújtott ragyogó előadások még fékezik ellenségeinek indulatait. Ám az ellenségek nem hátrálnak meg, ez minden korban, minden operánál klasszikus helyzet. Mahler esetében hasonlóan próbára tévő és éles, ki van szolgáltatva a zenészeknek és az antiszemita sajtónak.

1897 februárjában katolizál. Prága, Budapest és Hamburg után enélkül soha nem kaphatta volna meg a marsallbotot - a bécsi udvar Operaháza ezt jelenti egy karmester számára. A kitérés mintha nem a lelkéből jött volna, látszólag csak formalitás. Világlátásával és a könyörületes Isten iránti vágyakozásával bizonyosan közelebb áll a katolikus hithez, mint a zsidó valláshoz. Alma azt mondja róla: "Telefonon érintkezik Istennel".

Mahler, miután áttért, ugyanúgy megmaradt zsidónak is.

Legfőbb támasza az Udvartól érkezik. A főkamarás, Montenuovo herceg éberen fogja pártját. Ezen az őszön még fizetését is fölemelik.

Rossz nyelvek szerint - és joggal - az igazgató úrnak kalandja van néhány énekesnővel, igen érzékeny a szopránokra. A legutolsó közülük Selma Kurz. De Mahler a nővérével, Justival él. Mondják, tele van adóssággal, azt suttogják, hogy gyógyíthatatlan betegségben szenved.

Csakugyan súlyos beteg volt. A végbélcsatornába mélyen behatolt aranyércsomók - melyeket úgy hív: "az alsó bajaim" - bélvérzést okoztak, ami majdnem elvitte. Nem ez az első ilyen eset, de ez a legsúlyosabb.

1901. február 24-én este az Operában a Varázsfuvolá-t vezényli, és láthatóan szenved. Alma, aki ekkor még nem ismerte, ott van a nézőtéren. Mikor észreveszi "ezt a luciferi arcot, a sápadt orcát, a parázsló szemet", megjegyzi a társaságának: "Ilyen körülmények között senki nem húzhatja sokáig".

Még aznap éjjel Mahlert elönti a vér. Gondosan kezelik, Hochenegg sebész, akinek figyelmébe személyesen a császár ajánlotta a nevezetes beteget, harmadszor is megműti; lassan felépül. De az az érzés, hogy a halál küszöbén állt - úgy tetszik - megrendítette, közelebbről érintette, mint a fájdalmas fizikai próbatétel.

A nyarat házában töltötte, melyet Maierniggben, a Wörthersee partján építtetett, ott tudott dolgozni. Kölönösen termékeny volt, az eredmény nyolc dal, ebből három a Gyermekgyászdalok-ból, és az Ötödik szimfónia két tétele.

Maierniggből úgy ment el, hogy egy barátnőjének tréfálkozó levelet írt a wc-n töltött hosszas tartózkodásokról, és azon mulatott, hogy megírta saját gyászjelentését: "Gustav Mahlert végre elérte megérdemelt végzete, sok-sok gaztette miatt".

Ősszel újra harcba száll a Hofoperben; ezúttal kedves és buzgó tanítványa, Bruno Walter, az ifjú karmester támogatja, amikor Berta Zuckerkandl meghívja vacsorára.

Mahler soha nem megy sehová, nem látogat meg senkit Bécs előkelőségei közül, és nem szíveli az ismeretleneket. De Bertához különös módon kötődik.

A fiatalasszony Georges Clemenceau sógornője lett. Pontosabban a nővére, Sophie Clemenceau fivéréhez, Paulhoz ment hozzá. A két nővér és a két fivér igen jóban van. Általuk valamiféle kulturális - olykor politikai - híd épült Franciaország és Ausztria között; Sophie párizsi szalonja olyan volt, mint a Bertáé Bécsben. Mahler Párizsból hazatérve - ahol Sophie-nál igen szívélyes fogadtatásban részesült - telefonált Bertának, hogy üzenetet hozott. Sophie bizonyára nagyon elragadó volt, és Clemenceau-ék örültek, hogy Mahler elfogadta Berta meghívását. S igen hamar összebarátkozott vele és férjével.

1901 novemberében Sophie Clemenceau átutazik Bécsen, Berta vacsorát ad tiszteletére, és meghívja Mahlert is. Elfogadja, azzal a feltétellel, hogy csak ismerősök lesznek ott, és kiköti: "csak fekete kenyeret és ranettalmát eszem". A diéta megszállottja. "Tudom" - mondja Berta.

Néhány nappal később Zuckerkandlék találkoznak Almával a Ringen, és meghívják a vacsorára. Visszautasítja. "Fél éve arra törekszem, hogy ne ismerkedjem meg vele" - mondja Mahlerra célozva. Aki az utolsó pillanatban lemondja a vacsorát. Új időpontot tűznek ki, Berta ismét meghívja Almát. Most elfogadja.

Az estén csillog, ragyog, az asztalnál két szerelmese, Klimt és Max Burckhard között ül, társalgásukat nevetések tarkítják. Mahler bekapcsolódik a beszélgetésbe. Alma élénk, sziporkázik... A vacsora után a vendégek szétszélednek a szalonban, Mahler pedig azon mesterkedik, hogy közel kerüljön hozzá.

Berta egyszer csak hangos szót hall. Hátra fordul. Alma magán kívül van, Mahler topog. "Nincs joga hozzá, hogy egy évig őrizzen egy partitúrát, amit magára bíznak! - mondja Alma. - Főleg, ha olyan igazi muzsikusról van szó, mint Zemlinsky. Elküldte önnek a balettjét, legalább válaszolhatott volna!"

- De ez a balett fabatkát sem ér - veti ellene Mahler. - Érthetetlen. Maga, akit érdekel a zene, és tanulja is, hogy vehet védelmébe egy ilyen fércművet?

- Először is ez nem fércmű - vág közbe Alma. - Gondolom, még nem is vette a fáradságot, hogy átnézze. És különben is, ha rossz zenéről van szó, attól még lehet udvariasan viselkedni!

- Rendben - mondja Mahler a kezét nyújtva. - Kössünk békét.

És megígéri, hogy másnap behívja Zemlinskyt.

- Akarja, hogy elmagyarázzam a librettó szimbolikáját? - kérdezi Alma. - Hofmannstahl librettója.

- Türelmetlenül várom a magyarázatát! - gúnyolódik Mahler.

- Akkor magyarázza el, mi szól a Koreai menyasszony mellett!

Ez egy különösen abszurd balett, mely akkoriban szerepelt az Opera repertoárján.

Alma győzött. Mahler nevet, zenei tanulmányairól kérdezi, megkéri, hogy egyszer mutassa meg neki munkáit, és ragaszkodik ahhoz, hogy keressenek időpontot.

Alma kissé zavart a felfortyanása miatt, elmegy, hogy csatlakozzék barátaihoz, közben Sophie és Berta érkezik. "Először fordul elő, hogy jól érzem magam társaságban..." - mondja nekik Mahler. És Almával együtt meghívja őket a Hoffmann meséi másnapi főpróbájára; nagyra tartja ezt a művet.

Alma búcsúzik. Mahler ajánlkozik, hogy gyalog hazakíséri. Visszautasítja. Késő van, menne inkább taxival. Mahler ígéretet próbál kicsikarni, hogy Alma meglátogatja őt az Operában. "Jó, igen, ha jól dolgoztam..." válaszolja. "Becsületszóra?" - kérdezi Mahler.

Burckharddal távozik, és azt mondja: "Ez a fiatal lány érdekes és intelligens. Kezdetben ellenszenves volt, és egy babának néztem. Rendesen az ember nem veszi komolyan az ilyen fiatal és ilyen csinos lányokat!" Kérdésekkel árasztja el Burckhardot Almáról, és ezt a választ kapja: "Akik ismerik Schindler kisasszonyt, tudják, kicsoda, a többieknek pedig nem kell tudniok".

Ez a Burckhard eléggé útálatos a birtokló modorával. De Mahler fütyül rá. A fellegekben járva megy haza az Auenbruggergasséba. Vagyis szerelmes.

Alma önmagával elégedetlenül megy haza; bosszantja, amiért ezeken az összejöveteleken kétfajta viselkedés között ingadozik: hol a gőgösok félénkségét ölti magára, ami megbénítja, hol pedig "leleplezi gondolatait azzal, hogy arcátlannak és merésznek mutatkozik". De éppen így igéz meg másokat, mert ettől a szépségtől együgyűséget vagy banalitást várunk, és semmi ilyesmi nem hagyja el a száját.

Végül is Mahlerról ezt írja naplójába:

"Meg kell mondanom, rendkívülien tetszett. Valójában szörnyen ideges. Úgy forgolódik a szobában, mint egy vadállat. Nincs benne más, csak oxigén, és ha az ember közeledik hozzá, megégeti magát..."

Másnap délelőtt Berta és Sophie fölkeresi, hogy elvigye az Operába. Mahler türelmetlenül várja őket. Lesegíti Alma kabátját, de oly zavarodott, hogy a másik két vendégnél ezt elmulasztja. Berta elnéző, megbocsát. "A szerelem megvakít, naívvá és ostobává tesz", írja később. És Mahler szerelme ezen a délelőttön kitör.

Teára invitálja őket az irodájába. Alma szótlan, a zongorán felhalmozott partitúrák között kezd matatni, Mahler közben fölfalja a szemével.

- Jól aludt, Schindler kisasszony? - kérdezi végre.

- Nagyon jól. Miért?

- Én le sem hunytam a szemem.

E párbeszéd után Mahler a nézőtérre viszi vendégeit, és elbúcsúzik Almától, közben emélkezteti ígéretére, hogy hamarosan meglátogatja őt. Alma úgy véli, még nincs tudatában "az egyetlen dologgal, ami hatást tud gyakorolni rá", vagyis Mahler nagyságával. Eme izgatott kisember iránt csak titokzatos tiszteletet érez.

Másnap reggel még ágyban van, amikor levelet hoznak. Vers egy ismeretlentől. Nem a legjob költemény, de nem jelentéktelen.

Mahler elfelejtette volna aláírni? Nagyon is képes erre. Alma mindenesetre egyáltalán nem fáradozik azon, hogy azonosítsa a szerzőt. Néhány nappal később, november 18-án anyjával az Operába megy, Gluck Orfeusz-át nézik meg. Az igazgatói páholy felé emeli tekintetét. Mahler, aki rövidlátó, először nem ismeri föl, azután "úgy kezd flörtölni, ahogy egy komoly emberről elképzelni sem lehet".

A szünetben Alma és Anna Moll az előcsarnokban sétál, amikor fölbukkan Mahler. A fiatal leány bemutatja az anyjának. A rokonszenv azonnal kölcsönös. Mahler az irodájába vezeti őket. Anna Moll azt mondja, mennyire örülne, ha fogadhatná őt. Mahler azonnal előhúz fiókjából egy nagy naptárt, hogy időpontot találjon, ha visszaérkezik Münchenből, ahol a Negyedik szimfóniá-ját kell vezényelnie.

- Rám bízná az Operaház karmesteri állását? - kérdezi Alma.

- Igen - válaszolja Mahler -, és biztos vagyok benne, hogy tetszene, ahogy csinálná.

- Nem lenne objetív az ítélete!

- Soha semmilyen ítélet nem objektív.

Ezzel vége a szünetnek. Alma és Mahler elválnak, mindkettő izgatott, meg vannak győződve arról, hogy "valami nagy és szép hatolt be életünkbe" - írja Alma.

Az előadás után anyja és leánya a szupén találkozik Karl Moll-lal és Max Burckharddal. Anna elmeséli az est eseményeit, Moll dühöng, a felesége szemére veti, hogy engedhette Almát belépni e "feslett", "szabados" ember irodájába... Idős, beteg, tele adósságokkal, akinek ingatag a helyzete az Operában. "Nem szép, és művei biztosan alig érnek valamit" - teszi hozzá.

Burckhard pedig, akit nyilvánvalóan a féltékenység gyötör, azt mondja Almának:

- Azon az estén Mahler őrülten szerelmes volt. Mit felelne, ha megkérné a kezét?

- Igent mondanék.

- Ez bűn lenne! - kiált föl. - Ön, aki oly szép teremtmény, és olyan jó családból való! Ne tegye ezt tönkre azzal, hogy egy angolkóros és korcs zsidóhoz megy feleségül. Gondoljon a gyermekeire! A tűz és víz alkalmasint megfér egymással, de a tűz a tűzzel nem. El lenne nyomva, és szenvedne.

De Alma nem hagyja, hogy ezek az intések megzavarják.

Néhány nappal később szobájában a zongoránál ül, dolgozik, amikor a szobalány fontos hírrel érkezik, és bejelenti: "Gustav Mahler van itt!" Elragadó ház ez, a Szecesszió egyik építésze, Josef Hoffmann tervezte és rendezte be a Hohe Wartén, a Csillagvizsgáló negyedében, ahová Mollék nemrég költöztek. Bársony, keleti szőnyegek a falon, japán vázák, szép tárgyak, melyeknek az elrendezését Hoffmann rendszeresen ellenőrzi, ráadásul Mollék asztala híres.

De ez Mahlert egyáltalán nem érdekli. Belép Alma szobájába, a földre halmozott, még elrendezetlen könyvekre veti magát, néz, megjegyzéseket tesz, Nietzsche művei láttán méltatlankodik, vesse tűzre, javasolja Almának. Ő mindenre kapásból válaszol, Mahler bosszankodik, és azt indítványozza, hogy menjenek sétálni. A lépcsőn lefelé Mahler Mollnéba ütközik, aki még aznap estére vacsorára hívja. "Paprikás csirke lesz és Burckhard." "Különösebben egyiket sem szeretem" - feleli. De elfogadja a meghívást. Csak le kell mennie a postahivatalba, hogy hazatelefonáljon.

Odakinn ropog a hó. Tempósan mennek, de Mahler cipőfűzője minduntalan kibomlik. A postán rájön, hogy saját számát elfelejtette, és föl kell hívnia az Operaházat. Végre eléri nővérét, Justit, és minden magyarázat nélkül bejelenti, hogy nem megy haza vacsorára. Ritkán történik ez meg.

Lassan visszafordulnak a Hohe Warte felé, közben a vakító hóra leszáll az est, és Mahler végre előjön gondolataival. "Nem könnyű egy olyan férfihoz hozzámenni, mint én. Teljesen szabad vagyok, és annak is kell maradnom. Semmi anyagi nem köthet le. Operai állásomat egyik napról a másikra elveszíthetem..."

Alma képes arra, hogy megértse ezt a nyelvet. Ismeri a művészek körülményeit. Legalább is ezen a ponton igazságtételt kell kapnia: az alkotómunka iránt szent tiszteletet érez. Értékrendjében ezt helyezi a legmagasabbra. Természetesen a pénz fölé, a hatalom fölé. Sokáig sétálnak, csöndben, visszamennek a házba. Alma szobájában Mahler megcsókolja a lányt, először, és házasságukról beszél, "mintha egyszerű és magától értetődő dologról lenne szó, mintha az útközben elhangzott néhány szó mindent végleg elintézett volna. Mire hát a várakozás?"

A vacsora közben Mahler legjobb formájában van, elbűvöli a társaságot. Alma hagyta, hogy megcsókolja őt, "anélkül, hogy igazán akarná", hagyta, hogy Mahler döntsön közelgő házasságukról. "Egyedül ő adhat értelmet az életemnek - írja -, messze felülmúl minden férfit, akit valaha ismertem".

De Almát nem olyan könnyű meghódítani. Valami Mahler tekintélye ellen szegül benne, valójában bármilyen tekintély ellen. Másnap délelőtt Mahler elküldi neki dalait, amelyeket ő Zemlinskyvel bogoz ki. Aki "a legnagyobb megvetéssel" fogadja ezeket. Alma "egyszerűséget, keresett naivitást" fedez föl bennük, úgy véli, "nem autentikusak". Ezt nem mondja meg Mahlernak, és a küldeményt megköszönve azt tanácsolja, olvasná el, mit ír Maurice Maeterlinck a csendről. "Első közös sétánkon erősen gondoltam erre."

Alma röviden ír, mert kézírása nehezen olvasható, és hozzá kell szokni. Mahler soha nem szokik hozzá, s az évek alatt zajló levelezésfolyamban rendszeresen könyörög, hogy próbáljon meg olvashatóan írni. Ami súlyosabb, hogy miközben Mahler úgy-ahogy megnyugszik, Almának még mindig "az az érzése, hogy Zemliskyhez tartozik", akivel továbbra is találkozik.

Mahler újabb látogatást tesz a Hohe Wartén, s Alma ezután a követezőt írja: "Azt mondja, szeret, csókolóztunk, műveit játssza nekem. Érzékeim hallgatnak. Lassan le kell szoknom Alexról... Nem tudtam viszonozni simogatásait. Valaki közöttünk állt... Ha három évvel hamarabb jött volna! Senki másnak nem adtam volna oda a számat!" Másnap följegyzi: "Szörnyű dilemma előtt állok. Azt suttogom: »kedvesem«, és rögtön hozzáteszem: »Alex«. Szerethetem-e Mahlert annyira, amennyire megérdemli? Megértem-e valaha a művészetét, és ő az enyémet?"

Bosszantó bizonytalanság egy ifjú jegyes számára.

Habozik, töpreng, mindkettőjük érzéseit kutatja. Azután ezt írja:

"Még nem tudom, ki lakozik bennem, nem tudom, szeretem-e vagy sem, hogy ez az igazgató, a tekintélyes karmester-e vagy a férfi... Ha elvonatkoztatok az egyiktől, érzek-e valamit a másik iránt és a művészete iránt, ami távol, de oly távol van tőlem!? Egyszóval mint zeneszerzőben már nem hiszek benne. És ha életemet egy férfiéhoz kell kötnöm... Valójában közelebb állt hozzám távolról, mint közelről. Félek! Csókolóztunk, de nem öleltük meg egymást. Keze kifejező, de nem szeretem annyira, mint Alex kezét."

Kezek, melyekről, mint tudjuk, vérének legrejtettebb zugában égető emléket őrzött. "Mit tegyek? És ha Alex erősebb és hatalmasabb lenne?" Végül fölteszi magának a kérdést, melyre Mahler hamarosan válaszol: "Egy dolog gyötör. Ösztönözni fog-e Mahler a munkámban? Segíteni fogja-e művészetemet? Úgy fogja-e szeretni, ahogyan Alex, önmagáért?"

Mahler most csaknem minden nap találkozik vele, és ír neki, mindent, ami egy szerelmes férfi tollára kívánkozik.

De sajna Berlinbe utazik, ahol Richard Strauss a Negyedik szimfóniá-t fölvette az operai hangversenysorozatba. Ez a távozás kissé enyhülést hoz Almának. Zemlinksy vagy Mahler: ez alkalommal határozott: Mahler. "Az az érzésem, jobb lényt farag belőlem. Megnemesít. Vágyakozásom nem fog alább hagyni."

Javíthatatlan. Mahler távolléte közben fogadja a szép, gazdag, művelt fiatal muzsikust, aki régóta udvarol neki. Négykezest játszanak, majd a fiatalember a szándékai felől érdeklődik. Ekkor Mahlerról beszél neki, az pedig "sápadtan és remegve" bejelenti: "Kisasszony, ha visszautasít, megölöm magam."

E jófiú, mielőtt beváltaná ígéretét - nem teszi -, egy orvos barátjának a szavait idézi. Mahler gyógyíthatatlan betegségben szenved. Vérbaj? Tüdőbaj? Ilyen szavakat akkoriban nem mondanak. Gyógyíthatatlan, ennyi elég. Egyébként látható a megkönnyebbülése. Alma reakciója kikezdhetetlen. "Ó, Istenem! Óvni fogom, mintha a gyermekem volna. Hála fiatalságomnak és erőmnek, meg fog gyógyulni az én imádott uram."

Az is figyelemre méltó, amit azután írt, hogy megismerkedett Justival, még mindig Mahler távollétében. A két testvér nagyon jóban van egymással. Mahler, aki tizenhárom testvére közül a nyolcadik, gyermekkorában meg akart halni. Justihoz kötődik, aki gyöngéd teremtés. Mahler Berlinből írja nővérének: "Kérlek, nagyon szeresd Almát, ettől még boldogabb leszek." Arra kérte, segítse Almát, hogy az megismerje "életét és lényét".

Zuckerkandlék összejövetelt rendeznek a két hölgy számára. Különös: nincs súrlódás, nagyjából tetszenek egymásnak, és elhatározzák, hogy megint találkoznak. Alma elmegy az Auenbruggergasséba, Justi megmutatja neki Mahler szobáját, ágyát, íróasztalát, könyveit, és "nagyon bájos, kedves".

Alma azonban nyugtalan. "Nagyon idegesít, amikor szemlél, és szüntelenül vizsgálgat, mintha előre érezne valamit. És ez veszélyes lehet számomra. Ha például arra gondolna, hogy nincs szívem, és hiányzik belőlem a szeretet - előfordul, hogy ezt mormolom magamban -, hogy képtelen vagyok a meleg érzésekre, hogy (bennem) minden csak számítás, tiszta, hideg számítás.

Ez beteg ember, és állapota egyik napról a másikra rosszra fordulhat. Zsidó, a helyzete meglehetősen bajos, hol itt a számítás?"

Tény. Alma számításai - amikor vannak ilyenek - soha nem középszerűek. Tökéletesen megveti azt, ami mások szerint az ő érdeke. Ahogy mondja, csakugyan nincs szíve, és hiányzik belőle a szeretet? Igen. Ez a fiatal lány, aki mindig csak "adásról" beszél, fukarkodik magával. Ezért a boldogság pillanata mindig akkor illan el előle, amikor úgy érzi, megtalálta, és mélységesen megkeseríti a szenvedélyt, melyet ébreszt. Igazából nem is akar adni. Kapni akar, szerelmet és dicsőséget, dicsőséget és szerelmet, mint valami járandóságot, mellyel tartozik neki a világ.

Így hát míg vőlegénye távol van, azzal múlatja az időt, hogy elkeseríti a szép, gazdag, fiatal, művelt muzsikust, és mindezt megírja Mahlernak. Majd a Nürnbergi mesterdalnokok egyik előadásán észre veszi "a fiatal Adler doktort, aki tetszik és zavarba ejt. Amit műveltem vele, több volt, mint kacérkodás... Faltuk egymást a szemünkkel, és senki sem vette észre. Szép, hosszú a keze. Tekintetében hihetetlen gyönyörűség van, és mint férfi hihetetlenül szép. Szeme éjfekete, egyszóval tetszik az arca! Előkelő, és ez ennyire nem mondható el a jó Mahlerról. Máskülönben pedig független vagyok, gondolatban hűséges Gustavhoz. E merész tekintet nem a szívből jön."

Persze.

Végül dönt: "mindent elmondok" Zemlinskynek levélben, melyben természetesen azt indítványozza, hogy legyenek barátok. És naplójába jegyzi: "Micsoda veszteség ez nekem! E csodálatos tanár..." Nem elragadó-e ez a "micsoda veszteség ez nekem", éppen akkor, amikor végez egy férfival, aki csak általa él?

Eltelik két nap. Zemlinsky nem válaszol. Azután természetesen újra föltűnik. Gyógyír sebeire, vetélytársa az egyetlen férfi, akiről Almával soha egy rossz szót sem szóltak, és mégis milyen jól értenek hozzá!

Almának imponál Zemlinsky nyugalma, rajong a "férfiúságért és nagylelkűségért", aminek bizonyságát adja, amikor elfogadja, hogy továbbra is oktassa őt muzsikára. A szerencsétlen Zemlinsky.

Berlinben Mahler egyedül gubbaszt szállodai szobájában, és Almának olykor két levelet is ír egy nap. Megrögzött levélíró, aki irodalmi alkotásokat vet papírra. Például ezt:

"E pillanatban (kivált azóta, hogy gondolataim újabban feléd szállnak) oly becsvágyat fedezek föl magamon, amelyek teljessséggel hétköznapiak, és csaknem méltatlanok egy olyan valakihez, aki én vagyok! Sikerre áhítozom, azt akarom, hogy elismerjenek, mindaz kell nekem, ami valójában semmit sem jelent. Hozzád szeretnék méltó lenni. Érts meg, amikor becsvágyról beszélek. Persze régóta dédelgetek ambíciókat, de úgy soha nem vágytam a dicsőségre, ahogy azt kollégáim, kortársaim tulajdoníthatnák nekem. Ám mindig azért küzdöttem, hogy kollégáim megértsenek, megbecsüljenek, még ha nem ismerhetem is meg őket ebben az életben (valójában nem idelenn és ebben a korban kell keresnem őket); ez lesz ezentúl legfőbb célom! Ezért, kedvesem, mindig mellettem kell lenned. Tudod-e, hogy e jutalomért, e babérkoszorúért le kell mondanom a tömeg és a legjobbak éljenzéséről, akik szintúgy nem követnek? Mennyire álltam eddig vidáman a nyárspolgárok pofonjait, az ütődöttek megvetését és gyűlöletét! Sajnos túlságosan is tudom, hogy az a kevés tisztelet, amelyet kivívtam magamnak, talán csak félreértésen vagy legalább is valami felsőbbrendűnek ám elérhetetlennek a sötét előérzetén alapszik! Természetesen nem az »igazgatói« vagy karmesteri munkámról beszélek, amely végül is másodlagos képesség és érdem a szó legmagasabb értelmében. Kérlek felelj: Alma, megértesz-e te ebben, és akarsz-e követni engem? Képesnek érzed-e te magad arra, hogy kiállj velem minden próbát, hogy felöltds még a szégyen ruháját is, hogy örömmel viseld e keresztet?"

Íme a válaszra váró. De egyik következő levelében az alábbi kis mondatot találjuk:

"Kérlek, Alma, ne felejtds el, hogy olykor szólj egy-egy szót arról, amit írok. Tudni akarom, érted-e, amit mondani akarok, és hogy akarsz-e követni. [...] Tudni szeretném, mi a válaszod arra, amit a becsvágyról írtam..."

Ugyanaznap egy második levél megy. A Negyedik szimfónia utolsó próbájáról szól, amelytől "rettenetesen boldog".

"Minden pillanatban arra gondoltam, bárcsak itt lenne a szerelmem, a közönség soraiban. Az én szerelmem. Igazi büszkeséggel néztem volna a színpadot. Ha holnap minden jól megy, Berlint már félig meghódítottam...

De nem megy jól. Nevetés és fütty, a zenei sajtó nekimegy a darabnak és a szerzőnek. Berlin határozottan nem szereti.

És Alma vajon szereti-e?

Mahler, mióta Bécsből elutazott, hat levelet írt neki, egyik fenköltebb, mint a másik, és furcsa válaszokat kapott. Alma az egyik nap a szokásosnál rövidebben ír - mondja -, mert Zemlinskyt várja, aki "mindent tud", és akitől továbbra is kap órákat, "nagy lelkierővel így győzi le fájdalmát". Egy másik nap Burckharddal folytatott beszélgetését mondja el, eszerint két olyan erős személyiség, mint Alma és Mahler, nem jöhet ki egymással. Egy ifjú kérő esetét is elmeséli, aki azzal fenyegetőzött, hogy öngyilkos lesz. Ahogy lenni szokott, az írás fölfedi azt, amit a szó gyakran nem fejez ki. Mahler nem mérlegelt. Csodálkozott, megdöbbent, zavarodott lett. Félreértés lenne közöttük a lényeget, a házasságukat illetően?

Berlinből hazafelé tartva Drezdából húsz rendkívüli oldalt küld neki, érdemes teljes egészében elolvasni. A szerelmi levelezés történetében egyedülálló.

 

"1901. december 19.

Drága Almschim!

Ma, kedves Alma, nehéz szívvel látok az íráshoz. Mert tudom, hogy fájdalmat okozok, de nem tehetek másként. Mindent el kell mondanom, amit tegnapi leveled fölébresztett bennem. Mert kapcsolatunknak arról az oldaláról van szó, amelyet egyszer s mindenkorra világossá kell tenni és megbeszélni, ha együtt akarunk boldogok lenni.

Máskülönben csak a sorok között olvastam (mert a sorokat, Almschim, megint csak nagy nehézségek árán tudtam megfejteni. Ezekben a levelekben, és abban, amit a Varázsfuvola után kaptam tőled, szembeszökő ellentmondásokat találok. Akkor azt írtad: »az leszek, amit kívánsz, amire szükséged van«. E szavak mélységes örömöt hoztak, és boldog bizalommal töltöttek el. Most visszavonod ezeket, anélkül talán, hogy tudnád. Először is hadd térjek vissza leveleid minden részletére.

Mindenekelőtt a beszélgetés Burckharddal. Mit jelent számodra ez a szó: egyéniség? Emlékszel, egyszer azt mondtam neked, hogy minden emberben van valami különös és kifürkészhetetlen, ami a szó igazi értelmében meghatározza őt, és amelyet sem örökléssel, sem pedig a környezetünkkel nem tudunk meghatározni. Ebben az értelemben minden ember individuum. De amit ti mondtok Burckharddal, az valami egészen más. Ezt a fajta »egyéniséget« csak lassan, hosszú csatákban szerezhetjük meg, nagy tapasztalattal és szörnyű szenvedéssel, csak mély, és erőteljesen fejlődő tehetséggel. Ilyen egyéniséggel csak nagyon ritkán találkozunk. Soha, semmilyen körülmények között nem számíthatsz az ilyen emberekre, akik önmagukra építenek szilárdan, óvják és fejlesztik tulajdon és megingathatatlan létüket, ódzkodnak minden tagadástól és idegen gondolattól. Mindez lehetetlen, mert benned semmi sem öltött kifejezést, nem fejlődött ki, és nem érett meg.

Attól még nem vagy »egyéniség«, hogy szeretsz, végtelenül szeretsz, hogy bájos teremtés vagy, hogy lelked derűs, hogy nyitott vagy, gazdagon megajándékozott, és nagyon korán öntudatra ébredtél. Amit számomra jelenthetsz, Almám, és amivé talán lehetsz: életem csúcsa, legdrágábbika, bátor és hűséges társ, aki segít és megért, fellegváram, melyet sem külső, sem belső ellenség nem tud bevenni, nyugalmam, paradicsomom, ahol megint erőre kapok, és újra magamra találok; mindez egyetlen, mérhetetlen, hatalmas, szép és minden kifejezésen túli szóval: »feleségem«! De ez még mindig nem »egyéniség« abban az értelemben, amit e szónak tulajdonítanak, amikor a rendkívüli embereket illetik vele, akik nemcsak saját létüket kormányozzák, hanem az emberiségét is, és akik egyes egyedül méltók erre a névre. Tudd: ahhoz, hogy ilyen egyéniségek legyünk, semmit sem használ a vágy, sem pedig az akarat. [...] Ezeknek - Burckhard, Zemlinsky stb. - nincs egyéniségük. Így vagy úgy mindegyikük különcködik, különböző trükkökkel, melyeket eredetien dolgoznak ki, például olvashatatlan írás stb. (ezt jelképesen értem, mert természetesen nem lehet mindent ilyen kis részletekre visszavezetni).

[...]

E hosszú bevezető után most rólad szólok. Lásd Almám! Egész fiatalaságodat, sőt egész életedet szüntelenül fenyegették e zavaros szellemű barátok, kik téves utakon járva sötétségben kutatnak, belső életük lármával van tele, és bensőjüket s külsejüket szüntelenül változtatják. A nyomodban jártak, sőt vezettek (noha mindig azt hiszed, hogy független vagy), rosszul bántak veled. Folyton hízelegtek, nem azért, hogy hasznukra légy, hanem mert szép szavakkal szóltál hozzájuk. (Minden valóságos ellentmondás zavarja őket, csak a szép szavakat kedvelik. Itt akarok beszélni Burckhardról, Zemlinskyről és a hasonszőrűekről, akiket nem ismerek, de többet vártam tőlük. Bizonyosan hiányzik belőlük a világosság és eredetiség.) Meg vagytok részegedve a szavaktól. (Azt hiszitek, »felvilágosultak« vagytok, közben megelégedtek azzal, hogy behúzzátok a függönyt, hogy a gázlángban gyönyörködjetek, mintha az a Nap volna.) Csinos vagy és vonzó, ezért a férfiak, anélkül, hogy tudnák, hódolnak a szépségednek. Képzeld csak azt, Alma, hogy csúnya vagy. Ha ez túlságosan keményen hangzik, bocsáss meg igazi és most már örökre legyőzhetetlen szerelmemért: azzal hivalkodsz, amit szeretnének benned látni a férfiak, és azt képzelik, hogy benned van (vagyis épp olyan akarsz lenni, amilyennek ők látnak). Hála istennek ez csak a felszínen van benned, te magad mondtad kedves leveledben! Ezek az emberek - mert hízelegnek egymásnak - akaratlanul tagadnak minden különleges létet, mert az zavarja őket, és olyan igények alá rendelik, amelyeket nem tudnak kielégíteni.

Mert szép vagy, provokatív, mégis ártalmatlan ellentmondót látnak benned, mert nincsenek komoly érveik. Így csak körbe forogtok, miközben azt hiszitek, hogy az emberi természetről értekeztek - »mérföldekre van tőletek az, amit meg sem érintetek«.

Az ilyen embereknek mindig sajátjuk az arrogancia: mikor kis birodalmukban legombolyítják gondolataik fonalát, azt hiszik, hogy beteljesítik az emberi szellem kizárólagos feladatát. Alma, még te sem kerülöd el ezt az arroganciát. Az ilyen megjegyzések mutatják ezt, és mások is (de nincs szándékomban perlekedni, mert tudom, hogy ez csak a beszéd modorosssága: »ne értsünk egyet bizonyos kérdésekben, gondolatokban«. Alma, gyermekem, egyek leszünk szerelmünkben, szívünkben..., de a gondolatainkban?! Én Almám, milyenek hát a te gondolataid? Mint Schopenhauernek a nőkről szóló fejezete? Mint Nietzsche emberfölötti emberének antimorálja, mely épp oly hamis, mint útálatos? Mint Maeterlinck ideologikus, füstös, szeszes álmodozásai? Hála Istennek, ezek nem a te gondolataid, hanem az övéik! [...]

Szegény én, aki nem aludt többé, annyira boldog voltam, hogy megtaláltam őt, őt, akivel rögtön mindent megoszthattam, aki egészen hozzámtartozott, úgy, mint a feleségem, és aki a másik énem lett, ő, aki azt írta nekem, hogy egyetlen tennivalója, hogy belépjen az én világomba és fölfedezze azt, anélkül, hogy meg vizsgálná, anélkül, hogy hitét figyelembe kellene vennie, mert a szerelem volt a mi közös vallásunk stb. Most újra föl kell tennem magamnak a kérdést: mi ez a megrögzött gondolat, mely ebbe a forrón és gyögéden szeretett fejecskébe fészkelte magát, hogy önmagává kell lennie, és annak maradnia? Mi történik akkor, ha a szenvedély lecsillapul (ez nagyon hamar megtörténik), ha majd elérkezik a pillanat, amikor nem együtt lakunk, hanem együtt élnük és szeretjük egymást?

Most érkezünk el szorongásaim forrásához, nyugtalanságom és kétségeim leglényegéhez ahhoz, ami minden kis részletnek ekkora jelentőséget adott: azt írod, »a te zenéd és az én zeném« - »bocsáss meg, de ennek is lennie kell«. Ebben a kérdésben, Almám, mostantól világosaknak kell lenniük a dolgoknak közöttünk, még azelőtt, hogy újra találkoznánk! Itt legelőször is magamról kell beszélnem, mert furcsa helyzetben vagyok, amikor a te zenéddel szembeállítom az enyémet, melyet még nem ismersz és nem értesz. Meg kell védenem magam ellenedben, és muzsikámat igazi fényében megvilágítanom. Ugye nem fogsz hiúnak tartani, Alma? Hidd el, most fordul elő életemben először, hogy olyan embernek beszélek róla, aki nincs igazi kapcsolatban vele. Nem lehetséges, hogy mostantól úgy tekints a zenémre, mint a tiédre? Itt most még nem akarok részletesen beszélni a »te« zenédről. Erre majd visszatérek. De összességében? Hogyan képzelsz el egy ilyen zeneszerző-házasságot? Tudod-e, hogy egy ilyen furcsa vetélkedés szükségszerűen nevetségessé, később pedig mindkettőnk számára lealacsonyító lesz? Mi történik akkor, amikor majd »formában« leszel, és majd a házzal kell foglalkoznod, és mindazzal, amire szükségem lesz, ha - mint írod - meg akarsz kímélni az élet részletkérdéseitől? Ne értsd félre azt, amit mondani akarok! Ne hidd, hogy a férj-feleség kapcsolatában azt akarom, hogy a nő csak az idejét töltse, akinek mégis az a dolga, hogy háztartást vezessen, és a férje szolgálatában álljon. Ugye nem hiszed, hogy ezt gondolom? De az bizonyos, hogy ha boldogok akarunk lenni, akkor annak kell lenned, »akire szükségem van«, házastársamnak, és nem kollégámnak! Ez azt jelenti számodra, hogy az életed csorbát szenved? Azt hiszed, hogy le kell mondanod léted nagy pillanatáról, az életedéről, melyről nem tudnál lemondani, ha végleg búcsút vennél a te muzsikádtól, hogy az enyémet birtokold, és hogy az enyém is légy?

Ennek világosnak kell lennie közöttünk, mielőtt még arra a kötelékre gondolhatunk, amely bennünket egy életre összekapcsol. Mit jelent hát ez: »még nem vettem elő a munkámat azóta, hogy... Most dolgozni fogok stb, stb«. Végül is mi ez a munka? Komponálás? A saját örömödre, vagy azért, hogy az emberiség javára légy?"

Itt abbahagyja a levelet, hogy dolgozni menjen, vagyis a Második szimfónia próbájára; mennie kell, mert háromszáz ember várja, ám délután megint tollat ragad, és néhány szó után folytatja:

"Ezentúl csak egy hivatásod van - hogy engem boldoggá tégy. Értesz, Alma? Jól tudom, hogy boldognak kell lenned (nekem köszönhetően), azért, hogy engem boldoggá tudj tenni. De a szerepeket jól ki kell osztani ebben az előadásban, mely lehet komédia és tragédia is (egyik sem lenne helyes). És a »zeneszerző« szerepe, azé, aki »dolgozik«, engem illet meg. A tiéd a szerető társé, a megértő baráté. Elégedett vagy ezzel? Sokat követelek, sokat. Megtehetem, és meg is kell tennem, mert tudom, hogy mit kell adnom, és hogy mit fogok adni.

Mennyire hűvösnek és érthetetlennek találom a Zemlinskyvel való viselkedésedet! Szeretted? Akkor hogyan játszathatod el vele a szomorú tanári szerepet? Nagynak és férfiasnak találod, mert előtted van, udvarias és hallgatag, fájdalmának nyomait viseli magán, és hogy úgy mondjam, »engedelmeskedik a parancsoknak«? Azt mondod, szeretted, és ezt te elviseled? És milyen arcot kellene vágnom nekem, ha ott ülnék? Márpedig mindig azt kell gondolnod, hogy ott vagyok. Az életed ezentúl talán nem a természetes törvényeknek van-e alávetve - melyek nem egészen a szökés törvényei -, hogy érezd annak lehetőségét és a vágyat, hogy lassanként visszatérj korábbi foglalatosságaidhoz?

Mi hát ez a »büszkeség«, ez a »gőg«? Én, aki védtelenül felajánlottam neked egész szívemet és az első pillanattól kezdve az életemet (és én is megismertem ezeket a kisasszonyokat vagy gazdag, csinos, művelt, fiatal stb nőket), Almschi, kérlek, olvasd jól el ezt a levelet! Közöttünk nem lehet egyszerű szerelmi cselszövés. Mielőtt beszélünk, legyen minden világos. Tudnod kell, mit kívánok, mit várok tőled, és hogy mit ajánlhatok neked, hogy számomra milyennek kell lenned. Le kell »mondanod« (ahogy írtad) mindarról, ami felszínes (ami az »egyéniséget« és a »munkát« illeti). Nekem kell adnod magad feltétel nélkül, jövendőbeli életedet minden apró részletében az én igényeim alá kell rendelned, és semmi mást nem kívánhatsz, csak a szerelmemet! Hogy mi ez, Alma, nem tudom megmondani, túlságosan sokat beszéltem róla. De az újra elmondhatom, hogy föl tudom áldozni életemet és boldogságomat azért, akit szeretek, ahogy szeretnélek, ha a feleségem lennél.

Ma ezzel a szertelenséggel és fellengzősséggel kell magam kifejeznem (bizonyára arrogánsnak látszom). És mielőtt szombaton újra látlak, Alma, választ kell kapnom e levélre. Szolgát küldök érte. Légy kész vele."

 

És még néhány sor, melyben azért könyörög, hogy Alma "kíméletlenül" mondja el, amit el kell mondania. Többet ér, ha azonnal szétválnak útjaik, mintha "meghosszabbítják ezt a tévutat". Utolsó szavai: "Kérlek, Alma, légy őszinte".

Íme a legmegdöbbentőbb levél, melyet egy huszonkét esztendős ifjú lány kaphat, akit egészen eddig elkényeztettek az istenek. "Fellegváram, békességem, a paradicsomom, asszonyom..." - mondták előtte mások, fogják mondani mások az idők végezetéig. De Mahler megdorgálja, azt sugallja, hogyha barátai elmésnek találják, az csakis azért van, mert szép; kigúnyolja vágyát, hogy "saját magát adja, és az is maradjon", nevetségessé teszi irodalmi és filozófiai választásai miatt, és ezt egy nála húsz évesnél idősebb férfi hangnemében, aki magasról beszél egy másik tudásról... Végül és főképpen egész egyszerűen tagadja őt, bekebelezi, felszippantja. A zenéje? Milyen zene?

Alma el van képedve. Feldúlt. Dermedt. Megmutatja a levelet az anyjának, késő éjjel megbeszéli vele. Anna Moll hevesen reagál erre a fényes ajánlatra, mellyel Mahler rabszolgává akarja tenni leányát. Ott kell hagyni, mondja, ott kell hagyni. De az anya és lánya véleménye oly eltérő, hogy Anna minél inkább erősködik, Alma annál inkább megrészegedik a zseni oltárán hozott áldozat illatától.

A levél, melyet másnap Mahler szolgájának átad, egyszerű megadás. Mahler követelt, ő ígér.

Drezdából visszatérve délután Mahler találkozik vele, boldog. Az árnyak szétfoszlottak.

Elhozza neki a Negyedik szimfónia partitúráját. Ő elolvassa, és ártatlanul bevallja: "ebben a műfajban jobban szeretem Haydnt". Mahler nevet, biztos benne, hogy egyszer majd más lesz a véleménye. Négykezesben eljátsszák a művet.

E boldog órák után Alma hosszasan ír érzelmeinek magas hőfokáról, azután: "...Az az érzésem, hogy addig nevel, míg Burckharddal való kapcsolatom növeli léhaságomat. Szégyellem magam e szemérmetlenségek miatt. Ha Gusztáv hallana! Akkor vagyunk boldogabbak, ha léha és kételyek nélküli életet élünk, vagy ha a világ szép és nemes víziójával vagyunk átitatva? Az első esetben szabadabbak vagyunk. Boldogabbak? Jobbak, nemesebbek. Ez nem a szabadság akadálya-e? De igen, igen, ezerszer is igen, és megmondom, ez nehéz lesz!..." A hivatalos eljegyzést Moll és Justi jelenlétében tartották, december 23-án.

Mahler életének egyik ritka és boldog véletlene, hogy nővére - az ő tudta nélkül - kapcsolatot tart fönn az Operaház zenekarának első hegedűsével, Arnold Roséval, és hozzá akar menni feleségül. Justi soha sem mert erre a házasságra gondolni, annyira elképzelhetetlen volt, hogy ott hagyja fivérét; de ez most kétszeresen is kapóra jött, mert fölszabadul az Auenbruggergasse, ahová Alma beköltözik. Így hát általános boldogságban úsznak - már amennyire Mahler idegessége ezt megengedi -, és hallgatag, költői légkörben, mely körüllengi e jegyességet.

A jegyesek sokat találkoznak, rengeteget csókolóznak, hevesen vitatkoznak Jézusról és Dosztojevszkijről, akit Mahler imád, Alma természetesen utál. Semmi nem állhat tőle távolabb. Mahler felháborodik, hogy Alma, a nietzscheánus minden hittel szemben közömbös, és "abban a különös helyzetben találja magát, hogy zsidó létére Krisztust veszi védelmébe egy kereszténnyel szemben".

Mahler a hit embere. Amikor később egy körkérdésben hozzá fordulnak: "Ön miért hisz?", ezt a szép választ adja: "Megszőni Isten élő ruháját - ez legalább valami..."

Alma milyen messze van tőle ebben. És fiatal, oly fiatal... Gyötrődik. Túlságosan is fiatal?

Az operaigazgató eljegyzésének híre egy indiszkréció következtében futótűzként terjed a fővárosban. Az újságírók a Mester jövendőbelijének fiatalságával, szépségével, zenei tehetségével vannak elfoglalva. Mahlert ez elkeseríti, Alma azonban örül a leveleknek, virágoknak, üdvözlő táviratoknak.

Mikor először jelenik meg az Operaház igazgatói páholyában, minden tekintet reá szegeződik. Az előadás előtt és után a terem igen meleg tapssal köszönti Mahlert. Boldogok ezen az estén, és a Hartman étteremben - ahová Mollékkal, Justival és Roséval mennek - kitűzik az esküvő napját.

Addig Alma olyan jelenetben vesz részt, melytől kővé dermed. Mahler a Hofoperbe hívja meg Richard Strausst, hogy második operáját, a Feuersnot-ot vezényelje. Strauss a zenei világban Mahler nagy kortársa. És anti-Mahler is. Szőke óriás, jóságos, életművész, aki rózsákkal szegélyezett úton jár. Tizenkét éves kora óta csodálják és ünneplik, Németországban II. Richardnak hívják. A megtiszteltetésben bővelkedő II. Richard ráadásul élénken érdeklődik a pénz iránt.

Minthogy sokkal igénytelenebb, mint Mahler, akinek ijesztő idegességétől mindig meglepődik, elkápráztatja a bécsi zenekar játéka - alighanem ez Európa legjobb zenekara -, és igen elégedett az általa vezényelt előadással. De ott van Straussné, Pauline de Ahna énekesnő, robbanékony anyatigris, akit váratlan kitörései tettek híressé.

A Feuersnot premierjén Alma mellett ül az igazgatói páholyban, azt dünnyögi: "Micsoda disznóság! Ezt lehetetlen szeretni! Mahler tévedett, úgy tett, mintha ezt jónak találná... Pontosan tudnia kell, hogy az egészet Wagnertől, Maxitól és a többiektől lopta!"

"Ki az a Maxi? - kérdezi Alma. - Egy Straussnál ezerszer tehetségesebb zeneszerző - válaszolja Pauline -, Max von Schillings."

Straussot tízszer tapsolják vissza, néhány fütty hangzik el. Mindenki a pódiumra tódul, ott Strauss megkérdezi feleségét, mit gondol az estéről. Az pedig "a torkának ugrik, mint egy vadmacska", és elvörösödik: "Tolvaj! Hogy mersz a szemem elé kerülni! Utálatos alak!" Mahler zavartan egy próbaterembe tuszkolja Straussékat, és az ajtó mögött várja a veszekedés végét, hogy azután vacsorázni vigye őket. Még mindig hallatszanak az éles hangok. Végül türelmetlenül közli, hogy Almával előre megy az étterembe. Ekkor kivágódik az ajtó. Strauss jelenik meg, Pauline üvölt: "Te mehetsz, én hazamegyek, és lefekszem, ma éjjel egyedül alszom.

- Elkísérlek a szállodába! - javasolja félénken Strauss.

- Nem bánom. De tíz lépéssel mögöttem jössz!" - parancsolja Pauline.

Így is tesz.

Az étteremben végül csatlakozik Almához és Mahlerhoz, és hogy feleségét kimentse, azt mondja: "Kissé indulatos, de szükségem van erre". Majd az egész beszélgetés szerzői jogi kérdésekre vált át, Strauss, kezében ceruzával, számításokat végez.

Igen, ez Richard Strauss. Mazochista zseni, egyszersmind valami vigéc.

A furcsa este legalább arra jó, hogy Mahler és Alma mélyen egyet értsen a tapasztalatokban. "Nagyon büszke vagyok, hogy magad fölismerted az igazságot - mondja Mahler. - Nem jobb-e a szegények kenyerét enni, és fényben járni, mint hogy lelkünket lealacsonyítjuk, és így elveszítjük?"

De ez az összhang korántsem tartós. Gyakran egymásnak esnek, szembeszállnak, és ilyenkor Mahler azonnal fölveszi a mentori hangot.

Eközben "úgy látszik, mindkettő nagyon szerelmes" - írja Bruno Walter a szüleinek.

Alma szerint Mahler megbeszélte vele, hogy szexuálisan tapasztalatlan, és hogy ebből némi szorongása származott, szorongás, amiből ő, Alma, nem ért semmit. Ugyancsak a naplójában olvassuk, hogy úgy döntött: késedelem nélkül odaadja magát, fizikai és erkölcsi egészsége érdekében". Amiből azt látjuk, hogy a higiéniai fogalmakról igen egyéni a nézete.

Elérkezik a nap, amikor a jegyesek "csaknem egyesülnek" a szobában, ahol Mahler fogadja. "Izgatott és szorong", de Almát "tiszta és szent érzés" keríti hatalmába, de közben fél, hogy a szégyen és bűn érzése nehogy tönkre tegye "a csodálatos és szent varázst".

Ezt jegyzi föl:

"Fájdalommal töltött el bennünket a szétválás. Miért ezek a szörnyű konvenciók? Miért nem vonhatom egész egyszerűen magamhoz? Vágyunk elemészt, és elemészti legjobb erőinket. Fölfedi mellkasát, és kezemet a szívére teszem. Az az érzésem, hogy teste az enyém..."

Kibontja haját, mert Mahler szereti, ha zilált.

"Gyereket tőle! Az ő lelke, az én testem! Már hozzá akarok tartozni!"

Két nappal később ugyanabban az Auenbruggergasse-i szobában találkoznak, simogatni kezdik egymást. És kudarc. "Ő erőtlenül fekszik..., majdnem sír a szégyentől. Összetörten, zavartan."

És ezt írja:

"Nem tudom kifejezni, mennyire bosszantott ez. Először is ez a mélyen bennem lévő izgatottság, a célhoz közeledés és a kielégítetlenség. A kínzásai, a hallatlan kínzásai! Édes szerelmem!"

Három nappal később ugyanebben a naplóban, három szó: "boldogságra boldogság jő". Azt sejteti, hogy Mahler legyőzte önmagát. De néhány nappal később meg ezt jegyzi fel: "Szegény Gustavom orvosi kezelés alatt áll. Gyulladás, fúvodottság, jégzacskó, ülőfürdő stb. Talán a kitartó ellenálásom miatt? Mennyire szenvedhet!"

Ebből kiderül, hogy nem annyira a tapasztalatlanságtól szenvedett Mahler, mint inkább az aranyértől, melynek soha nem volt erotikus serkentő ereje. És az is kiviláglik, hogy inkább Alma volt a tapasztalatlan. E pár intim élete eléggé titokzatos.

Mahler halála után Alma azt hangoztatta, hogy csaknem impotens volt, soha nem érintette meg, vagy csak nagyon ritkán... És oly rosszul... Azt mondja, esendő puritán, aki minden örömet bűnösként él meg. Impotens? - ez valószínűtlen. Mások is beszámolhattak volna róla, akiknek kalandjuk volt vele. Egy gyermekkori emlék, melyet feleségének idézett föl, hagyhatott esetleg nyomot.

Tizenegy éves volt, Prágában lakott egy családnál, Grünfeldéknél. Egyszer meglepődve vette észre a cselédet, amint a Grünfeld fiú lovagol rajta, ő pedig nyög és kiabál. Segítségére akart sietni. De ők arra kérték, inkább hallgasson. E jelenetből levonta a következtetést: ezt kellett elviselnie anyámnak, ezt az erőszakot és fájdalmat. Ebből azt gondolhatjuk, hogy nem tudott és nem akart hasonló fájdalmat okozni... Az bizonyos, hogy e kép örökre az emlékezetébe vésődött, és hogy valamiképpen biztosan hatott bizonyos cselekedeteire.

Theodor Reik pszichoanalitikus szerint Mahlert a szűz képe kísértette, aki mint a férfit fölemelő női ideál alakja lebegett előtte. Ez az idealizálás, a nőről alkotott fennkölt kép távolította el az ő asszonyától szexuálisan.

Mahleréknak mindig külön szobájuk volt, ahogy a kor polgárságának körében akkoriban divatozott. A megváltoztathatatlan szertartás szerint csak akkor ment át Alma ágyába, amikor az már elaludt.

Akármilyen fantáziái, félelmei, gátlásai voltak is, legalább arra gondolhatunk, hogy Mahler jobb karmester volt, mint szerető, és hogy ez Almát frusztrálta. Nyilvánvalóan egészen mást várt egy féfitól, mint ügyetlen és futó ölelést. Kivált egy olyan férfitól, aki el akarta őt nyomni, még ha Mahler szép neveket adott is ennek az elnyomásnak. Ebből táplálkozik a harag, melyet Alma felhalmoz magában.

De még nem tartunk itt. Alma huszonkét éves, csodálja vőlegényét, állapotos, ami "nagy gyötrelmek" és kínos émelygés forrása lesz; ezt mindenáron leplezni kell, ő pedig megismerkedik jövendőbeli férje néhány barátjával és ismerősével. Bármennyire a legelőkelőbb elitről van is szó, Alma úgy találja, ezek nem ízlése szerint valók. Már beszéltünk arról, hogy féltékenysége, melyet minden elmúlt vagy jelenlegi szeretet iránt táplál, patologikus. Márpedig Mahler barátai egész egyszerűen a barátai. Minden különösség nélküli emberek.

Mahler maga egyszerű családból származik. Iglauból, egy kis csehországi városból jött. Apjának nagy erőfesztítések árán sikerül pálinkafőzdét nyitnia. E kemény és komor apának legalább is az az érdeme, hogy zongorista csodagyermekét zenei és egyetemi tanulmányaiban a végsőkig segítette. Bécsbe küldte, ahol a fiatalember szárnyakat kapott. De Mahler teherként hordozza a nyomorúságos, boldogtalan gyermekkor emlékét fájdalmas anyjáról, akit túlterhel a munka; családját nyolcszor sújtotta halál. Ő maga két testvérét tartja el, akiknek semmi hasznukat nem venni.

Egy nap így fordul Almához: "Neked szerencséd van. A te felmenőid a csillogást és boldogságot ismerték meg. Te könnyű lábbal kelhetsz át az életen, nincs a múltadnak fájdalmas pontja, mely rád nehezedik, nem függ tőled semmilyen család. Velem fordítva történt: nekem az egész életem fájdalmas. Agyag ragad a talpamra."

Nemcsak hogy nem vegyülnek el Bécs előkelő és boldog társadalmában, melyre Mahler fúj, de idegen is tőle ez a világ. Kevés kivételtől eltekintve - mint Zuckerkandlék - nem innen valók a barátai.

Viszont akik hozzájuk járnak, teljesen elfogultak Almával szemben. Ő úgy véli róluk, hogy kispolgárok, szűkre szabott gondolatokkal, amilyeneket Mahler "gyermekkora óta hurcol magával, mint egy béklyót"; ők viszont azt vágják Alma fejéhez, hogy ahhoz túlságosan szép, túlságosan csillogó, túlságosan szabad a beszédében, az öltözködésében, hogy Mahler illő társa legyen.

A boldog vőlegény hat héttel az esküvő előtt vacsorát ad a lakásán, hogy megkezdődjenek a bemutatások. Ott van Siegfried Lipiner író a feleségével. Lipiner Nietzsche tanítványaként ragyogóan indult, de azután megfeneklett. Ő Mahler kedvenc beszélgetőpartnere. Ott van Lipiner előző felesége, Nana is, és annak férje, Albert Spiegler, Mahler fiatalkori barátja. Ott van Anna von Mildenburg énekesnő, akibe valaha szerelmes volt. Azután Mollék, Justi, Rosé és egy ifjú festő, a szecesszió művésze, Mollék barátja, Kolo Moser.

És Alma úgy viselkedik, mint egy liba. Hallgat, nem kapcsolódik be a társalgásba, csak akkor, ha szemtelenkedik vagy ostobaságot mond. Kijelenti, hogy Platón Lakomá-ja alaposan "megnevettette", és Mildenburgnak arra a kérdésére: hogy tetszik neki Mahler muzsikája, azt feleli, "Nem ismerem eléggé, és amit ismerek belőle, az egyáltalán nem tetszik".

Általános elképedés. Elképzelhető, hogy Mahler megtalálta a maga Paulinéját, és ahogy Strauss, ő is szereti ezt? Nem. Az ő kapcsolatuk soha nem lesz olyan. De ezen az estén Mahler szerelmes. Nevet, ürügyet talál, hogy Almát a szobájába vigye, bezárkózik vele, hogy nyugodtan ölelhesse! Mikor Justi zavartan a keresésükre indul, a vacsora csődbe torkollt. Lipinerék és Spieglerék - amint mondják - a torkának ugrottak. Évek telnek el, amíg Mahler újra fölveszi velük a kapcsolatot.

Közben azonban kemény hangú levelet kap Lipinertől, aki szemére veti "mélységes, állandó és örökös hidegségét, egoizmusát...

Legbelül - folytatja - nem embernek, hanem tárgynak tekinted a másikat."

Alma viselkedése pedig Lipiner szerint "üres, felszínes és melegség nélküli természetet takar, akiből hiányzik a természetesség, az őszinteség és a jóérzés". Szavainak hangja egy "rágalmazó, hivalkodó és bántóan eleven emberből jön..." És azt kérdezi: milyen mély kapcsolat lehet Mahler és e személy között?

Főképpen Alma viselkedésén töprenghetünk, oly fürge a nők és férfiak meghódításában, akármennyire nem akarja is ezt. Mindenesetre tiszta helyzetet teremtett: a régi barátok eltávolodnak. Itt az ideje, hogy e furcsa jegyesség véget érjen, melyben Mahler szüntelenül gyötrődik a korkülönbség és a - mondhatnánk egyszerűen - különbözőség miatt, mely minden beszélgetésükben felszínre tör. Alma úgy érzi, ezekbe egyre inkább belekényszerül.

"Ez most már más - írja. - Teljesen meg akar változatni. Mikor mellette vagyok, sikerül is, de ha egyedül maradok, a második énem, a haszontalan és rossz visszatér, meg akar mutatkozni, és engednem kell. A léhaság sugárzik a szememből, a szám folyton hazudik, ő pedig érzi ezt, de ezt csak most veszi észre. Tudom, hogy most föl kell emelkednem hozzá." Fölemelkedni: ez az illúzió vezérli. Még ha muzsikáját megveti is, megérezte nagyságát, Mahler erkölcsi erejét, akinek zsarnoksága nem más, mint az abszulút szomjúhozása. Alma választása ebben az értelemben - aki, mint láttuk, nem szűkölködik kérőkben - szép, és átfordítja azt, ami a legjobb benne: az emberek és dolgok iránti tévedhetetlen minőségérzékét. De ugyanakkor ezt is írja: "Mostantól kezdve utat kell törnöm magamnak, hogy megerősítsem saját helyemet. Úgy értem, művészileg. Az a helyzet, hogy semmire sem tartja az én művészetemet, és sokra a sajátját; én pedig semmire sem tartom az övét, és sokra az enyémet. Ez így van."

Ezzel az ellentmondással fog küszködni. Ami Mahlert illeti, a némi fájdalmat, amelyet Almának köszönhet, azt gondolhatjuk, a csillogó teremtmény - aki a legkevésbé sem született arra a szerepre, amelyet Gustav jelölt ki számára - volt az, akire szüksége volt. Hogy értelmet adjon tulajdon életének, küzdelmének, művének.

 

Az esküvőt 1902. március 9-én tartották a legszűkebb körben, a jegyesek és a tanúk voltak ott, vagyis Mollék és Roséék.

Hogy minden nyilvánosságot kerüljenek, a szertartás a Karlskirche sekrestyéjében volt. De Karl Kraus, az újságíró, megragadva az alkalmat, hogy Mahlerra zúdítsa mérgét, akit útál, "az állítólagos bensőségességen", a sajtó jelenlétén és az "előkelő tömegen" gúnyolódik. Most, hogy Mahlerékat összeadtuk, akik vonaton Oroszországba tartanak, beszéljünk egy kicsit erről a Karl Krausról, mert még többször találkozunk majd vele.

Egy vipera, de még más is, aminek következtében határozottan uralta Bécset. Intellektuális terrorista. Színészettel próbálkozott, sikertelenül. Újságíró lett, és rendszeresen kiad egy vörös fedelű folyóiratot, melyet 1899-ben alapított: a Die Fackel-t ("A fáklya"). Ennek a folyóiratnak tízezer előfizetője van, akik úgy vetik magukat minden egyes számra, mint a Biblia kortárs változatára. Ebben Karl Kraus támad, harap, sérteget, ócsárol, denunciál, kereszteshadjáratot vezet minden botrányos forma ellen, legyen az összecsapott szerződés, kenőpénz, szabálytalanság, sikkasztás.

Gyakran bosszúságot, pert, ruházást zúdít magára. Heves incidense volt Karl Moll-lal, miután olyan híreket tett közzé egy kiállítási ügyről, melyeket Almától csalt ki egy vacsorán.

Néhány nappal később Alma az Imperial kávéházban ül apósával, észre veszi Kraust, és jelzi Mollnak, hogy ott van. "Ez hát ez a gazember!", mondja Moll, és föláll... De Kraus elillan. Egy másik alkalommal Alma gyönyört érez, amikor egy rágalmazási per szemtanúja, ahol Kraust elítélik.

De végül is ez csak eléggé köznapi oldala e személyiségnek és tevékenyéségének. Ám a romlás, melyet a legszigorúbban leleplez, a nyelv romlása - és ebben van eredetisége.

Kritikája, mellyel a szavakat, a használatukat és a szellem ebből eredő romlását illeti, hathatós és határtalan. "A szó Daumier-ja" - mindez számára több, mint módszer; a tisztaság filozófiája. Szerinte csak a Goethe nyelvéhez való visszatérés tudná megszabadítani a politikai életet kétértelműségeitől.

Ez az attidűd affelé vezeti őt, hogy hasonlóan gondolkodjék a művészetről is, amelyet meg kell szabadítani minden keresettségtől, mellyel a szecesszionisták végül elárasztották. A zenében csak Schönberg atonalitását viseli el. A festészetben Kokoschkát támogatja. Az építészetben Adolf Loos embere. A bécsi esztéticizmus az ő számára olyan, mint romantikus menekülés az illúzióba. Tisztaság, egyszerűség, szigorúság... Hosszú pályafutása alatt leleplezi a bécsi "fiatal irodalom" - Arthur Schnitzler, Hermann Bahr, Hugo von Hofmannstahl, Peter Altenberg - osztályjellegét is; ez az irodalom csak formára figyel, és közömbös a társadalmi kérdések iránt.

A bíróvá emelt Karl Kraus átkot szór, és akiket elkeseredésbe taszít, nem tudnak meglenni anélkül, hogy olvasnák: ő Bécs királya. És az is marad sokáig; önkéntes szünetet tart az első világháború alatt - ahol megír egy tizenkét órás darabot újságcikk-részletekből -, de azután újra megjelenik a Die Fackel, egészen a haláláig, 1936-ig. Ám végül hallgatóság, csillogás, befolyás nélkül marad, és őszintén szólva csúfságban. Az öreg megingathatatlan szociáldemokrata vitatkozó, aki akkora hallgatóságot hozott izgalomba előadásain a tisztaságot és hajlíthatatlanságot hirdetve, Hitlerről csak egyetlen mondatott tudott mondani: "Ami Hitlert illeti, róla nincs mondanivalóm".

A király halott, mielőtt még meghalt volna.

Kedvencei, akiket szeret kipécézni: Freud, akit meg sem hall - "A pszichonalízis az a mentális betegség, mely azt állítja, hogy a saját gyógymódja" -, Berta Zuckerkandl, akit a "kultúra bölcs asszonyának" keresztelt el, és Mahler, akinek az értékeivel azért tisztában van.

A Második szimfónia előadását a sárba tiporta, egyébként ott sem volt a hangversenyen. 1901 őszén hevesen megtámadja Mahlert mint a Hofoper igazgatóját: "Egészen mostanáig csöndben tűrte a liberális sajtó, hogy Mahler úr bűnösen visszaél a Ház művészi erejével, s bűnös a repertoár hihetetlen dekadenciájában is stb."

Karl Karuss legjobb darabjai az aforizmái, mint például ez: "Még egyszer sem élünk."

De ideje visszatérnünk Mahlerékhoz, akik Szentpétervárról érkeznek, ahol, úgy tetszik, kellemes nászútjukat töltötték. Mahler három hangversenyt adott, mely jól fizetett, és nagy tetszést is aratott. Őket is a legmelegebben fogadták mindenütt, Meklemburg herceg, a cári család tagja vacsorára hívta őket... Mahlernak persze megint rettenetes migrénje volt, mely időkint lesújt rá, természetesen mindketten meghűltek, amikor egy nyitott trojkán utaztak, de Alma megkönnyebbül, hogy terhességét már nem kell rejtegetnie, és Mahler is oldottabbnak látszik a Justinak küldött leveleiből.

Végre otthon vannak az Auenbruggergasséban, ahonnan Justi elköltözött. A szomszéd lakásból is elment a bérlő, ezt hozzákapcsolták az övékhez, így hat szobájuk van. Nem kényelemben szenvednek hiányt, hanem pénzben. Mahler jól keres, de adósságokba verte magát, hogy fölépítse a maierniggi házat, ahol szabadsága alatt dolgozik, még a szülői örökségnek azt a részét is kölcsönkérte, amelyet nővéreinek tettek félre hozományként, és Justi, aki híján van a háztartásbeli erényeknek, soha nem tudta fivére életvitelét pénzügyi helyzetéhez igazítani.

Alma kezébe veszi a dolgokat. Egyáltalán nincs fölkészülve az efféle nehézségekre, mindig gondtalan luxusban élt, ám született szervező. Ráadásul úgy gondolja, hogy az ő szerepe megkímélni Mahlert a hétköznapi feladatoktól. Költségvetést készít, és öt évre szóló adósságütemezési tervet.

Annyira kevés a pénzük, mint ahogy oly sokszor mondja? Meghívják Rotschild báróhoz látogatóba, de lemond erről, mert nincs kalapja. Többször átalakított ruhákbani jár, pedig szeret öltözködni, és kitűnő ízlése is van hozzá, Mahler ugyanakkor a legjobb angol cipésztől szerzi be lábbelijeit.

Hétköznapi életük oly szabályozott, mint az ingaóra járása. Mahler hétkor kel, dolgozóasztalához ül, ahol megreggelizik, és háromnegyed nyolc körül elindul az Operába. Egy körül hazatelefonálnak az irodájából, hogy elindult. Negyedórával később csengőszó jelez odalentről a szakácsnőnek, hogy tálalnia kell a levest, míg ő fölmegy a negyedikre. Hazaérve végigmegy a lakás összes szobáján, becsap maga mögött minden ajtót, kezet mos a fürdőszobában, és berobog az ebédlőbe, ahol Alma várja.

Rövid szieszta, és Almának - akár várandós, akár nem - követnie kell őt gyalogsétára vagy a Belvedere parkjába, vagy végig a Ringen. Az asszony olykor veszi a bátorságot, hogy fölmorduljon.

Ötkor tea otthon, azután Mahler visszamegy az Operába. Akkor is mindig meghallgat egy részt az előadásból, amikor nem vezényel.

Alma este érte megy. Ha Mahler nem végzett munkájával, az igazgatói páholyba küldi. Vannak olyan előadások, melyeknek soha nem látja a végét, mert Mahler akkor megy érte, amikor neki tetszik. Gyalog tartanak haza, vacsoráznak. Vacsora után néha megkéri Almát, hogy olvasson föl neki.

Íme ez Alma Mahler élete.

 

Várkonyi Benedek fordítása

 

A biográfia eredeti címe:
Alma Mahler ou l' art d' etre aimée - Robert Lafont, Paris, 1988.

 

Az Alma Mahler életrajzot teljes terjedelmében az Európa Kiadó jelenteti meg

© Európai kulturális füzetek 1999-2006.   Minden jog a szerzőké illetve az örökösöké.