Mihályi Gábor:

A magyar progresszió tragédiája (III. rész)

 

 

A KÖR NÉGYSZÖGESÍTÉSE
A KÁDÁR KORSZAK - 1956 - 1989

 

A mából visszatekintve már tudjuk, hogy az 56-os forradalom illetve a 68-as prágai tavasz reformtörekvéseinek a leverése tragikus bizonyítéka volt a szocialista utópia megvalósíthatatlanságának. A harminc évig tartó Kádár rendszer újólag tanúsította. hogy nem lehet kialakítani olyan társadalmi formációt, amely egyszerre biztosítja az emberek társadalmi , gazdasági egyenlőségét valamint a szabadságot, az egyének emberi jogainak teljességét. Bebizonyosodott, hogy nem csak a kapitalista gazdaság felszámolása, a társadalmi egyenlőség kialakítása követel diktatórikus eszközöket, az egyenlőség társadalmának működtetése sem mondhat le a totalitárius diktatúra elnyomó apparátusának fenntartásáról. A szabadság társadalma viszont a tőkés termelés szabadságát is jelenti, azaz a társadalom megosztottságát szegényekre és gazdagokra.

A kör négyszögesítése továbbra is megoldhatatlan feladat marad.

 

 

 

HARMADIK FELVONÁS

 

 

Halottak napjai

November negyedikén a szovjet csapatok hajnali támadásával megkezdődött a történelmi színjáték harmadik felvonása, át kellett élnünk a hagyományos történelmi modellnek megfelelően - ugyan úgy mint a nagy példában, 1849-ben - az elbukás, majd a véres represszió elkerülhetetlen tragédiáját. Nem igazolódott Marxnak az a mondása sem, hogy a nagy történelmi színjátékok ismétlődése esetén a tragédia a komédia formáját ölti. A magyar ötvenhat a 48-- 49 es szabadságharc forgatókönyvét ismételte, de a bukás ezúttal is romanztikusan, hősiesen tragikus volt.

Ma már tudjuk, a szovjet intervenciót gondos előkészítés előzte meg. Hruscsov előzőleg megkapta a Nyugatiak nihil obstatját. Megint a nagy világpolitikai érdekek döntöttek. A világbéke megőrzése előbbre való volt a magyar forradalom sorsánál. A nagy nehezen kialakított békés együttélés elve a status quo megőrzésén alapult, ami egyik fél számára sem engedte meg a hatalmi, befolyási zónák határainak módosítását. A szuezi konfliktus már csak hab volt a tortán, a hathatós támogatás elmaradása - a közkeletű vélekedéssel ellentétben - nem ezen múlott.

A csatlós országok pártvezéreinek támogatását, akik nem alaptalanul féltek a magyar példától, a Kreml könnyen megkapta. Kína egy ideig a maga nemzeti szuverenitásáért aggódva a szovjet beavatkozás precedens voltától tartott, míg Tito szövetségest remélt a magyar reform kommunistákban, s ezért egy ideig támogatta fellépésüket. De amikor kiderült, hogy az új magyar vezetés beleegyezett a polgári demokrácia helyreállításába, mindenekelőtt a többpárt rendszer engedélyezésébe és a szabad választások megtartásába, ez túllépte a két habozó párt tűréshatárát, és végül ők is áldásukat adták az intervencióra.

Nagy Imre köre számára világos volt, hogy a nép felkelését csak fegyveres erővel lehet leverni, ezt azonban azzal, hogy magukévá tették a forradalom ügyét, eleve elutasították, de valójában elegendő erejük sem lett volna erőszak alkalmazására, mint azt többek között a fegyveresekkel védett Köztársaság téri pártház lerohanása is bizonyította. Itt Mező Imrével az élén a párt centrumának egy olyan csoportja gyülekezett, amely úgy vélte, a párt szétverését fegyveres erővel kell megakadályozni. Mint ismeretes, a segítségükre küldött három tank legénysége az ostromló tömeghez csatlakozott. Az egyetlen valamelyest működő fegyveres testület, a honvédség mind inkább a felkelőket támogatta.

A párt centrumának Kádár és Münnich mögött felsorakozó politikusai csak nagyon félszívvel támogatták Nagy Imrét, nem is alaptalanul tartottak attól, hogy pillanatok alatt végképp kiszorulnak a hatalomból, és rajtuk is számon kérhetik Rákosiék bűneit. Kádárék megnyerése - gondolom - elsősorban a helyi viszonyokat alaposan ismerő Andropovra, az akkori budapesti nagykövetre hárult, Közvetítőkön keresztül, legnagyobb titokban ő tárgyalhatott Münnich-hel és Kádárral, akiket természetesen nem érhetett váratlanul az értük küldött követségi autó. Szeptember 30-án Kádár már Ungváron volt. Nem kvadrál a tényekkel az az Aczél Györgytől származó legenda, miszerint Kádárt akarata ellenére ragadták el Moszkvába, és ott azzal konfrontálták. hogy ha nem vállalja a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány elnöki tisztét, akkor Rákosit hozzák vissza, aki már el is készítette a kivégzendő árulók listáját, amelyen Kádár előkelő helyen szerepelt volna.

Mint tudható, valójában Kádár és Münnich között kellett választani, végül is Hruscsov Tito javaslatára Kádár mellett kötött ki. Az eltökélten antisztálinista Hruscsov nem is akarhatott Magyarországon valamiféle sztálinista - rákosista restaurációt. A sztálini módszerek ideje lejárt. A nagy kérdés éppen az volt, hogy lehet a totalitárius rezsím fenntartásával valamiféle ember közelibb szocialista rendszert kialakítani.

A fegyveres felkelés leverését végül a komoly erőkkel felvonult szovjet hadsereg hajtotta végre a maga szokásos brutális módján. Ezzel az úthengerrel szemben a helyi kis csoportoknak már semmi esélyük sem volt. Most már nem megzavarodott, kis létszámú helyőrségekkel álltak szemben.

Haynau szerepe Kádár Jánosra hárult. Minden ismeretünk szerint Kádár a mindenkori pártvonalhoz kötődő, érzelemmentes politikus volt, aki felmérte a terror alkalmazásának a szükségességét. Ő már Rajk ügyében sem habozott, hogy Rákosi utasítására a perbe fogottat egy magasabb pártérdekre hivatkozva hamis beismerő vallomásra késztesse. De mély fanatikus meggyőződés kellett ahhoz is, hogy Rajk engedelmeskedjen a pártutasításnak, és elvállalja a morális öngyilkosságot. Kádárnak persze ismernie kellett a bolsevista inkvizíció mechanizmusát, és ennek megfelelően sejthette, hogy csak a véletlenen múlhat, ha elkerüli Rajk sorsát. Végül annyi szerencséje volt, és ez nem is volt kis szerencse, hogy őt nem végezték ki. Az agyrém teteje az volt, hogy legnagyobb titokban le kellett folytatni a konstruált pereket a maguk fogdmegjei és börtönőrei számára, akiktől elvárták hogy úgy tegyenek, mintha elhinnék a képtelen vádakat, és így ne fraternizálhassanak volt elvtársaikkal, tegnapi jó barátaikkal. Tudván azt, hogy ha elárulják, akár legközelebbi hozzátartozójuknak, hogy a kulisszák mögé látnak, ők maguk is az inkvizíció vészbírósága elé kerülhetnek.

 

 

A túlélés taktikái

Az 56-os forradalom leverése után bevezetett terror célja az volt, hogy kíméletlen megtorlással, megfélemlítéssel „örök időkre” megtörjék a nép ellenállását. Ezért lövettek az esetenként általuk felbújtatott tiltakozó tömegekre, vetettek börtönbe illetve végeztek ki mindenkit, akire rá lehetett bizonyítani, hogy szerepet vállalt, sőt fegyverrel is harcolt a forradalomban, és bűnbánatra se volt kapható. A börtönviszonyok közepette nem lehetett könnyű felismerni, hogy az életben maradás nem annyira az elkövetett tettek súlyán mint inkább a megbánás hajlandóságán múlhat. Hiszen erre akkor a vádlottak nem kaphattak semmiféle garanciát. Bírói függetlenség híján az ítéletekbe túl sokan szólhattak bele. A vádlottnak az akasztófa árnyékában kellett mérlegelni, hogy a forradalomban betöltött szerepe volt-e olyan jelentős, hogy sem önmaga, sem mások előtt nem vállalhatja tettei megtagadását. Gondolván magában, hogy a kikényszerített bűnbánatnak amúgy sincs kötelező ereje. Csakhogy azt is tudta, vallatói mégis csak az eszme elárulását követelik tőle, amit az állhatatos híveknek, mindenekelőtt cella társainak nem is lesz könnyű megmagyarázni. Pláne, hogy utólag nem igazolható, hogy valóban az életben maradás volt a tét.

Nagy Imre és néhány társának a kivégzése végül is logikus következménye volt a terror politikájának. Ehhez a pártapparátus, az újjá szervezett fegyveres erők és bíróságok lelkesen asszisztáltak.

A megfélemlítés műve sajnos eredményes volt, néhány hónap leforgása alatt temetői csendbe borult az ország. Az írástudók zöme elhallgatott, illetve hallgatásra kényszerült. Sokan véltük, mint én is, hogy nem szolgálhatunk egy Quisling kormányt. Ezt a keményen ellenzéki álláspontot azonban az idő múlásával mind többünknek fel kellett adni.

Kádárnak akkori reményeink ellenére meglepően gyorsan, pár év alatt sikerült megszilárdítania rendszerét, és mindenki számára világossá tenni, hogy hosszabb távra - azt még nem is igen sejtettük, hogy több mint harminc évre kell megalkudnunk az új zsarnoksággal. Harminc év a várható emberi életnek majdnem a fele, szinte az egész felnőtt kor. Mint ahogy az is igaz, hogy az elmulasztott évek soha többé vissza nem adhatók, nem kárpótolhatók. Érthető és visszamenőleg is elfogadható, hogy a szellem emberei igyekeztek - akár különféle kompromisszumok árán is - felkészültségüknek megfelelő, tehetségükhöz illő munkát találni a maguk számára. Ez a kompromisszum kétségtelenül belső etikai konfliktusokkal járt. Akkoriban - némi cinizmussal - azt mondogattuk, hogy a kompromisszum határa mindenki számára azon a ponton van, ameddig ő maga elment.

56 nyarán a progresszió híveinek nagy többsége még abban reménykedett, hogy reformok útján elképzelhető valamiféle igazi szocializmus, valamiféle visszatérés az 1945 utáni koalíciós évek demokratizmusának javított változatához. Azonban november 4-ike után már csak egy nagyon szűk réteg, a régi, hithű kommunisták és a rendszer uralkodó elitjének tagjai, pontosabban azok, akik úgy gondolták, kényelmesebb hinni is azt, amit mondaniuk kell, maradtak a világmegváltó eszme meggyőződéses hívei.

Az ellenzékben maradt reformkommunisták kiábrándulása fokozatosan ment végbe. Emlékszem, feleségemmel mennyire megdöbbentünk, amikor Litván György barátunktól azt hallottuk, hogy ő már nem tekinti magát kommunistának. Aztán némi gondolkodás után rá kellett jönnünk, hogy már mi sem vagyunk kommunisták. Hatvannyolc augusztusa, a prágai tavasz mozgalmának leverése után még többen jutottunk el arra a következtetésre, hogy az emberarcú szocializmus megvalósulásában sem reménykedhetünk tovább, ez is utópia. Én magam körülbelül a nyolcvanas évek derekán láttam be közgazdász barátaim igazát, hogy a liberális kapitalizmusnak nincs alternatívája.

 

 

 

A NEGYEDIK FELVONÁS

 

 

A kikényszerített kiegyezés

A történelmi színjáték repríze során azonban a cselekmény némiképp mégis csak módosult. Tudjuk, a történelmi összehasonlítások problematikusak. De ha kitartunk az analógiák mellett. akkor a történelmi párhuzam szerint a Haynau korszak a forradalom vezérének és néhány társának a kivégzésével ért véget. Ezt követte a kiegyezést előkészítő kádári Bach korszak. A totális diktatúrában azonban se a kompromisszumokat elutasító Teleki öngyilokossága nem volt követhető példa, viszont a kiegyezést kereső deáki szerep vállalására sem nyílt lehetőség. Kádár a kiegyezés feltételeit maga szabta meg, és kényszeríttette is rá az országra.

Noha nem tagadjuk a személyiség történelem formáló szerepét, érdemes hangsúlyozni, nem pusztán Kádár személyes tulajdonságain, világképén múlott, hogy a magyar párt végül nem Honecker, Husák, Ceaucescu vagy éppen Titó, hanem a hajlékonyabb Gomulka útját és példáját követve vihette el az országot valamiféle megbékéléshez.

A történeti folyamatok alakulásában ugyanis meghatározó szerepe volt annak hogy a Kreml Magyarország esetében csak viszonylag későn, olyan időpontban szánta el magát a beavatkozásra, amikor a forradalom már a párt centrumának politikusait is elkezdte kitaszigálni a hatalomból. Míg később, a 68-as prágai tavasz idején a tábor seregei olyan hamar törtek rá Dubčekékre, hogy ott a párt centrumának az emberei éppen hogy beülhettek miniszteri bársonyszékeikbe, és így a "testvérek" velük is szembe kerültek . Míg Husák csak az eltökélt balosokra számíthatott, akik a maguk kizárólagos hatalmának a biztosítása érdekében igen balos elveket hirdetve még a közép embereit is kiszorították a pártból, addig Kádár a párt centrumához tartozó politikusokat, sőt a párttagság zömét is maga mögött tudhatta, amikor megkezdte kiépíteni a maga rendszerét. Ügyesen sakkozva el tudta érni, hogy a párt bal illetve jobbszárnyához tartó erőket egymás ellen kijátszva - sakkban tartsa. Megtehette, hogy gátlástalanul éljen a cinkos összejátszás módszerével, amikor az egyik oldalon keményebb fellépést, a másikon pedig további liberalizálást sürgettek. Megtennénk, fejtegették Kádár emberei a jobbszárnyon, de nem tehetjük, mert amazok azonnal feljelentenek bennünket Moszkvában, amazoknak meg azt magyarázták, hogy szükség van nyugati pénzre, s emiatt óvatosan kell lépkedniük. A szituáció groteszk volta éppen abban rejlett, hogy valójában mind a két kijelentés akár igaz is lehetett.

A Kádár diktatúra korai támogatói közé tartoztak a zsidóságukban megtiportak közül sokan, akiknek a szubjektív tisztességét ma sem lehet kétségbe vonni. Noha a forradalom idején csak igen szórványosan tapasztalhattuk a megbúvó antiszemitizmus jeleit, mégis, - nem teljesen alaptalanul - tartani lehetett egy szélsőségesen jobboldali hatalomátvételtől, s ezzel együtt a zsidó ellenesség feltámadásától. Úgy vélték, hogy egy radikális jobboldali fordulat veszélyeztetheti mind azt a tudományos és társadalmi elismerést, amit kivívtak a maguk számára, Olyan személyiségekre gondolok, mint Kardos László, Szabolcsi Bence, a Waldapfel testvérek. Kádár rendje a jobboldali erők kikapcsolásával valóban további harminc évre el is fojtott szinte minden antiszemita megnyilvánulást.

A sikeres pacifikálást nagy mértékben elősegítette az a híressé vált kádári mondás, hogy aki nincs ellenünk, az velünk van. Ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy a munkavállaláshoz nem kellett nyilvános hűségesküt tenni, nem kellett kötelezően ismételgetni a párt szlogenjeit. Aki akarta, az megőrizhetett valamiféle látszat semlegességet. Az értelmiség nagy többsége komoly lelkiismeret furdalás nélkül illeszkedhetett be a Kádár rendszer gépezetébe, noha szíve mélyén továbbra is utálta. Állást vállalhatott, anélkül, hogy bárki kötelezte volna arra, hogy az 56-os forradalmat ellenforradalomnak nevezze. Ez viszont azzal az előnnyel is járt Kádárék számára, hogy minden titkosrendőrség nélkül is azonnal nyilvánvaló lett, ki az ő emberük, és ki az, akire csak fenntartásokkal számíthatnak, akit nem alkalmazhatnak bizalmas munkakörben.

Kádárék tudatosan törekedtek arra, hogy legalább is háttérbe szorítsák nemcsak a Rákosi korszak kompromittált politikusait, de az olyan káderektől is megszabaduljanak, akik a hatalmi létrán történt előre haladásukat egyedül párthűségüknek köszönhették. Másrészt, hogy a maguk új klientúrájának a kialakítása során minél több felkészült, elismert szakembert nyerjenek meg a maguk számára. Tették ezt olyan eredménnyel, hogy harminc égy néhány év után, a demokratikus fordulat kormányai nem mondhattak le ennek a szakember gárdának a felhasználásáról. Ami annál könnyebben ment, mivel ezt a gárdát már nem az eszme iránti elkötelezettség, hanem a puszta karriervágy kötötte a párthoz. Többségük szemrebbenés nélkül váltott, és illeszkedett be az új rendbe, lettek vállalkozók, kapitalisták. A megnyerésnek, lekenyerezésnek ebben a munkájában Aczél György, Kádár barátja és legfőbb tanácsadója oroszlánrészt vállalt. Formátumos emberként el tudta érni, hogy partneri viszonyt alakítson ki a magyar szellemi elittel, tudósokkal, olyan írókkal, mint Illyés Gyula, Németh László, Déry Tibor, Vas Istvánék, olyan festőkkel, mint Anna Margit, Bálint Endre, Bernáth Aurél, Czóbel Béla. A párbeszéd fenntartását megkönnyítette, hogy a felsoroltak lelkük mélyén szocialistáknak tartották magukat. Így az alapvető véleménykülönbségek ellenére is egy nyelven tudtak beszélni Aczél Györggyel és a hatalom más képviselőivel. Kialakult valamiféle párbeszéd.

A szellemi konszolidációt segítette, hogy az állam eltartotta az írókat, művészeket, némi akadékoskodás ellenére kiadta műveiket, megvásárolta alkotásaikat, díjakkal jutalmazta őket. Fenntartotta a könyvkiadókat, folyóiratokat, a színházakat, biztos fizetést garantált a színészeknek. A Kádár időkben a magyar filmművészet nagy virágkorát élte. Gondtalan működéséhez meg is kapta a szükséges anyagi támogatást. Az akkori kultúrpolitika is cinkosságon alapult. Volt egy hallgatólagos megállapodás: Ti (mármint írók, filmesek és egyéb művészek) nem támadtok bennünket nyíltan, mi pedig úgy teszünk, mintha nem vennénk észre, amikor virágnyelven csúfoljátok a hatalmat.

Ez a cinkosság kijelölte a publikációs szabadság korlátait is. Minden olyan alkotás megjelenhetett, amelyben nem támadták expressis verbis a kommunista pártokat, a nemzetközi munkásmozgalmat. Határt szabott a prüdéria is, az égi rend őrei el kívánták kerülni, hogy a kormányzat felelősségét ne terhelje közfelháborodást keltő, a kispolgári ízlést mélyen sértő alkotások megjelenése. A három T - támogatott, tűrt és tiltott kategóriákon belül viszonylag szűkre szabták a tilos zónát. Noha az ideologikus jellegű művek esetében azonban már szó sem volt nagyvonalúságról, ezen a területen fenn kívánták tartani a marxista ideológia hegemóniáját, és ezzel súlyos kárt okoztak a magyar tudományosságnak. Az 1989-es nagy fordulat, az ideológia korlátok lebontása után a tanulmány és esszé irodalom számot tevő része máról- holnapra érvényét vesztette.

Nem akarom persze a kelleténél jobban dicsérni az aczéli kultúrpolitikát, amely viszonylagos liberalizmusa ellenére végül is egy nem szeretett totalitárius rendszer kultúrpolitikája volt. De mert engedélyezett némi morgást, ellenzékieskedést, a magyar értelmiség élvezhette és élvezte is ezt az államilag engedélyezett, sőt támogatott renitenskedést. Így ment ez a hatvanas évek közepétől a nyolcvanas évek végéig, a rendszer összeomlásáig. Nagy íróink, művészeink közül sokan nem élték már meg a szabadság korát.

Horthy világa huszonöt évig tartott, Kádáré harmincig.

 

 

 

A kör négyszögesítésének feladata

A szocialista tábor közgazdászai a kör négyszögesítésének megoldhatatlan feladata elé kerültek. Azt kellett volna kitalálniuk, hogy lehet a gazdaságot szocialista alapon olyan versenyképessé tenni, hogy a világpiacon utolérje, sőt lekörözze a Nyugat gazdaságát. Hogy a dolgozók ne keletről nyugatra, hanem megfordítva nyugatról keletre vágyakozzanak.

Elvileg persze józan ésszel tudni lehetett, hogy a kitűzött cél elérhetetlen, de azért a gazdaság felelősei abban reménykedtek, hogy legalább is csökkenthető a lemaradás. A hetvenes évek vége felé azonban mind nyilvánvalóbbá vált, hogy a lemaradás nem csökken, hanem vészesen nőni kezd. És ami ennél is kínosabb felismerés volt, hogy a szocialista gazdaságok egyre gyorsuló ütemben zuhantak a lejtőn lefelé, A teljes csőd belátható közelségbe került.

Eleinte még minden ment valahogy, legalább is nálunk, Magyarországon. 56 után a többi szocialista országtól kapott nagyobb összegű segélyeket közgazdászainak tiltakozása ellenére Kádár az életszínvonal számottevő emelésére fordította. Dicséretére legyen mondva regnálása idején mindig törekedett arra, hogy az alacsonyan tartott életszínvonal lassú, de érzékelhető emelkedését fenntartsa.

Az 56-os bukás és illúzióvesztés ellenére még tartott a hit az állam redisztribúciós szerepének jogosságában. Még évekig nem merült fel az államosítások megszüntetésének követelése. Kádárék viszonylag kis ellenállással találkoztak, amikor végrehajtották a mezőgazdaság kollektivizálását, a parasztság bekényszerítését kolhoz jellegű termelőszövetkezetekbe. Ezeknek egy harmada egész szépen prosperált, egy harmada üggyel - bajjal megállt a lábán, és csak egy harmada szorult állandó állami támogatásra. A közösben végzett munkáért kapott keresetből, illetve a közös dézsmálásából, valamint a háztáji gazdaságból a szövetkezeti parasztság egészen jól megélt, a magyar falvak szembetűnően prosperálni kezdtek. A szövetkezetek a cigányoknak is munkát adtak, és az országnak ez a legszegényebb és legelesettebb rétege is kezdett emberi körülmények közé kerülni,

Az persze csak jóval később derült ki, és még akkor is csak éles szemű, felvilágosult közgazdászok számára, hogy ez a struktúra nem oldja meg, hanem elfedi, sőt konzerválja a magyar mezőgazdaság elmaradottságát. A piaci versenyt csak látszólag sikerült kikapcsolni, az egyharmad elmaradottságát nemcsak a kedvezőtlen adottságok, a gyenge vezetés idézte elő, hanem az a tény is, hogy a jók, közepesek és vesztesek hármasát a szövetkezetek konkurenciája minduntalanul reprodukálta. Nem derült ki, hogy az ország nem bír el akkora mezőgazdaságból élő populációt.

A falu közvetett módon is óriási támogatást kapott az önköltség alatt értékesített, szinte már képletes energia árak révén, holott a differenciát valakinek mégis csak ki kellett fizetnie.

Eltakarta a gondokat a KGST is, amíg kitartott az autarkiás egymásra utaltság. A mienkénél elmaradottabb gazdasági viszonyok között vergődő többi szocialista ország szinte minden magyar árut felvett. Ez persze nagyon kevéssé ösztönzött a termelés modernizálására, a minőségi termelésre. A Szovjetúnió viszont olcsó energiával tudott fizetni.

 

A vég kezdete

A bajok akkor jelentkeztek, amikor ezt az autarkiás elzárkózást nem lehetett többé fenntartani. Ahogy egyre szembetűnőbbé vált lemaradásunk a Nyugat mögött, a szocialista államok mind szívesebben vásároltak volna jó minőségű nyugati termékeket. Ennek érdekében valamennyien megpróbálták nyugatra exportálni a maguk ott is eladható portékáit, és az egymás közti árucsere-forgalomba mind inkább csak a bóvli jutott. A magyar áruk piaca így a KGST országokban folyamatosan szűkült, illetve a létező kereslet mind kevésbé talált fizetőképes vevőkre.

Az igazi nehézségek akkor merültek fel, amikor a nyugattal folytatott kereskedelem következtében mégis csak el kellett kezdeni számolni, hogy mi mibe kerül idehaza és a világpiacon, amikor nem lehetett többé szemet hunyni a növekvő államadósság és infláció mind kínosabbá váló tényei előtt.

Éveken át segített, hogy a Nyugat nagyvonalúan kinyitotta bukszáját, és olcsó kamatra hitelezett, ami ugyan lehetővé tette a lyukak befoltozását. de a gazdasági elmaradottságon csak kevéssé segített.

A Kádár kormányzat arany kora körülbelül a hetvenes évek derekáig tartott, A kedvező trend valamikor az 1970-es évek derekán túl fordult meg az olajválság kirobbanásával. A vezetés egy ideig azzal áltatta magát, hogy az olcsó szovjet olaj segítségével (aminek egy részét inkorrekt módon drágábban tovább exportáltuk) mi megúszhatjuk a drasztikus áremelkedés következményeit. De aztán kiderült, hogy Moszkva némi késlekedéssel mégis csak árat emelt. Mint Kádár egy beszédében megvallotta, az országot akkora vesztesség érte, mint a II. világháború után. Lassan a külföldi kölcsönök kamatai is drágultak, és az újabb kölcsönök mind inkább arra szolgáltak, hogy kifizessük az esedékes kamatokat. Az államadósság tovább nőtt.

Igaz Kádár megpróbált ellenállni a pénzügyiek életszínvonal-csökkentő racionális javaslatainak, akik mind elszántabban magyarázgatták, hogy csak addig nyújtózkodhatunk, amíg a takarónk ér. Folyt az ügyeskedés tovább. Végül újra meg újra sikerült nyugatról viszonylag kedvező kölcsönöket kapni. Igaz, ezek egyre inkább politikai kölcsönökké váltak. A Nyugat díjazta Kádár viszonylagos, a többi szocialista országnál liberálisabb gazdasági és kulturális politikáját. Ami kétségtelenül azzal az előnnyel járt, hogy a lakósság életszínvonala csak mértékkel zuhant, ugyanakkor a hatalom mind lagymatagabban lépett fel saját, másként gondolkodó ellenzékével szemben

A tudatosan alacsonyan tartott fizetések létrehoztak valamiféle egyenlősdit, ami útját állta a szociális irigység terjedésének. Erőteljesen megszabták a tulajdonszerzés határait: egy lakás, egy nyaraló, egy autó. Igaz, ezeket a korlátokat is ki lehetett játszani, sorra épültek az olyan családi házak, villák, üdülők, amelyekről lerítt, hogy ezeknek az árát tulajdonosuk nem a munkahelyén kapott fizetéséből fedezte. A miből kérdést már akkor sem illett feltenni. Az ügyeskedők persze nem halmozhattak fel komoly tőkét.

Inkább az ország volt szegény, mint az egyes ember. Eltűntek a kaszthatárok, s ki is alakult az egyenlőség társadalma, mégha egyesek "még egyenlőbbek" voltak.

Kétségtelen tény, a szocializmus fel tudta számolni a hárommillió koldus országát. Az ember a budapesti utcákon csak el-elvétve látott kéregető koldust. A közbiztonság nem romlott el, nem igen kellett attól tartani, hogy az embert. az ember gyerekét nyílt után megtámadják, otthonát kirabolják, autóját ellopják. Az autóforgalom sem volt akkora, hogy komolyan szennyezze a főváros levegőjét, hogy az utca szélén ne lehessen parkolni. Ezek persze az elmaradottság áldásai voltak, ehhez az áldott állapothoz nem lehet, de valójában nem is szeretnénk visszatérni. De érthetővé teszi, hogy a magyar lakósság bizonyos rétegei komoly nosztalgiával gondolnak vissza a kádári időkre. Igaz, nem támogatják a kádári idők feltámasztását igérő Munkás Pártot, hiszen az akkori viszonyok negatívumaira is emlékszik az ország. De tény, hogy egy reprezentatív közvélemény kutatásban a magyar történelem nagyjainak felsorolásában Szent István és Mátyás király után Kádáré lett a harmadik hely. Ki is derült, hogy a vad kommunistázást a nép nem honorálja szavazataival.

Csakhogy komolyan tartani lehet attól, hogy a szélsőjobboldali populista demagógia értő fülekre talál napjainkban.

 

 

Epilógus

A cseh tavasz befagyasztása, 1968 után fokozott erővel folytatódott nemzetközi méretekben az antikommunista, antitotalitárius ideológiai offenzíva. Kiemelt szerepet játszott ebben a harcban néhány gondolkodásunkat, látásmódunkat meghatározó könyv: Kafka különös elbeszélései, regényei, Koestler Sötétség délben (1941) és Orwell Állatfarm illetve 1984 című regényei valamint Szolzsenyicin nagy dokumentum könyve a szibériai Gulag világ kényszermunka táborairól.(1973-78).

Bekapcsolódott ebbe a szellemi küzdelembe a magyar film, színház és irodalom is, Jancsó Szegénylegények című filmjétől Ács János kaposvári Marat/ Sade rendezéséig. Képzőművészeink a tragikus életérzés kifejezésével és a formák kötetlen használatának szabadságáért folytatott szelídebb, vadabb megnyilvánulásaikkal kapcsolódott az ellenzéki színezetű mozgolódásokhoz. (Pauer Gyula, Donáth Péter, KeserűIlona díszlettervezői működése a kaposvári színházban.)

Mint a szocialista tábor többi országában, nálunk is színre lépett egy olyan értelmiségi gárda, amelynek tagjai mind határozottabban fordult szembe azokkal a szellemi emberekkel, akik pozíciókba kerülve, karrierjük csúcsára érve a rendszer támaszai, megbízható kiszolgálói lettek. Velük ellentétben, velük szemben radikálisabb fellépést sürgettek a hatalommal szemben. Nem értettek egyet azokkal a nagy öregekkel, akik továbbra is fontosnak tartották az Aczél Györggyel folytatott, engedményekkel és kedvezményekkel kecsegtető dialógus fenntartását. Fokozatosan kialakult az új ellenzék, immár ők lettek a magyar progresszió új bajnokai. Többségükben fiatalok, aki most léptek a hazai közélet színpadára. Ez az új progresszió már nemcsak a kiábrándult exkommunistákból állt, hanem magában foglalta az ellenzéki gondolkodású értelmiség teljes táborát Csoóri Sándortól Konrád Györgyig és Zsámbéki Gáborig. A szocialista gazdasági rendszer alapjait ízekre szedő és alapvető reformokat sürgető közgazdászokról nem is beszélve.

Az új ellenzék hatalomellenességében lényegében egységes volt.

A baloldal, a jobboldal fogalma értelmét vesztette számukra.

Az ellenzéknek a diktatúra körülményei között persze nem lehetett leírt vagy nyomtatott programja, a hatalom elutasításán túl csak sejthetők voltak a pozitív állítások: a nyugati demokráciák példája, a többpárt rendszer, az emberi jogok érvényesítése, a tőkés tulajdon helyreállítsa, a szabad piacgazdaság bevezetése. Evidens volt, hogy minden efféle eretneknek minősíthető gondolatot, követelést, ha megfogalmazódik, a rendszer anatémával sújtotta volna.

Az ellenzéki beállítottságú többség Kovács András Falak című 1967-es filmjében kifejtett taktikát követte, amely szerint a legalitás körülményei közepette el kell menni a minket körülzáró falakig, amelyekről azonban nem lehet pontosan tudni, hogy éppen hol húzódnak. Nekünk azonban - magyarázta a film egyik szereplője - meg kell próbálnunk őket odébb tolni. Ez a program idővel be is vált, hiszen egy ponton túl a falak kidőltek, és leszakadt a mennyezet.

Egy kisebbség, a másként gondolkodók, a disszidensek tábora ennél radikálisabb fellépésre vállalkozott. A legalitás kötöttségeit elvetve megteremtette az úgy nevezett második nyilvánosságot, szamizdat folyóiratokat jelentetett meg, tiltakozó aláírás gyűjtéseket, kisebb tüntetéseket is szervezett. Ezek a disszidensek nyíltan, bátran kiálltak a szabadságjogok védelmében, vállalták az 56-os forradalom eszméi örökségét, ami mellesleg akkor, az ő megfogalmazásukban még a demokratikus, emberarcú szocializmus eszmerendszerét jelentette. Vagyis az általuk megfogalmazott követelések között még nem merült, merülhetett fel a kapitalizmus restaurációja, a piacgazdaság helyreállítása. Csakhogy a disszidenseknek tiszteletre méltó bátorságuk ellenére sem sikerült a lengyel Szolidaritáshoz hasonló tömegmozgalmat szervezniük. Igaz, a lengyel Szolidaritás szakszervezeti mozgalom volt, amely mellesleg magáévá tette az értelmiség követeléseit is. Míg a magyar szamizdat társaság - csupa magasan kvalifikált értelmiségi - eleve nem volt alkalmas tömegeket irányító szakszervezeti mozgalom kibontakoztatására. Azonban tény, hogy a Kádár rendszer liberális körülményei között ez az ellenzéki csoport az értelmiségi tömegeket sem tudta igazán megmozgatni, a többség ugyanis nem kockáztatta, kockáztathatta viszonylagos életszínvonalát biztosító munkahelyének elvesztésétét. Írók - néhány kivételtől (Petri György, Eörsi István ) eltekintve - nem vállalták, hogy a kis példányszámú illegális sajtótermékekben való megjelenés kedvéért veszélyeztessék legális publikációs lehetőségeiket. Lényegében hasonló okoknál fogva a közgazdászok sem hagyhatták el legális szervezeteiket. Így ez a radikális ellenzék egymás közé zárva szekta létre kényszerült. De az is igaz, hogy ennek ellenére fontos, hasznos feladatokat látott el. Az általa összegyűjtött információk, publicisztikai írások Szabad Európa közvetítésével sok - sok rádióhallgatóhoz jutottak el, és így mégis csak befolyásolni tudta a közgondolkodást.

Ebben az időben, a hetvenes évek vége felé kezdett kibontakozni az elektronikus forradalom, a háztartásokban megjelentek a világvevő televíziók, az üzemekben, hivatalokban, bankokban, majd végül a háztartásokban a másoló, a számító gépek. Az információs forradalom a totalitárius diktatúra lényegét, a bezártságot ásta alá, az információk, a gondolatok, vélemények szabad áramlásának nem lehetett többé korlátokat szabni.

A szocializmus totalitárius világrendje végül egyetlen széllökéstől, a magyar határok kinyitásától, egyszerre csak összeomlott, mint egy korhadt ház, méghozzá szerencsénkre úgy, hogy lakóit nem temette maga alá. Nem zuhantunk újabb világméretű katasztrófába. Köszönhető ez elsősorban annak, hogy a Szovjetúnió élén akkor egy Gorbacsov, egy becsületes politikus, és nem egy Milosevics típusú gonosztevő állt, aki , hogy a hatalmát megtartsa, hajlandó lett volna nemcsak a a maga országát, de a világot is romlásba dönteni. Akkor is tudtuk, erre az atombomba birtokában Moszkvának minden lehetősége megvolt. Gorbacsov azonban a tisztességes, meggyőződéses kommunisták sorába tartozott, aki felismerte, hogy a szocializmus humánumról, az emberek egyenlőségéről, a szabadságról vallott nemes eszményei ellentétbe kerültek a realitásokkal, megvalósíthatatlan utópiáknak bizonyultak. Legalább is - vélte - akkori formájukban. És ha a Szovjetunió utolsó elnöke nem is adta fel kommunista hitét, mégis lemondott arról, hogy minden áron, a legnemtelenebb eszközöket is bevetve megpróbálja fenntartani a totalitárius diktatúrát. Inkább feladta a játszmát.

Gondolom ebbe a belátásba nagyon is kozrejátszott, hogy Gorbacsovot a maga közgazdász tanácsadói végül is meggyőzhették a kör négyszögesítésének lehetetlenségéről. És az is valószínűsíthető, hogy ebben a felismerésben nagy szerepet játszott a magyar példa, ahol egy kis ország laboratóriumi körülményei tanúsították, hogy a feladat megoldhatatlan. Közgazdászaink igazán minden variációt, minden trükköt kipróbáltak, megpróbáltak, hogy lehet a gazdaságot tőkések nélkül a Nyugatot meghaladó mértékben fejleszteni. A gyakorlatban is bebizonyosodott, amit elméletben régóta tudni lehetett, hogy ez nem megy.

Mielőtt a nagy változások előidézésében túlbecsülnénk Gorbacsov, az ideológiai harc, a közgazdaság tudomány szerepét, el kell mondanunk, hogy minden jel szerint meghatározó szerepet az játszotta, hogy a fegyverkezési versenyben a Szovjetunió döntő vereséget szenvedett. Az Irak elleni hadjárat bebizonyította, és ezt a bizonyságot erősítette meg később a Jugoszlávia ellen folytatott elektronikus vezérlésű légiháború. Még a laikus számára is kiderült, hogy az Egyesült Államok a modern haditechnika terén olyan fölényre tett szert, hogy rövid idő alatt képes halálos pontossággal szétrobbantani ellenfeleinek egész hadigépezetét, meg tudja bénítani egész gazdaságát. A szovjet tábornokok felmérték, hogy teljesen esélytelenül vennék fel a harcot az USA-val szemben. Felmérték, az adott erőviszonyok közepette bölcsebb, ha deferálnak.

Kétségtelen, hogy a gát átszakításának feladatát az akkori magyar párt vezetői hajtották végre, amikor kinyitották a kapukat és kiengedték a nyugatra tartó kelet-németeket. Minden valószínűség szerint sejtették, legalább is tudatuk legmélyén, hogy lépésüknek mi lesz a várható következménye, hogy a feltartóztathatatlanul beáramló víz elmossa a gátakat, lerombolja a falakat, az egész építmény, az egész rendszer összeomlik.

 

A magyar progresszió tragédiája végül is szerencsés véget ért. Ezúttal nemcsak a katasztrófába torkoló vég maradt el, hanem éppen ellenkezőleg a nehéz időket átvészelve a progresszió ügye végül is diadalmaskodott. Igaz, a remélt paradicsomról kiderült, hogy lakói - emberek és állatok - távolról sem élnek szép harmóniában és békés szeretetben. Olyan hona ez a szabadságnak, ahol szabad az erősebbnek a gyengébbet felfalnia. Tagadhatatlanul szabad beszélned, amit akarsz, de a többieknek is szabad nem odafigyelnie arra, amit mondasz. Kétségtelen vannak törvények a rend fenntartására, csak sokan, éppen a hatalmasok úgy gondolják, ezek arra valók, hogy kijátsszák őket. Meglepetésünkre kiderült, hogy sok minden valóban úgy van, ahogy azt a régen kiselejtezett brosúrákban olvashattuk.

Az alternatíva azonban mégis csak a börtön rabsága volt. Ahol ugyan gondoskodtak a foglyokról, de a koszt, a ruha mégis a börtön kosztja és daróca volt. A rablétet akkor is nehezen viseltük el, ha nekünk a legkomfortosabb barakk jutott, ahol más barakk-lakóknál vidámabban múlathattuk az időt. Ma valahogy úgy vagyunk ezzel a múlttal, mint a bibliai zsidók, akiknek ugyan Kánaánt ígérik, de egyelőre még a sivatagban vándorolnak. Amikor a porvihar telefújja a szájukat homokkal, eszükbe jutnak az egyiptomi húsosfazekak.

Független választásának jogához és lehetőségéhez ragaszkodó, gondolkodó ember azonban nem szereti, ha úgy buzdítják a további vándorlásra, hogy olyan rémmesékkel traktálják az egyiptomi létről, amiről - aki megélte - pontosan tudja, hogy nem úgy volt.

Illyés már 1951-ben. amikor még vele együtt hinni akartuk, hogy olyan ország épül, amelyben "ember- sorba lép/ végre a nép", Az építőkhöz című versében arra figyelmeztetett bennünket: vigyázzunk, téglát téglára rakva, mit építünk, bástyát vagy börtönt. Két év múlva a magyar progresszió híveinek is rá kellett döbbenniük arra, hogy hazudtak nekik, félrevezették őket, moszkvai utasításra börtön épült. Tulajdonképpen szerencsénk volt, a teljes kábulás periódusa mindössze négy-öt évig tartott. Drogos állapotban a felhőkben jártunk, nem érzékeltük mind az a fájdalmat, amit a kemény, fundamentalista diktatúra szorítása okozott. De a kijózanodás folyamata is éveken át tartott.

A teljes tisztánlátást nehezítette - kérdés persze, hogy egyáltalában el lehet-e jutni a teljes tisztánlátásig - hogy rabtartóink maguk is a progresszió híveinek tartották, vallották magukat, és nem tagadható, a hívő kommunisták valóban a nép boldogításán fáradoztak. El is értek nem lebecsülhető eredményeket: vagyoni, társadalmi egyenlőséget, teljes foglalkoztatottságot, létbiztonságot, nem lebecsülendő anyagi gyarapodást teremtettek - a börtön maga az ország volt, ami viszonylag tág mozgásteret engedélyezett. Pláne, hogy a magabiztossá vál rendszer még favorizálta is, hogy polgárai eljussanak a többi szocialista országba és lássák a különbséget. A nép azonban továbbra is halkan morgott a fog között, nem szerette a felülről jött gondoskodó boldogítást, de a mai gondok közepette az ország népe nem felejtette el Kádárnak ezeket az eredményeket.

A múlt rendszer és híveinek megítélése már csak azért is árnyalt megközelítést követel, hiszen mindnyájan tudtuk ebben az álvilágban még a vezetők sem függetlenek, velük együtt voltunk a rendszer foglyai.

Természetesen mindig volt és van választás, sem egzisztenciálisan, sem erkölcsileg nem volt mindegy, hogy ki részese illetve ellensége a hatalomnak.

De ez a szembenállás, elhatárolódás - különösen a késői Kádár korszakban -egyre kevésbé volt egyértelmű. Mind kérdésesebbé vált, hogy a hierarchikus rend grádicsán felfelé haladva, hol, mikor lépődik át a határ lent és fent között. Alulról nézvést a felfelé lépkedők egy nehezen meghatározható ponton túl beléptek a fentiek táborába, Csak hogy a tegnapi lentiek nem is minden alap nélkül -úgy vélték - ők itt feljebb is a lentiek cinkosai maradtak, az ő ügyüket igyekeznek szolgálni. És mindenki így gondolkodott a legfelső vezetésig, amely úgy érezte, ő a néppel vállal cinkosságot Moszkvával szemben.

Persze tudható volt, az a cinkossági játék a nagy manipuláció része, hogy engedelmességre bírjanak bennünket, hogy megértsék velünk, engedetlenségünkkel nem kockáztathatjuk a nehezen megszerzett privilégiumokat.

A magyar párt akkori vezetői - és ez tagadhatatlan érdemük - a magasból hamarabb észrevették, hogy inognak a ház alapjai és falai, hogy innen sürgősen ki kell menni, mielőtt, az építmény rájuk rogy, és maga alá temeti őket és persze bennünket is, akik a ház lakói voltunk.

Mindnyájam tudtuk, hogy az egész szerkezet Moszkva támogatása nélkül egy percig sem képes megállni. Ők ott fent hamarább tudták vagy csak megérezték, hogy eltűnt mögülük a moszkvai támogatás. Ismerjük el és értékeljük, az ő józan belátásuknak köszönhető, hogy házaink épségben maradtak, hogy ezúttal nem folyt vér a pesti utcán, Egy ember felesleges halála is több a kelleténél. El kell fogadnunk, hogy jó cinkosaink voltak. Kádáréban is volt annyi józanság, hogy - amint tehették - megbocsátottak legalább a még élő ellenfeleiknek. Nagyon nem lehet egyetérteni azokkal, akik mai önös politikia céljaikat követve vérbe borult szemmel jelentéktelen kisembereket akarnak bíróság állítani. Emberek újabb bebörtönzése helyett legfőbb ideje lenne, hogy a még mindig elzárt iratokat is ki lehessen szabadítani börtönükből.

A múltat természetesen nem lehet eltörölni. nem szabad elfelejteni. A történtek minél teljesebb megismerése azonban nem rendőrségek, bíróságok, még csak nem is egyedül a történelemtudomány, hanem mindnyájunk feladata. de első sorban a még élő tanuk dolga. A történtek különböző szempontú, sokféle fénytöésben villódzó elbeszélése végül is segíthat abban, hogy elsajátítsuk a békés egymás mellett élés, a tolerancia művészetét.

 

2000 május