Francis Fukuyama

A nagy szétbomlás (részlet)

Fukuyama könyve az Európa kiadó gondozásában jelenik meg néhány hónap múlva.

5. A nők különleges szerepe

Láttuk már, hogy a bűnözés és -- kisebb mértékben -- a bizalom is kapcsolatba hozható azokkal a változásokkal, amelyek a családszerkezetben történtek. Az, hogy a család ilyen drámai változáson ment keresztül az elmúlt harminc évben, nyilvánvalóan összefügg a hatvanas és hetvenes évek két nagy megrázkódtatásával: a szexuális és a feminista forradalommal. Sokan ezeket a fejleményeket tisztán voluntarista kulturális választásoknak tekintik. A jobboldal a családi értékek hanyatlása fölött kesereg, míg a baloldalnak a hagyományos normákról az a véleménye, hogy csak olyan emberek siránkoznak miattuk, akik „egyszerűen nem értik a dörgést”. Az értékek átrendeződését azonban olyan fontos technológiai és gazdasági változások váltották ki, amelyek az ipari kor végét jelezték, és ez az egyetlen dolog, amely magyarázatot ad az időzítésükre. Nem arról van szó, mintha az embereknek nem lenne szabad akaratuk vagy ne lennének képesek morális választásokra. De a morális választások olyan technológiai és gazdasági keretek között történnek, amelyek egyes időszakokban bizonyos kimeneteleket valószínűbbé tesznek, mint másokat.

Termékenység

A fogamzásgátlás elterjedése és -- a hatvanas évektől kezdődően -- a magzatelhajtás legalizálása több fejlett országban olyan alaphelyzetet teremtett, amely megmagyarázza, miért olyan rendkívül alacsony a termékenység szintje azóta. Csakhogy sok országban, például Franciaországban és Japánban a termékenység már jóval a hatvanas évek előtt lecsökkent. És pusztán csak a születésszabályozás lehetősége azt nem magyarázza meg, hogy a termékenység miért egy bizonyos szintre csökken. Olaszországban például a teljes termékenységi arányszám a kilencvenes években miért éppen 1.2-del, és miért nem, mondjuk, 0.2-del csökkent? A születésszabályozás hatására a kisebb csökkenés éppúgy elképzelhető lenne, mint a nagyobb, ami ténylegesen bekövetkezett.
A demográfusok által a termékenység magyarázatára használt modellek többnyire gazdaságiak. A szülők eszerint ugyanúgy akarnak gyerekeket, ahogy egyéb gazdasági javakat. Természetesen szeretik és óvják őket, de nem szeretik őket úgy, hogy miattuk lemondanának az élet egyéb kellemes dolgairól. Egy gyerek költsége több mindenből tevődik össze: az ételre, a ruhára, a hajlékra és az oktatásra közvetlenül kifizetett pénzekből, illetve a szülők -- különösen az anya -- számára amiatt jelentkező „alternatív” költségekből, hogy időről és jövedelemről kell lemondania, amíg felneveli a gyermekét. A gyermek ezt azzal a szeretettel és gyengédséggel fizeti vissza, amit a szülei érezhetnek iránta, illetve ezeknek a költségeknek egy részét talán közvetlenül is visszafizetheti, ha támogatja a szüleit, amikor már tud keresni. De a gyerekvállalás alapvetően mégiscsak egyirányú erőforrás-átadást jelent a szülőktől a gyerek irányába, és ez olyan költség, melyet a szülők összevetnek másfajta kiadásaikkal.
Egy modern, információalapú társadalomban a gyereknevelésnek mind a közvetlen, mind az alternatív költségei jelentősen megemelkednek. Az egy főre jutó jövedelemben kifejezett gazdagság növekedésével és a technológia fejlődésével a szakképzettség és az iskolai végzettség (más szóval az, amit a közgazdászok humán tőkének neveznek) egyre fontosabb lesz egy pályakezdő fiatal életesélyei szempontjából. Egy szegény országban, mondjuk, Indiában, a gyerekek „cselekvő vagyonná” válhatnak már hét- vagy nyolcéves korukban, amikor dolgozni kezdenek. Az Egyesült Államokban ezzel szemben kevés olyan jövedelmező munka van, amit egy nyolcéves gyerek is el tudna végezni, sőt egyre kevesebb munka akad már azoknak is, akik csak középiskolát végeztek. Az 1990-es években jóval 100 000 dollár fölött lehet egyetlen gyerek négyéves főiskolai képzésének költsége. Ugyanakkor valószínűbb, hogy a szülei mindketten dolgoznak, és többet keresnek -- különösen az anyja --, mint korábban. A nők számára több tíz- vagy akár több százezer dollár kiesést jelenthet, ha néhány hónapra vagy évre ott hagyják az állásukat, és gyereket nevelnek. A szülők biológiai okokból igyekeznek a lehető legjobb reprodukciós teljesítményt nyújtani, de ugyanakkor ésszerűen gondolkodnak, és tudják, hogy a gyerekeik valószínűleg csak akkor lesznek képesek megállni a helyüket, ha megszerzik a szükséges készségeket, iskolai végzettséget és az élet egyéb olyan tartozékait, amiket egy modern társadalom megkövetel.
Bár ez már nagyjából kielégítő magyarázatnak tűnhet a termékenység csökkenésére, vannak bizonyos tények és anomáliák, amiknek dolgában nemigen lettünk okosabbak. Miért kezdett például csökkenni Franciaország teljes termékenységi arányszáma a 19. században, jóval azelőtt, hogy más, hasonló fejlettségű országokban elkezdődött ez a folyamat? Japánban, amelynek az 1950-es években sokkal alacsonyabb volt az egy főre jutó GDP-je, és a nők sokkal kisebb arányban álltak munkába, mint az Egyesült Államokban, Nagy-Britanniában vagy Kanadában, miért csökkent váratlanul és drasztikusan a termékenység, miközben az utóbbi három ország éppen „baby boom”-ot, demográfiai hullámhegyet élt át? És mi okozta magát ezt a hullámhegyet? És Svédországban a nyolcvanas években bevezetett szüléstámogatási politika, amelynek az volt a célja, hogy a több gyerek vállalásának irányába mozdítsa el a gazdasági ösztönzőket, miért működött eleinte, és miért omlott össze a kilencvenes években?
Úgy tűnik, hogy a gazdasági modell mellett több más dolog is meghatározza a termékenységet, köztük néhány nehezen számszerűsíthető kulturális tényező. A kultúra gyakran tromfolja a gazdasági megfontolásokat. Az Egyesült Államokban vannak olyan közösségek -- például a hászid zsidóké vagy a mormonoké --, amelyek termékenysége jelentősen magasabb az országos átlagnál, mert a vallásos hitük nagy családot diktál. A háború utáni „baby boom”-ot magyarázták már azzal, hogy meghiúsultak annak a kohorsznak a várakozásai, melynek tagjai a világgazdasági válság és a háború éveiben alapítottak volna családot, és úgy érezték, a viszontagságos évek után jobb lesz visszahúzódni a családi élet biztonságába és nyugalmába.
Hasonlóképpen nehéz elhinni, hogy a termékenység elmúlt évtizedek-beli csökkenése Európában nincs kapcsolatban a változó kulturális preferenciákkal, mármint a családi élet és az egyéb kellemes dolgok fontosságát illetően, és hogy a szülők minden egyes gyerek esetében kalkulációt végeznének a költségekről és a kieső jövedelmekről. Sok magasan képzett európai és amerikai számára ma egyszerűen kevésbé számít divatosnak gyerekeket nevelni és családot fenntartani. Egy fiatal svéd nő, akit a New York Times idézett, ezt így magyarázta: „Vannak pillanatok, amikor azt gondolom, hogy talán valami fontos fog hiányozni az életemből, ha nem lesz gyerekem... De végül is egy mai nőnek annyi lehetősége van, hogy olyan életet élhessen, amilyet akar. Utazhat, dolgozhat, tanulhat. Az élet izgalmas, és sokat követel az embertől. Egyszerűen nehezen tudom elképzelni, hogyan férnének bele gyerekek.”
A termékenységi tendenciák ugyanakkor bizonyos fokig megmagyarázzák a válási arányszámok növekedését, ami a Nagy Szétbomlás egyik jellemzője. A párok rendszerint nagyobb arányban válnak el a házasság első néhány évében; így az olyan országok, amelyek korábban születési hullámhegyet éltek át, arra számíthatnak, hogy megnő a válási arányszám, amikor a „baby boom” idején született gyerekek a húszas-harmincas éveikbe érnek. Amellett az átlagos élettartam emelkedése azt jelenti, hogy a házasságoknak is hosszabb ideig kellene tartaniuk; az átlagok törvénye szerint így viszonylag gyakrabban fogja válás megszakítani őket, mint valamelyik házastárs halála. Vagyis a fentiekben ismertetett termékenységi és halálozási tendenciák alapján is azt várnánk, hogy az 1970-es és 1980-as években a házasságoknak nagyobb arányban kellett felbomlaniuk.
Csakhogy a családi instabilitás növekedése sokkal drámaibb volt, mint amekkorát pusztán ezek a demográfiai tényezők indokolhattak volna, úgyhogy más okokat is kell keresnünk. De mielőtt azonosítanánk ezeket a társadalmi okokat, meg kell értenünk azokat a biológiai kereteket, amelyet között a szóban forgó változások végbemennek.

A család biológiai eredete

A Boas utáni antropológia egyik alapköve az a nézet, hogy nem létezik olyasmi, hogy természetes vagy normális emberi család. Az antropológia tudománya igen nagy mértékben az emberi rokonsági rendszerek rendkívüli sokféleségének tanulmányozásával foglalkozik, és valóban nehéz bármiféle általános mintákat felfedezni a családstruktúrákban. Kétségtelen, hogy az, amit az antropológusok az 1950-es évek Amerikájában domináns kétgenerációs nukleáris családnak neveznek, nem volt jellemző a világ nagy részére abban az időszakban, illetve fejlődésük korábbi szakaszán sok nyugati társadalomra sem. Ennélfogva a nukleáris család felbomlása a nyugati társadalmakban a hatvanas évek után önmagában nem jelentett eltávolodást valamiféle ősrégi normától.
Másfelől azonban ha az emberi rokoni kapcsolatokat szélesebb kontextusba helyezzük, vagyis más fajok viszonyaival hasonlítjuk össze, akkor azt látjuk, hogy azok -- a rokonsági rendszerek felszíni változatossága ellenére -- bizonyos evolúciós célokat szolgálnak. Kevesen vitatnák azt a nézetet, hogy az embernél -- mint ahogy más fajoknál is -- az anya és gyermekei közti kapcsolat biológiailag megalapozott. A kismamának megindul a teje, ha meghallja a kisbabája sírását; ösztönösen a bal karjába fogja a csecsemőt, ahol azt megnyugtatja anyja szívdobogásának hangja. Tanulmányok sokasága bizonyítja, hogy az anyák és a csecsemők spontán módon kommunikálnak, és számos olyan interakció zajlik közöttük, amely minden jel szerint nem kulturális, hanem genetikus irányítású. Az anya szerepe döntő fontosságú gyermekei mentális egészsége szempontjából; sok szociopata viselkedést, amely később jelenik meg az élet során, vissza lehet vezetni az anya--gyermek kapcsolat viszonylag korai felbomlására.
A férfi szerepe az utódnevelésben problematikusabb, és más fajoknál jelentős változatosságot mutat. Bármennyire szeretnénk az emberi családokra érvényes modellt látni a madarak monogám párkapcsolataiban, az ivarosan szaporodó fajok nagy többségében a hímek az új ivadékok létrehozásához és felneveléséhez nemigen járulnak hozzá mással, mint azzal az egyetlen kis hímivarsejttel. Elmondható ez az ember legközelebbi főemlős rokonairól, az emberszabású majmokról is. A csimpánzok például promiszkuiták, és sohasem tartanak fenn tartósabb párkapcsolatokat; bár a hímek hozzájárulnak az ivadékok védelméhez és táplálásához, a fiatal csimpánzok lényegében egyszülős családokban nőnek fel. Hogy a hím állatok milyen mértékben vesznek részt az utódnevelésben, azt az egyes fajok esetében az határozza meg, hogy az adott környezetben mi mindenre van szükség a fiatalok sikeres felneveléséhez, és hogy a hím milyen mértékben tud ezek megszerzéséhez hozzájárulni.
Az emberek esetében az a helyzet, hogy a férfiakat az ellentétes motivációk két irányba húzzák. Egyfelől az embergyerekek sokkal több szülői befektetést igényelnek, mint más fajok ivadékai, ezért a férfiak is fontos szerephez jutnak. Az embernek olyan nagy az agya, hogy a meglehetősen hosszú terhességi időszak ellenére valójában kifejletlenül jön világra, és a kifejlődési folyamat egy része, amely más állatoknál a terhesség alatt történik, a méhen kívül zajlik. Az embercsecsemők ezért sokkal tehetetlenebbek, mint más fajok újszülöttei, beleértve bármelyik emberszabású majmot is. Az embergyerekeknél rendkívül hosszú ideig tart, amíg képessé válnak önmaguk ellátására; addig gyengék és sebezhetők, vagyis a szüleikre vannak utalva. A gyermek életben maradásának természetesen az anyai gondoskodás a döntő feltétele, de az embergyerek szükségletei olyan nagyok, hogy a férfiaknak is bőven jut fontos feladat. A vadászó-gyűjtögető társadalmak korában, amikor kialakult az ember mai genetikus felépítése, a férfiak fontos szerepet játszottak a fehérje -- vagyis az állati hús -- megszerzésében és a közösségek védelmezésében mind más embercsoportokkal, mint a természeti környezettel szemben. Érthető tehát, hogy a monogám párkapcsolat valamilyen formája sokkal elterjedtebb az emberi társadalmakban, mint más állatok között.
Másfelől e kapcsolat mégiscsak törékeny marad, mert bizonyos biológiai tényezők miatt a férfiakat gyengébb motivációk ösztönzik arra, hogy a gyerekeikkel maradjanak, mint a nőket. Bármely állat legalapvetőbb biológiai törekvése, hogy átadja génjeit a következő és az azt követő generációknak. Egy emberanya számára -- mint ahogy az állatvilágban is a legtöbb anya számára -- ez azt jelenti, hogy a lehető legjobb génekkel akarja ellátni gyerekeit életük kezdetén, azután pedig gondoskodik róluk, hogy életképesek legyenek és ők is tudjanak majd utódokat létrehozni. A nőstényektől az utódnevelés általában nagyobb mértékű -- a biológusok kifejezésével élve -- „szülői befektetést” követel, mint a hímek részéről. Ez különösen az emlősöknél jellemző: a nőstényeknek ki kell hordaniuk az utódokat, aztán gondozni őket, élelemről gondoskodni számukra, és gyakran harcolniuk kell azért is, hogy megvédjék őket a ragadozóktól és általában a környezettől. Míg az embereknél a férfiak többet tesznek a gyerekeikért, mint sok más faj hím egyedei, ez a befektetés (és költség) azért kisebb, mint a nőké. Meglehetősen alacsony például annak a természetes korlátja, hogy egy nő élete során mennyi utódot tud kihordani, azzal összehasonlítva, hogy egy férfi mennyit képes nemzeni. A nő szülhet, mondjuk, tizenkét gyereket, míg a férfi több ezret tud nemzeni. Ebből következően a nő azzal tudja növelni génjei továbbadásának esélyét, ha nagyon gondosan választja meg a partnerét -- először is azért, hogy a gyerekei a lehető legjobb géneket kapják, de amellett ügyelnie kell arra is, hogy a férfi lehetőleg ott legyen majd a gyerekek mellett a születésük után. A férfiak ugyanakkor igyekeznek úgy növelni génjeik továbbadásának esélyét, hogy kevésbé válogatósan annyi nővel párosodnak, amennyivel csak tudnak.
Az a tény, hogy a nők válogatósabbak a szexuális partnereik dolgában, olyan általánosítás, amelyet, mint kiderült, nemcsak gyakorlatilag az összes emberi kultúráról mondhatunk el, hanem lényegében az összes ivarosan szaporodó állatfajról is. Robert Trivers biológus szerint a legtöbb fajnál a nőstények nagyon kényesen választják ki szexuális partnereiket, míg a hímek sokkal kevésbé válogatósak. A nősténynek rendszerint sok hím udvarol, de ő közülük csak eggyel vagy néhánnyal párosodik, a többit elutasítja. Ez a választás a legkevésbé sem véletlenszerű. Valahányszor természetes környezetben tanulmányozták a nőstényeknek ezt a viselkedését, mindig az derült ki, hogy a választásnak nagyon erős kritériumai vannak. Egy fajon belül a legtöbb nőstény hasonlóan választ, s így a nőstények választásai azt eredményezik, hogy egyes hím példányok sokszor párosodhatnak, míg mások sohasem... Ezzel szemben a hímek sok nősténynek udvarolnak, és minddel vagy a legtöbbel párosodnak is, ha van rá módjuk. Sőt, a hímek még nem megfelelő egyedeknek és tárgyaknak is udvarolnak. Megfigyeltek például olyan hímeket, amelyek más hímeknek, más fajhoz tartozó nőstényeknek, kitömött nőstényeknek, kitömött nőstények testrészeinek és élettelen tárgyaknak udvaroltak. Néha megfigyelhető, ahogy a fentiek valamilyen kombinációjának udvarolnak.
Trivers szerint csak néhány olyan fajt ismerünk, amelynél a szexuális partnerválasztás fordítva működik, ilyen például a víztaposó madár, a mormon tücsök és a tengeri csikó bizonyos fajtái.
Másként megfogalmazva a férfiak biológiailag hajlamosak a nagyobb mértékű promiszkuitásra és arra, hogy kevésbé válogatósan keressenek partnert a szexuális gyönyörszerzéshez.* Ez a következtetés összhangban van mindennapos tapasztalatainkkal a férfiak és a nők szexualitását illetően, és megmagyarázza, hogy miért épp a férfiak a prostitúció és a pornográfia elsődleges fogyasztói. Azt is megmagyarázza, hogy a miért van a homoszexuális férfiaknak átlagban sokkal több, a leszbikus nőknek pedig sokkal kevesebb partnerük, mint a heteroszexuálisoknak: nem a homoszexualitás, hanem a női igényesség által korlátozatlan férfitermészet az, ami az előbbinél a kapcsolatok nagy számát okozza.
A biológia tehát annyit mond nekünk, hogy a családban jut bizonyos szerep a férfinak, ami elsősorban a nő és a gyerekek anyagi jellegű ellátásával kapcsolatos, de azt is sugallja, hogy ez a szerep szerfölött törékeny, és nehezen éli túl a konfliktusokat. Az, hogy a férfiak milyen mértékben maradnak meg a monogám párkapcsolatokban és játszanak aktív szerepet a gyerekek felnevelésében, nem annyira az ösztönöktől függ, mint inkább azoktól a társadalmi normáktól, szankcióktól és nyomásoktól, amelyeket a tágabb közösség érvényesít velük szemben. Mint Lionel Tiger és Robin Fox antropológusok kifejtik, bár a vérségi kapcsolatok formái rendkívüli mértékben változatosak a különböző kultúrákban, az alapstruktúra mindenütt ugyanaz: „Bármi egyebet művel még egy társadalmi rendszer, valami úton-módon el kell érnie, hogy az anya és a csecsemő biztonságban legyen, legalább addig, amíg a gyerek megtanul járni, és elég nagy esélye van rá, hogy életben marad és eléri a felnőttkort.” Erről a biztonságról gondoskodhat az apa, az anya bátyjai vagy a közösség más tagjai. Valahogyan el kell tehát érni, hogy ezt a feladatot betöltse valaki. „A legtöbb társadalom aprólékos és szigorú szabályokat állít fel, hogy együtt tartsa a párokat, ha egyszer már egybekeltek. Ezek a szabályok távolról sem a hitvesi kötelék eredendő normalitását mutatják, hanem azt, hogy valójában mennyire törékeny. A rokoni kapcsolatokat és a házasságot övező szokások nagy változatosságában és intenzitásában nem az emberek veleszületett családfenntartási készsége tükröződik: ezek az eszközök éppen arra szolgálnak, hogy megvédjék az anya--gyerek egységet a házassági kötelék törékenységétől.”
A férfiakra ható ellentétes biológiai késztetések -- hogy energiájukat befektessék egy családba s ugyanakkor meneküljenek is a családi kötelékek közül -- magyarázatul szolgálhatnak a családformák változatosságára és a nukleáris család bonyolult történetére. Ez ugyanis történelmileg nem annyira új és nem is annyira átmeneti jelenség, mint a bírálói hiszik, de nem is annyira univerzális és természetes, mint amilyennek a védelmezői szeretnék beállítani. Egyfelől a 19. században általános volt az a vélemény -- és még ma is sokan osztják --, hogy a nukleáris család modern találmány, amely csak az iparosodás után keletkezett. Azelőtt, hitték megannyian, mindenki sokkal nagyobb rokoni csoportokban élt, törzsekben és nemzetségekben, amelyeknek a nukleáris családok csak kis alárendelt elemeit alkották. Ilyen nemzetségeket még ma is találhatunk Dél-Kínában, a Közel-Keleten és a harmadik világ más részein. Idővel ezek a nemzetségek szétestek közös vagy kiterjesztett családokra, amikor is két vagy három nemzedék élt együtt egy nagy háztartásban; és aztán, az ipari forradalom idején a kiterjesztett családok átalakultak nukleáris családokká. A nukleáris család eszerint csak egy evolúciós állomás, és nyugodtan átadhatja helyét az egyszülős családoknak vagy -- a jövőben -- különféle szabadon alakítható családtársulásoknak.
Valójában a nukleáris család, bár nem univerzális, sokkal elterjedtebb volt az egész emberi történelem folyamán annál, mint amit a fenti elbeszélés sugall, és domináns rokonsági formának számított a vadászó-gyűjtögető időkben. Adam Kuper antropológus szerint: „A mai szociál-antropológusok szkeptikusok azokkal az egészen az elmúlt időkig elfogadottnak számító modellekkel szemben, amelyek úgy ábrázolták az afrikai, amerikai és csendes-óceáni társadalmakat mint nagy rokoni csoportok társulásait, amelyek a családot és az egyént elnyelik a vérségi rokonságon alapuló nagy kollektívában. Ezzel szemben mindenütt felbukkannak a nukleáris családok, és rendszerint a legfontosabb háztartástípust jelentik; a vezetőik pragmatikus döntéseket hoznak a politikai hovatartozás kérdésében.” Az ausztrál bennszülöttek, a dél-csendes-óceániai Trobriand-szigetek lakói, a pigmeusok, a Kalahári-sivatag busmanjai és az amazóniai bennszülöttek mind-mind nukleáris családokban szervezik meg az életüket. Az antropológusok által vizsgált nagy, változatos rokonsági rendszerek, úgy tűnik, csak a mezőgazdaság felfedezése után alakultak ki. Bizonyos értelemben a nukleáris család újrafelfedezése -- amely Peter Laslett történész szerint Észak-Európában már jóval az ipari forradalom előtt megtörtént -- egy nagyon ősi mintához való visszatérést jelent.
A monogám párkapcsolat és a nukleáris család tehát nem feltétlenül az újabbkori történelem találmánya. De míg az apáknak világos szerepük van az emberi rokoni rendszerekben, és ez egyrészt sokkal fontosabb, másrészt szorosabban kapcsolódik az utódokhoz, mint az emberszabású majmok bármelyikénél, e szerep konkrét természete rendkívüli változatosságot mutat mind a történelem során, mind a különböző emberi társadalmak között. Más szavakkal, míg nyugodtan kijelenthetjük, hogy az anya szerepe biológiai tényezőkben gyökerezik, addig az apáé sokkal nagyobb mértékben társadalmilag konstruált. Vagy ahogy Margaret Mead írta: „Valamikor az emberi történelem hajnalán született az a társadalmi újítás, hogy a férfiak gondoskodni kezdtek a nőkről és a gyerekekről.” A férfi szerepe főként a táplálékszerzésre irányult, „az emberi közösségekben a férfi mindig segít a nőknek és a gyerekeknek a táplálék megszerzésében.” De mivel ez tanult viselkedés, a férfi szerepe a család ellátásában meglehetősen ingatag: „A tapasztalatok azt mutatják, hogy másként kell megfogalmaznunk a dolgot férfiak, illetve nők esetében -- a férfiaknak ugyanis meg kell tanulniuk, hogy gondoskodni akarjanak másokról, és mivel ez tanult viselkedés, egyúttal törékeny is, és meglehetősen könnyen semmivé válhat olyan társadalmi körülmények között, amelyek többé nem tudják hatékonyan tanítani rá a férfiakat.” Más szóval az apák szerepe kultúránként és hagyományonként különböző: jelentheti a gyerekek gondozásában és tanításában való intenzív részvételt, vagy védelmező és fegyelmező tekintélyfiguraként való távolabbi jelenlétet, de akár csak annyit is, hogy a jobbára távol lévő férfitól rendszeresen érkezik csekk az anya részére. Az anyát csak komoly erőfeszítések árán lehet elszakítani újszülött csecsemőjétől; ezzel szemben rendszerint komoly erőfeszítésekre van szükség ahhoz, hogy az apa törődjön az övével.

  Születésszabályozás és dolgozó nők

Ha a rokonságot és a családot biológiai kontextusban vizsgáljuk, könnyebben megértjük, miért kezdtek el széthullani a nukleáris családok az elmúlt két nemzedék alatt. A családi kötelék viszonylag törékeny, és alapját a női termékenység és a férfi által biztosítható javak cseréje jelenti. A Nagy Szétbomlás előtt minden nyugati társadalomban formális és informális törvények, szabályok, normák és kötelezettségek egész rendszere védelmezte az anya--gyermek kapcsolatot, korlátozva az apák szabadságát, hogy az egyik család nyűgét lerázva másikat alapítsanak. Ma azonban sok ember úgy gondol a házasságkötésre, mint két felnőtt ember szexuális és érzelmi egyesülésének valamifajta nyilvános megünneplésére, és ezért vált mostanra lehetségessé a melegek közti házasság az Egyesült Államokban és más fejlett országokban. Világos azonban, hogy történelmileg a házasság intézménye az anya--gyermek viszony jogi védelmét szolgálta, illetve azt biztosította, hogy az apa olyan anyagi támogatásban részesítse gyermekeit, amely lehetővé teszi, hogy azok életképes felnőttekké váljanak. Ezt a jogi védelmet még egy sereg informális norma is kiegészítette.
Mivel magyarázható a férfiak viselkedését korlátozó normák és a család alapját képező egyezség összeomlása? Két nagyon fontos változás történt nem sokkal a második világháború után. Az első az orvostudomány fejlődésével van kapcsolatban -- elsősorban a fogamzásgátló tabletta megjelenésével, amely lehetővé tette a nőknek, hogy nagyobb mértékben szabályozzák saját reprodukciós ciklusaikat. A második pedig az volt, hogy a nők a legtöbb ipari országban munkába álltak, majd az ezt követő harminc év alatt rendületlenül emelkedett a jövedelmük -- akár az órabéreket, akár a mediánt, akár az egész élet során kapott összjövedelmet vizsgáljuk --, a férfiakéval összehasonlítva.
A születésszabályozás fontossága nemcsak abban állt, hogy csökkentette a nők termékenységét, hiszen egyes társadalmakban az csökkenni kezdett már a 19. században, jóval azelőtt, hogy a fogamzásgátlás vagy a terhesség-megszakítás széles körben elérhetővé vált. Egyébként pedig ha a születésszabályozás azt jelenti, hogy csökken a nem kívánt terhességek száma, akkor nehéz megmagyarázni, hogy az elterjedése idején miért nőtt robbanásszerűen a házasságon kívüli születések és a magzatelhajtások száma, vagy hogy a fogamzásgátlók használata miért mutat pozitív korrelációt a házasságon kívüli születések számával az összes OECD-országban.
Az antibébi tabletta, majd a szexuális forradalom fő hatása -- amint azt Janet Yellen, George Akerlof és Michael Katz közgazdászok kimutatták -- abban állt, hogy gyökeresen átalakították a szex kockázataival kapcsolatos számításokat, ami miatt megváltozott a férfiak viselkedése. Annak, hogy a fogamzásgátló tabletták használata, valamint a magzatelhajtások és a házasságon kívüli születések aránya mind egyszerre emelkedett, az az oka, hogy egy negyedik arányszám -- a kikényszerített házasságoké -- jelentősen csökkent ugyanebben az időszakban. A fentiekben említett közgazdászok számításai szerint az 1965-től 1969-ig terjedő időszakban a fehér menyasszonyok 59, a fekete menyasszonyok 25 százaléka terhesen ment az oltár elé. A fiatalok nyilvánvalóan gyakran éltek szexuális életet a házasságkötés előtt azokban az években, de ennek társadalmi következményeit, például a házasságon kívüli születéseket enyhítette az a norma, hogy a férfinak felelősséget kellett vállalnia az általa nemzett gyermekekért. Az 1980--1984-es időszakra ezek az arányok 42 és 11 százalékra csökkentek. Mivel az antibébi tabletta és a terhesség-megszakítás lehetővé tette a nők számára, hogy most először a következményektől való félelem nélkül éljenek szexuális életet, a férfiak úgy érezték, felszabadultak a normák alól, melyek addig azt követelték, hogy gondoskodjanak a nőről, akit teherbe ejtettek.
A férfiak viselkedését megváltoztató második tényező a nők munkába állása. Sok közgazdász egyetért azzal, hogy a női jövedelmeket összefüggésbe kell hozni a családok széthullásával; a legrészletesebben ezt Gary Becker fejtegeti A Treatise on the Family (Tanulmány a családról) c. könyvében. Emögött az a feltételezés húzódik meg, hogy sok házassági kapcsolatba a partnerek hiányos információkkal lépnek: a férj és a feleség az esküvő után rájön, hogy az élet nem folyamatos nászút, hogy a házastársa máshogy viselkedik, mint az esküvő előtt, vagy hogy a saját elvárásai változtak meg vele szemben. Korábban a férj lecserélését egy olyanra, aki jobban tetszik, vagy az erőszakos házastárstól való megszabadulás lehetőségét korlátozta, hogy a nők -- szakképzettség és tapasztalatok híján -- nem tudták eltartani magukat. Ahogy emelkedett a nők jövedelme, egyre inkább képessé váltak arra, hogy eltartsák önmagukat és a férjük nélkül neveljék fel gyermekeiket. A növekvő női jövedelmek ugyanakkor megemelik a gyereknevelés alternatív költségeit is, és emiatt csökkentik a termékenységet. A kevesebb gyerek azt jelenti, hogy kevesebb az is, amit Becker a házasság közös tőkéjének nevez, és ennélfogva nő a válás valószínűsége.
Jelentős mennyiségű empirikus bizonyíték van arra, hogy a nők magasabb jövedelme kapcsolatban áll mind a válások, mind a házasságon kívüli születések arányával. Az 5.1 grafikon a nők kereső munkavállalásának mértékét a válási arányszámok függvényében mutatja 1994-ben egy sor OECD-országban. A pontok egy délnyugat-északkelet irányú tengely mentén helyezkednek el; Japánban és Olaszországban a nők munkavállalásának aránya és a válási arányszám egyaránt alacsony, a skandináv országokban, például Svédországban pedig mindkettő magas. Hasonló eredményeket kapunk, ha a nők kereső munkavállalásának arányát a házasságon kívüli születések függvényében ábrázoljuk.

  5.1 grafikon

A nők kereső munkavállalásának egy rejtettebb következménye volt az, hogy még tovább gyengítette a férfifelelősség normáját, és felerősítette a fogamzásgátlás lehetősége által elindított tendenciát. Egy önmagát eltartani nem képes nőtől való elváláskor a férfinak azzal kell szembenéznie, hogy vagy tartásdíjat fizet, vagy beletörődik, hogy a gyerekei szegénységbe süllyednek. Most, hogy a feleségek jövedelme vetekszik a férjekével, ez nyilvánvalóan kevésbé élesen merül fel. A férfifelelősség gyengülő normája ugyanakkor meg is erősítette a nők azon igényét, hogy felvértezzék magukat szakképzettséggel, s ezáltal kevésbé legyenek ráutalva az egyre megbízhatatlanabb férjekre. Figyelembe véve, hogy egy mai házasság nagy valószínűséggel válással végződik, ostobaság lenne a nők részéről, ha nem készülnének fel arra, hogy dolgozni fognak.
Természetesen sokféle módon lehet jellemezni az ipariból az információs kor gazdaságába való átmenetet, de az egyik legfontosabb szempont mindenképpen magának a munkának a jellegével kapcsolatos. Egy információs gazdaság a határhaszon régiójában információval helyettesíti az anyagi termékeket: ahelyett, hogy több országutat építenének, modern szállításkoordinációval irányítják a sofőröket, akik így hatékonyabban használják ki a meglévőket; ahelyett, hogy nagy nyersanyag-készleteket raktároznának, egy modern gyárban megszervezik, hogy pontosan a megfelelő mennyiségű nyersanyag érkezzék pontosan a megfelelő időben. Ebben a világban a szolgáltatások a nemzetgazdaság mind nagyobb részét képezik, a hagyományos termelés részaránya pedig zsugorodik. Ezzel párhuzamosan mindjobban felértékelődik az emberi tőke. Nem a vonalkód-leolvasót nap mint nap használó alacsonyan képzett Wal-Mart-os pénztáros az, aki a nagy fizetést kapja, hanem a programozó, aki segít kifejleszteni a legmodernebb vonalkód-leolvasót.
Egy olyan korban, amikor az automatizáció a munka világának minden zugába behatolt, könnyen elfelejtjük, hogy az ipari forradalom idején milyen nagy fizikai erőfeszítést követelt a legtöbb munka. Shosana Zuboff szerint, aki lényeglátóan írt az ipariból az információs gazdaságba való átmenetről, az ipari forradalom korszakában a munkások természetszerűen sokkal inkább tudatában voltak a testüknek. Mint írja:
A szenet fejtőkalapáccsal és lapáttal -- „a lehető legprimitívebb tervezésű és a lehető legnagyobb fizikai megerőltetést követelő szerszámokkal” -- termelték ki. Az agyagbányászok nehéz csákánnyal dolgoztak. Tömérdek sarat kellett megmozgatni és megfelelő állagúra taposni. A pékségek szinte kizárólag kétkezi munkával állították elő a kenyeret; a legnehezebb munkafázis a tészta előkészítése volt, „ezt rendszerint egy sötét pincesarokban végezte egy derékig meztelen férfi, aki fájdalmas erőfeszítéssel húzkodta ki ujjait a ragacsos masszából, amelybe bősz mozdulatokkal felváltva mélyesztette bele a két öklét.”
Amellett az ilyen alacsony képzettséget igénylő nehéz fizikai munkákból viszonylag volt bőven. 1914-ben Henry Ford megduplázta az addigi órabéreket a gyáraiban azzal, hogy napi öt dollárt fizetett a munkásainak, mert sok alacsonyan képzett munkaerőre volt szüksége; Detroitot erre elárasztották az új munkások, és a város a század első évtizedeiben sokszorosára nőtt. Azt is kimutatták már, hogy a század első felében a főiskolai végzettség nem járt komolyabb anyagi előnyökkel; a diplomásoknak nemcsak hogy nem volt jelentősen magasabb a fizetésük, mint a csak középiskolát végzetteknek, de ráadásul még le is kellett mondaniuk emiatt négyévi jövedelemről és egyéb juttatásokról. A szakszervezetek garantálták, hogy rendületlenül nőjenek a reáljövedelmek, s így az 1940-es és 1950-es évek jelentették az aranykort az alacsony szakképzettségű fizikai munkások számára az autó-, az acél-, a húsfeldolgozó iparban és egyéb iparágakban.
A bőségesen kínált alacsony szakképzettséget igénylő állások világa az 1970-es, 80-as években eltűnt. A nemzetközi verseny, a dereguláció és -- leginkább -- a technológiai fejlődés eredményeképpen sok új, magas szakképzettséget igénylő állás jött létre, és sok alacsony szakképzettséget igénylő állás szűnt meg. A tanulás egyre jobban megtérült, és ennek következtében egyre nőtt a szakadék a négy- vagy többéves felsőoktatásban részesültek, illetve a csak középiskolai végzettséggel vagy még azzal sem rendelkezők között. Az 5.1 táblázat azt mutatja, milyen jelentősen csökkent a gyáriparban foglalkoztatottak aránya a Hetek Csoportjának (G--7) országaiban 1970 és 1990 között. A legdrámaibb csökkenés ezen belül is az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában történt.

  5.1 TÁBLÁZAT

Sommásan kifejezve az információs kor gazdasága szellemi munkával váltja fel a fizikai munkát, és ebben a világban természetszerűen megnő a nők szerepe. 1960 és 1995 között az Egyesült Államokban az aktív keresők arányszáma az összes nő viszonylatában 35-ről 55 százalékra nőtt; húsztól harminckilenc éves korig pedig, vagyis csak a szülésre legalkalmasabb korban lévő nőket tekintve ez az arányszám 40-ről 68 százalékra emelkedett. Ugyanakkor a férfiak viszonylatában az aktív keresők arányszáma valamelyest csökkent, 79-ről 71 százalékra. Ezek a változások az egész iparosodott világban mindenütt lejátszódtak (lásd az 5.2-es grafikont), de a legerőteljesebben Skandináviában. Japánban az aktív keresők aránya a nők körében az időszak kezdetén magasabb volt, mint a legtöbb nyugati országban (feltehetően azért, mert a csendes-óceáni háború következtében nem volt elegendő férfi), de utána sokkal alacsonyabb ütemben nőtt.

  5.2 grafikon

A nők nemcsak nagyobb arányban dolgoztak, hanem a jövedelmük is nőtt. Az 5.3 grafikon a női és férfi jövedelem-mediánokat mutatja, valamint a kettő arányát 1947 és 1995 között. A nők jövedelme az egész időszak alatt rendületlenül nőtt, bár a kilencvenes években a férfiak és nők jövedelmének arányát mutató görbe kissé laposodott.

  5.3 grafikon

A jelenséget tanulmányozó közgazdászok egy sor tényezővel magyarázzák a női jövedelmek emelkedését: a felhalmozott munkatapasztalat növekedésével, e tapasztalat jobb díjazásával, az általános iskolázottsági szint emelkedésével, és azzal, hogy változnak a nők pályaválasztási szokásai (például inkább lesznek ügyvédek, mint tanárok). Valószínűleg az első a legfontosabb ezek közül. Ahelyett, hogy több évre ott hagyták volna a munkájukat, hogy gyerekeket neveljenek, elveszítve így azt a lehetőséget, hogy feljebb lépkedjenek a ranglétrán, tapasztalatokat szerezzenek és hozzájussanak a legigényesebb állásokhoz, a nők kevesebb gyereket szültek, ráadásul dolgoztak is amellett, hogy nevelték őket. Így aztán nem kellett megelégedniük az olyan hagyományosan női foglalkozásokkal, mint a gépírónői vagy a titkárnői, hanem közvetlenül versenyezhettek a férfiakkal különböző felfelé ívelő karrierpályákon.
A második világháború végétől az 1970-es évek elejéig terjedő időszak kellemes volt az amerikai férfiak többsége számára -- a reáljövedelmük 1973-ban érte el a csúcsot. Sőt, a helyzetük javulása olyan nagy mértékű volt, hogy az első „baby boom”-években, az 1940-es évek végén és az 1950-es években a női és férfi jövedelmek aránya a férfiak javára változott. 1973 után azonban a férfiak pozíciója kezdett meginogni, és az 1990-es évek közepére már több mint 13 százalékkal csökkent a reáljövedelmük mediánja.
Ennek a csökkenésnek -- és annak is, hogy kisebb lett az aktív keresők aránya a férfilakosságban -- összetett okai vannak. Az aktív keresők arányának csökkenése részben abból következett, hogy több ember élt elég sokáig ahhoz, hogy nyugalomba tudjon vonulni, s így ők önként kiléptek az aktív keresők táborából karrierjük végeztével. De a munka világát tanulmányozó közgazdászok szerint van ennek a csökkenésnek egy másik fontos összetevője: sok fiatal, főként a képzetlenek és iskolázatlanok, egyre inkább kivonták magukat a munkaerőpiacról, még akkor is, ha kaphattak volna állást. Ez utóbbi csoport férfitagjai számára a válság sokkal súlyosabb volt, mint amit a puszta statisztikai számadatok mutatnak. A növekvő jövedelmi egyenlőtlenség keményebben sújtotta a férfiakat, mint a nőket; bár a felső jövedelmi sávokba eső férfiak úgy éltek, mint a kiskirályok, az alul lévők reáljövedelme gyakran elképesztő ütemben csökkent. A deindusztrializáció jórészt a férfiakat érintő jelenség volt, hiszen az 1980-as évek végén a férfiaknak még 41 százaléka, míg a nőknek csak 9 százaléka dolgozott fizikai munkakörben. A férfiakat sújtó visszaesés közvetlenül összefüggött a nők helyzetének javulásával. Különösen az álláspiac alsó régiójára volt jellemző, hogy az új női belépők okosabbak, keményebbek és törekvőbbek voltak, és legyőzték a férfiakat az állásokért folytatott versenyben. Bár kevés „humánerőforrás-menedzser” mondaná ki hangosan, az olyan helyzetekben, ahol egy azonos szakképzettséggel rendelkező férfi és nő versenyez ugyanazért az alacsony szaktudást igénylő nem fizikai állásért, általában a nőt veszik fel, mert tudják, hogy kevesebb magatartási gondjuk lesz vele, mint a férfival.
Ez a változás világos hatással volt a munkásosztálybeli házasságokra. Azzal ellentétben, amit általában érzékelünk, azok a nők, akik állásukat és jövedelmüket illetően sokat nyertek az 1970-es és 1980-as években, jobbára nem magas fizetésű televíziós műsorvezetők vagy ügyvédek voltak, hanem viszonylag alacsonyan képzett nők a jövedelem-eloszlás alsó felében. Egy fizikai munkás férj relatív értéke hirtelen nagyot zuhant. Az egy nemzedékkel korábbi helyzettel éles ellentétben sok munkásosztálybeli nő egyszer csak azt vette észre, hogy több fizetést visz haza, mint a férje vagy a barátja. A helyzetet valószínűleg még tovább rontotta az alacsony képzettségű férfiak esetében az a tény, hogy a nők gyakrabban házasodnak felfelé a társadalmi ranglétrán, mint a férfiak, s így az utóbbiaknak kevesebb alkalmas partner maradt. A gyáripar viszonylagos fontossága magyarázattal szolgálhat a családi instabilitás mértékének bizonyos eltéréseire; az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában sokkal erőteljesebb volt a deindusztrializáció folyamata, mint Németországban és Japánban, ennélfogva ott meredekebben nőtt a válások és a házasságon kívüli születések arányszáma is.
A válság különösen a fiatal fekete férfiakat sújtotta. Az ifjúsági munkanélküliség régóta a gazdasági ciklusok szerint nő vagy csökken; az 1970-es évek gazdasági megrázkódtatásai után azonban a fiatal fekete férfiak körében úgy emelkedett meg a munkanélküliség, hogy aztán nem csökkent olyan gyorsan, mint azt várni lehetett volna, amikor jóval több lett az állás az 1980-as években. Az 5.4 grafikon a fekete és a fehér tinédzserek munkanélküliségét mutatja. Az 1970-es évek nagy részében a fekete férfiak kisebb arányban voltak munkanélküliek, mint a fekete nők; a kilencvenes évekre aztán jelentősen megelőzték őket.

  5.4 grafikon

A fekete férfiak munkanélküliségével és stagnáló jövedelmeivel szemben az érme másik oldala a fekete nők helyzetének rendkívüli javulása volt. Az 1990-es évek végére a fekete nők jobbára utolérték a fehéreket a jövedelem, az iskolai végzettség, a várható élettartam és más hasonló mutatók tekintetében, miközben a fekete és a fehér férfiak között tovább szélesedett a szakadék. Hogy ez miért történt így -- a rasszizmus következménye volt-e, vagy a gazdaság szerkezeti bajaiból fakadt, esetleg az afroamerikai férfiakra sajátosan jellemző kulturális problémákból --, az ennek az időszaknak az egyik nagy rejtélye. (Fennáll ez a probléma a fehér tizenéves fiúknál is, bár kevésbé súlyos formában.) Sok minden mutat arra, hogy a fekete nők magas részvételi aránya az aktív keresők körében nem magyarázható mással, csak kulturális tényezőkkel.
Mint Herbert Gutman kimutatta, míg a feketék között mindig is nagyobb volt a családi instabilitás mértéke, mint a fehéreknél, a családok ilyen mértékű széthullása történelmileg példa nélküli. Egyes elemzők, például William Julius Wilson azt hangsúlyozták, hogy a lepusztult belvárosokban élő családok széthullását a fekete fiatalok közti munkanélküliség magas aránya okozza, és mint a korábban bemutatott munkanélküliségi adatok sugallják, ebben sok igazság van. Ugyanakkor, bár a családi instabilitás különösen a szegény afroamerikaiak körében koncentrálódik, azért a középosztálybeli fekete családokat is sújtja. A középosztálybeli feketék számára a női és a férfi jövedelmek aránya fontosabb lehet, mint a relatív munkanélküliségi arányszámok. Az 5.5 grafikon az amerikai fekete nők és férfiak jövedelem-mediánjának arányát hasonlítja össze az ország összes lakosára vonatkoztatott hasonló arányszámmal 1951 és 1995 között. A feketéknél a nők jövedelme sokkal gyorsabban közelíti a férfiakét, mint az összes nő átlagos jövedelme. Ha az aktív keresők jövedelmének ezt a változását összevetjük a fekete férfiak munkanélküliségének a fekete nőkéhez viszonyított növekedésével, világossá válik, hogy a fekete férfiak helyzete rendkívüli mértékben rosszabbodott az elmúlt nemzedék alatt.

  5.5 grafikon

Egy gazdaságtani családelmélet szerint a nők és a férfiak jövedelmének aránya -- amelyet az 5.3 grafikon mutat -- nagyjából jelzi az amerikai család boldogulását. Az 1940-es évek végén és az 1950-es években -- a „baby boom” és a növekvő termékenység időszakában, amikor a háborús felfordulás után helyreállt a családok nyugalma -- az arány a férfiak javára változott. A hatvanas évek közepétől kezdve azonban ez az arány kezdett a nők javára módosulni, és többé-kevésbé folyamatosan emelkedett a kilencvenes évek közepéig, amikor enyhén süllyedni kezdett, amit a legtöbb kutató rejtélyesnek talált. A hatvanas évek közepe, mint látjuk, minden tekintetben a Nagy Szétbomlás kezdő időpontjának mutatkozik.

M. Nagy Miklós fordítása