Mihályi Gábor

 

Az írás hitele

- Száz éve született Horváth Zoltán, a Népszava volt főszerkesztője¹ -

Horváth Zoltán nagy formátumú személyiség volt, aki - mint mondják - ,ha bejött a szobába, bent volt, jelenlétével felfűtötte a levegőt, és figyelni kellett szavára. Széles látókörét, sokoldalú műveltségét, tudását, imponáló okosságát értékelve a magyar szellemi élet kiemelkedő egyéniségei tekintették a magas homlokú, szúrós szemű, zömök, mindig hanyagul öltözött férfit egyenrangú társuknak, és fogadták baráti körükbe. Csak néhány nevet említek, akik Horváth Zoltán életének utolsó éveiben tartoztak ehhez a legszű-kebb körhöz. Déry Tiborét, akinél Zoltán letartóztatása napján jártunk látogatóban, Németh Andorét, Szabolcsi Bencéét és Fischer Annie-ét, akik a leg-nehezebb időkben , Zoltán börtönévei alatt is megmaradtak hű barátnak, a Magyar Szociáldemokrata Párt balszárnyánatagjai közül ide sorolnám Justus Pált és Vajda Imrét. Ma már nemcsak a szűkebb, de a szélesebb baráti kör tagjai, Lukács Györgytől Donáth Ferencig és Illyés Gyuláig a túlvilágra köl-töztek Távozásukkal egy nagy egyéniségekben gazdag, de súlyos tragédiákkal terhelt korszak zárult le. Igaz, ez a világ rendje, korszakok jönnek, korszakok mennek, de a búcsú, súlyos szavú alkotók eltűnése mindig fájdalmas. Horváth Zoltán ennek az immár végérvényesen lezárult, századnak, ezredvégnek volt az egyik oszlopos tagja.
Tizenkét éves koromban lett második apám. Meghatározó szerepe volt életfelfogásom, gondolatvilágom kialakulásában. Azt a biztonságot jelentette számomra, hogy nem lehet baj, mert ott áll mögöttem. El sem tudtam képzelni, hogy lehet őt nem szeretni. Később meg is lepett, amikor fel kellett fedeznem, hogy sokan nem kedvelték sőt gyűlölték . Érthető módón gyűlölték őt a politikai ellenfelei, mindenekelőtt elvtársai a szociáldemokrata pártban, előbb csak a mozgalom jobbszárnyának képviselői, majd a párt centrumában állók is: Bán Ferenctől Kéthly Annáig. De veszélyes politikai ellenfélnek tartotta Horváth Zoltánt Rákosi is. Nem véletlen, hogy a kommunistákkal együttműködő szociáldemokraták közül ő másodikként került börtönbe 1949 nyarán, és szinte utolsóként szabadult 56 tavaszán. Gyűlölte őt az ÁVH is, ami ugyancsak érthető volt, hiszen Zoltán élete végéig ostorozta a titkosrendőrséget, és nemcsak azért a majdnem hét esztendőért, amit rabságukban töltött. Életének utolsó éveit is megkeserítették, amikor rendőri felügyelet alá helyezték, hogy az ő személyén keresztül figyelmeztessék szűkebb és tágabb baráti körét, a magyar értelmiségi elitnek azokat a tagjait, akik esetleg hajlanának a Zoltánéhoz hasonló szabadabb szellemű és ezért az ellenzékiség veszélyét magában rejtő, rakoncátlan beszédre.
Apám, mint legkedvesebb regényírója, Jókai, akinek legtöbb regényét betéve tudta, maga is forrón szeretett és gyűlölt. Akiket szeretett, azokat nagyon szerette. Noha kritikus szemmel figyelte ténykedésüket, de még ha olyasmit is tettek, amivel nem tudott egyetérteni, amit elítélt, ez sem változtatott elfogult szeretetén. Akit viszont gyűlölt, azt szenvedélyesen gyűlölte. Zoltán ezt az elfogultságát öntudatosan vállalta. " Nem kívánom leplezni - írja Szabó Ervint bemutató portréjában - nagy és mély elfogultság tölt el Szabó Ervin iránt, s nem is vindikálom magamnak a jogot vagy képességet, hogy személytelen hidegséggel mérlegre tegyem érdemeit és tévedéseit, erényeit és hibáit."²
Gondolom, tőlem, Zoltán fiától sem várható el a hideg objektivitás, ami-kor 100. születésnapja múltával megemlékezem róla.
1945-ig Horváth Zoltánnak ezzel a Jókaitól átvett fekete - fehér látásmódjával nem is volt semmi baj. Valóban egyértelműen lehetett és kellett is gyűlölni Horthyék ellenforradalmi rendszerét, a fasizmust, Hitlertől Szálasiig. Még az antiszemitává lett, illetve az antiszemitizmussal kacérkodó népiesekre is joggal lehetett haragudni, és nemcsak Sinkára meg Erdelyi Józsefre, de Németh Lászlóra és Veres Péterre is, akinek egyik művét Püskiék nyilaskeresztekkel díszített borítóval jelentették meg a nyilas uralom idején. (Feltételezem, hogy ez a kötés nem Veres Péter hozzájárulásával került forgalomba.) A jobboldali szociáldemokratáknak pedig az akkoriban "munkásárulónak" bélyegzett Bethlen - Peyer paktumot nem lehetett megbocsátani. Noha a mából visszatekintve - mint az Fejtő Ferenc Szociáldemokrácia, tegnap, ma és holnap³ című könyvében megjegyzi, az akkori idők lehetőségeit mérlegelve a "paktum" realitásokkal számoló kompromisszum volt, amely az ellenforradalmi körülmények közepette végül is lehetővé tette a párt működését.
Elgondolkodtató, (a magyar baloldal tehetetlenségének jele ?), hogy a Horthy rendszerrel szembenálló magyar szellemi elit kevés kivételétől eltekintve távol tartotta magát az ellenzéki pártoktól. Bár Zoltánt mindig is szenvedélyesen izgatta a politika, jelentős teret foglalt el otthoni, családi beszélgetéseinkben, csak a negyvenes évek elején hallottam Zoltántól, hogy rendszeresen eljár egy körbe, ahol a Népszava újságírói rendszeresen beszámolnak a napilapokból kitiltott politikai információkról. Zoltán ekkor építette ki kap-csolatait a szociáldemokrata párt balszárnyának politikusaival, Mónus Illéssel, Szakasits Árpáddal. Így szinte magától értetődő volt, hogy 1945 után egyik tagja lesz a párt vezető gárdájának.
1944-ben a zsidó üldözések elől családunk illegalitásba vonult, Zoltán hamis papírokat gyártó műhelyt szervezett, ezzel mentve meg önmagát, szeretteit, jó néhány rokont meg barátot. Részt vett a Mónus Illés megszöktetésére szervezett akcióban is, nem a kis csapaton múlt, hogy a mentés nem sikerült.
Mint a baloldali értelmiség nagy többsége 1945-ben Zoltán is nyakig vetette magát a politikába. Élvezte, hogy részt vehet az ország ügyeinek intézésében, Pártjában szuggesztív szónoknak és kitűnő szervezőnek tartották. Szenvedélyesen járt gyűlésekre, értekezett, vitatkozott, harcolt. Rövid idő alatt a Szociáldemokrata Párt baloldali, a kommunistákkal együttműködő csoportjának egyik meghatározó személyisége lett. Néhány éven át Szakasits titkárságának a vezetőjeként, afféle szürke eminenciásként működött.
Újságírói pályája is ekkor kezdődött, előbb a Népszava külpolitikai rovatát, majd főszerkesztőként a Világosságot, a párt délutáni lapját irányította. Publicisztikai írásaiban a radikális felelőségre vonás követelőinek a sorába tartozott. Ekkor jelentette meg Hogy vizsgázott a magyarság című politikai röpiratát⁴ , amelyben az általa feltett kédésre egyáértelműen negatív választ adott. Nemcsak a háborús bűnösök bíróság elé állítását helyeselte, támogatta (El is vállalta az Imrédy-per civil ügyészének a szerepét.), hanem legalább is önvizsgálatot, önbírálatot követelt azoktól az írástudóktól, akik tollukkal közvetve is hozzájárultak az ellenforradalmi ideológiák, többek között a vezérkultusz, a fajgyűlölet eszmei igazolásához. Vérbeli újságírónak bizonyult, aki könnyen, gyorsan, nyomdakészen fogalmaz. Világos, logikusan okfejtő, a politikai bikkfanyelvet kerülő, egyenesen gépbe diktált cikkei szinte változtatás nélkül mehettek a nyomdába.
Számára is ópiummá vált a politika, olyan kábítószerré, amely el is vakítja azt, akit rabjává tesz. Ebben a kábulatban meg volt arról győződve, hogy minden ténykedése a lehető legetikusabb. Ezekben az időkben mindenki az etikára, természetesen a maga etikájára esküdött. Azonban a meggyőződéses hit többnyire pótolta annak mérlegelését, vajon a meghozott ítéletek arányban állnak-e az elkövetett vétségekkel.
Mint a magyar progresszió híveinek, harcosainak többsége, ő is elhitte, (mint én magam is), hogy a szocializmus jelenti a jövőt, gyógyír az ország évszázados, már-már elüszkösödött sebeire. Elhitte, hogy a kapitalizmus, a nagytőke a főellenség, az Őskaján, akivel Ady is küzdött, akit le kell győzni, meg kell semmisíteni. 1945 után lehetségesnek látszott annak a programnak a megvalósítása, amelyet először Kossuthék, Petőfi és a márciusi ifjak fogalmaztak meg, majd a z elmúlt század elején a Huszadik Század társasága, a Galilei kör fiataljai, Kunfiék időszérűsítettek, és amelynek Ady Endre lett a zászlóvivője, nagyhatású szószólója. Úgy véltük, mint azt Horváth Zoltán is hinni akarta, hogy végre felszállott a páva a vármegyeházára, másképpen lesz holnap. Végképp eltűntetjük a három millió koldus országát. Lelkesen ünnepeltük a földreformot, majd a tőkés rend, a kizsákmányolás felszámolását ígérő államosításokat. Nem értettük Illyés aggódását, hogy itt nem a nép országa, hanem börtön épülhet fel.
Horváth Zoltán is elfogadta, hogy a nagy nemzeti célok megvalósítására szövetkezni kell a kommunista párttal. Szakasits álláspontját képviselte ő is, : "széles az út, elférünk rajta ketten." Megkönnyítette az együttműködést kommunista párttal, hogy Rákosiék akkor maguk is többpártrendszeren alapuló demokratikus programot hirdettek meg, és hangosan tagadták hogy 1919-hez hasonlóan proletárdiktatúra bevezetése lenn e a céljuk.
De az is igaz, hogy Magyarországon 1945-ben, sőt még 1967-ben is az antikapitalizmus és szocializmus igenlése olyan ideológia premisszák voltak, amelyeknek nyíltan vallott elfogadása nélkül a szellem embere nem léphetett ki a közélet porondjára. Voltak cinikusak, karrieristák, akiknek legkevésbé sem esett nehezére, hogy egyszerűen eldarálják az imamalmok szövegeit, voltak Antall Józsefek, akik lemerültek, és a háttérben egy jól fizető stallumba húzódtak vissza, a jobb időkre várva. Zoltán azonban barátaihoz hasonlóan a legkisebb mértékben sem volt cinikus, ő az új rendszert a magáénak vallotta, és tenni is akart érte. Gondolom, - noha ilyesmikről soha sem beszélt - sok mindent tudnia, látnia kellett, de barátaihoz hasonlóan ő is meggyőzte magát, hogy ahol fát vágnak, ott hull a forgács. 1945 és 49 között lehetetlen helyzetbe is került volna, ha kellő elfogultsággal nem a jó és rossz dichotómiájában látja a világot.
Nem tudom, mikor ébredt rá Zoltán arra, hogy baj van? Valószínűleg 1949 nyarán, amikor elkezdődött az inkvizíciós boszorkányüldözés. Amikor Justust letartóztatták, Zoltán is elkezdett félni, sejtette, hogy ő is sorra kerülhet. Otthon voltam, amikor késő este megérkezett érte az ÁVO. Tessék-lássék házkutatást tartottak, és elvittek azokat az iratokat, amelyek éppen a kezükbe akadtak. Szörnyűséges éjszaka volt.
A börtönben a polarizált igen - nem látásmód újra jogosulttá vált, A rabok voltak a tiszták, a jók, és velük szemben álltak a gonoszok, a börtönőrök, a rendszer, Rákosiék.
A börtön fordítóirodájában, ahol Zoltánnal egyidőben sok, idegen nyelvet beszélő értelmiségi raboskodott, munkaeszközük az írógép volt. Zoltán azért, hogy rabtársainak legyen mit olvasnia, - irigylésre méltó memóriájára támaszkodva - emlékezetből megírta többek között több száz oldalon a Doktor Faustust. Írt egy regényt és írt egy Teleki drámát is. Emlékeim szerint tömörebbet, izgalmasabbat, mint az Illyéssé.
1956 tavaszán szabadult, rehabilitálták, újra elfoglalhatta a Népszava főszerkesztői székét. A visszakapott nyilvánosságot arra használta fel, hogy lapjában vehemens támadásokat indítson Rákosi ellen. Később pedig lelkesen támogatta az 1956-os forradalmat. Megint minden a jó és rossz kettősségében tündökölt számára. Noha sejthette, hogy a Szociáldemokrata Párt újjáalakulása után ellene is megindulnak a támadások. Talán ezt megelőzendő döntött úgy még november 2-án, hogy jöjjenek a fiatalok jelszóval, visszavonul az aktív politizálástól. Ez az elhatározása azonban mindössze néhány napig volt érvényben. Amikor a történelem fordult, november 4.-e után többször is felszólalt az Írószövetség taggyűlésein, és heves kirohanásokat intézett az újjáéledt ÁVÓ ellen.
Az aktív politizálással azonban mégis fel kellett hagynia. Ő nem követte szociáldemokrata barátai - Marosan György, Nyers Rezső, Révész Ferenc, Schiffer Pál, Szakasits Árpád és Vajda Imre - példáját, akiket pártbéli ellenfeleik 56-os színrelépése Kádár mellé állított. Ő tudomásul vette a barátok döntését, nem is szakított velük, de ő úgy vélte, a beállás olyan politikai kompromisszumokat követelt volna tőle, amit nem óhajtott vállalni. Erkölcsi radikalizmusával ez akkor már nem fért volna össze.
Hatvan éves korában úgy döntött, pályát módosít. Történészként megvalósítja régen dédelgetett tervét, megírja a második reformnemzedék történetét, tragédiáját. Magyar századforduló című könyvében (1961) szinte enciklopédikus teljességű körképet fest az 1896 és 1914 közti időszakról, e korszakban végbemenő társadalmi és gazdasági változásokról, a politikai pártok törelvéseiről és harcairól, az akkori munkásmozgalom, elsősorban a szociáldemokrácia szerepéről. Átfogó képet fest a korabeli sajtóviszonyokról, az akkori lapok, újságírók nem ellentmondás mentes közvélemény formáló hatásáról. Beszámol a tudomány, az irodalom, a művészetek csak a reform korihoz hasonlítható új felvirágzásáról, a Társadalomtudományi Társaság megalakulásától Adyig és Bartók Béláig . Monográfiájában azt bizonyítja, hogy az Ady Endre , Károlyi Mihály, Kunfi Zsigmond, Szabó Ervin, Szende Pál nevével fémjelzett mozgalom Kossuthék első reform nemzedékének szellemi örökségét vállalva újra megkísérelte, hogy a valódi progresszió, a nyugat-európai liberalizmus útjára vigye az országot, és elejét vegye a többékevésbé sejtett katasztrófának. Horváth Zoltán fájdalmas következtetése szerint a magyar polgári radikalizmus mögött elsősorban a szellem ereje állt, ez azonban kevésnek bizonyult az üdvözüléshez. Az 1918-as októberi forradalom tiszavirág életű győzelme is azt igazolta, hogy nincs mögöttük elegendő tömegerő , amely hatalmon tudná tartani a nemzet akkori legjobbjait.
A könyvet megjelenésekor az elismerő kritikák sora méltatta. Elismerték, a szerző elévülhetetlen érdeme a "második reformnemzedék" fogalmának megalkotása, valamint a már-már elfeledett nemzedék nagyjainak hiteles bemutatása, történelmi szerepének meggyőző értékelése Kritikusai azonban 1961-ben érthető módon- nem beszélhetettek arról a fájdalmasan aktuális párhuzamról, miszerint nagyon is félő, hogy az 56-os harmadik reformnemzedék emberi és szellemi teljesítménye ugyanúgy évtizedekre feledésbe merülhet, és a nemzet tudata alá szorulhat, mint a másodiké. Ami be is következett.
Több mint két évi intenzív kutatómunka után 1964-ben Horváth Zoltán történetírói pályájának újabb mérföldkövéhez ér, közre adja két kötetes nagy monográfiáját Teleki Lászlóról, a reformnemzedéknek arról a romantikus hőséről, aki a szabadságharc bukása után is kitartott eszméi mellett. Aki az öngyilkosságot választotta, amikor azt tapasztalta, hogy az ország már nem kapható egy újabb forradalomra, inkább a megalkuvást, a kiegyezést választja. A téma korabeli időszetrüsége nem szorul magyarázatra. 1956 forradalmárai számára mélységes csalódást jelentett, hogy a magyar értelmiség java némi háborgás után fokozatosan megbékélt a kádári ellenforradalommal. Zoltán a 68-ban szárnyra kapott új ellenzéki mozgalmak első diadalait és kudarcait már nem élhette meg.
Ez a kötet nemcsak a Teleki életét és munkásságát feldolgozó máig legteljesebb, legalaposabb monográfia, de mementó is, amely messze túlmutat Teleki korán és személyén. Ma már nyilvánvaló. hogy hosszú időre megkerülhetetlen alapműve az első reform-nemzedék történetének. Érdeme, hogy azzal a közkeletű nézettel szemben, amely a kiegyezést követő évtizedekben kibontakozó gazdasági fellendülést állítja előtérbe, Horváth Zoltán - Bibóhoz hasonlóan - arra a végkövetkeztetésre jut, hogy a felemás kompromisszum elfogadása szükségszerűen vezette az országot az újabb tragédiába, a világháborúba.
Két nagy munkájának a megjelenése után - meghurcoltan, betegen - már csak arra futotta erejéből. hogy sajtó alá rendezze az 1961 és 66 között született többnyire polemikus jellegű tanulmányait.
A kötet megjelenését - gondolom - hátráltathatta Az írás hitele című eszzéje, amelyben hitet tesz az igazmondás parancsa mellett. Vallja, a toll emberének nem szabad hazudnia, vagy - árnyaltabban fogalmazva - legalább is hinnie kell abban, hogy legjobb tudomása szerint igaz, amit ír. Az írást az olvasó akkor fogadja el hitelesnek, - magyarázza - ha érzékelhető, hogy a tollforgató a tisztesség belső igényétől vezérelve, tiszta meggyőződésből fogalmazza meg mondatait. Hasonló gondolatokat sugall a tudományra vonatkozóan a Megjegyzések a tudományos viták módszeréről, illemszabályairól és a "voluntarista történetíráas némely csökevényéről" című vitairata. Az eljövendő magyar sajtótörténetek nem kerülhetik meg A nagyvárosi magyar sajtó története című nehéz fajsúlyú írását, e kötet egyik legterjeselmesebb tanulmányát.
Visszatekintve saját írásaira, arra a következtetésre jut, hogy lecsukásáig 1949 nyaráig mindig azt írta, amit igaznak tartott, és kiszabadulása után is vigyázni tudott tolla becsületére. Megállapítja, hogy 1965-ben már senki sem kénytelen meggyőződése ellen írni. Feltéve, - de ezt már csak én teszem hozzá, - ha nem pályázik újságírói karrierre, főszerkesztői stallumra. Ha ezt is leírta volna, amit - minden bizonnyal - ő is gondolt, akkor kötete azokban az időkben biztosan nem remélhette volna, hogy nyomdába kerül.
Igaz, megjelenését már így sem érte meg, 1967-ben örökre itt hagyott bennünket - abban a tudatban, hogy elvégezte, ami tőle tellett, ami rábízatott, amit kötelességének érzett Nem látott már újabb célt, feladatot maga előtt. Engem meg is döbbentett, amikor kérdésemre azt válaszolta, hogy nincsenek további tervei. Ránk maradt az emlékezés kötelessége, hogy megóvjuk alakját és életművét a méltatlan feledéstől.

Mihályi Gábor

¹ Horváth Zoltán születésének századik évfordulójátóról 2000 október 25- én kellett volna megemlékezni. Barátai, , akik rá emlékezve tollat ragadhattak volna, már maguk sincsenek az élők sorában. Szerető fi-aként, szellemi örököseként én ugyan megírtam ezt a megemlékezést, amit most it az Európai füztekben közreadok. Ezt az írást eredetileg az Élet és Irodalom szerkesztőségének szántam, azonban sajnos csak az évforduló múltával derült ki, hogy a cikket nem óhajtják leadni. A Népszavával sem jártam jobban, ahol elfogadták, cdak éppen nem adták le. A mai napig nem derült ki, hogy miért. Ez a szerkesztői indolencia sajnos nem egyedülálló eset, ezért tartottam fontosnak szóvá tenni. Végül is egy szerkesztőségnek joga van bármelyik írást visszautasítani, csak a kézirat elfektetéséhez nincs joga. Gondolom, ezzel minden érdekelt egyetért, különösen, ha saját maga a sértett. De ezuttal a cikkíró sérel-ménél lényegesebb Horváth Zoltán emlékét ért bántalom...
² Irodalom és történelem. Szépirodalmi Könyvkiadó. 1968. 10. o.
³ Belvárosi Könyvkiadó, 1996.
⁴ Szocialista könyvtár. Népszava kiadó. 1945.