Mark Lindquist

 

Mark Lindquist a nyolcvanas években a “kölyökfalka” (Bret Easton Ellis, Jay McInerney stb.) tagjaként kezdte írói pályáját. Két regénye jelent meg, a Sad Movies és a Carnival Desires, amelyek szép sikert arattak és több nyelven megjelentek (magyarul nem). Utána egy időre felhagyott az írással, elvégezte a jogi egyetemet, és immár tíz éve ügyészként dolgozik szülővárosában, Seattle-ben. A hosszú hallgatás után megjelent új regényét nagy lelkesedéssel fogadták mind a pályatársak -- például Ellis és Janowitz --, mind a kritikusok. Janowitz szerint Lindquist “az az író, akire az új évezredben figyelni kell”, Ellis pedig azt írta, nagy öröm számára, hogy “kedvenc írója” visszatért a porondra, éspedig egy olyan “ragyogó ritmusú, eredeti regénnyel, amelyet egyszerűen nem lehet letenni”.

A Never Mind Nirvana Seattle-ben játszódik, főhőse a harminchat éves Pete Tyler, aki egykor, még a Nirvana berobbanása előtt rockzenész volt, majd elvégezte a jogi egyetemet, és ügyész lett. (Mint látható, a regény sok tekintetben önéletrajzi elemeket is hordoz.) Pete azonban csak félig-meddig lett komoly, felnőtt ember; esténként ugyanazokban a klubokban iszik, mint rockzenész korában, ugyanolyan típusú lányokkal jár (most például éppen egy sztriptíztáncosnővel), és ugyanúgy váltogatja őket, mint egykor. Egyszer csak két váratlan dolog történik az életében: egyrészt elhatározza, hogy megnősül (bár azt még nem tudja, hogy kit akar feleségül venni), másrészt egy olyan üggyel kell foglalkoznia, amely húsbavágó erkölcsi dilemmát rejteget számára. Egy helyi hírességnek számító rockzenészről azt kellene bebizonyítania, hogy megerőszakolt egy lányt, csakhogy olyan határesetről van szó, amely egy züllött életű rockerrel bármikor megeshet.

 

Never Mind Nirvana

(részletek)

Egy dolgos hét kezdete

Pete egy pillanatra felmutatja a jelvényét és az igazolványát, miközben megkerüli a fémdetektor előtt álló sort a belvárosi bírósági épület kapujában. Senki rá se pillant az igazolványára. Láthatóan nem veszik észre, hogy igazából nem tartozik ő ide.

Nem figyel az ügyészek, vádlottak és civilek szokásos nyüzsgésére, miközben a lift hátuljába húzódik. Az első emeleten azonban Chanel parfüm csapja meg az orrát, felnéz, és egy gyönyörű, fehér bőrű skandináv nő száll be a liftbe.

Szőke, zöld szemű, és egy dupla Starbucksot fog a klasszikus seattle-i kétkezes kávészürcsölő módra. Levi’st és shetlandi pulóvert visel, nem ügyész, és valószínűleg nem is vádlott.

Mikor becsukódik az ajtó, a nő a keleti falhoz lép -- szép profilja van. Megérzi, hogy Pete bámulja, odafordul.

Pete rámosolyog. A nő semleges tekintettel visszamosolyog.

Megpróbálkozhatna a régi szövegével: “A szabálysértési ablakot keresi?” Igaz, amikor utoljára vetette be, a nő azt válaszolta rá: “Nem, csak a fiúm tárgyalására jöttem.”

Az ötödik emeleten a nő kiszáll. Pete nézi, ahogy elsétál, és egy váll fölött vetett pillantásban reménykedik. Becsukódik az ajtó. Mégis jobb kedve támad, mert egy vonzó nő látványa mindig arra emlékezteti, hogy vannak lehetőségek.

Ő a nyolcadik emeleten száll ki, beüti a kódot az iroda biztonsági ajtaján, és elindul a “Szexuális bűncselekmények” osztály folyosóján, amelynek Disney-rajzfilmplakátok vannak a falain a kiskorú áldozatok kedvéért. Pete most valahogy szürrealistának és hátborzongatónak érzi ezeket a mókás rajzokat.

Az iroda ajtaja ki van tapétázva rendőrségi jelentésekkel, amelyeken a különösen mulatságos részeket megjelölte sárga kihúzóval. Pete jelenlegi kedvence egy kamionparki erőszakolótól vett idézet, aki előnyben részesítette a kiskorú lányokat, főként az unokahúgait:

Letartóztattam a vádlottat, és ismertettem a jogait. Mikor megkérdeztem, hogy megértette-e, azt mondta: “Mit mond egy lány Eatonville-ben, mikor elveszti a szüzességét?” Még egyszer megkérdeztem, hogy megértette-e, mire azt felelte: “Azt mondja: SZÁLLJ LE RÓLAM, APU, MER ÖSSZENYOMOD A CIGIMET!”

Nincsenek oklevelek a falakon, semmi tanúsítvány, semmi, ami igazolná, hogy Washington Állam Jogi Kamarájának a tagja. Pete úgy gondolja, semmi szükség rá, mivel nem lehetne ügyész a megfelelő diplomák és kamarai tagság nélkül, úgyhogy minek kellene bizonyíték is rá?

Bekeretezve csak az a két hivatali kitüntetés van, amit még a pályafutása kezdetén nyert el mint “Az év legjobb tárgyalási ügyésze” -- ott díszelegnek a könyvespolcon. Azért tartja ott őket, mert ezekre tényleg büszke, és mert szeret néha rájuk pillantani: megnyugtatják, hogy nem követett el bizarr hibát, amikor úgy döntött, hogy ügyész lesz.

A tárgyalási munka mindig könnyen ment neki. De azért vannak kételyei. Huszonhét éves volt, majdnem harminc, amikor felmérte a helyzetét, és arra jutott, hogy nem szeretne úgy a harmadik, vagy ami még rosszabb, a negyedik X-be lépni, hogy egy megöregedett grunge bandával kínlódik. Azokban a ritka pillanatokban, amikor próbálta maga elé képzelni a jövőjét, öregen, magányosan, megtörten és örök drogos kábulatban látta magát, és valami fagyos rémület kerítette hatalmába. És majdnem elhányta magát Mick Jaggertől.

Ugyanakkor meg nem akart sietni a felnőtté válással. Ha kételyeid vannak, lassíts, gondolta.

Úgyhogy elment jogi egyetemre. El ám, a büdös életbe!

Hét év telt el azóta, és Pete még mindig nem tudta teljesen elszánni magát az elhúzódott serdülőkorából a felnőttlétbe való átmenetre. Nem tudta megszokni azt a tényt, hogy van irodája. Sőt, igyekszik nem úgy gondolni rá mint irodára, hanem mint egy nyugodt zugra a színpad mögött, ahol kipihenheti magát.

E bizarr elképzelésével összhangban egy csomó időt tölt a régi bőrszékében, Andy Savage-et és Producer Steve-et hallgatja a 107.7-en, kávét iszik, és az ablakon keresztül a Safeco-mezei építkezést bámulja. Épp ezt csinálja akkor is, amikor Bradley Tuiaia nyomozó jön be, és egy vastag rendőrségi jelentést hajít az íróasztalra.

-- Norm is meg Satterblack is teljesen szenilis -- mondja Tuiaia --, úgyhogy beszéltem Johnnal erről az ügyről, és megegyeztünk, hogy csakis a tiéd lehet.

A harmincéves nyomozó azelőtt hátvéd volt az egyetemi csapatban, zömök, félig szamoai származású fickó, akibe tudvalevően jó adag agresszivitás szorult. Mostanában több ügyön is sikeresen dolgoztak együtt Pete-tel.

– Nézz bele -- mondja, a jelentésre mutatva.

-- Nem szeretek ilyen korán olvasni.

-- Akkor összefoglalom neked.

-- Gyerekügy?

Tuiaia a fejét rázza. -- Felnőtt erőszak.

-- Oké.

A nyomozó mesélni kezd, miközben a Soundgarten “Burden in Hand”-je szól. -- Az áldozat tizennyolc éves, a vádlott harmincöt. Egy bárban találkoznak, a Breakroomban a Capitol Hillen. Ismerik egymást, van néhány közös barátjuk, de nincs közös szexuális előéletük. Jön az utolsó rendelés, és a férfi elhívja a nőt magához, ahol folytatják az ivást. Hányszor volt már ilyen: Washington állam törvénye miatt, hogy éjjel kettő után tilos alkoholt árusítani, egy csaj fölmegy egy pasas lakására, és a pasas megerőszakolja.

-- A nő tizennyolc, és egy bárban találkoztak?

-- A lánynak hamis igazolványa volt.

-- Remek.

-- Folytatják az ivást a pasasnál, aztán kitalálják, hogy megnéznek egy filmet videón. A tévé a hálószobában van, úgyhogy lefekszenek az ágyra, hogy onnan nézzék. A pasas leveti a ruháját, csak trikó és gatya marad rajta, és bemászik a takaró alá. A csaj egy pólót kér, és abban fekszik le, a bugyija még rajta van. A pasas kábé ekkorra meg is unja a filmet, fogdosni kezdi a nőt. A nő azt mondja, először visszacsókolt, de aztán a pasas egyenesen az ágyékához nyúlt, és ő eltolta a kezét. Innen kezdenek felgyorsulni a dolgok. A pasas egyik kezével próbálja lehúzni a nő bugyiját, de a nő visszahúzza, mire a pasas fogja, és két kézzel lerángatja róla. A nő ellenáll, rúgkapál, próbálja visszahúzni a bugyiját, de a pasasnak végül mégiscsak sikerül lehúznia. A pasas kábé száznyolcvan centi magas, nyolcvan kiló. A csaj lányban elég magas, de nagyon vékony. Mikor sikerült lehúznia a bugyit, a pasas letolja a gatyáját, és a csajra mászik. Próbál behatolni. A lány ekkor már sikoltozik. A pasas először két kézzel lefogja a nő kezét a feje fölött, egy-egy kézzel mindkét csuklót, de a csaj rúgdos és rángatja a csípőjét. Úgyhogy elengedi a csuklóját, és a lábát fogja le, szétfeszíti őket. A lánynak most szabad a keze, és ütni kezdi a pasas arcát, fejét, de az csak elhajolgat meg tűri az ütéseket. Kezével a nő lábát fogva végül a pasasnak sikerül behatolnia, és kezdene melódiázni. Mikor a pasas benne van, a nő belemélyeszti körmeit a vállába, amilyen erősen csak tudja, de az csak folytatja, a nő meg már majdnem feladja. De aztán eszébe jut valami, és megszólal: “Még koton sincs rajtad.” Mire a pasas abbahagyja. Lemászik róla, és nyúl az éjjeliszekrényére, nyilván óvszerért. De a csaj, amint nincs rajta a pasas, kirohan a fürdőszobába, és bezárja az ajtót. Meg van rémülve. A padlón ül, hátát az ajtónak vetve, és a vécének feszíti a lábát, hátha a pasas megpróbálja betörni az ajtót. De pár percig semmi sem történik. Aztán, kis idő múltán, a pasas bekopog. És hirtelen csupa bűnbánat a fickó, azzal kezdi, hogy “Hé, tudom, hogy ez nem volt szép dolog tőlem”. Azt mondja, csak a pia miatt volt az egész, bagatellizálja a dolgot. Kéri a csajt, hogy nyissa ki az ajtót. A csaj először nem nyitja ki. De a pasas folytatja a bocsánatkérést, és végül ráveszi, hogy kinyissa.

Tuiaia leül. -- És itt a bökkenő.

Pete vár. A “Burden in Hand” után a “Push” következik a Matchbox 20-tól -- két klassz dal, ami félig-meddig a családon belüli erőszakról szól, és Pete visszafojtja az ingert, hogy ezt meg is jegyezze.

-- A pasas valahogy ráveszi a csajt, hogy bújjon vissza az ágyba. A csaj erről azt mondja, nem tudta, mi mást tehetne. Így aztán mindketten elalszanak, vagy inkább kinyúlnak. A lány korán felkel, amikor kint még sötét van, és el tud menni anélkül, hogy a pasas felébredne. A szobatársa otthon van, mire hazaér, és a csaj elmeséli neki, mi történt. A szobatárs azt mondja, azonnal jelentse a rendőrségen. A csaj lezuhanyzik, bebújik az ágyba, és elalszik. Kábé délben ébred. És még mindig nem hívja a rendőrséget. De felhív egy nemierőszak-segélyvonalat. És az ottani tanácsadó beszéli rá, hogy jelentse a dolgot. Itt lépek a képbe én. Elmegyek hozzá, és a csaj elmondja nekem, amit elmondtam neked. Kérem az alsóneműjét. Oké, szakadt és kinyúlott. Megmondtam neki, hogy menjen el a kórházba nemierőszak-vizsgálatra, bár valószínűleg ennyi idő után azzal már nem sokra megyünk.

-- Milyen lesz tanúnak?

-- Olyan félszeg típus, fiatal, a maga Capitol Hill-i punk módján helyes is. Szerintem elboldogul majd.

-- És mit mond a fazon?

-- Először beszéltem pár emberrel, akik a Breakroomban voltak azon az éjszakán, köztük egy Chad nevű elég rendes fickóval, ő intézi ott a helyfoglalásokat, és megerősítette, hogy az áldozat és a vádlott együtt távozott. Úgyhogy elmentem a fickó lakására. Kábé reggel tízkor, vasárnap. Felébresztettem. Megkérdeztem tőle, tudja-e, miért vagyok ott. Azt mondta, fogalma sincs. Megkérdeztem tőle, hogy Amber Nickersonnal volt-e péntek este. Megkérdezte: “Kivel?” Megismételtem a nevet. “Lehet” -- felelte. Én meg csak néztem rá keményen. Mire ő: “Oké, igen.” Megkérdeztem, hogy együtt távoztak-e a Breakroomból. “Igen” -- felelte rövid hallgatás után. Megkérdeztem, hogy felhozta-e a lakására. Megint hallgatott egy sort, most kábé tíz másodpercig, aztán megkérdezte: “Beszélnem kell egy ügyvéddel?”

Pete felhorkan.

-- Mondtam a szokásosat, hogy “Ez a maga dolga, én nem adhatok jogi tanácsokat”. -- Tuiaia most először elmosolyodik. -- Lehet, hogy hozzátettem valami olyat, hogy én csak azért vagyok ott, hogy meghallgassam a történetet az ő előadásában is, de “oké, ha nem akarja elmondani, hogy maga szerint hogy történt...” És akkor úgy döntött, hogy beszél. Nagyjából ugyanazt mondta el, mint a csaj, kivéve, hogy szerinte a csaj bepörgött, de nem közösültek, mert azt akarta, hogy óvszerrel csinálják, azt meg nem talált. Megkérdeztem, mi lehet az a horzsolás a szeménél. Nem tudja, mitől van, felelte. Meg hogy gyakran ébred horzsolásokkal, ha ivott. Mindenesetre hajlandó volt lejönni az őrsre, hogy magnóra mondja a vallomását. És ezt kapd ki: a magnós vallomásában mondott valami újat -- azt mondta, mégiscsak megtörtént a behatolás, és lehetséges, hogy nem közös szándék alapján...

-- Lehetséges?

-- Ennyit volt hajlandó beismerni. Folyton arra hivatkozott, hogy mennyire részeg volt. Azt mondta, lehetséges, hogy nem volt közös a szándék, de annyira részeg volt, hogy csak homályosan emlékszik. De biztos benne, hogy abbahagyta, amikor a csaj megkérte, hogy húzzon óvszert, és nem talált. Úgy tűnt, aggasztja, hátha be tudjuk bizonyítani a behatolás tényét, úgyhogy inkább beismerte. Miután befejeztük a vallomás felvételét, megköszöntem neki, és letartóztattam.

-- Van valami, amit nem mondasz el nekem.

-- Nem, lényegében ez minden.

-- Akkor miért akarod, hogy én vezessem ezt az ügyet?

-- Te tudod a legjobban eladni az eküdteknek az ilyen áldozatokat. Hallottam már, ahogy olyasmikről magyarázol, mint késedelmes feljelentés, később fellépő hatás meg minden, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Te érted ennek a pszichológiáját -- mondja Tuiaia vigyorogva.

-- Ne gyere nekem ezzel a süket dumával. Scott vagy bárki más az osztályról csuklóból levezényelné ezt az ügyet.

Tuiaia a rendőrségi jelentésre mutat. Pete felveszi az asztalról, és elolvassa a vádlott nevét: JOHNSON, KEITH E.

A picsába.

-- Ez a te régi világod, Pete.

(...)

Bármi megtörténhet

A Social Distortion Prison Bound-jának címadó dala megy Pete Sony walkmanjén. Kikapcsolja, és leveszi a fejéről a fejhallgatót, amikor Trish, a hivatalsegéd kinyitja az esküdtek szobájának ajtaját. Scott-tal együtt felállnak, miközben a tizenkét esküdtet és az egy póttagot a helyükre vezetik. Három napot töltöttek a kiválasztásukkal, de amennyit Pete tud róluk, az alapján akár mindannyian jogilag beszámíthatatlanok is lehetnének.

Az ősz hajú, fekete taláros Sorensen bíró is feláll. Balján az amerikai zászló, jobbján Washington állam zöld zászlaja.

A napfény beszűrődik a sötét, tölgyfaborítású falak tetején lévő festett üvegablakokon. Pete ugyanazt az áhítatot érzi itt bent, mint amit a templomban érzett gyerekkorában.

Az esküdtek megállnak a székük előtt. Miközben a bíró megesketi őket, Pete a karzatot nézi. Van néhány riporter hátul, de Sorensen bíró kamerák jelenlétét nem engedélyezte. A hagyományokhoz híven a vádlott támogatói Sundfell és a cég legújabb üdvöskéje mögött ülnek, az utóbbit Sue Naominak hívjak, más néven ő a Sátán Segédje, s az a fő feladata, hogy rövid szoknyát viseljen, a vádlott mellett üljön, és bátorítsa azzal, hogy néha megérinti a vállát és a fülébe suttog.

Keith Junior rozsdabarna nadrágot és kék pamutinget visel, olyat, amilyen valószínűleg középiskoláskora óta nem volt rajta. A támogatói azonban a szokásos szerelésükben vannak, és úgy néznek ki, mint a Rocky Horror Picture Show rajongói. Pete felismer néhány arcot a múltjából, és furcsa érzés, hogy most így fölsorakoznak vele szemben.

Pete és Scott mögött viszont csak négyen ülnek. Amber és a legközelebbi barátai nem lehetnek jelen, majd csak a záró vitán, mert ők tanúk, úgyhogy csak két ügyész van ott a Vétség Osztályról, akik azért jöttek, hogy megnézzék Pete nyitó beszédét, vagy hogy szemrevételezzék a Keith oldalán lévő lányokat meg Esmét, aki ott van az első sorban, meg Wintert, aki a vád oldalának a szélén ül, leghátul, a lehető legközelebb Keith barátaihoz, de mégis a másik oldalon.

Pete hirtelen meghallja, hogy a bíró az ő nevét mondja -- “aki a nyitó beszédet mondja az állam nevében”. Ez a végszava.

Pete idegesen és elvonultan szította magában a tárgyalási hangulatot az elmúlt egy hét alatt, de úgy érzi, mindezt most elmossa benne a harc előtti várakozás. Elömlik benne a szokásos feszültség, az a kellemetlen, s mégis vágyott izgalom, amelyet különböző formákban keres annyi éve már.

Az esküdtszék felé lép, megáll tőlük pár lépésnyire. -- Ez az ügy arról szól, hogy mi van akkor, amikor bármi megtörténhet. – Bármi megtörténhet. Pete azt tervezi, hogy legalább tízszer elismétli Winter kifejezését a nyitó beszédben, s ezzel jellemzi a vádlott viselkedését és életszemléletét.

Általában a legjobb sztori győz a tárgyalóteremben. Nem feltétlenül a legigazabb sztori, hanem a leghihetőbb, az, amelyikkel az esküdtek azonosulni tudnak, amelyikbe beleélik magukat, amelyik meghatja és arra készteti őket, hogy tenni akarjanak valamit a dolgok helyreállítása érdekében, vagy legalábbis Pete ebben bízik.

Amber bemutatásával kezdi, elmondja, hogy egy kis középiskolát végzett Washington állam keleti részében, aztán Seattle-be jött, kivett egy garzonlakást, aminek éppen csak ki tudta fizetni a bérletét, munkát szerzett, emberekkel ismerkedett meg, barátokat talált, próbált új életet kezdeni. Miután felvázolja egy rokonszenves ember képét, áttér az incidens éjszakájára, kronologikusan mesélve a történetet Amber nézőpontjából. Különösen szenvtelen hangon meséli el a legszívfacsaróbb pillanatokat, mert az a tapasztalata, hogy az esküdtek, különösen a nők így magukra veszik, hogy kifejezzék azt az érzelmet, amelyet ő nem fejez ki, és hárman vagy négyen ezt is teszik, amikor odaér a történetben, hogy Amber a fürdőszobában reszket, hátát az ajtónak vetve, lábával a vécének támaszkodva.

-- S aztán a férfi kopog az ajtón. Amber teste megrándul. Rémült, összezavarodott. Tizennyolc éves, és retteg ettől az embertől. Nem valami késes idegenről van szó egy parkolóházban. Az illető egy jól ismert helyi rockegyüttes gitárosa. Amber azt hitte, jó fej. Azt hitte, biztonságban lesz mellette. Megbízott benne. És ő megerőszakolta. De most ott áll a fürdőszoba ajtaja előtt, és úgy tesz, mintha semmi különös nem történt volna. Ez nem volt szép tőlem, mondja.

Amber végül beengedi, mert ugyan mi mást tehetne? Soha nem volt még ilyen helyzetben, és fogalma sincs, mit csináljon. A férfi visszanyeri a lélekjelenlétét, és ráveszi, hogy feküdjön vissza az ágyba. Amber fél, nem akar balhézni. Úgy dönt, hogy elmegy, amint a férfi elalszik. De aztán őt is legyűri a fáradtság.

Mikor felébred, még sötét van, és a férfi még alszik. Úgyhogy Amber gyorsan elmenekül. Miközben megy haza az esőben, émelygés fogja el. Amber majd el fogja mondani önöknek, hogy egész pontosan úgy érezte, mintha “összezsugorodna és megsemmisülne”.

Pete-nek majd emlékeztetnie kell, hogy használja ezeket a szavakat, ahogy a vallomásában tette.

Tudja, hogy Sundfell legvalószínűbb nyitó témája a megbánás; Amber megbánta, hogy lefeküdt a vádlottal, és ezért nevezi most erőszaknak; ezért miután elmondja, hogyan tett Amber jelentést a rendőrségnek, és milyen eredményt hozott az orvosi vizsgálat, a megbánás támáját választja záróakkordnak.

-- Amber megbánta ezt az éjszakát. Megbánta, hogy ivott, megbánta, hogy felment a vádlott lakására, megbánta, hogy csókolózott vele, de ezek nem olyan dolgok, amiket normális esetben megbánt volna. Egyetlen ok miatt bánta meg ezeket a dolgokat: azért, mert megerőszakolták.

Pete elveszti a kapcsolatot a közönséggel, amikor az esküdtszékhez beszél, de amikor befejezi és visszamegy a helyére, a Keith Junior mögött ülő nőkre pillant, és látja, hogy megváltozott az arckifejezésük, most meglepődés és aggodalom tükröződik rajtuk. Pete mindig meg tudja állapítani a nyitó beszédének sikerét abból, hogy mennyire lett feszült a vádlott támogatóinak tekintete.

-- Mr. Sundfell -- mondja Sorensen bíró.

Sue keze Keith vállán van, és mintha valamit a fülébe suttogna -- a szokásos forgatókönyv. Sue nemrég hagyta el a férjét, aki verte, és Pete kíváncsi, vajon most Sundfell szeretője-e; könnyen el tudja képzelni, hogy Sundfell is veri.

-- Köszönöm, bíró úr -- mondja Sundfell. -- Ezúttal lemondok a nyitó beszéd lehetőségéről, és csak arra kérem az esküdtszéket, hogy józanul mérlegeljen mindent.

(...)

Állatok háza vs. A vihar kapujában

-- Olyan ez, mint egy jelenet az Állatok házá-ból -- mondja Scott az esküdteknek a záró beszédében, és Pete elsápad. -- Van ez a Flounder nevű alak -- folytatja Scott --, aki ki van borulva, mert a srácok összetörték a bátyja Lincoln Continentalját. Otter odalép hozzá, és azt mondja: “Hé elcseszted -- megbíztál bennünk.” Bár talán nem pontosan az “elcseszted” kifejezést használta.

Néhány esküdtnek ez mond valamit, és elmosolyodnak -- Pete megkönnyebbülésére.

-- Ez történt itt is -- folytatja Scott. -- Amber elcseszte. Megbízott a vádlottban. Elkövetett más hibákat is. Túl sokat ivott, heroint vett be, felment egy olyan srác lakására, aki azt gondolja, minden megtörténhet.

Scottot nézni, fedezi fel Pete, bosszantó mértékben olyan, mintha önmagát nézné, csak épp még lezserebb változatban, és rájön, hogy ez azért van, mert Scott elcsórta az alakját, pontosan úgy, ahogy Pete elcsórta más ügyészekét, például Horne-ét. Pete nem emlékszik, T. S. Eliot vagy John Lennon volt, aki azt mondta, az igazi művészek nem plagizálnak, hanem lopnak.

-- Lehet, hogy vannak dolgok, amikre Amber homályosan emlékszik, lehet, hogy van pár dolog, amit nem tud, de azt tudja, hogy megerőszakolták. Ez olyasmi, amit általában megjegyez az ember.

Pete a szájához teszi a kezét, hogy inkább tűnődőnek tűnjön, miközben jól szórakozik Scott beszédén.

Scott áttekinti a tényeket, majd összeköti őket az esküdteknek szóló instrukciókkal, melyeket nagy betűkkel kinyomtattak nekik. Scott elmagyarázza, hogy a 2. fokozatú erőszak “erőszakos kényszerítést” jelent, azaz “ellenállást legyőző erőszakot”, majd visszatér a tényekhez -- hogy Amber rángatózott, rúgdalt, ütött és karmolt.

Majd Scott áttér a kisebb vétségre, a 3. fokozatú erőszakra, amelynek feltétele “a beleegyezés hiányának világos közlése”. Scott elhallgat, és az esküdtekre néz. “Amber sokkal többet tett, mint világosan közölte az ellenkezését. Lehet, hogy sikított, lehet, hogy nem, de még ha azt gondolják is, hogy nem sikított, a viselkedésével világosan közölte a beleegyezés hiányát, sőt mi több, ellenállt, és ezt az ellenállást erővel törte meg a vádlott, vagyis ez 2. fokozatú erőszak volt. Ugyanakkor 3. fokozatú is, mert a beleegyezés hiánya nem feltétlenül verbális közlést jelent. Lehet az fizikai is.

Ez az érvelés kompromisszumra ad lehetőséget az esküdtszéknek, választhatják a 3. fokozatú nemi erőszakot, ami nem teljesen logikus, de Pete úgy gondolja, jelen körülmények között ez ügyes húzás volt.

-- Csak használják a józan ítélőképességüket, amikor áttekintik az esküdtszéknek szóló instrukciókat. Használják a józan ítélőképességüket, amikor áttekintik a tényeket. Használják a józan ítélőképességüket, amikor meggondolják, mit is mondott a vádlott Tuiaia nyomozónak. Azt állítja, annyira részeg volt, hogy nem tudott megtalálni egyet sem abból a több mint harminc óvszerből, ami a lakásán volt? Ugyan már. Ez az ember soha nem volt még olyan részeg, hogy ne tudjon találni egy óvszert.

-- Tiltakozom, az ügyész illetlen, és... ööö... -- heveskedik Sundfell.

-- Elutasítom. Ez érv.

-- És használják a józan ítélőképességüket, amikor megfontolják Amber vallomását -- folytatja Scott. -- Hallották a lakótársát, akinek először mondta el, hogy mi történt vele. Hallották a segélyvonal tanácsadóját, akinek szintén elmondta ugyanazt. Hallották az orvost, aki elvégezte a vizsgálatot. Amber mindenkinek ugyanúgy mondta el a történetet.

-- Az volt a benyomásuk, hogy olyan lány ő, aki megbánja, hogy túl sok Budweisert ivott és bevett egy kis heroint? Hogy olyan lány, aki pánikba esik, mert másnapos? Azt hiszik, teljesen őrült? Mert az embernek teljesen őrültnek kell lennie, hogy ezt az egészet kitalálja. Semmi oka, hogy keresztülmenjen mindezen -- az orvosi vizsgálaton, a kihallgatásokon, a tárgyaláson --, semmi oka, hogy keresztülmenjen mindezen, hacsak nem erőszakolták meg.

Scott összefűz még néhány tényt, aztán összegez. -- Ez az ügy nem arról szól, hogy Amber mit tett, ez az ügy arról szól, hogy a vádlott mit tett. Ez az ügy nem a megbánásról szól, ez az ügy nemi erőszakról szól.

-- Köszönöm.

Sundfell feláll, és belekezd: -- Amit Mr. Tyler elmondott önöknek a nyitó felszólalásában, az nemi erőszak volt. Amit Mr. Foss az imént leírt önöknek, az nemi erőszak volt. És amit Amber Nickerson leírt a vallomásában, az nemi erőszak volt.

De Mr. Tyler nem tudja, mi történt azon az éjszakán. És Mr. Foss sem tudja, mi történt azon az éjszakán. És nem tudja Amber Nickerson sem! Több órán át itta a sört és a Jack Daniel’st, összesen vagy tíz pohár italt fogyasztott el, talán még többet is, márpedig nem egy nagy testű hölgyről van szó. Látták őt. Vékony, mint a nádszál. És heroint is fogyasztott azon az éjszakán. Úgyhogy nem igazán biztos benne, hogy mi is történt. Sőt, be is ismerte, hogy hazudott róla -- hazudott, amikor azt mondta, hogy semmilyen kábítószert nem szedett be. Amber Nickersonnak egyszerűen nem lehet hinni. Részeg volt, kábult volt, és hazudott. Emlékezzenek rá, hogy hamis igazolvány volt nála.

Nem próbálom meg elmondani önöknek, hogy mi történt azon az éjszakán, mert nem tudom. Senki sem tudja. Még Amber és Keith sem tudja biztosan, mert mindketten kábultak voltak. Lehet, hogy kicsit vad volt az együttlétük, de az még nem nemi erőszak.

Amber vajon valóban azt gondolja, hogy megerőszakolták? Talán. De csak azután tett jelentést az erőszakról a rendőrségnek, hogy beszélt a szobatársával és egy segélyvonal tanácsadójával. Lehet, hogy ők beszélték bele, hogy azt higgye, megerőszakolták. Nem tudjuk.

Sundfell elkalandozik abba az irányba, hogy milyen bonyolult bármit is biztosan tudni -- még egy Akira Kuroszava-filmre is utal, A vihar kapujában-ra, amire egyetlen esküdt szemében sem csillan meg a felismerés szikrája --, majd visszatér a konkrét ügyre. -- Tudni csak azt tudom: hiba lenne elítélni Keitht, mert túl sok megalapozott kétely van itt. Rengeteg! Ott az a tény, hogy Amber részeg és kábult volt, az a tény, hogy hazudott, az a tény, hogy nem tudja biztosan, sikított-e vagy sem, az a tény, hogy egyetlen szomszéd sem hallott semmilyen sikítást, és az a tény, hogy önként ment oda, önként vetette le a ruháját, és hogy elismeri, hogy Keith beleegyezett, hogy óvszert húz, és azt is elismeri, hogy aztán mégis vele egy ágyban töltötte az éjszakát. Csak húsz órával később döntött úgy, hogy azt állítja, megerőszakolták. Mindezek okot adnak rá, hogy kételkedjünk. Ha megerőszakolták volna, még akkor éjjel elment volna abból a lakásból és szólt volna a rendőrségnek. De csak azután döntött úgy, hogy nemi erőszaknak tekinti, ami történt, hogy beszélt a szobatársával és a tanácsadóval és a csuda tudja, még ki mindenkivel.

Nos, Mr. Tylernek lesz még egy lehetősége, hogy beszéljen önöknek, mert az állam feladata a vád bizonyítása. Mr. Tyler meggyőzően fog beszélni. Jól fűzi a szót, vonzó ember, és hihető történetet mesél el.

Scott köhög.

-- De arra kérem önöket, egy pillanatra se felejtsék el, hogy Mr. Tyler nem volt ott azon az éjszakán, és nem tudja, mi történt. Egyikőnk sem tudja, mi történt, és egyikőnk sem fogja soha megtudni. Egyszerűen nem tudjuk -- nem lehet tudni.

-- Tiltakozom -- mondja Scott.

Sundfell, a bíró, Pete, mindenki Scott felé fordul.

-- Visszavonom -- mondja Scott. Majd Pete fülébe súgja: -- Csak csesztettem.

Sundfell folytatja, azaz befejezi. -- Ezt az ügyet nem lehet megalapozott kételyektől mentesen bebizonyítani, ezért arra kérem önöket, hozzák meg az egyetlen lehetséges döntést. Ez mindössze két szó: Nem bűnös. Köszönöm.

-- Tizenöt perc szünetet tartunk -- jelenti be Sorensen bíró --, majd Mr. Tyler válaszával befejezzük a tárgyalást.

Adjuk meg az ördögnek, ami az ördögé

Kiürül a tárgyalóterem, csak Pete és Scott marad bent. Pete a válasznak szánt szövegét bámulja, amit dupla sortávolsággal, tizenhat pontos betűkkel nyomtatott ki.

-- Kijössz egy cigire? -- kérdezi végül Scott.

-- Próbálok leszokni, nem emlékszel?

-- Nem vettem észre, hogy olyan komolyan próbálnád.

-- De most már elkezdem.

Pete összecsavarja a szövegét, és bedobja a papírkosárba.

-- Mi a franc van?

-- Azt hittem, a megbánásra fogja kihegyezni.

Scott megvonja a vállát. -- Aha, én is. De díjaztam, ahogy átkapcsolt a semmi-sem-megismerhető témára. Szinte egzisztencialista.

-- És működött, nem?

-- Attól tartok. És bókolt neked. Nagyon magabiztos.

Pete felnéz az órára, aztán odamegy az esküdtek üres bokszába, és elkezdi próbálni magában az új beszédét.

-- Szerintem beszúrhatnál egy Clinton-viccet -- szól oda neki Scott.

Az igazság szép

-- A védelem képviselője azt akarja elhitetni önökkel, hogy semmi sem megismerhető -- mondja Pete, miközben az esküdtek felé megy --, hogy nem ismerhetjük meg az igazságot, úgyhogy jobb, ha nem is próbálkozunk az igazságszolgáltatással. -- Kivár egy ütemet. -- De igenis tudhatunk dolgokat, felismerhetjük, hogy mi igaz és mi nem az, és igazságot szolgáltathatunk. És nekünk most pontosan ez a feladatunk.

Pete odamegy a hivatalsegéd előtt lévő asztalhoz, ahol a tárgyi bizonyítékok vannak, és elveszi a felperes 16. számú tárgyi bizonyítékát, Amber átlátszó nejlonzacskóban lévő alsóneműjét.

-- Tudjuk, hogy Amber alsóneműje elszakadt. -- Pár pillanatra feltartja az esküdteknek, aztán leteszi, és a felperes 3. számú tárgyi bizonyítékát veszi fel, a vádlottról a börtönben készült fényképet.

-- Tudjuk, hogy a vádlotton látható volt olyan ütések nyoma, amilyenekről Amber beszámolt. -- Leteszi a fényképet, és felveszi a 4. számú tárgyat, egy másik fényképet.

-- Tudjuk, hogy Amber lábán horzsolások voltak. Láthatják a nyomokat, amelyek minden bizonnyal ujjak nyomásától származnak. -- Ezt is leteszi, és megfogja a 6. számú tárgyat, két tizenkettes csomag Trojant, egy hármas csomag Natural X-et kék műanyag kapszulákban és néhány hagyományos fóliába csomagolt Natural X-et.

-- Tudjuk, hogy a vádlott lakása tele volt óvszerrel, és ezek többsége tisztán látható helyen, az ágy mellett volt, tehát tudjuk, hogy a vádlottnak az az állítása, hogy nem történt behatolás, mivel azt gondolta, hogy nincs óvszere, nem hangzik hihetően. -- Leteszi az óvszereket, Sundfellre néz, majd vissza az esküdtekre. -- Ugyan már. Intelligens emberek vagyunk. Össze tudjuk rakni a dolgokat.

Azért könnyebb lenne, ha a magnóra vett félvallomást nem süllyesztették volna el.

Ellép a tárgyi bizonyítékoktól, és megint középen áll meg. -- Az történt itt, hogy a vádlott nem volt ura a cselekedeteinek, és bármi-megtörténhet hangulatba került. És ezt tudta is. Amikor a nyomozó megkérdezte tőle, hogy Amber Nickersonnal volt-e péntek éjjel, előbb azt mondta: “Kivel?” Utána azt: “Lehet.” És végül: “Igen.” A vádlott ismeri Ambert. Tudja a nevét. Tudja, hogy vele volt. Amber nem az egyetlen, aki megbánta azt a péntek éjjelt. Megbánta a vádlott is. Egy ilyen éjszaka, amikor “bármi megtörténhet”, gyakran vezet bűnbánattal teli reggelhez. Ez csak ennek különösen szélsőséges esete.

Pete a vázlatába pillant, aztán leteszi a jegyzettömbjét az ügyészi asztalra. -- Nem fogom még egyszer elsorolni a tényeket. És nem fogok sok időt tölteni azzal, miért tette Amber azokat a dolgokat, amiket tett, hogy miért követte el azokat a hibákat, amiket elkövetett. Beszéltem erről a nyitó beszédemben, Mr. Foss beszélt is beszélt róluk nemrég, és hallották őket Ambertől is.

-- Nem volt könnyű döntés a részéről, hogy jelentést tesz a megerőszakolásáról. Erő kellett hozzá. Nem gondolják, hogy könnyebb lett volna Amber számára egyszerűen nem jelenteni a dolgot, nem foglalkozni vele? Gondoljanak csak bele, mi mindenen ment keresztül: az az éjszaka... a másnap... az orvosi vizsgálat... a sok álmatlan éjszaka azóta... ez az egész tárgyalás. Mint Mr. Foss mondta, őrültnek kellene lennie, hogy keresztül akarjon menni mindezen, ha nem igaz az, hogy nemi erőszak áldozata lett. A vád képviselője azt mondta, hogy talán csak kicsit vad szexről volt szó ebben az esetben.

Sundfell hátrább tolat a székén.

-- De amit Mr. Sundfell kicsit vadnak nevez -- folytatja Pete gyorsan --, azt a törvény testi sértéssel járó nemi erőszaknak nevezi.

-- Tiltakozom.

-- Elutasítom. Ez érv.

-- Bíró úr -- mondja Sundfell felállva --, csak szeretném...

-- Elutasítom.

Sundfell leül, az asztalra csapja a jegyzetfüzetét.

Pete szemkontaktust próbál felvenni az esküdtekkel, miközben ez zajlik, valami egymásra hangolódást akar, és az egyik nő olyan pillantást vet rá, amit biztatónak értékel.

-- Ez az ügy egy egyszerű kérdésben foglalható össze -- folytatja, előreugorva néhány oldalnyit a képzeletbeli vázlatában. -- Gondolják-e minden ésszerű kétely fölött álló módon azt, hogy a vádlott megerőszakolta Amber Nickersont? Az esküdteknek szóló instrukciókban azt olvashatják, hogy amennyiben “szilárdan meggyőződtek” a vád igazságáról, akkor az ésszerű kétely fölött áll a meggyőződésük . Az instrukció nem mondja azt, hogy biztosan kell tudniuk, mi történt, mert hiszen az életben szinte semmit sem tudunk biztosra. Csak szilárd meggyőződésre van szükségük. A szilárd meggyőződés természetesen tartós meggyőződés.

Egy hét, egy hónap, egy év múlva fel fogják idézni emlékezetükben ezt a tárgyalást. Vissza fognak tekinteni rá, és azt akarják majd érezni, hogy jó döntést hoztak. Vissza fognak tekinteni rá, és azt akarják majd érezni, hogy a döntésük... tükrözte az igazságot.

Kérem, erre törekedjenek az esküdtszék szobájában, és szánjanak rá annyi időt, amennyi csak szükséges. Megtalálhatják az igazságot, mert az igazságot meg lehet ismerni, és lehet igazságos ítéletet hozni. Önök most helyrehozhatnak valamit.

És nemcsak az áldozat és az emberek közössége számára hoznak rendbe valamit, hanem a vádlott számára is. Mert ő tudja az igazságot. -- Pete Keith közelébe manőverezi magát, a szemébe néz. -- Tudja, hogy Amber nem akarta az együttlétet, de az számára a bármi megtörténhet éjszakája volt.

Pete ezután visszamegy az esküdtek felé, középre. -- Könnyű lenne úgy cselekedni, ahogy a védelem képviselője javasolja. Úgy tenni, mintha senki sem tudná, hogy mi történt, mert akkor nem is kellene foglalkoznunk vele. -- Egy méterre az esküdtek bokszától áll meg, lehalkítja a hangját. -- De Amber úgy döntött, hogy foglalkozik vele. És bízom benne, hogy önök is így döntenek… Igazán lezárni valamit csak akkor lehet, ha foglalkozunk vele, ha megtaláljuk az igazságot, ha ezt az igazságot igazságnak nevezzük, és úgy foglalkozunk vele mint igazsággal. Csak így hagyhatja mindenki maga mögött a megbánást. Köszönöm.

Pete-nek két szó jár a fejében, miközben megy vissza az ügyészek asztalához: whisky és víz.

Hatalom, pénz vagy művészet

Mikor az esküdtek megkezdik a tanácskozásukat, Pete és Scott elmegy a J&M kávéházba, hogy felhajtsák az első két pohár whiskyjüket és Jack Daniel’süket, aztán busszal elmennek a Tini Bigsbe, a harmadik, negyedik és ötödik pohárra, majd taxival a BP-be, ahol vesznek két literes üveggel, amit a szemeteskuka mellett döntenek magukba a Déja Vu parkolójában.
-- Törzsvendég vagy V.I.P.? -- kérdezi a testes ajtónálló a nem egészen rászabott szmokingjában.

-- Törzs -- mondja Scott.

-- De még lehet magukból V.I.P. -- mondja az ajtónálló.

-- Majd igyekszünk.

Kiszúrnak maguknak egy asztalt a színpad túlsó oldalánál. A tömérdek hangszóró a “Fugue”-ot harsogja, a Melody Unit dream-pop dallamát, ami az irrealitás kellemes hangulatát kölcsönzi a klubnak.

Pete részeg, de arra gondol, hogy vajon elég részeg-e. A szeme alkalmazkodik a villódzáshoz: tarka Fresnel-lencsék fénye verődik vissza a színpad mögötti tükörfalról. Gyér a közönség, a hangulat enyhén nyomasztó. Néhány férfi ül a színpad melletti bárpultnál, és még néhányan hátul vannak a díványokon, és vagy épp táncolnak nekik, vagy csevegnek a lányokkal.

A színpadon egy megjárja kategóriájú festett szőke veszi le épp a felsőjét, és a tenyerébe rejti a mellét, ami sokkal nagyobb, mint tenyérnyi.

Pete és Scott még szinte le sem ültek, máris ott van egy fekete sortot és fehér inget viselő pincérnő. -- Mit kértek?

Pete-nek átfut az agyán, hogy mennyi idióta választ hallhatott már erre az egyszerű kérdésre.

-- Egy kólát -- mondja Scott.

-- Szódavizet.

-- Megvan a jegyetek?

Pete odaadja neki a jegyeket, és megkérdezi: -- Nem tudod, dolgozik Beth Keller ma este?

-- Miért, itt dolgozik?

-- Nem vagyok biztos benne. Úgy hallottam...

-- Megkérdezem -- mondja, miközben fordul el tőlük.

Scott Pete-re bámul: -- Beth Keller?

-- Az a lány, akit már egy ideje próbálok megtalálni.

-- Miért nem nézed meg egyszerűen a DISCUS-on?

- Nem olyan könnyű becserkészni. Alighanem állandó mozgásban van.

-- Ki ő?

-- Hosszú történet.

-- Egy sztriptíztáncosnő a Régi Csúf Napokból?

Pete megrántja a vállát, amit igennek is lehet venni.

-- Mindig csodálkoztam -- mondja Scott --, hogy miért van minden sztriptíztáncosnőnek rockzenész pasija.

-- Némelyiket az ilyen nő tartja el.

-- Soha nem beszéltél sokat azokról az időkről.

-- Soha nem kérdeztél róla sokat -- mondja Pete, miközben előveszi a Cameljét és rágyújt. -- Amiért hálás vagyok.

-- Azt képzelted akkor, hogy úgy is fogsz maradni? -- kérdezi Scott. -- Mármint rockzenésznek meg minden?

-- A terv az volt, hogy “a magánytól a sztárságig” -- ezt a sort valakitől loptuk egyébként. Igazából nem volt tervünk.

-- És erre futott ki az életed -- közli Scott, egy legyező kézmozdulattal.

-- Na, hogy állsz Shannonnal?

-- Dobott. Gondolom.

-- Nem tudod?

-- Nem válaszol a hívásaimra.

-- Megint elcseszted, mi?

-- Ja. Alighanem beszélt a másik pincércsajjal, akivel már lefeküdtem. Ki tudja? Nők, be nem áll a szájuk.

-- Miért, a férfiaknak igen?

-- Jó, nekünk is folyton jár a szánk, de soha nem teszünk be egy havernak, hogy ne tudjon megdugni egy nőt. Na mindegy, nem számít, úgyis hamar új után kellett volna néznem. -- Hallgat egy sort. -- Legközelebb ráhajtok Kim Monroe-ra a 107.7-ből.

-- Gondoltál már arra, hogy... ööö... fel kéne már nőnünk? Vagy legalábbis nekem, hiszen majdnem tíz évvel idősebb vagyok nálad.

Scott a fejét rázza. -- Nem. Olyan igazságszolgáltatási rendszerünk van, amelyik senkitől sem várja el, hogy felnőjön, olyan országban élünk, amelyik senkitől sem várja azt, hogy felnőttként viselkedjen, sőt még az elnökünk is egy olyan ember, aki az istennek se akar felnőni, akkor én minek strapáljam magam?

-- Ahogy a dalban van: “Mindennek megvan a maga szezonja.”

-- Nem tudom pontosan, mi zajlik benned, de el kell felejtened ezt a nősülésdolgot. Ez egy átverés -- ha bárki is megpróbálja bemesélni neked, hogy a házasság meg a kölykök meg az ilyesmi csodálatos dolog, akkor az hazudik. Olyan, mint Tom Sawyer, aki próbál másokat bepalizni, hogy meszeljék le helyette a kerítést. -- Scott előveszi a Lucky Strikesát.

-- Az emberek egyszerűen nem akarják, hogy bárki másnak része lehessen abban az örömben, ami nekik nem adatik meg.

-- Mert mi most örülünk?

-- Hogy a fenébe ne? -- Scott rágyújt a Zippójával. – Sőt, akár azt is mondanám, hogy próbálunk új mélységekbe süllyedni ma éjjel.

-- Hát, a kezdet ígéretes.

A Melody Unit után a Posies “Any Other Way”-e következik, egy szomorú dal, amelyiktől Pete-nek mindig jobb kedve lesz.

“Elengedte a kezem, s azt mondta, tovább nem megyek...”

A táncosnő testét a ritmusra ringatva megfordul, egyik kezével a tükörnek támaszkodik, a másikkal pedig leveszi a bugyiját, ami fennakad a tűsarkon, mielőtt lerázza.

-- Oké -- mondja Scott --, akkor most előbb beszéljünk az ügyről, hogy aztán magunk mögött hagyhassuk a bánatot, és -- megint a táncosnőre pillant -- a popókra koncentrálhassunk?

-- Kérni fogom, hogy ezt a megjegyzést töröljék a jegyzőkönyvből.

-- Élveztem ezt a melót. Nem tudom, mi lesz az ítélet, de a művészi kivitelezésben mi győztünk. Lehet, hogy eddig ezt élveztem a legjobban az életemben, mármint ruhástól.

-- Bob mindig azt mondta, ha nem élhet az ember normális életet...

-- Bob, a dobos?

-- Ja. Mindig azt mondta, ha nem élhet az ember normális életet, ha nem találja meg az igazi szerelmet, akkor három dolog valamelyikének kell szentelnie magát, de igazi, vallásos hittel: a hatalomnak, a pénznek vagy a művészetnek. Na persze, ő az alkoholnak meg a drogoknak szentelte magát, de mindegy.

-- Hatalom, pénz vagy művészet? És hol a szex?

-- Együtt jár a másik hárommal.

-- Ha így fogalmazod meg, akkor nem is hülyeség.

Pete a táncosnőt kezdi figyelni, aki most éppen spárgákat csinál a színpadon, miközben az arckifejezéséről Pete-nek leginkább olyasfajta tevékenységek jutnak az eszébe, mint a napi bevásárlás.

Megjön a pincérnő a szódájukkal, műanyag poharakat hoz Sonics logóval, amin egy stilizált Űrtű is látható. Pete két dollár borravalót ad neki.

-- Körbekérdeztem -- mondja --, és az egyik lány azt mondta, Beth elment Hollywoodba. De lehet, hogy fogalma sincs, kiről beszél.

-- Hát... köszönöm.

-- Szóljatok, ha kell még valami.

Scott szemügyre veszi, miközben megy el. -- Egy hónapon belül táncolni fog itt.

-- A jövő szimbóluma -- mondja Pete, föltartva Scottnak a poharát az Űrtűs logóval.

-- Mi?

-- Mindegy.

“Nem, neked nem volt jó máshogyan...”

A Posies-dal az eső hangjával véget ér, és a táncosnő kimegy, fölkapdosva a ruháit meg a pénzt a színpad széléről. Scott lelkesen tapsol.

-- Úgy is van, Mercedes megérdemli a tapsot -- mondja a ceremóniamester.

-- Mit szólnál valami kajához a Mama’sban? -- javasolja Pete. Retteg tőle, hogy itt fog kijózanodni. -- Esetleg egy pár margarita -- teszi hozzá plusz ösztönzésként Scott számára.

-- A színpadon következik... Porsche! -- mondja a műsorvezető.

-- Nem is tudom, mintha nem kívánnám most a mexikói kaját -- mondja Scott, miközben a Nirvana “Heart-Shaped Box”-a kezdődik. -- És legalább nézzük meg, hogy ez a Porsche nevű mennyire tehetséges.

A sötét hajú, szakadt fekete harisnyát viselő Porsche meglepően helyes. Hanyagul sétál ki a színpadra, megáll, magas cipősarkával veri a ritmust. “Úgy néz rám, mint egy Halak, ha gyenge vagyok...” Pete a saját lábát veri a ritmusra.

-- Pete?

Pete megfordul, és egy nőt pillant meg, akin nincs más, csak piros bugyi és mélyen kivágott rózsaszín póló, és piercing van a köldökén. Danielle!

-- Mit keresel te itt? -- kérdezi Pete.

-- Én dolgozom. Te mit keresel itt?

-- Azt hittem, a Lustyban dolgozol.

-- Több pénzre volt szükségem. Csak annyit dolgozom itt, hogy összejöjjön plusz ötszáz dolcsi.

-- Scott, ő Danielle.

-- Felicity. A színpadi nevem Felicity.

-- Örülök, hogy megismerhetlek, Felicity.

-- Na -- mondja Scottnak --, akarsz egy külön táncot?

-- Csábító ötlet -- mondja Scott, és nem úgy hangzik, mintha csak udvariaskodna. -- De majd valamikor máskor.

-- A következő számnál?

-- Pete Tyler! Te vagy az!

Egy táncosnő lép Pete és a színpad közé, keze a csípőjén, fehér melltartót, nagy keresztet és skótkockás szoknyát visel, ami fel van sliccelve egészen a fehér bugyija széléig. Piszkosszőke haja gumival lófarokba fogva. Pete nem emlékszik rá, hogy valaha is találkozott volna vele.

Scott hol Pete-re, hol a nőre néz, és vigyorog.

-- Ismered? -- kérdezi Danielle a csajtól.

-- Tudom, hogy ki ő -- mondja a táncosnő. -- Beth mesélt róla.

-- Beth? -- szólal meg Pete.

-- Aha. Tyű, és most itt vagy.

Kezdik bámulni őket az emberek.

-- Nem akartok leülni? -- mondja Pete a két nőnek.

Danielle leül Scott mellé, és elvesz egy szál Lucky Strikesot.

A másik táncosnő Pete mellé húz egy széket, olyan közel, hogy összeérjen a lábuk. -- Lexus vagyok.

-- Te vagy a harmadik kocsinév, amit hallottam, mióta itt vagyunk -- jegyzi meg Scott.

-- Az igazi nevem Helen.

Ott terem a pincérnő. -- Szeretnének italt rendelni a hölgyeknek? -- kérdezi.

-- Nem -- mondja Scott.

-- Naná -- mondja Pete.

A csajok herbasört rendelnek, ami Pete-nek is jól hangzik, úgyhogy magának is rendel egyet.

-- Pete Tyler -- mondja Helen, mikor a pincérnő elmegy. -- Hát itt vagy. Megvan az egyik CD-tek.

Az egyetlen CD-nk.

Scott fölvonja a szemöldökét. -- Egy rajongó?

-- Egy óriási rajongó -- mondja Helen. -- Mikor megtudtam, hogy Beth a barátnőd volt, hát, egészen odavoltam.

-- Folyton ezt a Beth nevű lányt hallom emlegetni -- mondja Danielle. -- De soha nem találkoztam vele. Pedig már jó lenne egyszer.

-- Még szoktál lógni vele? -- kérdezi Pete Helentől.

-- Nem, hónapok óta nem láttam.

-- Tudod, hogy most éppen hol van?

-- Fogalmam sincs. Tudod, milyen.

Pete bólint, bár nem egészen érti, hogy Helen mire gondol.

-- Szóval, te most nem valami jogász vagy vagy ilyesmi? -- kérdezi Helen.

-- Ezek ketten az ügyészek a Keith Junior-tárgyaláson -- mondja Danielle.

-- Ne már, bazmeg, komolyan?

-- Aha -- mondja Scott.

Pete bólint.

-- Akkor az a te képed volt a Stranger-ben? -- kérdezi Helen. -- A cikket nem olvastam el.

-- A képek jobbak voltak, mint a cikk -- mondja Scott. -- Egyébként tetszik a szerkód.

-- Katolikus iskoláslány téma -- magyarázza Helen buzgón, föltartva kis fehér műanyag bukszáját, amit a pápa fényképe díszít.

-- Hol vetted a pápás pénztárcát? -- kérdezi Scott, mintha ő is szeretne egy olyat.

-- A Bébivilágban.

-- A Nirvana “Heart-Shaped Box”-át az “Alive” követi a Pearl Jam első albumáról -- “Fiam, szóltam, valamit el kell mondanom neked...”

-- Kérem, fogadják szeretettel Nappali Álmodozót -- mondja a műsorvezető, miközben újabb táncosnő lép a színpadra, helyes, kicsi, pajkosan mosolyog.

-- Nappali Álmodozó? -- mondja Pete Danielle-nek.

-- Az igazi neve Shallan vagy valami ilyesmi.

-- Tudod, nem te vagy itt az egyetlen rocksztár ma este -- mondja Helen. -- Az a hogyishívják is itt van a Pearl Jamből.

Helen az egyik díványon ülő srácra mutat, hosszú, fekete haja van, és valójában az a hogyishívják az Alice in Chainsből. Pete nem érzi fontosnak, hogy rámutasson erre a nüansznyi különbségre.

Nappali Álmodozó, úgy látszik, szintén azt gondolja, hogy a hogyishívják a Pearl Jamben játszik, mert úgy tesz, mintha énekelné a dalukat, és egyenesen a srácnak teszi-veszi magát, csillog a nyelvpiercingje, ahogy azt sikítja: “Én, én, én még életben vagyok...”

Aztán egy újabb, sápadt bőrű, fekete hajú táncosnő lép a színpadra -- és egy gyötrelmes pillanatra Pete azt hiszi, hogy Betht látja. Lerázza magáról ezt az érzést, rádöbbenve, hogy bárhogyan néz is ki Beth manapság, biztosan nem tizenhét évesnek, mint ez a táncosnő. De azért nem tudja levenni róla a szemét, miközben a csaj átöleli a másik táncosnő vállát, és úgy tesznek, mintha duettet adnának elő hogyishívjáknak.

Aztán még egy táncosnő csatlakozik a bulihoz, és Danielle meg Helen is felszaladnak, s hirtelen megtelik a színpad majd’ egy tucat a meztelenség különböző fokain lévő táncosnővel, akik mindannyian bekapcsolódnak a showba.

Az instrumentális részeknél felosztják a szerepeket, az egyik a dobost játssza, hárman keményen tépik a nemlétező húrokat, a többiek meg egyszerűen csak ledobálják a ruháikat,

“Én, én, én még életben vagyok...”

Hogyishívják nevet, ritmusra rázza a fejét, miközben a hátsó díványokról közelebb lépnek a pasik, némelyik tapsol, és e pillanatban mindenki egy szuperjó bulin érzi magát, ahol király zene szól a nagy hangfalakból, és a csúcs, amire vágynak, karnyújtásnyira van. Bár Pete pontosan tudja, hogy ha továbbmegy ezen az úton, végül csak ürességet, fájdalmat és megbánást talál, őrá is átragad a többiek hangulata.

Barna Imre bevezetője és fordítása