John Elsom
Már maga az az elképzelés is abszurd, hogy létezne egy központi nyugati, illetve
egy központi kínai hagyomány. Multikulturális lények vagyunk, akár akarjuk, akár nem.
…kulturális hagyományok százai, ezrei léteznek. Ami azt illeti, multikulturális fúzió jön létre Hongkongban, valahányszor egy indiai szabó felfogad
egy kínai varrónőt, hogy angol ruhát készítsen egy makaói portugál üzletembernek
Kína ablaka a világra
A Kína új Különleges Közigazgatási Körzetébe, Hongkongba tett egyébként
izgalmas látogatásom utolsó napján botor fejjel elmentem megnézni egy istenverte
dalos-táncos társulat előadását. Csak magamat hibáztathatom. Nem volt sem
magánjellegű, sem szakmai kötelességem ez a látogatás. Nem valami barátomnak a
barátja hívott, hogy nézzem meg a szerinte roppant tehetséges unokahúgát az első
fellépésén. Úgy viselkedtem, mint egy zöldfülű kritikus. Nem vettem észre a
tökéletes bóvli megannyi árulkodó jelét, pedig ott voltak minden poszteren és
programfüzetben ékes kínai és angol nyelven, fekete, bíborvörös és aranyszínű
betűkkel. Csak annyi a mentségem, hogy... nos, azt nem is olyan egyszerű elmagyarázni.
A “teljes személyzetével együtt száz fős” kínai társulatot “a legmagasabb
művészeti iskolákat végzett művészek, valamint autodidakta veterán előadók
alkotják”. Repertoárját “a Kuanghszi terület helyi színei és etnikai ízei
jellemzik”, köztük “a zuang, a miao és a dong kisebbségi törzsek táncai”. Sok
díjat nyert, köztük a Kilencedik Wenhua Új Repertoár Díjat a Bai Lian (A
fehér lótusz) című romantikus népi előadásáért. “Több rendkívül sikeres
turnét tett Svájcban, Hollandiában, Portugáliában és Spanyolországban”, és több
mint nyolcvan városban lépett fel Kínában. A fehér lótusz-t most Sha Tinban,
a pompás Városházán adták elő.
Amikor egy nagy kínai társulat európai fesztiválokra látogat, az ember mérget
vehet rá, hogy ezt különböző kormányok anyagi támogatásával teszi, s mindegyiknek
megvan a maga sütögetnivaló pecsenyéje. A kínai kormány fejleszteni igyekszik a
helyi turizmust, és ki akarja alakítani Kuanghszi új imidzsét, úgyhogy A fehér
lótusz-féle musicalek esztétikája óhatatlanul a kaliforniai Baywatch
esztétikai szellemiségét hordozzák magukon, és kábé annyi intellektuális tartalmuk
lehet, mint egy szerencsesüteménynek. A vendéglátó ország azon igyekszik, hogy
fejlessze kereskedelmét a világ legnépesebb nemzetével. Több szponzor megy el az
előadásra, mint egyszerű néző. Az esemény csupáncsak ürügy kereskedelmi
kapcsolatok létesítésére, és ami a színpadon történik, az aligha több, mint egy
kis mulatság a színpadon kívül folyó drámák mellé, ahol a bólintások és
kézrázások konspirációs nyelve dívik: ezeken köttetnek az üzletek világszerte.
És vannak a világnak olyan részei -- közéjük tartozhat Kuanghszi is --, amelyek
még nem vetkezték le a Szovjetunió kulturális diplomáciájának stílusát. A
Nyugat-ellenes propaganda ma politikailag inkorrekt, de más szokások makacsul tartják
magukat. Egy bizonyos ponton a hős és a hősnő felmászik egy magas hegyre, hogy onnan
nézze az Új Kor fölkelő napját. Izmos legények pördülnek a színpadra a
cselekménytől és az évszaktól függően halászhálókkal, farönkökkel vagy
szalmabálákkal, és előadnak egy igazi paraszttáncot, miközben parasztblúzt és
halálosan autentikus szoknyát viselő, ringatózó leányok csodálják őket.
Viharfelhők gyülekeznek, miközben közeledik a gazfickó, ám szertefoszlanak, mikor
akrobatikusan legyőzik őt egy szaltóversenyben. Nem akarom bő lére ereszteni e
gyötrelmeket, de a kellemetlen tényekkel szembe kell nézni. Persze, gyerekek is
nyüzsögnek a színpadon, zászlókat lobogtatnak, lábatlankodnak, reménybeli Shirley
Temple-ek szörnyűséges serege -- képzeljük el őket lófarokkal és nyalókával! --,
amint enyhén hamisan énekelnek, vagyis a globális közmegegyezés szerint olyan édik.
Pontosan tudhattam volna az előzetes reklámból, hogy ilyen kétes produkcióval
örvendeztetnek meg. De hát Hongkongban voltam, egy nagyon különleges
közigazgatási körzetben, amely 1998-ig brit gyarmat volt. És neki van a harmadik
legnagyobb filmipara a világon. Tömegben termeli a popsztárokat, az együtteseket és a
lemezcégeket. Vivienne Tam hongkongi születésű divattervező az itteni Stanley
Streeten, Lok U ősi Teaházában mutatta be új könyvét sok pezsgődurrogás és
fényorgia közepette, aztán visszatért New York-i főhadiszállására. Talán egyetlen
ország sem költ annyi pénzt -- mármint egy főre számítva -- a művészetek
propagálására, mint a Hongkongi Különleges Közigazgatási Körzet. A Kulturális
Központ a sísánc-tetejével, az Előadóművészetek Akadémiája, az Űrmúzeum és a
bankok és plazák közé vegyülve a kikötőváros sziluettjét ékítő kecses
középületek a kulturális kiválóságra való törekvésről tanúskodnak a tömérdek
biznisz közepette.
De van egy makacs szóbeszéd, mely szerint mindez a kifinomultság épp csak a
vékonyka felszínt érinti. Hongkong gazdasági fellendülése a világ szupergazdagjait
vonzotta magához, akik kereskedni akarnak Kínával, és ők hozzák magukkal a
sztárokat, akiket megnézhettek volna, ha Sidneyben, Los Angelesben vagy Londonban
maradnak. A kínai lakosság, melynek jó része nemrég érkezett az ország
belsejéből, nem sokat törődik ezzel a csillogással. Ők, mint mondják, jobban
szeretik a karaokeklubokat vagy a nagy családi összejöveteleket az éttermekben, ahol
az asztalok a szó szoros értelmében roskadoznak a tömérdek ételtől.
De van egyfajta színház, amely virágzik Hongkongban: a kantoni opera. Nagy a
közönség, a sztárok óriási gázsiért lépnek fel. A Kínai Operaművészek
Szövetségének több mint ezer tagja van, bár csak kétezer “aktív” közülük.
Ezt a szövetséget több kisebb szervezetből hozták létre körülbelül háromszáz
évvel ezelőtt, a mandzsúriai dinasztia idején. A tánc, a színészet, a smink, a
díszlet, a kosztümök és a tánc akkori szabályai még ma is érvényesek. A
szövetség részben a szakmabeliek társaságaként, részben segélyegyletként
működik. Gondoskodik az idős művészekről. Őrködik a hagyományok felett. Láttam
egy ilyen előadást, Álom a zöld palotában címmel, a Kun Kuan Tin nevű
kantoni társulat vendégjátékát az elbűvölő Ko San Színházban, mely egy parkban
áll, diszkrét távolságra a nyugati turisták kedvenc helyeitől. Jip Sziu-tak írta, a
zenéjét külön erre az alkalomra szerezve, bár én aligha mondtam volna meg, hogy
kortárs művész alkotását hallom.
A mandzsúriai időkben játszódott a történet, és egy híres kurtizánról, Lu
Kiu-csanról szólt, akibe egy nincstelen diák, Du Csong-hua beleszeretett.
Megesküdött, hogy feleségül veszi, ha sikerül levizsgáznia, és politikai hatalommal
járó pozíciót ajánlanak fel neki. Annak rendje és módja szerint diadalmasan
levizsgázott, és kinevezték a tartomány kormányzójának, de Kiu-csan
visszautasította. Kiderült, hogy a fiú sógornője volt, aki kurtizánként keresett
pénzéből fizette a taníttatását. Azt tanácsolta neki, hogy vegye feleségül egy
gazdag kereskedő lányát. Így elrendezve a család ügyeit, Kiu-csan súlyosan
megbetegszik. Egy jelenetben, amely a La Dame aux Camelias-hoz méltó, elájul,
köhög, Csong-hua karjába omlik, és végül, egy hosszú ária után, meghal.
Könnyű belátni, hogy sok művelt nyugati miért nézi le ezeket az operákat, és
miért nem érzékel erkölcsi és esztétikai különbséget A fehér lótusz és
az Álom a zöld palotában között. Mindkettő egyformában régimódinak és
giccsesnek tűnhet. De a kantoni opera mesterségbeli színvonala messze fölötte áll
egy olyan politikailag korrekt attrakcióénak, mint A fehér lótusz. Az állami
hivatalnokok és értelmiségiek karját és kezét takaró hosszú, lebegő
“vízujjak” használata jó példa erre. Ez nem valami etnikai furcsaság a kantoni
operában., hanem olyan hagyományos táncforma és jelrendszer, melyet jól ismernek a
Kun Kuan Tin színészei. Lehet, hogy A fehér lótusz-ban a kosztümök egy
bizonyos régióból valók, de ez minden, amit mondani lehet róluk. Egyszerűen csak
jelezték, hogy valami paraszti és homályosan kínai dologról van szó azok számára,
akik gyűjtik a távoli tájakon készített fényképeket.
Hasonlóképpen volt valami furcsa és mesterkélt A fehér lótusz
cselekményében is. Egy fogadós feleségének, Bai Lainak a történetét mesélte el,
akinek megtiltották, hogy énekeljen, nehogy felébressze a hegyek ősi szellemét. Ám
ő nem engedelmeskedett férjének, helyi népdalokat énekelt, és felébresztette a
szellemet. Kiderült,hogy a hegyek szelleme egy hús-vér ember, Liu Gen, egy másik
népdalénekes és elfeledett hős. Amikor Liu Gent elfogták a falubeliek és
tévedésből elégették, Bai Lian is a lángokba vetette magát. “Azóta -- írta a
programfüzet -- a falut jó szerencse és békesség kíséri.”
A maga régimódi és melodrámai módján az Álom a zöld palotában a
hagyományos kínai értékeket hirdette: a családi lojalitást és az állampolgári
bölcsességet, míg A fehér lótusz nem sokkal több, mint a népdalénekesek
dicsőítése. Néha azt gondolják, hogy a magas művészetek technikáiban való
jártasság megbéklyózza az embert, és hogy a naiv vagy kevésbé képzett művészek
könnyebben tudnak alkalmazkodni. Én soha nem tapasztaltam, hogy ez így lenne. Egy
klasszikusan képzett zenész könnyebben tud popzenét játszani, mint egy popsztár
Bachot.
Lehet, hogy A fehér lótusz-t nemzetközi közönségnek szánták, de mintha
egy kulturális bizottság találta volna ki, azzal a céllal, hogy a provincializmus
hamis benyomását keltse. De vannak igen színvonalas multikulturális művészeti
formák Hongkongban, amelyeknek a művelése során különböző hagyományokhoz tartozó
művészek jönnek össze, és egymásra kölcsönösen hatva és reagálva hoznak létre
új alkotásokat. Erre volt példa a Álmodni hervadó szilvavirágot című
kamaraopera, amely egy nyugati történetnek, Milan Kundera Halhatatlanság-ának
és egy ősi kínainak, A szilvavirág-asszony újjászületésé-nek
fúziójából született. Ezek nem hasonló, hanem ellentétes mesék. A Halhatatlanság-ban
Agnes úgy dönt, hogy elhagyja férjét, és a szabadságot hajszolva megöli magát.
Két alteregója a Szilvavirág-asszony-ban, Huj-neang és Csao-rong a férjét
keresi, Pej Jut, aki elhagyta őket. A nők mindkét történetben szellemileg és
érzelmileg magukra maradnak, de az új mű szembeállítja egymással a személyes
szabadság nyugati fogalmait és a családi lojalitás kínai tradícióit.
Az eredmény inkább egy dalciklus, semmint nyugati vagy kínai értelemben vett opera,
és a kibontakozó történetben olyan érzelmek villódznak -- “Elmenjek?”,
“Maradjak?” --, melyek sok szívben verhetnek visszhangot. A zeneszerző, Lau
Ving-faj, aki Tajvanban és az Egyesült Államokban tanult, összehangolt egy kis nyugati
zenekart, a hongkongi Sinfoniettát egy kínaival. Ennek kettős hatása volt. A kínai
zenekar a dalaival, dobjaival és íjhúros hangszereivel (egyáltalán nem olyan a
hangzásuk, mint a hegedűé) Huj-neang és Csao-rong színrelépéseit festette alá, de
egyúttal a nyugati harmóniák dekonstruálásának különös hatását is keltette. A
kínai hangszerek arra kényszerítik az embert, hogy figyelje egy húr rezgését vagy
egy gongütés visszhangját. A dallamokat nem erősíti nyugati típusú tonalitás. A
nyugati zene rendszerint nem engedi elhalni egy hang vibrációját, hanem azt rögtön
elfedi más, harmonikus progresszióban következő hangokkal.
A verseket, melyekre a jelenetek épültek, kínai és angol nyelven is megmutatták a
képernyőn, amely a kelleténél alighanem komplikáltabb díszlet részét alkotta. Egy
erős és felismerhető emberi érzelmet legalább három -- nyugat-európai, kínai és a
kettő modern hongkongi fúzióját képviselő -- nézőpontból értelmeztek. És a
kulturális kontraszt egy másik területét, a szépség különböző felfogását sem
szabad elhanyagolni. Nyugati szemmel nézve “költészet az, mi együttérzést
ébreszt”, ahogy Wilfred Owen mondotta volt. A házassága csapdájában vergődő Agnes
helyzete együttérzést keltett és ahhoz vezetett, amit a görögök “katharsisnak”,
az egészségtelen érzelmektől való megtisztulásnak neveztek. A kínai nézőpont
azonban egy magamfajta kívülálló számára ornamentálisnak tűnt. A magányos nőt
egyszerűen szomorúfűzek és vízesések formális tájába helyezték.
Nagyon élveztem az Álmodni hervadó szilvavirágot című előadást, de meg
tudom érteni egyes hongkongi barátaim reagálását, akik úgy érezték, hogy nem volt
igazából sem ez, sem az: sem nyugati, sem kínai, sem hongkongi. Túlságosan
kényszeredetten multikulturális volt. Igazi emberek -- és persze igazi művészek --
nem élnek így. Henrik Ibsen norvég drámaíró írt francia bohózatokat, byroni
hőskölteményeket és zolai realista drámákat, mire megtalálta saját stílusát,
mely már mentes volt minden befolyástól. Hongkong kultúrája sem egyszerűen a nyugati
és a kínai hagyományok elegye. Vegyük csak a pasmina sálakat a Temple Streeten, meg a
svájci és japán órák utánzatait, vagy a polinéziai nyomatokat meg a hamis
polinéziai nyomatokat, melyek a francia Gauguin stílusában készültek.
Már maga az az elképzelés is abszurd, hogy létezne egy központi nyugati, illetve
egy központi kínai hagyomány. Multikulturális lények vagyunk, akár akarjuk, akár
nem. Ha mégis másnak mutatjuk magunkat, az csak bürokratikus kényelmességből fakad;
olyan, mint egyenes vonalakat húzni Afrikában, és kijelenteni, hogy “ez lesz itt
Kongó”, “amaz meg Ruanda”. Vannak társulatok, például a Csung-Jing Színházi
Társulat -- egyébként már a neve is (“Kínai-Angol”) hangsúlyozza ezt a
túlságosan egyszerű felosztást --, melyek olyan hibrideket hoznak létre, mint a Szentivánéji
álom kantoni nyelven. Az a benyomásom támadt, hogy a pénzek fölött rendelkező
hivatalok azt szeretnék hinni, csak két olyan kuturális hagyomány létezik
Hongkongban, mely számít, így ugyanis könnyebb lenne kormányozni a különleges
közigazgatási körzetet.
Csakhogy kulturális hagyományok százai, ezrei léteznek. Ami azt illeti,
multikulturális fúzió jön létre Hongkongban, valahányszor egy indiai szabó felfogad
egy kínai varrónőt, hogy angol ruhát készítsen egy makaói portugál üzletembernek.
És ez nem jelenti azt, hogy a globalizáció áldozatai lennének. Ezek az
együttműködések egyszerűen az élet jelei. Ebből a nézőpontból a művésznek nem
kell “multikulturálisnak” lennie vagy annak tűnnie. A feladata épp az ellenkező
irányban keresendő, abban, hogy pontosítsa és finomítsa a nyelvet, legyen az akár a
zene, akár a tánc, akár a képek, akár a szavak nyelve. A művész mindig arra
törekszik, hogy megtalálja azt a szemitoikai formát, mellyel az emberi elmét a
“valóságra” tudja fókuszálni, akár istennek nevezik ezt a valóságot, akár nem.
A köröttünk lévő élet határtalanságának intuitív érzése az, amely összeköt
minket, mint fajt, és semmi más. Az ismerős ismeretlen érzése nélkül mindannyian
beszélhetnénk ugyanazt a nyelvet, viselhetnénk ugyanolyan ruhát és ehetnénk
ugyanazokat az ételeket, akkor is csak elszigetelten gubbasztanánk örökre kis
celláinkban. De ha egy ember képes művészetével feltárni nekünk a valóság
valamely szeletét, akkor azt mindenki ismerni akarja. Akkor az az egy igazi felismerés
annyi fordítást, imitációt és trendet szül, hogy kielégíti bármely kormány
globalizációs szenvedélyét. Az ihlet ritka dolog, a multikulturalizmus viszont
elcsépelt.
Ez segít megmagyarázni az U Színház csodáját.
Az U Színház egy tajvani társulat, amely a dobolást spirituális gyakorlattá
fejlesztette. A művészeti igazgatója, Lio Csing-ming hozta létre 1988-ban, miután
visszatért Európából, ahol Jerzy Grotowskinál, a híres lengyel rendezőnél tanult.
Első feladata az volt, hogy újra felfedezze kínai hazájának, Tajvannak a
művészetét. Arra jutott, hogy “átestünk egy olyan felnőttéválási folyamaton,
amely elidegenített bennünket a hegyektől, a folyóktól, a Természettől”. 1993-ban
meghívott egy veterán dobost, Vong Csi-mont, hogy tanítsa meg társulatát a dobolás
művészetére. Ő pedig először megtanította őket “nyugalomban ülni”. A tétlen
szemlélődésben rejlett a titok, úgyhogy a társulat először is a buddhista
meditációt gyakorolta. Nyugalom és fizikai erőfeszítés egyaránt kellett hozzá,
hogy kiszabadítsák a dobok szellemét. A társulat tagjai előbb testüket és
elméjüket edzették, s csak azután tanulták meg tisztelni a kezükben lévő fa
dobverőt és a dobokon lévő feszes bőrt. Sokféle, különböző méretű dobon
játszottak, köztük a pergő dagu-n, az improvizatív játékra alkalmas dacsaoluó-n
és a döngő dasengó-n.
A Kulturális Központban tartott előadásuk címe Az óceán hangja volt, bár
nem annyira kifejezetten az óceánról volt benne szó, mint inkább a vízről és annak
jelenlétéről az élet minden területén. Az öt rész a víz szemléléséből fakadó
tapasztalatok eredménye. A második rész, a Folyó vizek halk, repetitív,
egymásba olvadó hangokkal kezdődött, melyek az eső hangjait idézték fel, nem volt
tiszta ritmus, hanem, mondjuk úgy, szervezett véletlenek lüktetése. A dobszó
logikája nem a karmester pálcájában rejlett -- nem is volt karmester --, hanem a
felhőkben és az atmoszférában. A programfüzet szerint “a változó erejű hangok a
víz alkalmazkodó, lesz-ahogy-lesz természetét tükrözik”. Ezek a folyó
vizek aztán patakokká, vízesésekké és zuhatagokká szerveződtek, és végül
magává az óceánná, amelyet egy hatalmas gong hangja jelképezett. Ezt lassú,
atletikus mozdulattal szólaltatta meg az egyik művész fatörzs vastagságú
dobverővel. A gong visszhangja, a végtelen lassúsággal szétbomló hangok mintha az
örökkévalóságig betöltötték volna a termet, s amikor már semmit sem lehetett
hallani, erejének emléke akkor is megmaradt.
Kinek a “kulturális hagyományához” tartozik Az óceán hangja? A zen
buddhizmusnak nyilván van szerepe benne. A társulatot egy olyan kínai guru oktatta, aki
ellátogatott Indiába, és abban a városban meditált, ahol Buddha a legenda szerint
elérte a megvilágosodást. Tajvan zenei hagyományaihoz visszanyúlva találták meg
hangszereiket és zenei technikáikat; s ugyanakkor Grotowski hatásáról sem szabad
megfeledkezni. Hasonlóképpen inspirált Grotowski egy nemzedéket a hatvanas-hetvenes
években, hogy a sámánizmusban, a természetimádatban és a helyi vallási rítusokban
keressék a modern dráma gyökereit. Mondhatjuk azt, hogy az U Színház az átala
elvetett magokból nőtt ki; egyébiránt pedig nyugati típusú színházban játszott.
A dobokat hibáztatom, amiért megnéztem A fehér lótusz-t a Sha Tin-i
városházán. Ha ilyen revelációkra lelhet az ember a tajvani hegyekben, akkor mi
mindent lehet felfedezni Kuanghszi távoli vidékein! De elkövettem a nyugati tudósok
tipikus hibáját: beleléptem abba a fajta csapdába, amelybe rendszeresen beleesik
minden tudatlan nagyokos az ilyen vagy olyan komparatisztikai tanszékekről.
Feltételeztem, hogy a hagyomány szüli az ihletet, pedig ennek az ellenkezőjére mindig
nagyobb az esély. Egy kulturális hagyomány nem több, mint ösvény, mely az ismerttől
az ismeretlen felé vezet, és minden művész egy zarándok, aki először lép erre az
ösvényre.
M. Nagy Miklós fordítása