Humanista orvoslás – Levendel László hitvallása

Elmozdulás a holtpontról. Ez volt a címe Levendel László egyetemi tanár tüdőgyógyász főorvos a Valóság 1985/4. számában közölt, szemnyitó és gondolatébresztő, tettekre serkentő tanulmányának. A népegészségügyi programmal és reformmal kapcsolatos észrevételek és javaslatok egy része, úgy gondoltuk, nemcsak a szakemberekre, hanem a szélesebb nyilvánosságra, személyesebb szóval, miránk is tartozik. Miránk – egészségesekre és betegekre, gyerekeket ápoló mamákra és öregeket gyámolító fiatalokra, és arra a 170 ezer nőre, akik az egészségügyi dolgozók túlnyomó többségét alkotják.

Az orvosok védekezése

– Tudom, hogy professzor úr tüdőgyógyász, az asztma és alkoholbetegség specialistája. Írásait olvasva, laikusként mégis úgy érzem, hogy Ön elsősorban – a társadalom orvosa.

– Az orvost mindig az egyes beteg ügye, állapota izgatja. De a tébécével vívott küzdelemben azt is megtanultuk, hogy „az ember nem kétlábon járó tüdő”, ésminél behatóbban foglalkozik az orvos a rábízott beteggel, annál közelebb kerül a betegséget kiváltó okokhoz, a beteg életkörülményeihez. Kezdő koromban még korántsem volt ennyi fegyverünk, gyógyszerünk a tébécé ellen. Soha nem felejtem el azt az időt, amikor még fiatal betegeim éjjel sugárvérzésben meghaltak. Később azt hittük, a sztreptomicin, az izomicid majd mindent megold. De a körülmények mégis, nemegyszer tehetetlenségre kárhoztattak. Mert a beteg vagy nem volt hajlandó végigcsinálni a kúrát, vagy nem szánta rá magát az operációra. Eredendően nem volt különösebb pszichológiai érdeklődésem. A betegeim sorsával szembesülve azonban nem hunyhattam be a szemem az előtt, hogy a tébécé gyakran alkoholizmussal társult; fogalmazható úgy is, hogy az alkoholizmus ilyenkor a tébécé társbetegsége. Gyógyításához nem elég a beteg társadalmi hátterének vizsgálata sem. Ehhez a társadalom, a beteg környezetének, érzelmileg hozzá legközelebb álló családtagjának hatékony közreműködésére van szükség.

– Ezek szerint a gyógyítás mégis csak társadalmi méretekben, társadalmi keretek között zajlik?

– A társadalomorvoslás szemlélete nem az én találmányom. Amikor mi a „fényes szelek” korszakában Szegeden a népi kollégiumot szerveztük, azt fogadtuk, hogy a nép orvosai leszünk. Mostanában még a népegészségügy sem igazán divatos terminológia: az ember csak a lelke mélyén, .,titokban” érezheti magát a nép orvosának.

– Nem érzi ezt paradoxonnak?

– Dehogynem. Éppen olyan, mint a Humanista orvoslás, pedig ez lesz készülő könyvem címe.

– Ez valóban furcsa. Mintha volna másfajta is.

– Van! A tudomány, a technika fejlődése és a tömegessé váló orvoslás korszakában, sajnos, kialakult.

– Ez az orvosok bűne?

Ez az orvosok védekezése. Aminek persze százféle oka, magyarázatta van, de egy sem szentesítheti az elgépiesedett, dehumanizált orvosi tevékenységet.

Emeletes ház, kőkerítés

– Pedig valljuk: legfőbb érték az ember.

– Nézze, nálunk évtizedekig az első a gazdaság volt. Ez, az ország helyzetét tekintve, teljesen logikus. Még él az a generáció – a miénk –, amelyik személyes tapasztalatból tudja, hogy mi az éhezés. Természetes, hogy az embereket, és az országot is, a háború után először a jóllakás vágya hajtotta. Azután jóllaktunk, és a napnál világosabb lett, hogy ez nem elég. Ha nem figyelünk az élet minőségét alkotó humán tényezőkre – az egészségügyre, a nevelésre, és még rengeteg más dologra –, az emberek nem lesznek boldogabbak. Az elemi létfeltételek megteremtése, kielégítése után a lélek is megköveteli a magáét. És ha elhanyagolják, az valamilyen módon – alkoholizmussal, beilleszkedési zavarokkal, a családi élet felbomlásával –, szaknyelven úgy mondanánk, a deviancia valamilyen változatával megbosszulja magát. Ez a veszély mostanában, a gazdasági reform korszakában csak fokozódott.

– A gazdaság reformjától pedig életünk jobbra fordulását, életkörülményeink javulását várjuk.

– Ne értsen félre. A gazdasági reformot magam is a fejlődés feltéte- lének vallom. De orvosként és állampolgárként is tapasztalom, hogy folyik egyfajta anyagi polarizálódás: egyesek gazdagodnak, de a hátrányos helyzetben levők, pályakezdő fiatalok, kisnyugdíjasok még nehezebb körülmények közé kerülnek. Ezt lovagolják meg a reform ellenségei. Az én meggyőződésem, hogy a negatív jelenségeket kivédeni csak egy átfogó egészségügyi, szociálpolitikai reformmal lehet.

– Tanulmányában engem laikusként nagyon megragadott a községi „egészségházak” létesítésének terve.

– Az előbb a gazdasági fejlődésnek csak egyetlen aspektusát érintettük. A társadalomorvoslás szempontjából legalább olyan lényeges az a pozitív változás, anyagi fejlődés, ami falun végbement. Lépten-nyomon tapasztaljuk a gyarapodás külső jegyeit: emeletes ház, garázs, kőkerítés. És ez nagyon jó dolog. De az már kevésbé, hogy sokan a felhalmozott feleslegből kriptát építenek, míg a község kommunális ellátására, fogyasztására, az évszázados elmaradás behozására hiányoznak az eszközök. Hiszek abban, hogy az egészséges önkormányzat, a helyi erőforrások megmozgatásra ezen a téren jelentős változást hozhat.

Alkoholbetegek

Orvosi rendelőt eddig is sok község épített. De a fejlődés mostani szakaszán már olyan egészségügyi létesítményekre lenne szükség, ahol legalább két orvos dolgozhat. És itt nemcsak az ügyelet megoldásáról, a túlterhelés megszüntetéséről van szó, hanem az új szakmai követelményekről is, a többi között arról, hogy a községi rendelőket szorosabban kössük a legközelebbi kórházhoz. Ha két orvos van, akkor elképzelhető, hogy felváltva részt vegyenek saját betegeik kórházi ellátásában, s így továbbképzésük is folyamatos legyen. Közben pedig a község sem marad orvos nélkül. Kettőjük mellett nem egyetlen adminisztrátor, hanem pszichológiai képzettséggel rendelkező, szociális munkára alkalmas védőnő is dolgozna. Az öregek gondozásába mindenütt bevonható egy-két rátermett, fiatalabb nyugdíjas. Igaz, hogy őket is meg kell fizetni, de ez még mindig jóval kevesebbe kerül a társadalomnak, mint a gyógyításra nem, csak gondozásra szoruló öregek kórházi ellátása.

– Működik már valahol ilyen komplex egészségház?

– Egyelőre Kőbányán végzünk ilyenfajta kísérletet a Hazafias Népfront Országos Családvédelmi Tanácsa kezdeményezésére. Abban bízunk, hogy az itt szerzett tapasztalatok idővel az egész országban hasznosíthatók lesznek. Létezik olyan orvosi szemlélet, amely teljességgel elutasítja az alkoholbeteget azzal, hogy maga tehet róla, miért iszik. De én azt kérdezem: és mi lesz az illető kétéves gyerekével, az is hibás, annak is bűnhődnie kell? Ma már köztudomású, hogy a kórházak belgyógyászati ágyainak milyen nagy hányadát foglalják el az alkoholbetegek. Kőbányán, a területen dolgozó szakemberek bevonásával most azt vizsgáljuk, hogy a gyerekrendelésre bekerülő páciensek megbetegedésében, az elszenvedett testi 1elki károsodásban milyen szerepe van a szülők alkoholizmusának.

– Ezek szerint, már nemcsak a papa…?

– Nekem az alkoholizmus elleni küzdelemben továbbra is a nők a leghűbb szövetségeseim. Feleségek, akikkel első perctől kezdve együtt beszéljük meg a család helyzetét, akik elkísérik férjüket a klubba. Ugyanakkor a statisztika is szomorúan igazolja, hogy az alkoholbeteg nők száma meredekebben emelkedik, mint a férfiaké.

– Mit tehet ebben az ügyben a társadalom?

– Amikor Svájcban a szeszárusítás állami monopólium lett, a kantonális törvény kimondta: az így keletkező többletbevétel 10 százalékát az alkoholbetegek gondozására és istápolására kell fordítani. Mi most azért harcolunk, hogy az államnak a szeszforgalomból eredő, 40 milliárdos hasznából 1 százalékot, 400 milliót kapjunk hasonló célra. Többek között egy Országos Alkohológiai Intézet szervezésére, a nyitott kapus kórházi ápolás továbbfejlesztésére.

Az orvosi hivatás elnőiesedése

– Professzor úr, tanulmányának több fontos passzusa foglalkozik az egészségügyben dolgozó nők ügyével. Még azt is megfogalmazza, hogy az egészségügy Magyarországon – nőkérdés.

– Ne higgye, hogy valamiféle romantikus, feminista felbuzdulás íratta le velem ezeket. De az elmúlt években megbizonyosodtam arról, hogy az egészségügy gondjainak megoldását sem várhatjuk egyszerűen felülről. Mozgósítanunk kell a saját erőinket, a reformfolyamat tartalékait. Ide sorolom azokat a tehetséges fiatalokat, akik a szűk lehetőségek és a szakma hierarchizáltsága folytán nem jutnak előre; az aránytalanul nagy terheket cipelő, kevéssé megbecsült egészségügyi középkádereket, a szakmai alapellátásban, a körzetben dolgozókat. De legfőképpen – a nőket! Ha egészségügyről beszélünk, nem lehet tudomást nem venni arról, hogy a szakma 200 ezer dolgozójából 170 ezer nő. Az orvosok felszabadulás előtti 10 százalékával szemben, ma 43 százalék a nő. Az ápolás majdnem kizárólag a 42 ezer ápolónőre hárul, az orvosok mellett 30 ezer asszisztensnő dolgozik. És akkor még ott van a gyermekgondozók, a védőnők, a szülésznők, a gyógyszerészek egyre nagyobb többsége.

– Ez jó vagy rossz?

– Adottság, aminek megvannak a maga előnyei is.

– Sokak szerint komoly gondot okoz az orvosi hivatás elnőiesedése – főleg a körzetekben.

– Körzete válogatja. Városban, nagyközségben nem gond. Szétszórt településeken, ahol néha ma is sárban, biciklin, lóháton kell eljutni a beteghez, mert a gépkocsi is megreked, kevés nő bírja fizikai erővel a körzeti munkát. Ami pedig az orvosi szakmát illeti, itt már magától is kialakult bizonyos munkamegosztás. Nem véletlen, hogy a gyerekgyógyászok többsége nő, ugyanakkor a szülészek között, viszonylag kevesen vannak. Ha egy nő rátermett sebésznek érzi magát, ám legyen az. De ne törekedjünk valamiféle „arányosításra”.

– Van-e a gyermekgyógyászaton kívül más olyan terület, szakma, amire a nők valóban alkalmasabbak a férfiaknál?

– Minden olyan munkakör, amelyben a pszicho-szociális megközelítés, az együttérzés, a megértés, a gondozás a fontos. Nem véletlen, hogy az alkoholbetegek kezelésében olyan eredményesen dolgoznak a nők. Természetesen, én most csak a rátermett, jó orvosnőkről beszélek. Rájuk gondoltam akkor is, amikor a nőknek a vezetésbe való fokozott bekapcsolásáról szóltam.

Ahol baj van, a vezércikk nem segít…

– Egyszer régen, egy kiváló orvosprofesszor vitát ébresztett azzal, hogy megfogalmazta: a gyógyításban csak rutinmunka való a nőknek.

– Ha a magyar egészségügyben most a technikai forradalom, a számítógépesítés volna napirenden, talán én is azt mondanám: egyelőre a férfiak technikai érzéke valamivel jobbnak bizonyult, bízzuk rájuk az iranyítást. De a mi egészségügyi fejlődésünk jelenlegi, intenzív szakaszában, ahol az emberi tényező van előtérben, semmi ok nincs a hagyományos diszkrimináció, hierarchia fenntartására. Főorvos vagyok és férfi, és semmi problémám nincs a beosztott orvosnőimmel. De úgy gondolom, hogy a fiatal orvosnők személyiségfejlődését jobban segítené, ha női főnököt – példát! – is látnának maguk előtt. És talán a főorvosnők (általában) több megértéssel közelítenének családos beosztottjaik problémáihoz is.

– Helyben vagyunk… Mit tegyen az orvosnő, ha a gyes alatt lemarad, ha ügyelnie kell éjszaka és beteg a gyereke…

– Ügyelnie akkor is kell, ha beosztott, és ha elzárják előle a vezető posztokat. Viszont a szakmai lemaradást csak egy új típusú – munkamegosztásra alapozott – családban kerülheti el.

– Az előbbrejutáshoz megkövetelik az orvostól a tudományos fokozatot, a publikációt.

– Erre csak azt az eretnek választ adhatom, hogy én a mindenáron való cikkgyártásnál többre becsülöm, ha egy orvosnő a munkája mellett két gyereket nevel. És örülök annak, hogy egyre több kolléganőben van meg ez az igény, a teljes élet vágya.

– A kórházi orvosnőknél talán csak az ápolónők vannak nehezebb helyzetben. Ha vannak…

– Aggasztónak tartom, hogy a társadalom, a sajtó folyton a hiányukról beszél, és nem a valóban gyakran elképesztően nehéz, már-már tragikus helyzetükről. A fizetésükön valamit már javítottak a közelmúltban, de csak ezzel nem fogjuk orvosolni a problémát. Ezért is írtam a társadalmi megbecsülés fontosságáról.

– Ahol baj van, a legszebb vezércikk sem segít. És hiába vezetnék be jövő évtől az „ápolónők napját”, amikor minden nővér virágot kap, néhány kiválasztott meg kitüntetést…

– Nem is erre gondolok, amikor a megbecsülés hiányát panaszolom. Hanem például arra, hogy amikor egy néhány éves gyakorlattal rendelkező, tehát már tapasztalt és jól használható fiatal nővérünk bejelenti, hogy férjhez megy, el kell hagynia a nővérszállást. Ezt tarthatatlannak érzem! Amikor Szegeden a népi kollégisták közül többen családalapításra készültek, nem engedtük, hogy ezért abbahagyják az egyetemet, hanem lehetővé tettük, hogy ideiglenesen kapjanak egy közös szobát a kollégiumban, a nősek emeletén.

Nem minden nővér törekszik egyetemre

– Azt hiszem, a lakás minden pályakezdő legsúlyosabb gondja… Nemcsak az ápolónőké.

– Valóban. De az ápolónő nem alakíthat géemkát, nem vállalhat másodállást. Igaz, van, aki takarítani jár, de még az is hiába kuporgat, soha nem éri el megtakarítással a beugró összegét. És az ápolónők többsége mögött nincs segítséget adó családi háttér sem. Ők többnyire munka mellett tanulták a szakmát. Itt az egész társadalom érdeke van veszélyben. Mert sokan, akik nem vállalják sem a fenyegető magányt, sem az egyre jobban elharapódzó, teljes promiszkuitást, otthagyják a kórházat, a pályát és hazamennek. Akkor azután a többi nővérnek még egy társuk helyett kell hosszúnapozni, túlórázni.

– Hány üres nővérstátus van az ön osztályán?

– Egyetlen egy sincs. Pedig ez nem borravalós osztály! Az alkoholbetegektől még egy tábla csokoládét sem kapnak.

– Akkor mivel sikerül megtartania a kádereket?

– Néha én magam is csodálkozom, hogy megmaradnak. Amikor még jutalmat is alig tudok kiharcolni. De valamit mégis kapnak: nálunk az ápolónő nem „kiképzett szobalány”, hanem megbecsült munkatárs. Ez feltétele is az osztályon folyó csapatmunkának. Az orvossal és a pszichológussal együtt a nővér is részt vesz például minden asztmamegbeszélésen. Az a nővér, akit ilyen módon bevonunk a munkába, a gyógyításba, az már nem utasítást, hanem részfeladatot teljesít. Ezáltal, természetesen, folyamatosan tanul is. Vallom, hogy a legtehetségesebbek előtt ki kell tárni a lehetőségek kapuját.

– Mire gondol?

– Arra, hogy őket várja az Egészségügyi Főiskola, belőlük kell diétás szakembert, altató nővért csinálni. Büszke vagyok rá, hogy az osztályomról több nővérből lett orvostanhallgató, gyógypedagógus és pszichológus. Az ő példájuknak óriási az ösztönző és a megtartó ereje. Jelenleg is két éjszakásunk van, akik már orvostanhallgatók, és itt keresik meg a költségeik egy részét. Annak a kisnővérnek, aki az orvosin felvételizett, ráírtam a lapjára, hogy a betegek között végzett munkája alapján biztos vagyok benne, hogy kiváló orvos lesz. Egy-két éves kórházi gyakorlat, a betegágy mellett szerzett tapasztalat jobban megrostálná az orvosi pályára tóduló jelentkezőket, mint a legnehezebb fizikavizsga. Aki itt megállta a helyét, megérdemelne jó néhány plusz pontot.

– Nem minden nővér törekszik egyetemre…

– De mindenkinek megvan a maga ambíciója, vágya és problémája, amivel törődni kell.

*

Nem könnyű befejezni ezt a beszélgetést: Levendel László tarsolyában további témák és történetek, és valamennyi megérne egy-egy riportot, cikket. Végül is azzal búcsúzom, hogy más formában, talán más színhelyen még folytatjuk ezt a mindannyiunkra tartozó, valóban közérdekű témát.

*

Három évvel később a Liget című folyóirat első számában közölt Le-vendel-tanulmány (Egy ország gyógyítása) jó alkalomnak ígérkezett a megkezdett beszélgetés folytatására.

Lelkiismeretesen fellapoztam Levendel László néhány korábbi, a Valóságban közölt tanulmányát, elolvastam Csoóri Sándorral folytatott hírlapi beszélgetését, és gondosan megfogalmazott, sorrendbe rakott kérdésekkel érkeztem barátságos budai lakásába. Azután a beszélgetés úgy hozta, hogy elő sem vettem a jegyzeteimet. Sőt, a jegyzetfüzetemet is csak akkor, amikor már túl voltunk az első „tárlatvezetésen”.

Mert a két nagy tapasztalatú főorvos (Levendelné Dr. Lakatos Mária pálya- és munkatárs) népi hímzésekkel is meleggé varázsolt lakásában a falon szinte egymáshoz simulnak, szorulnak a képek: Derkovits, Dési-Huber, Vajda Lajos, Bálint Endre, Korniss Dezső, Anna Margit és mások munkái; a polcon ott sorakoznak az Európai iskolához tartozó Jakovits József meghökkentő kisplasztikái. Interjú közben általában bosszant a gyakori telefoncsörgés, Levendeléknél még ezt sem bánom: a beszélgetés szüneteiben van hol legeltetni a tekintetemet. De a látnivalóknak ez a tárlata mégsem múzeum; a főorvos a szeretet gyűjteményének nevezi. Páciensek és barátok névjegyei a képek, akárcsak a könyvszekrényben sorakozó, dedikált kötetek. De ami számomra a legmeghökkentőbb: egy-egy műalkotás Levendel László számára, nem „csak” gyönyörűség, emlék, életének része, hanem a beteg kórtörténetének értelmezhető dokumentuma, akart-akaratlan vallomása is. Egy lángoló vörös hajú, menekülő figura a betegség fenyegette szervezet riadóreakciója, a kéz-láb nélküli jelképalak – a csonkolástól való félelem, a súlyos operáción keresztülesett festő elszenvedett traumájának nyoma. Soha még ennyire látó – és mást látó! – szemmel nem néztem a képeket.

Voltaképpen nem is olyan meglepő, hogy még tárlatot is rendezett a szívéhez legközelebb álló modern művészek, tegnapi betegei alkotásaiból a főorvos a Korányi Kórházban. (Kapott is érte a fejére egy-két dogmatikus illetékestől, amiért orvos létére afféle mecénás, sőt kultúraszervező misszióra vállalkozik. Akkoriban – a '60-as évek végén – még ez sem volt divat, akárcsak az a korondi cserép csésze, amiben a feketekávét kapom.)

Azután mégiscsak legyőzöm a látnivalók csábítását, hiszen nem vendégnek; dolgozni jöttem. De még igazából bele sem melegszünk a beszélgetésbe, amikor megérkezik az egyik unoka a hét közül – Horgas Eszter, ifjú fuvolaművész. Levendel László két téma között, kitérőként szűkszavúan, de szívesen beszél népes családjáról is. Ünnepélyes alkalmakkor, ha mindenki jelen van, a professzor 94 éves édesanyjával és az unokákhoz tartozókkal együtt 22-en ülhetik körül a családi asztalt. De még a szűkebb család is 16 főt számlál. A tudós-professzor szerető büszkeséggel említi okos, józan ítéletű analfabéta nagyanyját, és azt, hogy a családban, ahol négy nagyszülő közül három nem ismerte a betűket, az ő hatelemis édesanyja számított, a legiskolázottabbnak. Levendel László 14 éves kora óta kenyérkereső, 17 évesen már boncsegéd. Immár 50 esztendeje, hogy eljegyezte magát az egészségüggyel.

Beszélgetésünk tervezett témája természetesen ez a fél évszázad, pontosabban ennek az elmúlt évtizedben egyre keserűbben és sürgetőbben summázott, mára égetővé lett tanulsága. Az, hogy Levendel László szavával élve – beteg az ország.

– Én már sok éve hajtogatom, hogy baj van, terjed az alkoholizmus, magas a halálozás, demográfiai gondjainkat súlyosbítja a várható életkilátások rosszabbodása. Mindezzel ma már senki sem vitatkozik. Sőt, mióta nem jár érte fővesztés, egyre többen ismételgetik. Lassanként az össznépi siránkozás a semmit sem csinálás ideológiájává válik. Én fenntartom, amit az említett tanulmányban, 1985-ben írtam…

– Be is zúzták akkor – talán ennek ürügyén – a Ligetet. Szememre vetették: azzal, hogy egy ország gyógyításáról szólok, feltételezem, hogy beteg. Erre én azt feleltem: ez nem feltételezés, hanem statisztika. Mert minden lényeges területen, de főként a produktív életkorú férfiak halálozásában, a megbetegedések számában és a várható élettartam alakulásában riasztóak a görbék. Rossz hallani, de igaz: Európa legbetegebb országa lettünk. Ez persze számomra nagyon kétes elégtétel. Sokkal jobban örülnék, ha annak idején hallgatnak rám, és ha mindez túlhaladottá vált volna mára. De sajnos, csak annyi történt, hogy ma már nem kell a bajokat takargatni.

– Szólhatnánk arról is, hogy jutottunk ide…

– Részben erről szól megjelenés előtt álló kötetem, amelyben részletesen kifejtem a magam tapasztalatát. A Humanista orvoslás – gondolom, nem véletlenül – a Magyarország felfedezése sorozatban kerül kiadásra. De éppen, mert a könyv rövidesen olvasható lesz, érdemesebb arról szólni: mit kell és mit lehet cselekedni? Siránkozás helyett beszéljünk inkább a tettekről.

– Engedjen meg mégis egy közbevetett kérdést. Könyvének címe alapján, azt kérdem: létezik nem humanista orvoslás is?

– Nem maga az első, aki ezt kérdezi. A szakmabelieknek erre azt feleltem: hogyne létezne, az, amit itt csinálunk! De most nem akarok ironizálni, és nem akarok újra megrekedni a felismert bajok sorolásánál, hiszen sürgetnek a tennivalók.

– Professzor úr, kormányzati, társadalmi vagy egyéni tennivalókra gondol?

– Mindezeket külön is vehetnénk, de valójában elválaszthatatlanok. Kezdeném azzal, hogy négy éve (igaz, nem túl szerencsés címmel), de az Egészségügyi Világszervezet európai programjával egyeztetve, a WHO tevékenységébe beillesztve, meghirdettük az egészségmegőrző, betegségmegelőző programot. Én ugyan jobban szerettem volna, ha csak annyi kerül a cégérre, hogy „Egészséges Magyarországért”, de ettől függetlenül ígéretesnek hittem, hogy az abban foglaltakat kormányprogramként, össztársadalmi feladatként hirdettük meg. De azóta sem sikerült az emberek tömegeiben felébreszteni a bajok orvoslásához elengedhetetlen társadalmi tudatot.

– Jó lenne, ha ezt közelebbről is megmagyarázná.

– Először is: tudomásul kell venni, hogy ezen a téren is vége az állami gondoskodás illúziójának, az állampolgárok megalapozatlan védettségi tudatának. Az állami garanciák ugyanis, amikre egy infantilizált társadalom tagjai magától értetődően építettek, „nem jöttek be”. Az egészségügy már régen nem ingyenes, ennek ellenére az emberekben nem gyökeresedett meg az egészség értéktudata. Pedig ennek is megvannak a társadalmi hagyományai. A falukutatók is beszámoltak arról, hogy a szegény ember mindig tudta, hogy legfőbb kincse az egészsége, munkabírása. Ha az megrendül, ha nem tud dolgozni, kenyeret keresni, mindennek vége. Ma az emberek nagy része a legteljesebb lelkinyugalommal eszik, iszik, hízik, dohányzik, hajtja magát látástól-vakulásig. Majd csak lesz valahogy… Legfeljebb leszázalékolják. És ennek az össztársadalmi – részben kényszerűségből, részben tudatlanságból – kialakult könnyelműségnek az egyik következménye: ha így megy, a hárommillió koldus országából hárommillió hátrányos helyzetű, tönkrement vagy legalábbis veszélyeztetett pária országává leszünk.

Ne higgye, hogy csak a cigányokról van szó! Tapasztalatom szerint, a két és fél millió ingázó, munkásszállásokon tengődő, kétlaki dolgozó között kevesebb az olyan önmagát megőrző ember, mint akinek az életét Korniss Péter mutatta fel nagyszerű kiállításán. Az én alkoholista betegeim körében rengeteg a jobbra érdemes, munkabíró férfi, akit felőrölt az otthontalan élet, a magány és a legkönnyebben elérhető vigasz, az ital. Az osztályomon levő alkoholbetegek jó része – köztük börtönviselt, megrokkant, középkorú férfiak – valaha a kedvező munkaalkalom, a nagyobb kereset reményében – s persze kényszerből is – vállalta az erejét felőrlő életformát. Sokan, mire a házuk felépült – tönkrementek…

– Nekik kellene most visszaadni az egészség értékének tudatát?

– Nekik is, de nemcsak nekik. Az egész társadalomnak be kell látnia, hogy az egészség nem azonos a betegség hiányával! A magyar nyelv remekül érzékelteti, hogy az egész-ség – az egész ember optimális állapota. Ebbe beleértendő a lét, a humán szféra rendezettsége is. Ahogy a gazdasági reformot nem lehet intézményi reform nélkül végrehajtani, éppen olyan reménytelen az egészségügy égető problémáinak megoldása önmagában, a szociális, ökológiai, oktatási, művelődési helyzet és gondolkodás átalakítása nélkül. Ezt szolgálja az általam szerkesztett, készülő kötet, amelynek a Humán reform címet választottuk.

A kötetben nemcsak a szociálpolitika, hanem az ember és az őt körülvevő világ kapcsolata, a család és a nevelés, a nyelv és a kultúra kérdései is felszínre kerülnek. Külön tanulmány foglalkozik az önsegítő csoportokkal, a személyiségfejlődéssel, az oktatási reformmal. Egy kiváló szakemberek támogatta humanizációs mozgalom efféle szárnybontogatása – már több, mint ígéret.

– Meggyőződésem, hogy a komplex humán reform nem egy téma a sok közül, hanem alapvető, sőt sorskérdés. Évek óta fájlalom, hogy a kormányzat, a reformerek, sőt az ellenzék is – jobbára csak gazdasági problémákra koncentrál. Holott, az előbbre lépés kulcsa: nagyobb teret, figyelmet biztosítani a humán oldalnak.

– Teret, figyelmet – és pénzt!

– Én nem hiszek abban, hogy anyagi téren ma jelentős, radikális változásra, javulásra számíthatunk. Ezért hirdetem, hogy a jelenlegi helyzetben olyan célokra van szükség, amelyek reálisak, amik elérhetők. Akár jelszó is lehetne: olyan sziklákat görgessünk, amit bírunk, vagy csak egy kicsit nagyobbat. Tehát beszélnünk kell az egészségügy műszerezettségi lemaradásáról, de látnunk kell, hogy ennek felszámolása a legközelebbi időben – reménytelen. Továbbá arról, hogy egy nagyszerű, de nem egyszer csak presztízsokokból sürgetett komputertomográf árából ezrek életét lehet megmenteni!

– De azért az inkubátorok korszerű felszereltségéről nem lehet lemondani!

– Valószínűleg a hiányzó oxigénmérő nem tartozik a legdrágább, elérhetetlen műszerek közé, de én azt mondom: vizsgáljuk meg, miért van ma olyan rengeteg koraszülött Magyarországon? Miért állítják a tapasztalt nőgyógyászok, hogy nálunk lassanként minden kismama veszélyeztetett terhesnek tekintendő? Miért nem tudtuk még mindig megértetni a terhes asszonyokkal, hogy a dohányzással születendő gyermeküknek árthatnak? A társadalomorvoslás, amiről mostanában egyre több szó esik, ilyen kérdésekre (is) figyel. Amikor azt mondom, hogy ott kell előre haladni, ahol lehet, többek között az ilyen közvéleményformáló tevékenységre gondolok. A helyzet ma, éppen mert a katasztrófa szélén állunk, sok vonatkozásban emlékeztet a felszabadulás utáni időkre, amikor az átélt pusztulás után össze kellett fogni minden erőt, hogy kijussunk a mélypontról. Akkor, szinte spontán jöhettek létre a Nemzeti Bizottságok. Most is vallom, hogy – fenntartva az igényt az állami segítségre – önerőből, alulró1 építkezve kell elmozdulnunk a holtpontról.

– Mit tehet ennek, érdekében az egyes ember?

– Nagyon sokat! Még a legrosszabb testi-lelki állapotban levő, elzülött alkoholbetegek gyógyításánál is építek az ő közreműködésükre és a családtagok segítségére. Nem vállalnám tizenhét éve a velük való foglalkozást, ha nem látnám az eredményeket. A tapasztalat tanított meg arra, hogy a kezelésre jelentkező betegtől először azt kérdezzem: van-e felesége? Ha igen, őt választom szövetségesnek. Ha az alkohol már szétrombolta a házasságot, azt kérdezem: ki szereti magát a legjobban? És akár az anyját, a bátyját vagy egy lányt említ – megkérem, hogy legközelebb azzal jöjjön el a rendelésre. Mert csak az orvos, a beteg és a családtag együttműködése nyújthat reményt a gyógyulásra.

Ami az öntevékeny közreműködést, az alulról felfelé való építkezést illeti, itt a feladatok is, a lehetőségek is jóval tágabbak. Első lépésként a kisebb közösségekben, tehát a falvakban kellene létrehozni a változtatás szolgálatában álló modelleket. A már említett Nemzeti Bizottságok példájára a – Népjóléti Bizottságokat.

– Ez a program bennem két kérdést is ébreszt. Először is: mit tehet egy újabb bizottság a nép, a közösség egészségéért? Másodszor: miért éppen a nehezebben mozdítható falusi lakosságtól várja a kezdeményezést?

– A falusi közösség először is áttekinthetőbb. Meg azután, falun egyelőre nem olyan aggasztó a gazdasági helyzet. Inkább azt látjuk, hogy az igen magas egyéni fogyasztással szemben elmaradt a kommunális fogyasztás.

– Épülnek az emeletes házak és ősszedől az iskola…

– Falun, a szakemberek szerint is meglenne a gazdasági alap az előrelépésre, és a falusiak szívesen áldoznának többet is közösségi célokra, feltéve, ha látják a kézzelfogható eredményét. Még az a parasztember is, aki mit sem törődik a költségvetési hiánnyal, az ország fizetőképességével, a nagypolitikával – készséggel hozzájárul gyerekei óvodájának építéséhez, vagy a falujabeli orvosi ellátás javításához. A Népjóléti Bizottságoknak a falu legaktívabb elemeit, a valóban hiteles embereket – az orvosokat, az agrárértelmiséget, a pedagógusokon kívül a tanácsi dolgozókat, sőt még a papot is – kellene összefognia. S az egészségmegőrző program megvalósításában megkülönböztetett szerep hárul az asszonyokra is.

Jó lenne, ha az asszonyok még a jelenlegi, szorult gazdasági helyzetben sem a gyümölcsön, a zöldségféléken próbálnának takarékoskodni. Ne az üdülést húzzák ki először a családi költségvetésből. Ne hajszolják bizonyos, tegnap kitűzött anyagi célok elérése érdekében erejükön felüli teljesítményre a férjüket. És kárpótlásul ne tömjék agyon jó zsíros, fűszeres ételekkel…

– Mindettől még nem leszünk egészségesek!

– Mindenesetre kevésbé romlik a helyzet. Látnunk kell azt is, hogy ma a belgyógyászatokon kezelt betegségek óriási hányada mögött felfedezhető közös kórokozó a neurózis.

– Ezzel szemben azonban nemcsak a beteg tehetetlen.

– Az igazság az, hogy az orvosra zúdított testi panaszok enyhítésére még mindig a legegyszerűbb megoldásnak tűnik valami pasztilla. Holott fontosabb lenne azt kérdezni a betegtől, hogy mi baja van? Tehát nemcsak panasza, tünete, hanem gondja és problémája. A diagnózis meghozatala előtt azt is mérlegelni kellene, hogy mitől jött létre az a stresszhelyzet, ami a testi bajokat okozza. Ha a beteg akkor fordul orvoshoz, amikor a baja még nem szomatizálódott, a szociális, családi gondok tudatosítása, feltárása és megoldásának elősegítése által bizonyára rengeteg gyomorfekély vagy asztma megelőzhető lenne. Kulcskérdés tehát az orvos társadalomszemlélete, pszichológiai képzettsége. De legalább ilyen fontos az alapellátás megerősítése. Nálunk a majd harmincezer orvosból (a gyermekorvosi hálózaton kívül) mindössze ötezren (!) dolgoznak az alapellátásban. Ennek következtében a legtöbb körzeti orvosnak lélegezni sincs ideje, nemhogy a beteg szociális problémájával foglalkozni!

Nyilvánvaló, hogy a mi számunkra nem az Egyesült Államok technikailag fantasztikusan jól felszerelt egészségügyi hálózata lehet a példa, hanem például Finnországé. 1960-ban Magyarország és Finnország megbetegedési görbéje, halálozási statisztikája nagyjából azonos volt. Ma a finnek Európa legjobbjai, belőlünk pedig sereghajtó lett. Mi történt közben? Amíg mi az osztályharcot éleztük, légvárakat kergettünk, addig a finnek alapjaiban megváltoztatták az egészségügyi struktúrát. Annak idején mindkét országban az egészségügyi költségvetés 90 százalékát fordították kórházi kiadásokra, és 10 százalékát az alapellátásra. Ma a finneknél a rendelkezésre álló összegnek 40 százalékát kapják a kórházak és 60 százalék jut a jóval rentábilisabbnak bizonyuló alapellátásra. De ez az alapellátás valóban nagyszerűen működik.

Szavakban, szólamokban nálunk is elismerik az alapellátás fontosságát, de mintha még mindig nem mértük volna fel, hogy a kórház a legdrágább gyógykezelés. És nem is mindig a legcélravezetőbb. Egyetlen ápolási napra eső költség a kórházra szabadított, elesett öregemberek egy részének egész havi otthoni gondozását megkönnyítené. Számtalanszor jobban járna a család is, az állam is, ha a gondozásra szoruló idős ember lányát táppénzbe vehetné a körzeti orvos. És nem illegálisan, boríték ellenében, hanem józan társadalmi megfontolásból. Nemegyszer nagyobb bajnak is elejét vehetné a betegét jól ismerő orvos, ha meghallgathatná egy-egy agyonfáradt munkásasszony panaszát és kiírhatná pár nap pihenésre anélkül, hogy a beteg kitalált betegségeinek „gyógyítására” kényszerülne. Mindennek persze feltétele, hogy a társadalom is, a beteg is bízzon az orvosban. Ezt a bizalmat pedig semmi sem erősíthetné jobban, mintha a közösségnek szava lenne a maga orvosának megválasztásában, sőt faluhelyen a pályázatok elbírálásában is.

Levendel doktornak az Egészséges Magyarországért folytatott állhatatos küzdelme, a humán reform szolgálata így találkozik a demokratizálással. Bizonyítva, amit sok-sok írásában és egész tevékenységével igazolt, hogy a társadalomorvoslás valóban nemcsak az orvos és a beteg, hanem az egész nép, az egész ország ügye.

(1985, 1988)