Főoldal Könyvespolc Társalgó Keresés Könyvajánló
Európai füzetek

„Apám trombitáját fújom…” – vallja Temessy Hédi

Töredelmesen, ám kissé feszengve vallom be, hogy a Temessy Hédivel eltervezett interjú rosszul kezdődött. Az újságíró – kritikusi minőségben – többször is elragadtatva írt a sokarcú színésznőről, akit nem kényeztetetett el annyira a sajtó, hogy ne fogadta volna el szívesen az interjút kérő telefont.

Csak arra nem gondolt egyikük sem, hogy a művésznő budai otthonát egy harcos hárzőrző védi, a két riporter – az újságíró és a fotós – pedig borzasztóan fél a kutyától. A látogatás első percei kínos egyezkedéssel teltek el, hogy a ház kedvence nem bánt, jöjjenek csak nyugodtan… Jönnénk mi örömmel, ha az eb elhallgatna, de lehetőleg el is tűnne a látókörünkből. Kutyatulajdonos számára az ilyen kérés – a legnagyobb sértés. De hogy lehet interjút készíteni úgy, hogy az újságírónak torkában dobog a szíve, dadogva kérdez, és figyelmét megosztja a házőrző mozgása és az interjúalany válaszai között? Negyedórába telt, amíg a beszélgetéshez elengedhetetlen nyugalom és bizalom helyreállt.

Csak találkozásunk legvégén éreztem azt, hogy az előjelek ellenére sikerült közelebb kerülnöm Temessy Hédihez, és olyan tényeket, élményeket is elmondott, amelyek segítettek abban, hogy az olvasókkal együtt én is mélyebben megismerjem sorsa kálváriáját, rebbenő érzékenységének és sugárzó keménységének titkát.

Temessy Hédinek annyi arca van, ahány szerepe. Nem fiatal, nem is akarja elhitetni magáról, hogy az, de még nem tartozik művészeti életünk nagy öregei közé. Talán ezért is kerül ritkábban reflektorfénybe. A nehéz életű, teherhordó nemzedék tagja, akinek életében több gond jutott, mint öröm. Nemrégiben – a Jób lázadása című filmben nyújtott alakításáért – megkapta a Budapesti Filmszemle színészi díját. A film San Remóban első díjat nyert. Beszélgetésünkkel egyidőben Kovács András már forgatja A vörös grófnőt. Temessy Hédi Károlyi Mihály-né Andrássy Katinka édesanyját játssza.

A színésznő barátságos budai otthonában, szép antik bútordarabok között, egy különös, intarziás szekrénnyel és néhány égigérő könyvoszloppal szemben ülünk, a hatalmas teraszajtón beragyog a napfény. Temessy Hédi szép arcán mégis több az árnyék, mint a fény.

– Egész életemben érzékeny voltam a fájdalomra. A színpadon a drámai szituációkban mindig a belső hallásomra számíthattam. Sokan megmosolyognak, amikor azt mondom, hogy számomra az Anyám tyúkja is – szomorú vers. A nagyvilágból visszatérő Petőfi nem örömében, bánatában mondja, hogy Ej, mi a kő, tyúkanyó kend… Nincs is szomorúbb annál, mint hogy a földes szobában élő aprócska öregasszony egyetlen társa, jószága – egy tyúk legyen.

– Honnan hozta, örökölte Temessy Hédi ezt az érzékenységet?

– Családi örökség. Mintha csak a filmesek kedvéért mondanám, de igaz: édesapám hajdan trombitás volt, és cirkuszban trombitált, mint Fellini felejthetetlen figurája. A kommün alatt, 1919-ben zongorázni tanult, és egész életében arról álmodott, hogy egyszer bekerül Fricsay zenekarába. De erre tanulatlan, amatőr muzsikusként a világon semmi reménye nem volt. Egyetlen kárpótlása az maradt, hogy a gyerekeit taníttatta zenére. Sajnos, nekem se kedvem, se tehetségem nem volt diákkoromban a hegedűhöz, de azért érzelmileg közel jutottam a zenéhez. Csak jóval később, színésznőként ébredtem rá, hogy tulajdonképpen az apám trombitáját fújom.

– Tőle hallottad, örökölted a szomorú melódiákat?

– Szüleimnek regénybe illő, nehéz élet jutott. Anyai nagyapám ügyes kezű vasöntőmester volt, Grazból került el Kladnóba, azután St. Gallenbe. Hét gyereket nevelt, és a nagyobb darab kenyérért költözött el Elzász-Lotaringiába. Az első világháború idején azonban családostul menekülnie kellett francia földről. A legidősebb lány – az édesanyám – Bécsbe került egy tantihoz, aki rosszul bánt vele, éheztette. Erre gondolt egy nagyot és elszökött Pestre, német nevelőnőnek. De itt is árva volt és idegen. Azután egy vasárnap az Üllői úti mozi előtt – talán ez sem véletlen, hogy újra a mozit említem – leszólította egy legény. Idegenből, Temeskeresztes-ről került fel, derék sváb fiú, hajdani vöröskatona. Magyarul egyikük sem beszélt. Amikor összeházasodtak, az apámból, mert természetesen ő volt a mozi előtt megismert gavallér, folyami rádiótávírász lett. De hiába volt szorgalmas, rátermett, megfelelő iskolai bizonyítványok híján egész életében altiszt maradt. Rokonok nélkül, gyatra nyelvtudással, örökös szegénységben, idegenként éltek Pesten. Anyám mindig azt fájlalta, hogy náluk az erdőben nagyobbak és illatosabbak voltak az ibolyák… Először testvéreimmel együtt németül tanultunk tőle. Az ő szomorúságuk, másságuk lett az én örökségem… Ezt érezték meg rajtam később azok, akik kivetettek maguk közül, akik „úrilánynak”, gőgösnek, tábornoklánynak mondtak…

– Hogyan kerültél ebből a sajátos, idegen világból – színészi pályára?

– Rokonaim németek, franciák. Még Dakarban is van rokonom, és van két fekete unokatestvérem. Engem közvetlenül iskola előtt fogtak magyar szóra. Eredetileg tanítónőnek készültem. Elvégeztem a Csalogány utcai képzőt, és első nyáron máris munkát vállaltam egy OTI üdültetési akcióban.

– Hogyan lettél mégis színész?

– Már elemista koromban én voltam az osztály szavalója. Az első színészi emlékem, hogy kisiskolás koromban egy verset mondtam a hulló puha hópihékről, és elkezdtem magamban próbálgatni a hangsúlyt, hogyan lehetne igazán puhán mondani a szót. Nagyon szerettem a verseket. De színházba soha nem jártunk. Amikor egy iskolai ünnepély után behivatták az apámat, és azt mondták neki, hogy én tulajdonképpen pályatévesztett vagyok, mert színésznőnek kellett volna mennem, megdöbbent. A bátyám akkor már cselédkönyves orvos volt, a húgom iskolás. Az egész család várta, hogy kenyérkereső legyek. Gyakorlati dolgokban én eléggé bátortalan voltam, a húgom ment el a Színművészeti Főiskolára, megtudakolni a felvételi követelményeket…

– Jelentkeztél, felvettek, elvégezted.

– Ez azért nem volt ilyen egyszerű. A vizsgáim ugyan sikeresek voltak, de már valahogy a megjelenésemmel is kiríttam az osztálytársaim közül. Egy szál blúzban is elegánsnak mondtak. Én lettem az előkelő idegen. Amikor utolsó éves koromban Jób Dániel felfedezett, előszerződéssel felvettek a Vígszínházhoz.

– Nem is szereztél diplomát?

– Rátkai Márton átvitt magához a Színészegyesület iskolájába, hogy mégse maradjak papír nélkül. De valójában Jób Dániel kézfogása avatott engem színésszé. Kezdőként Ajtay Andorral játszhattam együtt, egy Priest-ley-darabban. A legelső kritikák nagyszerű kiugrásról írtak, és egy új Varsányi Irént köszöntöttek bennem.

– Íme, egy karrierregény első fejezete.

– Csakhogy nagyon rövid volt, mindössze három hónapig tartott! Igaz, az Egyesületi Iskola elvégzése után Egri István számított rám a Pesti Színházban. De én Várkonyi Zoltán első hívó szavára a Művész Színházba szerződtem. Soha nem bántam meg. Részt vehettem a színház híres Eurydike-előadásában, Sulyok Máriával, Darvas Ivánnal, azután játszhattam az első Magyarországon bemutatott Miller-drámában, az Édes fiaimban. A létbizonytalanság, a színház megrendült anyagi helyzete engem nem érintett: szegény voltam és boldog. Azután egy nap Várkonyi bejelentette, hogy most már lesz biztos kenyerünk, államosították a színházat. A társulat tagjai szétszóródtak, én a Belvárosi Színházba kerültem.

– Mielőtt idejöttem, feljegyeztem színészi pályád néhány adatát. Meglepően sok színház, sok társulat tagja voltál az elmúlt évtizedek alatt. Belvárosi, József Attila, Nemzeti, Jókai, Thália… Vajon ennyire nyugtalan, vagy hűtlen alkat lennél?

– Túlságosan hosszú lenne felsorolni, hol miért nem tudtam, vagy miért nem hagytak gyökeret verni. Volt idő, amikor azért nem játszhattam Fueik darabjában az ellenálló lányt, mert nem vagyok jó káder. Azután a Különös házasság báró Dőry Máriája és a Rokonok Magdalénája után egyszerűen azonosítottak a filmszerepeimmel: az osztályharc éleződése idején most már én lettem egy letűnt világ jelképe. Talán ha a magánéletem másként alakul, és a válásom után nem kell a fiamért küzdeni, több erőm maradt volna arra, hogy magamért – szerepekért – harcoljak. De szerencsémre, még amikor előbb racionalizálás, később átszervezés címén felmondtak, akkor is mindig akadt egy színház, egy igazgató, akinek szüksége volt rám. Szendrő József a József Attila Színház megalakulásakor szerződtetett és Gellért Endre hívott át a Nemzeti Színházba. Az Aranyemberben Tímeát játszottam, Warrenné mesterségében Vivie-t. A Nemzeti Színház színpadára először Nádasdy Kálmán híres Othello-előadásában léptem, Biancaként.

– Utoljára, ha jól emlékszem, Pesten a Thália Színház színpadán láttunk.

– Sok darabban játszottam, de igazi labdát itt nem kaptam. Kértem, lázadoztam, néha nekikeseredtem, de mindig tudtam: nekem fel kell nevelni a fiamat. Eljátszottam, amit rámbíztak és vártam.

– Mire?

– Arra, ami be is következett. Hogy egyszercsak megszólal a telefon…. Azután beleszólt Székely Gábor, akit egyébként nem ismertem, és közölte velem, Bulgakov Álszentek összeesküvése című darabjára készülnek, és van benne egy szerep – Madeleine-é –, amit ma Magyarországon csak én tudok eljátszani. Voltak, akik óva intettek a szolnoki kalandtól, bukástól féltettek, de én boldog voltam, mert már elszoktam az ilyen hívásoktól.

– A szolnoki szerepeid közül számomra Az öreg hölgy látogatása milliomos-nője volt a legemlékezetesebb.

– Akkor már a filmstáb tagja voltam.

– A film a színészek többsége számára nem pótolja a színházat.

– Én az első hívó szóra, örömmel szegődtem a filmgyárba. Úgy éreztem, nincs is más választásom. Ma már tudom, hogy jól választottam.

– Megbecsülnek?

– Az attól függ. Ha le meritek fényképezni, megmutatom a fizetési borítékomat és az ez évi nyereségrészesedésemet. Havi 6400 forint után, az idén 280 (kettőszáznyolcvan) forint volt az „anyagi megbecsülés”. Ezt nem panaszként mondom; már csak azért sem, mert én valójában akár fizetnék is, hogy azt csinálhassam, amit szeretek, amire születtem! A társulat nőtagjai közül egyébként én vagyok az egyetlen, aki évek óta teljesíti az előírt feladattervet, és így én többletgázsit is kapok. De talán nem árt, ha a közönség is megtudja, hogy bennünket sem kényeztetnek, és a legendákkal ellentétben – mi sem az álmok világában élünk. Persze vannak, akik minden túlmunkát, országjáró haknit elvállalnak, de én úgy érzem, ahhoz, hogy reggel hatkor fizikailag és lelkileg is készen álljak a forgatásra, szükségem van pihenésre is.

– A filmszínészi munkáról laikusként azt képzeli az ember, hogy a forgatás töredezettsége, sajátos légköre megnehezíti a színész számára a szereppel való azonosulást, az átlényegülést. Nem tudom, te hogyan látod…

– Nemigen tudok erre mit felelni. Talán csak azt, hogy engem többnyire szíven üt a szövegben egy-egy szó. Megérint egy helyzet, amibe belekapaszkodhatom. Talán ez azzal is összefügg, hogy gyerekkoromtól sokat voltam egyedül. Máig megmaradt az a szokásom, hogy egyszercsak belépek a hallott vagy az olvasott történetbe. Akár el is sírom magam… Vagy találkozom egy emberrel, és ismeretlenül megpróbálom elképzelni, végiggondolni a sorsát. Ez az együttérzési készség a színészi játék alapja.

– Én azt hiszem… ez a tehetség. És a te alkatodban – ha megengeded, tehetségedben – az a legizgalmasabb, hogy ugyanúgy együttérzel egy parasztasszonnyal és egy királynővel is. Ezért érzi a néző is hitelesnek az alakítást.

– Fiatalon voltam naiva is, tragika is. Most már tudom, nem az a fontos, hogy milyen ruhát visel az ember egy szerepben, hanem hogy mit mond vele. Az ember azért lesz színész, mert képes az együttérzésre, és arra, hogy együttérzést ébresszen a többiekben is. Szeretetet, részvétet, gyűlöletet, szenvedélyt! (1984)

 

© Európai kulturális füzetek 1999-2006.   Minden jog a szerzőké illetve az örökösöké.