Illyés Gyulával szülőföldjén

Úgy illene, hogy elfogódottságommal mentegetőzzek: az ország hetvenöt éves költőfejedelmétől egy női lap számára interjút kérni akkor is merészség, ha egyetlen értékes óráját veszem igénybe. Én azonban – Rédner Márta fotós kolléganőmmel együtt – ennél többre vágytam: Illyés Gyulával együtt szerettem volna születésnapja alkalmából bejárni szűkebb pátriáját. Bátorságomat – a milliós képeslap kínálta, Illyés által is sokra tartott nagy nyilvánosságon túl –, egy majdnem szomszédasszony irodalmon kívüli státusából merítettem. Jó sorsom úgy hozta, hogy Illyésék József- hegyi otthona közelében laktam a Rózsadombon, és ahányszor csak a Törökvész úton, a Vérhalom utcában vagy a 11-es autóbuszon találkoztunk, mindig volt hozzám – vagy hozzánk – néhány közvetlen, kedves szava. Illyés, a század első felének József Attila után legnagyobb koszorús költője, az emberszabású nagy emberek közé tartozott.

Riportom, harminc év távlatából, úgy érzem – Illyés és az expedíciónkhoz csatlakozó Flóra asszony jóvoltából – afféle megjelenített irodalomtörténetté kerekedett. A hetilap olvasóin kívül, megvallom, már akkor is a kíváncsi utókornak szántam. Dehogy gondoltam akkoriban arra, hogy a hálátlan utókor ma már Illyést sem nagyon olvas. Pedig érdemes lenne…

Születésnapi ajándéknak szántuk – születésnapi ajándékul kaptuk Illyés Gyulától ezt a kirándulást. Kora reggeltől késő délutánig társul szegődött hozzánk riportutunkra a költő, feleségével együtt.

Riportra készültünk, és az irodalomtörténet krónikásai lettünk, amikor a 75 éves Illyés Gyulát elkísérhettük hazavezető útjára, és megleshettük szülőföldi találkozásait.

Illyés Gyula lett Volgánk kapitánya – ő választja úticélnak Simon-tornyát.

– Vajon miért?

– Életem során nagyon sokat, majdnem mindent megírtam már Rácegresről, a pusztáról. Mehetnénk oda is, de ma már szinte semmit nem tudnék mutatni, ami engem a múltra emlékeztet. Megtöpörödött szülőházamat tudtommal és beleegyezésemmel bontották le 1954-ben. A szívem sem fájt, örültem, hogy a régi kövekből és téglákból pusztaszerte új, egészséges otthonok épülnek, ha nem is a legszebbek. Ma már legfeljebb a lépcsőmaradványokat fényképezhetné – fordul kolléganőmhöz – és az apám ültette orgonabokrokat. Mikor utoljára ott jártam, csak egy régi malomkövet láttam, amit szívesen hazagurítottam volna kerti asztalnak.

– És a földik, az emberek?

– Remélem, nem várják tőlem, hogy most házról házra menjünk. Megvallom, nem szívesen nyitok be a régi ismerősökhöz csak azért, hogy töpörödött anyókák közöljék, ők az én játszópajtásaim gyerekei. Hogy elmondják mindegyik, számomra kedves ismerősről, mikor és hogyan halt meg…

– Tehát irány: Simontornya!

– Két ok is van, hogy oda készülök. Egyrészt már régebben megígértem a restaurált vár igazgatónőjének, hogy egyszer megnézem, mi lett ifjúságom felejthetetlen menedékéből. Másrészt, mert Simontornyához is eltéphetetlen szálak fűznek. Művelődésemnek ez volt az első központja, színtere: itt olvastam a legfontosabb könyveket, itt is jártam iskolába. De írni nemigen írtam Simontornyáról.

– Miért?

– Mire Simontornyára kerültünk, szüleim házassága megromlott. Anyám számára idegen volt a rákényszerített vendéglős életforma, és én sem voltam itt soha igazán boldog.

Ahogy a költő szűkebb pátriájába, a Mezőföldre érünk, előtolulnak az első emlékek. Felidézi, hogyan járták végig ezt a vidéket 1941–42-ben Németh Lászlóval.

– Akkoriban tele voltunk a Népfőiskola gondolatával. Annak kerestünk alkalmas helyet. Egy öreg orvosnak jutott eszébe, hogy talán a simontornyai vár megfelelne, és nem is elérhetetlen: hetven teknő áráért megvehetnénk. A vár ugyanis a zirci apátság birtokában volt, cigányok lakták, és hogy ne legyen túl magas az adó, értéknek hetven teknőt, azaz 70 pengőt vallottak be. Mivel a község akkoriban szívesen megszabadult volna a vár lakóitól, az ajánló úgy gondolta, bizonyára támogatnák a mi vásárlási szándékunkat.

Azután az idő elsodorta az ötletet, és mégsem lett a falukutatókból vártulajdonos. Pedig Illyésnek akkoriban még egy várat kínáltak.

– Feljött hozzánk Pestre egy ozorai unokatestvérem azzal, hogy tudnék-e szerezni 2000 pengőt. Gondoltam, a családban kell valakin segíteni, hát azt mondtam, ebben a percben nem rendelkezem az összeggel, de elő tudom keríteni. Akkor jó, mondta az unokabátyám, akkor megvehetjük az ozorai várat! És én egy fél év alatt kihozok belőle 8000 pengőt. Amikor értetlenül néztem rá, elmagyarázta, hogy csak le kell bontani a várat, ő már meg is ,,saccoltatta” a faanyagot. Az ácsok szerint az is többet ér 4000 pengőnél. A falak pedig remek terméskőből vannak, biztos, hogy felvásárolják az építtetők. Nem akartam azzal érvelni, hogy Ozorai Pipó Zsigmond korabeli palotája értékes műemlék, és különlegesen szép reneszánsz udvara van, hát csak annyit mondtam, hogy a község úgysem engedné. Erre viszont a rokon nyugtatott meg, hogy az ötletet is az adta, hogy a község szeretne megszabadulni a vártól, mert a légiriadók és zavarórepülések alkalmával a Dunántúl felett elhúzó repülőgépek mind lejjebb szállnak Ozora légterében. A vár hatalmas tömbjét ugyanis erődítménynek vagy kaszárnyának nézik. A község már fel is terjesztette Pestre, hogy ők nem kívánnak hadicélként elpusztulni, tehát vagy védjék meg Ozorát az illetékesek, vagy bontsák le a várat. Mivel erre nem érkezett válasz, most az unokabátyám rájött, hogy mi ketten lebonthatnánk. Így lettem kis híján vártulajdonos és egy másik vár békés lerombolója.

Ahogy a kocsiablakból változik a táj, úgy váltogatja a költő a témákat. A gazda szemével gyönyörködik a termékeny fekete földben, a kis forgalmú utat „gyalogosan” átszelő, tarka tollú fácánokban és az ősi magyar neveket őrző helységtáblákban. (Csak a sors iróniája, hogy amikor Adonyról, Tinódról, Kálózról magyaráz – szemünkbe ötlik a hatalmas „Bisztró” felirat.) Beszélgetés közben tanuljuk meg, hogy Tinód neve bizonyítja Tinódi Lantos Sebestyén tolnai illetőségét, és hogy a remészerdő fiatal fákból, bokrokból álló természeti együttes, kitűnő vadászterület. Nyelvészkedő kedvében a költő arról beszél, hogy a dzsindzsa – ozorai falurész – török eredetű szó, jelentése szerint: ingoványos terület. Azután megint szülőföldje szülötteivel büszkélkedik, és a simontornyai kádárlegényt, Háry Jánost perli vissza Szekszárdtól.

– Gyerekkoromban egy árva vicinális hordta-vitte erre az embereket. Apám úgy mesélte, hogy amikor fölfelé haladt nagy zihálva a vonat, azok a fiúk, akik udvarolni igyekeztek valamelyik közeli faluba, sorra leugráltak, ki-ki szedett egy csokorra való virágot a töltés mellett, azután visszaugrott a vonatra…

Simontornya felé az út Cecén vezet keresztül. Cece Illyés nagyszüleinek fogadott faluja. A költő gyermekkorának rajzó emlékei fűződnek Cecéhez. Saját emlékei helyett – vagy azok mellett – mégis az irodalomtörténetet idézi. A nagyvendéglő előtt a vándorszínész Petőfi fellépésére emlékezik, a Deák Ferenc utcában az egykori, a cenci postát keresi. Németh László nevezte így a falut, és az ő Iszonyának hőse, Kárász Nelli a tragédia beteljesülése után a cenci postamesterné mellé szegődve kezdett új életet.

Illyés emlékeinek központját, a Kállay nagyszülők egykori vályogházát a negyvenes évek elején elmosta az árvíz. De a költő számára a rövid séta, amit Cecén tettünk, mégis csupa felismerés.

Ebben a házban lakott egy Katica nevű lány, ahhoz járt udvarolni… s ami talán a legnevezetesebb: még zongorájuk is volt! Erre volt a Madarász-köz, odébb lakott Csók István édesanyjának családja… ezt az oszlopos, nemesi kúriát nevezték kastélynak az idevalósiak… Csak Radics tiszteletes házát kell megtudakolnunk a járókelőktől.

Biciklis fiú az első barátságos kalauzunk, de ahogy ő elkarikázik, kinyílik egy ajtó. A háziasszony kéretlenül ajánlja fel segítségét, de csak azért, hogy elmondhassa – milyen ismerős a látogató hangja. Illyés, amikor úgy érzi, hogy nem tehet mást, bemutatkozik. Az asszony – Halminé – cseppet sem lepődik meg.

– Hiszen azért jöttem ki… A hangra. Akárha szegény Kállay nagymamát hallanám! De sok mézet elhordtam én Iduska néniéktől. Zsófi nénire is emlékszem meg a Lajos bácsira, nagyon jó tanító volt, én is jártam hozzá… – Azután ismeretlen ismerősként összeölelkeznek a költővel.

Radics József tiszteletes barátságos otthonában csak tisztelgő látogatást teszünk. Pedig Erzsike nénivel együtt, jaj, de szeretnék tartóztatni a rég látott vendéget! A tiszteletes úr a falunak nemcsak lelki gyámola – 47 évet töltött Cecén; 1944-ben, amikor a hivatalos elöljárók Nyugatra menekültek, ő vezette, talicskára rakott holmijával, a falubelieket a közeli Németkérre. Ott vészelték át, viszonylagos békességben a frontot. Alighogy a fegyverek elhallgattak, a tiszteletes úr megszervezte, hogy tejet küldjenek az éhező városnak. Évekig hétköznap a szövetkezet ügyes-bajos dolgával küszködött, vasárnap a református templomban prédikált. Nem csoda, hogy hetvenen túl megfáradt.

Vajon áll-e még Cece és Rácegres között a kétszáz éves vízimalom, a Csók család Séd-parti végvára? Állni éppen áll, még emléktábla is őrzi a ház festő szülöttjének emlékét, de a tsz korszerű malmát már nem a víz hajtja. El is zárták, meg is fordították a víz folyását. Ám az emeletes galambdúcok látványától barátságos malomudvarban nemcsak az emlékek élnek.

– Olyan volt ez a malom fiatalkoromban, mint egy tündérkert. Csupa virág, élet, fiatalság. Két faluból jártak ide a fiúk, nem is őrletni, hanem Aranyos molnárékhez beszélgetni, udvarolni. Ott lakott a család fenn az emeleten, a három lánnyal. Aranyos Irmuska nevére még ma is megdobban a szívem…

A fehérre meszelt házhoz egy malomkő támaszkodik. Azt vizsgálja a költő, amikor először csak résnyire nyílik az ajtó. És akkor – megint csak kis híján – megtörténik a csoda. Az idős asszony, aki kilép, elérzékenyülve vallja be, hogy ő az Aranyos molnár legkisebb lánya, a Matildka.

– Irmuskát, szegényt, tavaly vitte el a szíve. De én is jól emlékszem Ilylyés Gyulára: sokszor emlegette a nővérem.

Az egykori Hejhó csárda mellett vezet el az út. Nagy hajú, ifjú poéta korában idemenekült Illyés a „családi ünnepek”, a nagytakarítás, a meszelés elől. Amikor pedig könyvébe merülten, a lovakra bízva az útirányt, kocsin igyekezett Ozoráról Cecére, a lovak maguktól is megálltak a Hejhó előtt, bizonyságul, hogy a gazda – a költő édesapja – is itt pihente ki a nap fáradalmait.

Emeletes házak között vezet be az út Simontornyára. Az első a könyvtár, a második – a „Színház-mozi” feliratú – az ötezer lelkes község művelődési otthona. Itt szakadt ki Illyésből az örömteli meglepetés: „Mit szólnak hozzá, micsoda világváros lett!” Igaz, a Fő utcán, Simontornya egykori Váci utcáján visszavonja ezt a megállapítását: nagyobbnak, fényesebbnek, forgalmasabbnak élt tudatában az egykori üzletutca. Vinczellér Lászlóné, Marika, a vár ozorai születésű igazgatónője megnyugtatja: ezt a részt rövidesen szanálják, szebbet, korszerűbbet építenek helyette. A valóság és az emlékezet mércéje egyébként is eltér: a Szentháromság-szobor másfél-két méteres földtalapzatát az egykori gyerek szánkázásra alkalmas hegynek őrizte meg tudatában.

A szoborral átellenben az egykori barokk stílben épített hercegi beszálló vendéglő, innen indult kurucaival rohamra Vak Bottyán. És ezt az épületet, ezt a kocsmát bérelte a költő édesapja 1912–16 között. Kirándulásunknak ez az egyetlen szomorú mozzanata. Miközben Illyés az egykori söntés meg a kocsiszín helyét mutatja, az otthontalan otthonra, a gyermekkori bánatokra gondol. A fantáziátlanul helyreállított, komor épületet betöltő, derűs iskolai zsibongás sem kárpótolja az eltüntetett árkádokért.

Simontornyán rajzanak az emlékek. Ezen a téren dobolta ki a kisbíró, a falu és a gyermek Illyés Gyula füle hallatára 1914-ben a hadüzenetet. Odébb egy koronát talált valaha a földön, és attól kezdve mindig azt leste, hátha erre terem a korona. Arra volt a szódagyár, amott az erdész háza, az iskola. Az artézi kút ma is ugyanott csordogál. A községháza is a régi, csak a szellem új benne. Egykori gölöncsérek ivadéka a tanácselnök. Ő adja át Simontornya hűséges fiának a 107 éves simontornyai bőrgyár dolgozóinak születésnapi ajándékát: egy gyönyörű bőr iratmappát és a szekszárdi Steig mester egy kerámiatálját.

Több mint fél évszázada, hogy a költő a romos simontornyai vár épen maradt falára kuporodott fel délutánonként legkedvesebb könyveivel. Ez volt a könyvtára, a menedéke. Most a gondosan, nagy hozzáértéssel restaurált XIII. századi várban jól felszerelt, korszerű könyvtár, hipermodern TIT-klub és szeszmentes presszó működik. A remek leleménnyel, boltívtöredékekből, oszlopfőkből felidézett egykori kápolnában ma koncerteket tartanak, 150–250 fős hallgatósággal. Legközelebb a Budapesti Fúvósötös találkozik itt a Völgység legrégibb ipari centrumának klasszikus muzsikára szomjas közönségével.

A múzeumban és a lapidáriumban – a kőtárban – Vinczellérné a kalauzunk. A költő és a szakember beszélgetése meglehetősen rapszodikus. Egyik pillanatban Evlia Cselebi török utazóról van szó, aki 1660-ban készített feljegyzéseket a várról, azután a híres alsó lendvai szárnyasoltár Simontornyát ábrázoló hátterében gyönyörködünk. A vártulajdonos Buzlay család után Illyés Gyula famíliája, az Ozorán tanítóskodó Hadfy család került terítékre: sok ezer ozorai fiatallal együtt, Marika is Panni néni tanítványa.

A 75 éves költő fiatalos lendülettel kapaszkodik a magasba, gyönyörködik az új lodzsáról elénk táruló panorámában, s rója a régi lépcsőket, amelyek olyan hitelesen régiek, hogy még az egykori kőfaragók két mesterjegye is fellelhető rajtuk.

Térképen Ozora csak egy ugrás, de útikalauzunk és vendégünk óva inti a gépkocsivezetőt: Simontornya és Ozora között csak Tolna megye épített utat, a közbülső, a Veszprém megyéhez tartozó szakaszon nehéz lesz a haladás. Ez az aggály azonban idejét múlta: kifogástalan úton érkezünk a Tükörcsős-hegy árnyékába épült festői faluba, Ozorára. A költő az ozorai példára, a 48-as huszárokra emlékezik, de első utunk itt is Petőfi nyomába vezet: „Ez az a kocsma, hol Petőfi legelőször föllépett, itt hevült, itt játszott, itt szavalt…”

Az emléktáblával megjelölt épület jelenleg az ozorai Ruházati Szövetkezeté. Eszembe jutott, milyen tekintélyt adott valaha a költő édesanyjának a varrógép. Az egyetlen a pusztán. Most az egykori pusztai lányok egymás mögött sorakozó villanyvarrógépeken egyforma farmereket varrnak a falusi és a városi fiatalságnak. Az első emeletes házban, amit Illyés életében látott – ma öregek napközi otthona működik.

Csak a vár és a templom nem változott.

A százéves ozorai templom nemcsak a bérmálás fakuló emlékét idézi a költő tudatában, hanem azt is, hogy itt készítette valaha élete első szociográfiai vizsgálatát. A nagyszüleit megillető első padból pontosan látta a kint térdeplő gyerekek lábát. És a Párizst megjárt ifjú, forradalmár költő imádság helyett titokban azt figyelte – hányan járulnak mezítláb vagy lyukas csizmában az oltár elé.

Ahogy a jól öltözött falubeli gyerekeket, felnőtteket, a farmert varró lányokat, a háztetőkön sorakozó tévéantennákat elnézem, a mai szociográfusnak másféle témák kínálkoznak. És eszembe jut, mi lenne, ha erről a mostani látogatásról is vers születne. Azután hazatérve fellapozom az utolsó pusztai találkozás ihlette Mozgó Világot:

Elmentem, de maradt-e jobban
bárki veletek itt a gondban
és harcotokban,
ami az igazi – a vérbeli! –
otthon s haza?

(1977)