Az 1966-ban született Lucía Etxebarria 1997-ben debütált Amor, curiosidad, prozac y dudas című regényével, s azóta megjelent még három regénye, egy verseskötete, egy esszékötete, publicisztikáival állandóan jelen van a spanyol sajtóban, kezdi valamiféle kultusz körülvenni a személyét – egyszóval úgy tűnik, jelenleg ő a ,,női sors’’ legnépszerűbb ábrázolója Spanyolországban... Természetesen sokan a spanyol feministák vezérének tekintik, de ez aligha pontos meghatározás. Ha úgy tetszik, ő a spanyol Helen Fielding (mintha jóformán minden országnak lenne újabban legalább egy Helen Fieldingje), bár nála inkább a keserűség és a depresszió dominál, még ha időnként fel is csillan némi humor a női témák, a női szexualitás, a szerelem, szingliség, a depreszszió, a popkultúra és a nők stb. ábrázolásában.
A regény három nővérről, Cristináról, Anáról és Rosáról szól, akik felváltva, négy-öt oldalas monológokban beszélnek az életükről, családjukról, egymásról, szeretőikről, munkájukról, szexualitásukról. Maga a történet a jelenlegi élethelyzetükhöz, lelki problémáikhoz vezető okok kusza szövevényéből áll össze oly módon, hogy mivel gyakran ugyanazokat a helyzeteket látjuk a három különböző nézőpontból, az egymást követő monológok (mint Ellisnél A vonzás szabályai-ban) folyamatosan erősítik vagy gyengítik, relativizálják, kiegészítik egymást, állandó izgalomban tartva az olvasót. Valamiféle igazságot kellene rekonstruálni, megérteni, hogyan válhatott a három lány a hasonló hatások ellenére egészen különböző személyiséggé, majd kiderül, hogy valahol a mélyben nagyon is hasonlítanak ők hárman, és ugyanazokra a megoldhatatlan traumákra adnak – látszólag különböző – megoldásokat.
Az elsőként megismert Cristina, a legfiatalabb lány, pincérnő egy bárban. Miután fellázadt a modern élet követelményei ellen: otthagyta azt a nemzetközi számítástechnikai céget, ahol jól keresett, magánélete viszont nem volt, és most élvezi az életet. Fűvel-fával szeretkezik (bár a cselekmény kezdetekor éppen siratja legutóbbi szerelmét, aki elhagyta). Kábítózik, zenét hallgat, a barátnőivel mulatóhelyekre jár, különböző perverz kalandokba keveredik, egyszer letartóztatják kábítószerezés miatt stb., és olykor találkozik a nővéreivel, akik szégyenkeznek miatta (s közben persze irigylik is).
A nővéreinek ugyanis teljesen befuccsolt az élete, miközben úgy tűnik, hogy minden a lehető legtökéletesebb. Ana hozzáment egy sikeres pasihoz, és otthon van a gyerekeivel, de lassanként megöli az unalom, nyugtatót meg mindenféle egyéb gyógyszereket szed, gyógyszerfüggő lesz, s aztán egyszer csak bejelenti, hogy válni akar: kiderül a betegsége, pszichiátriai intézetbe kerül, de a döntése már megmásíthatatlan – válni akar, mert különben elpusztítja magát tökéletesnek tűnő, de tökéletesen tartalmatlan életével.
A harmincéves, irdatlanul magas IQ-val megáldott Rosa egy multinacionális cég menedzsere, valóságos csodakarrier az övé az üzleti életben, de igazi szerelme még nem volt, pár férfival lefeküdt ugyan, de senkivel sem volt jó neki, lehetséges, hogy igazából leszbikus, de ezt sem tudja, hiszen nincs ideje a testére, lelkére gondolni a munkája mellett, amelyben férfiakat megszégyenítő módon hatékony. Igaz, hogy már jó ideje Prozacon él, és néha hatalmába keríti az öngyilkosság gondolata. Ráadásul újabban minden éjjel kap egy rejtélyes telefont: nem szól bele senki, csak mindig egy Purcell-dal hangzik fel a kagylóban. Ez valamiféle üzenet természetesen, s csak a könyv végén derül ki, hogy az a Purcell-dal az egykori, még nyitott és tiszta lelkű Rosát jelképezi, aki igazi átéléssel énekelte ezt a dalt gyerekkorában egy iskolai ünnepségen.

„… legyen hát a fogódzó Dosztojevszkij, akiről olyan nagy hévvel írtam egyszer, hogy „hagyjon már békén minket a rögeszméivel, többé nem dőlünk be holmi Raszkolnyikovoknak”: a figyelmes olvasó észreveszi, hogy a kötetben szereplő esszék a dosztojevszkiji és a nabokovi szemlélet között csapongnak meglehetősen következetlenül. Az irodalom hol dosztojevszkiji módon ideologizálódik, azaz a fejtegetés iránya kifejezetten haszonelvű, … s ugyanakkor a szerző szeret nabokoviánus pózban tetszelegni, olyasmiket mondani, hogy „minden nagy eszme csak mosogatólé”.”

 A jelenlegi lelki és szakmai zsákutcába vezető okok részint személyesek, részint a mai lélektelen civilizációból fakadnak – a monológok egy része, a cselekményből kilépve, általában szól mai világunkról, amelyben az ember csak úgy lehet sikeres, ha elpusztítja saját egyéniségét, egy része pedig félig-meddig analitikus módon fölfejti a három lány életének nagy traumáit, melyek közül mindhármuk számára a legnagyobb az imádott apa eltűnése volt gyerekkorukban. S emellett ott volt a katolikus nevelés (mely azt sulykolta a lányokba, hogy a férfiak mind csak ,,azt’’ akarják, de nekik erényesen óvniuk kell a combjuk közt lévő kincset? Szégyent?). Egy hűvös, kommunikációs zavarokkal küszködő anya, akitől soha nem kaptak elég szeretetet. Aztán a borzalmas első szerelmek és szexuális élmények – Anát kicsi korában megerőszakolta a fiú, akibe szerelmes volt, s akinek a legjobb barátjához ment aztán férjhez, és soha nem tudta feldolgozni azt az éjszakát. (Azt is csak jóval később fogta fel, hogy megerőszakolták, mert sokáig azt gondolta, hogy ez az élet rendje.) Cristina pedig kilencévesen jó egy éven át szexuális kapcsolatban élt húszéves unokabátyjával… Akibe egyébként Rosa is szerelmes volt (élete egyetlen igaz szerelme!), de látva, hogy a fiú csak a kis Cristina iránt vonzódik, meggyűlölte Cristinát. Ez a gyűlölet is folyamatosan mérgezte a lelkét, amely aztán annyira megkeményedett, hogy a regény utolsó oldalain talán az utolsó olyan pillanatokat éli át, amikor még kimenekülhet menedzsernői hamis énjéből…

Az itt közölt részlet a regény első fejezete; a teljes mű hamarosan megjelenik az Európa Könyvkiadó gondozásában.