Ezúttal nem a TV-ben volt. És nem is az újságban. Közvetlenül a szemünk előtt zajlott, mindössze pár méterre.

Egy tutaj hánykolódott a tengeren. Néhány utasnak sikerült elérnie a szemközti partot. A többieket elnyelte a mélység… Egy rendelővé alakított lakókocsiban az orvos fiatal férfit vizsgált. A férfi egyik lába fából volt… Ugyanott egy másik lakókocsiban egy lány a testét árulta, az anyja könnyei vették rá – ez volt az egyetlen lehetőségük, hogy pénzhez jussanak, elmeneküljenek onnan, és normális életet kezdjenek… Hónapokkal korábban, Moszkvában, koszos papundeklin koldus feküdt. Előtte a tálkában fém csörrent: ,,Itt vannak az afganisztáni érmeid! Mi Európába megyünk ’’– mondta az előző jelenetben megismert anya. Teheránban egy fiatal lány tüntetésről jött haza. Összeverték a rendőrök. A család sietve összepakolt és nyugatra menekült… Emberi lények másztak át egy drótkerítés lyukán, férfiak sürgető, durva kiáltásai közepette. A férfiak nemrég kapták meg a pénzüket a sokadik illegális transzferért, amellyel embereket juttattak a fájdalom és elnyomás ,,sötét’’ birodalmából a szabadság és jólét, a ,,fény’’ országába…

Nem, most nem lehetett egyszerűen kikapcsolni a TV-t, vagy félredobni az újságot. Mi az utat a másik irányba tettük meg – a fényből a sötétbe – és már ott jártunk, ahol a fájdalom nem szenzáció, hanem a mindennapok része. Ennek a teljességgel új valóságnak az útjain Ariane Mnouchkine és színháza, a Théâtre du Soleil vezetett minket. Már darabja címével (Le Dernier Caravanserail) figyelmeztet: legfőbb ideje, hogy ne ringassuk magunkat többé abban az illúzióban: létezik a ,,mi’’ világunk és az ,,ő’’ világuk; az országhatárok nem állíthatják meg a fájdalmat; a világ egy egész, és mindannyiunk számára egyszerűen ,,Az utolsó betérő’’. Egy régi szótár így magyarázza a francia caravanserail szót: ,,az utolsó hely, ahol a különböző népek fiai összegyűlnek’’.
(Micsoda tökéletes meghatározása a bolygónak, amelyen élünk, és amit divatos fordulattal élve globális falunak nevezünk.)

És mint minden rendes fogadóban, itt is történeteket, vagy ahogy az alcím nevezi őket, odysseákat mesélnek. Néhányuk Sangatte-ban, a 2002-ben bezárt francia menekülttáborban játszódik, mások épp csak ott kezdődnek el. És vannak olyanok is, amelyekben Sangatte mindvégig az Ígéret Földje marad, amit a szereplőknek soha nem sikerül elérniük . Minden történet elején kivetítőn jelenik meg a cím. A történeteket három csoportba oszthatjuk. Az elsőben az odysseiák úgymond a kulisszák mögött zajlanak, csak szóban hangzanak el, képek nélkül, olyan episztoláris formában, amelynek a szövege egyidejűleg hallható a teremben, és megjelenik a kivetítőn. A második csoportba tartozókat eljátsszák, gyakorlatilag szöveg nélkül. A harmadikban a szavak áradatának egyetlen célja, hogy elrejtse a mögöttük megbújó bánatot.

A szavak mindig azon a nyelven hangzanak el, amelyen valóban kimondták őket. Hiszen a szöveg szinte teljesen dokumentumokon alapul, levélrészletekből, menekültektől származó, illetve menekültekről szóló történetekből épül fel. Mi több, néhány színész ugyanabból az országból származik, mint az általa megformált karakter. Oroszországból, Afganisztánból, Iránból, Boszniából, Bulgáriából… Van még valami, ami a szemünk előtt kibontakozó történeteket még inkább hitelessé teszi: néhány esetben nem színészek szerepelnek, hanem maguk a menekültek. (Az idegen nyelvű szövegeket mindig francia felirat kíséri.)

A darab azonban nem dokumentumjáték. Egy korszakról szól. Elsőrangú színház, amely nem csak szívszaggató történetei miatt elképesztő hatású, hanem azért is, mert képes újrateremteni a karakterek lelkiállapotát, ezáltal szinte egy az egyben megtapasztaljuk mindazt a borzalmat, amin a történetek hősei keresztülmentek. Ariane Mnouchkine egy egyszerű, ám rendkívüli trükkel éri el ezt: a színpad üres, a személyeket és a helyszíneket gördülő fadobogókon színpadmunkások, vagy az adott jelenetben nem szereplő színészek gurítják (sőt inkább repítik) be és ki. Az embernek az az érzése, hogy a történetek rohannak felénk, ránk erőszakolják magukat, egyik a másik után, agyonnyomnak a belőlük áradó fájdalommal, és átadják azt a rettenetes feszültséget, amit magukban hordoznak. Ez a rendezői megoldás hangsúlyozza a menekülés eszeveszett kapkodását – azt az általános állapotot, amiben a történetek szereplői vannak. A menekülés, amelynek során gyakran a méltóság tűnik a legsúlyosabb tehernek, amelyet le kell dobni, ha az ember előre akar jutni. Emiatt van, hogy a szemünk előtt kétségbeesetten rohangászó alakok időnként inkább tűnnek állatoknak, mint embereknek. Emberek, akik még ,,irigykedhetnek“ is az állatokra: ,,Európában a kutyák is jobban élnek, mint mi!’’ – mondja egy közép-keleti menekült.

De vajon csak azt a világot – ahonnan ezek az emberek menekülni próbálnak – hibáztathatjuk-e mindazért a fájdalomért, ami elveszett méltóságukból fakad? Vagy osztozni kéne a felelősségben annak a világnak is, amely úgy tekint rájuk, mint kóbor állatokra, akik merészeltek behatolni sérthetetlen területére, és kényelmét megzavarták? Mnouchkine nem hagy kétséget véleménye felől. Nem hagy kétséget az a melegség, megértés és részvét, amivel körülveszi karaktereit. Nem hagy kétséget, hiszen szeretettel ,,ragasztotta’’ össze ezt az egyébként oly szomorú kollázst, szeretettel, amely végigkíséri a szereplők életét (és Mnouchkine előszeretettel hangsúlyozza ezt), még akkor is, amikor előrevetíti a történet tragikus végét. Végül nem hagy kétséget a dalok által, amelyek átszövik, illetve végigkísérik a jeleneteket. ,,Minden tiltva van. Tiltva vagy Te. Tiltva vagyok Én.’’ – hangzik fel az egyik, csak néhány perccel azután, hogy az afgán lányt – aki a szabályok ellenére szeretni mert – felakasztják a kunyhó mögött, ahol rajtakapták a szerelmével.
Egy másik egy bolgár népdal. Kétszer hallható. Először, amikor egy bolgár férfi – aki az illegális kivándorlást szervező csoport tagja – Bulgáriában a kisfiának énekli. És néhány jelenettel később, amikor holtan fekszik a drótkerítés mellett, a lyuk közelében, amelyen a szerencsétlenek menekülnek; zsebében megszólal a mobiltelefonja, egy orosz nő automatikusan felveszi, de mielőtt beleszólhatna, újra felhangzik a dal – ezúttal a kisfiú énekli, hogy örömet szerezzen apjának.

Nem kell bolgárnak lenni ahhoz, hogy könnyek szökjenek a szemünkbe ebben a pillanatban. És nem kell minden nyelvet ismerni, amely megszólal Mnouchkine darabjában, ahhoz, hogy könnyekig megrendüljünk történetei láttán. Hiszen a végén mindegyik ugyanahhoz a részünkhöz szól, ahhoz, amely túl van nyelveken és különbségeken, és amit úgy hívnak emberség. És a könnyek nem csak a kétségbeesés és fájdalom könnyei, amit a megalázott emberiség láttán érzünk, hanem a felháborodás és szégyen könnyei is, mert mindaz, amit láttunk, nem fikció, hanem valóság. Nem régi idők és korok valósága, hanem napjainké. Saját világunk valósága – az utolsó betérőé, amíg még létezik.

Ami azt illeti, mindössze három órával korábban (ennyi ideig tart a darab), ugyanez a világ még igazán kellemesnek tűnt. Ez az ellentmondás valójában része felkészülésünknek arra a megrázó élményre, amivel elhagyjuk a színházat. Az út, amit megteszünk attól a pillanattól, hogy átlépjük a Théâtre du Soleil küszöbét, addig a pillanatig, amikor kialszanak a fények. Különös előjáték a darabhoz, éppen olyan különösen megrendezve, mint a darab maga. Hogy elég időnk legyen erre az előjátékra, kezdés előtt egy órával a színházban kell lennünk. (Egyébként is ajánlatos így tennünk, mert a jegyek nem helyre szólnak; az első dolgunk, hogy találjunk egy szabad helyet, és elhelyezzük a jegyünket az előttünk levő szék háttámláján kimondottan e célból kialakított átlátszó zsebben.)
A Théâtre du Soleil rendhagyó épülete három közel azonos alapterületű, nagy belmagasságú, óriási, háromszögletű helyiségből áll. A látogatóra az első van a legnagyobb hatással, mert ugyan minden itt található tárgyat egyszerűen ,,azonosíthatunk’’, a terem egésze nem hordozza semmilyen meghatározható stílus, nemzetiség vagy helyszín jellemző jegyeit. Sokkal inkább olyan hatást kelt, mintha az egész világot egy helyre zsúfolták volna össze. A mennyezet egyik felét, mintha fehér vitorlák volnának, fehér opálüveg háromszögek borítják, amelyeken keresztül a fény a terembe jut. A mennyezet másik fele fából készült, és egész hosszában madzagokra erősített, színes villanyégők lógnak róla. A terem hosszanti oldalain görög és ázsiai motívumokkal díszített, alacsony, sárga fríz fut végig. A fríz fölött szétszórva számtalan felirat és graffiti olvasható különböző nyelveken, különböző abc-k betűkészletével, különféle betűtípusban. Üzenetek, idézetek, versek… Köztük Marina Cvetajeva egy verse oroszul. A fríz helyenként mállik, mintha ősidőktől fogva itt lenne, és a kesze-kusza feliratok olyanok, mintha az előttünk járók firkantották volna fel őket, sietve. A bejárattal szemközti rövid oldal gyakorlatilag egy nagy világtérkép, de ne egy atlaszra gondoljunk, sokkal inkább olyan, mint valami illusztráció. ,,Valami’’-nek az ábrázolása, talán az utaké, (vagy még inkább az útvonalaké), amelyeket nyilak jelölnek. Afganisztánból Európa felé, Törökországon és Bulgárián át. Vagy Iránból Ausztráliába, India és Malajzia érintésével. Algériából Franciaország és Anglia irányába. Timorból Új-Zéland felé… AZ UTAK - hirdeti a térkép fölötti felirat. Ugyanezekről az utakról szólnak a terem különböző pontjain álló alacsony könyvespolcokhoz spárgával erősített könyvek is. Egyszóval ez a terem gyakorlatilag az előadás háromdimenziós színlapja. Itt ,,tanyázik’’ azoknak a szavaknak egy része, amelyek megelőzik a darabot. Mindaz, amiről a színház a későbbiekben bővebben mesél nekünk, össze van itt sűrítve néhány üzenet, levél és graffiti formájában - mindez egyfajta startköve a színpadi történésnek.

De más is van itt még. Ezek között a festett falak és könyvespolcok között valóságos lakoma zajlik. A terem bal oldalán sorakozó büfék nem túl bőséges, ám annál izgalmasabb választékkal csalogatják a látogatót: kapható itt sokféle étel, az ázsiai fűszerekkel ízesített rizses csirkétől kezdve az egészen egzotikus desszertekig. A pult mögött élénk színű ruhákba öltözött fekete nők nem kevésbé egzotikus italokat kínálnak. Az ételeket és italokat hatalmas tálakból, illetve hordókból szolgálják fel. Ha megkaptuk, amit szemünk-szánk megkívánt újabb dilemma előtt állunk: vajon milyen asztalnál esne legjobban az étel? Egy fehér asztalterítővel letakart nagy kereknél, vagy egy kis kerti fa asztalnál? Egy kockás abrosszal leterített szögletesnél, a biciklikerék-lábúnál, esetleg az egyik olyan egyszerű padnál, ami régi állomások várótermének padjaira emlékeztet? … Mert van itt mindenféle.

Amikor először csengetnek, otthagyjuk az üres tányérokat és poharakat a kiválasztott asztalon, mintegy szimbolikusan búcsút intve a témának, és elindulunk a második terem felé. Teljesen üres és félhomály uralkodik benne. A mennyezethez közeli ablakokon beszűrődő fényt a kinti magas fák is tompítják. Nagyon meg kell erőltetnünk a szemünket, ha látni akarjuk a piros különböző árnyalataiban játszó buddhista freskókat, amelyek a falakat borítják. A terem hangulata átragad ránk is: lecsendesedünk, suttogunk, lábujjhegyen járunk. Majdhogynem megalázkodunk, meghunyászkodunk. A Téma a hátunk mögött van – a fal másik oldalán. Megérkeztünk a Szellem birodalmába. Készen arra, hogy a Színház fogadjon, köszöntsön bennünket.

És a Színház, mint Mnouchkine-nál általában, az öltözőben vár. A második és harmadik terem között nincs valódi fal: a színészek a nézők székeit tartó fémszerkezet alatt, illetve egy állványzaton sminkelnek, amely a színpad meghosszabbításaként, a második terem aszketikus üressége fölé nyúlik. A székek és a színpad közti folyosó mégis mintha átjáróként fungálna a két terem között. Emellett a ,,bejárati ajtó’’ mellett áll egy fehéres színű, nádlegyezőkkel teli kosár. Nincs légkondicionálás, így nagyon meleg van. Mindannyian veszünk egy legyezőt és nemsokára a harmadik teremnek az a része, ahol ülünk, reszketni kezd, mint egy tarka bokor, amire ezernyi fehér pillangó szállt. Fejünk fölött egyenes a famennyezet, de a színpad fölött kupolaszerűen homorúvá válik, és sok-sok fehér vitorlából áll, mint egy vitorlás, amely jó szelet kapott. Ez az a vitorlás, amivel rövid időn belül világkörüli útra indulunk. Pontosabban: azokra az utakra, amelyeket az első teremből már ismert térkép jelöl.

E percben alig néhány tíz méter választ el minket attól a kellemes helytől, ahol kényelmesen elhelyezkedtünk és finomakat ettünk, miközben kíváncsian olvasgattuk a falak feliratait. Mégis, amint a darab elkezdődik, rádöbbenünk, hogy ezt a távolságot nem lehet méterben mérni: két világ közti távolság ez – az emberhez méltó élet és a teljes megaláztatás világa közti távolság. Lassanként felmerül bennünk a kérdés, vajon az első nem a jóllakottság világa-e, amely számára a határon túliak szenvedése nem más, mint valami fűszer, egy csipetnyi egzotikum. S nem lehet-e, hogy minden információ, amivel a média bombáz minket, arra szolgál, hogy érezzük, kivételezett helyzetben vagyunk, hisz mindez nem velünk történik. És végül: hol van a határ szánalom és cinizmus között, amikor a tévében az n-edik háborút vagy tragédiát nézzük?

Az előadás után úgy érezzük, mintha saját testünkkel tapasztaltuk volna meg mások fájdalmát, mintha bánatukat saját könnyeinkkel sírtuk volna el. Ez után az élmény után biztosak vagyunk abban, hogy ilyen kegyetlenség soha többet nem marad észrevétlen, sem büntetlen. Valami megváltozott bennünk. A varázspálca ezúttal Mnouchkine és csapata kezében van, egyszóval a Nagy Színház kezében, amelynek óriási hatása miatt, hatóságok folyamatosan készenlétben álltak és gondosan cenzúrázták – némely helyen még ma is cenzúrázzák – a darabokat.
És jó okuk van rá: a Théâtre du Soleil minden előadása után több néző is azzal a határozott igénnyel hagyja el a színházat, hogy a világ - az egész, nem csak az a része, amelyben él – jobbá váljon. Szándékukat megdönthetetlen érvvel támasztják alá: ez az utolsó betérő. Mindannyiunk számára.

Fordította: Tóth Sarolta