Eva Quittner ma Ausztráliában, Sidneyben él, ismert festőnő, aki 1993-ban jelentette meg angol nyelven visszaemlékezéseit, Pebbles of Remembrance (Az emlékezés kavicsai) címen.
A szerző 1931-ben született Klein Éva néven Győrben. Apja a város közkedvelt állatorvosa volt, a kislány 13 éves koráig békésen élt egy jómódú zsidó polgárcsaládban, amikor 1944-ben szeretteivel együtt Auschwitzba hurcolták. A Holocaust emberirtó poklából egyedül neki sikerült megmenekülnie. Felnőttként férjével, a magyar Quittner Jánossal Ausztráliába emigráltak, és ma is ott élnek gyermekeik és unokáik körében. Múltidéző sorait elsősorban nekik szánta, meg mindazoknak, akik már szerencsésebb, békésebb világban nőttek fel, és mit sem tudhatnak az akkori Klein Évik életének rövid Édenéről és szörnyűséges pokoljárásáról.
A kötetet magyarul néhány száz példányban Éva gyerekkori barátai jelentették meg Győr város diákjai számára. Szélesebb olvasóközönség azóta sem ismerkedhetett meg vele.
Mi a Holocaust 60. évfordulója alkalmából Az emlékezés kavicsainak utolsó fejezeteit közöljük, amelyekben Éva szerencsés megmenekülésének és hazatérésének tragikus napjairól számol be.

Születésnap a lágerben

Bár lassan, vánszorogva, de mégiscsak múlt az idő, teltek a hetek és a hónapok: Február 17-én lettem tizennégy éves. Balszerencsémre olyan hétre esett a születésnapom, amikor éjszakai műszakban dolgoztunk. Keserűen eltűnődtem ezen a tényen: legalább most az egyszer több szerencsém lehetett volna. És mégis, váratlanul meghatóra és szépre fordult ez az éjszaka.
Az éjféli szünetben a gyárban az összes fogolynő körém gyűlt a sarokban, ahol dolgoztam. Ott álltak, lesoványodott arcukat felém fordították, és megajándékoztak egy, a margarin- és kenyérfejadagjukból készített születésnapi tortával. Szájuktól vonták el a falatot, hogy megünnepeljék a születésnapomat. A szemükben boldogság fénylett, amikor látták, hogy mennyire meghatódtam. Mindenki boldog születésnapot kívánt. De ez még nem volt minden: néhány adag kenyeret elcseréltek férfiakkal egy krumplira, és krumplilevest főztek belőle. Amikor az este folyamán megkértek, hogy lógassam be az edényt a forró vízbe, sejtelmem sem volt róla, hogy nekem szánják. Azután meg kellett ennem a levesemet, miközben valamennyien rám figyeltek, minden kanalat éhes tekintetek követtek, de pontosan tudtam, boldoggá teszi őket az, hogy adhattak valamit. Csicsitől egy kis noteszt és egy ceruzát kaptam, amit nekem lopott az irodából. Kincsként becsültem őket.
Sem azelőtt, sem azután nem volt meghatóbb és különösebb születésnapom, mint azon az éjszakán a reichenbachi Siling gyárban.

,,Az oroszok közelednek…!!

Február vége felé vagy március elején következett be az első légitámadás Reichenbach ellen. Éppen úton voltunk munkába menet, amikor történt. Alacsonyan repülő gépek tüzet nyitottak ránk, ahogy meneteltünk. Biztos vagyok benne, nem tudták, hogy foglyok vagyunk. Minden irányba szétrebbentünk, laposan a földre feküdtünk, fejünket behúztuk, és csak időnként kockáztattunk meg egy-egy gyors pillantást. Láttam Ibit, egy győri lányt hirtelen felugrani és rohanni, a feje vérzett. Nem tudom, mennyire súlyosan sérült meg és egyáltalában, hogy mi történt vele, csak azt tudom, hogy a háború után nem tért vissza Magyarországra. Amikor a robbanások hangja elült, újra beálltuk a sorunkba, és folytattuk utunkat a gyárba.
Silinget közvetlen bombatalálat érte, és néhány fal a gyárban összeroskadt. Rögtön kirendeltek bennünket romeltakarításra. Ettől kezdve folyamatosan romlott a helyzetünk Reichenbachban. A németek a gyárban ellenünk fordították a haragjukat, mintha mi, foglyok lennénk felelősek a bombázásokért. Még azok is, akik odáig némi emberséget tan úősítottak irántunk, megváltoztak, durvákká és kiszámíthatatlanná váltak.   Kegyetlen ébredés volt a németeknek, amikor rájöttek, hogy a háború menete megváltozott és számolniuk kell azzal az eshetőséggel, hogy el is veszthetik azt.
A politikai foglyok minden lehetséges alkalommal továbbadták nekünk az értesüléseiket. Erkölcsi biztatást kívántak adni ezzel a gyorsan leromló állapotú asszonyoknak, akiknek az élete napról napra nehezedett a gyárban is, a lágerben is. A hírekkel azt üzenték hogy tartsanak ki, mert a háború már nem tarthat soká.
Az élelmiszer-ellátásunk drasztikusan romlott. Miután a törmeléket eltakarították, a munka ugyanúgy folyt tovább a gyárban, mint addig. Gyakrabban volt légiriadó, és a németek egyre dühödtebbek lettek. A szembenállásunk okozta feszültség a félelemmel együtt kavargott a levegőben. Az egyetlen szép dolog, amire ezekből a napokból emlékszem, az volt, hogy egy férfi fogolya gyárból szögekből készített nekem egy fésűt, és ez az ajándék hihetetlenül boldoggá tett. Élveztem a mozdulat újdonságát, ahogy a fésűvel végigszántottam rövid hajamon.
A politikai foglyoktól hallottuk a hírt, hogy az oroszok közelednek. Ez, bár a legnagyobb örömmel várt információ volt, némi félelmet is keltett bennünk: attól tartottunk, hogy elvisznek Reichenbachból, mielőtt az oroszok ideérnek. Rettegtünk, mert tudtuk, hogy szegény, agyoncsigázott testünk valószínűleg már nem hír ki még egy hosszú menetelést a hidegben. Leghevesebb reményünk az volt, hogy valahogy kibírjuk, amíg a felszabadító csapatok megérkeznek. A politikai foglyok arról biztosítottak bennünket, hogy nincs okunk a félelemre, a szövetségesek minden utat elzártak, az egyetlen rés egy szűk, nehéz hegyi ösvény volt, és lehetetlen lenne bennünket mind azon keresztül elszállítani.
Sajnos a jóslat nem bizonyult igaznak. Március közepe körül félelmeink testet öltöttek. Egy zord, nyomorult reggelen a női foglyoknak megparancsolták, hogy ne a szokott útvonalon meneteljenek a Siling gyárba, hanem a Reichenbachból kifele vezető, ellenkező irányba menjenek.
A mód, ahogy vonszoltuk magunkat és szomorú testtartásunk elárulta kétségbeesésünket. Nehezen emeltük a lábunkat, fejünket két vállunk közé húztuk. Tökéletesen tudatában voltunk annak, hogy vége a viszonylagos biztonságban töltött reichenbachi napoknak. Rettegtünk attól, ami előttünk áll. A menetoszlop mindkét oldalán SS-kísérők sürgettek bennünket: ,,Los, los!’’, azaz ,,Gyerünk, gyerünk!’’, miközben a velünk szemben levő hegyláncolat mind tisztábban rajzolódott ki előttünk, a reichenbachi iparváros látványa pedig mögöttünk maradt.
Világossá vált, hogy mégis a hegyi ösvényen akarnak keresztül hajtani bennünket, azon az úton, amit a politikai foglyok teljesen alkalmatlannak tartottak a tömeges átkelésre. Nem tudom megmondani, hányan indultunk el erre az útra és azt sem, hogy milyen hosszúra nyúlt a vánszorgók menete, csak azt tudom, hogy ahogy előbbre jutottunk a félelmetes ösvényen, úgy apadt folyamatosan csapatunk létszáma.

Erőltetett menet Parschnitzba

A hegyet borító vastag hórétegen különösen csúszott a fatalpú cipő. A lábam és az ujjaim érzéketlenné váltak, teljesen megmerevedtek a szörnyű hidegben. Amikor megkérdeztük az őrökct, hogy mennyi ideig, és milyen messze kell még mennünk, csak a szokásos paranccsal ösztökéltek, hogy ,,los, los!’’. Ahogy haladtunk, már nemcsak a végtagjaim merevedtek meg, hanem egész lényem. Túlságosan kimerült voltam ahhoz, hogy gondolkozzak vagy bármit érezzek. Amikor időként megálltunk pihenni, leroskadtam a földre, és elnyúltam a hóban. Nagy volt a kísértés, hogy örökre ott maradjak. De amikor kiadták a parancsot az indulásra, pipaszár lábaimra álltam, és gyalogoltam tovább. Sokan közülünk nem tudtak vagy nem akartak felállni: emlékszem, egy alkalommal Csicsi nem volt hajlandó megmozdulni, ott maradt a hóban. Csak Marika erőteljes biztatása és keserves sürgetése állította újra talpra. Az őrök puskáinak ropogása figyelmeztetett bennünket, hogy akik hátramaradnak, azok végleges pihenőre találnak az úton.
Egy alkalommal a hóborította lejtőn egy magas fa törzse körül telepedtünk le pihenni. Felfedeztük, hogy a fa körül valamilyen magok vannak a hóban szétszórva. A lapos, barna, fényes és szív alakú magok nem túlságosan kemény héját lehántva előtűnt a növény fehér, dióra emlékeztető belseje. Éhesek voltunk, mivel egész nap nem ettünk. Szomjunkat hóval oltottuk, de a gyomrunk üresen korgott. Akárcsak a többiek, én is szedtem magokat, és megettem a növény ízletes, diószerű belét. Nem tudom, milyen mag lehetett, de mohón faltuk. Csak azt tudom, hogy a legtöbben azok közül, akik ették, belehaltak. Én éppen, hogy lenyeltem az utolsó szem diót, amikor felfordult a gyomrom és rosszul lettem. Rettenetesen émelyegtem, és kihánytam mindent, amit ettem. Úgy éreztem, ezt a görcsöt nem élem túl. Mióta elhurcoltak, először számoltam komolyan a halál fenyegetésével. Ám a gyomrom – fájdalmas görcsök közepette – kivetette magából a mérget, még mielőtt bekerült volna a szervezetembe. Nyilván nem az volt megírva számomra, hogy az életemnek ott, a hegy lejtőjén kell véget érnie; még nem jött el az én időm.
Az indulási parancsra feltápászkodtam, és megpróbáltam lépést tartani a többiekkel. Nem tudom megmondani, meddig meneteltünk, talán három vagy négy napig. Az éjszakákat tehénistállókban és gabonaraktáraknak használt csűrökben töltöttük. Csodálatos érzés volt belemerülni a szalmába. Volt olyan ház, ahol adtak egy csupor még gőzölgő, frissen fejt tejet is. Nem tudom, mindenkivel ilyen jól bántak-e vagy csak néhány szerencséssel, feltételezem, hogy az utóbbi az igazság. A kimerítő napok után mennyei élvezet volt meleg tejet inni, belesüppedni a szalmába, belélegezni az illatát. Az asszonyok, akik előttem gyalogoltak, egészen mókásan néztek ki: mintha megnőttek volna, vagy gólyalábon sétálnának, mert a hó megemelte a cipőjük talpát, és ezért több centiméterrel magasabbnak tűntek, ahogy vánszorogtak. A lábam igyekezett engedelmeskedni az akaratomnak. Szerettem volna lépést tartani a többiekkel, akik felfelé caplattak, csakhogy a lejtő túlságosan meredeknek bizonyult. Nagyobb darabot csúsztam vissza, mint amekkorát előre haladtam. Az őr, küzdelmemet látva, megsajnált, és segítségként a hátamhoz nyomta puskájának tusát, azzal lökdösött előre. Így nagyobb erőfeszítés nélkül haladhattam.
Bár létszámunk erőteljesen megfogyatkozott, végül mégiscsak megérkeztünk a célhoz, a rendeltetési helyünkre. A hegyen keresztül jutott el csapatunk a Szudéta alföldre. Csont és bőr asszonyok, rongyosan, éhezve. Az újabb, magas drótkerítéssel körülvett, sivár lágerről szerzett első benyomásunk is riasztó volt, semmi jót nem ígért az új jövevényeknek. Szélesre tárták a kapukat, hogy bemehessünk, és a reichenbachi tábor volt lakóiként csatlakozhassunk a már itt tartózkodó asszonyokhoz. Ettől kezdve egyike lettem a parschnitzi lágerben fogva tartott rengeteg nőnek.
Halálosan kimerült állapotban tereltek be bennünket egy épületbe, ránk parancsoltak, hogy vetkőzzünk le, és adjuk át minden holminkat fertőtlenítésre. A nagy hidegben és ebben a legyengült állapotban még éppen erre volt szükségünk! Meztelenségünkben borzongtunk, a fogaink egyfolytában vacogtak és az idő, amíg a ruháinkra vártunk, egy örökkévalóságnak tűnt. Rossz előérzetem volt, hogy esetleg nem a saját rongyaimat kapom vissza, pedig minden csúfsága, rongyossága ellenére ezt már megszoktam – az enyém volt, a második bőröm. De feleslegesen aggódtam, mert rendben visszakaptam mindent, fertőtlenítve, ám ugyanúgy tele tetűvel, mint ahogy odaadtam. Amikor Parschnitzba érkeztünk, a fejemben és a ruhámon is hemzsegtek a tetvek, rettenetesen megkínoztak. Végül is felöltöztünk, és elvittek abba az épületbe, ahol aztán a hátralevő lágernapjaimat töltöttem.

Árokásás Parschnitzban

A szoba, ahova beléptünk, keskeny volt, de nagyon hosszú. Emeletes ágyak sorakoztak mindkét oldalán, véges-végig, középen keskeny közlekedési úttal. Hozzánk hasonló csontváz alakok ültek az ágyakon, mély gödrökbe süllyedt szemükkel kíváncsian követtek bennünket, mintegy vizsgálva az újonnan érkezetteket. Néhány csontvázszerű arc tulajdonosa mosolyra erőltette arcvonásait, keskeny ajkuk ínyükre tapadt, amikor felfedezték, hogy a jövevények között győri asszonyok is vannak, mert közöttük is volt több győri. Az egyik ágyon felismertem Tauszig Olgát, a zongoratanárnőmet. A régi parschnitzi lakók lelkesen köszöntöttek bennünket, lázasan érdeklődtek, hogy honnan jövünk, és tudunk-e valamit az ő rokonaikról és barátaikról.
Túl fáradt voltam a beszélgetéshez. Semmi másra nem vágytam, mint lefeküdni. Így aztán felmásztam arra az ágyra, amit kijelöltek számomra. Örültem, hogy a felső ágyat kaptam, ahol szabadon lélegezhettem. Az alsó ágyon mindig az a rossz érzésem volt, hogy he vagyok szorítva. Az ágyamban volt egy szalmazsák és egy szürke katonai pokróc, ami alá bebújtam. Kényelembe helyeztem magam, a testem hálás volt, hogy végre pihenhetett. Magas őrhelyemről egy utolsó pillantást vetettem a szobánkra, végigszántva tekintetemmel az ágyak hosszú sorát. Megpróbáltam eltalálni, hány nő alhat a helyiségben. Feladtam, mert túl sok ágy volt, túl hosszú volt a szoba. Kétség sem fért hozzá, hogy ez a hely még rosszabb lehetett, mint Reichenbach, de ebben a pillanatban nem tudtam tovább gondolkodni; mély, kimerült álomba zuhantam.
Másnap reggel bemutatták új tartózkodási helyemet és a munkát, amit csinálnom kellett. Csapatunk kora reggel elgyalogolt Parschnitz külvárosába, fél-háromnegyed órányira a lágertől, s ott árkot ástunk. A már kijelölt lövészárok kanyargós csigavonalban kígyózott a távolba. A nő foglyok feladata volt gyalogsági ásóval, lapáttal és csákánynyal mélyebbre és szélesebbre tágítani az árkot.
Az árokásás első napján tisztán megfigyeltem, hogy az ásóval dolgozó asszonyoknak semmi esélyük nincs rá, hogy megpihenjenek, mert folyamatosan kell lapátolniuk, Másrészt viszont azok, akik csákánnyal dolgoznak, miután elég földet meglazítottak ahhoz, hogy a lapátolókat foglalkoztassák, tarthattak egy kis szünetet. Ennek megfelelően másnap reggel, mielőtt megkezdtük a munkát, a felhalmozott szerszámok közül én egy csákányt választottam ki. Valamiféle íratlan törvény volt, hogy mindenki kitartott annál a szerszámnál, amit kezdetben szerzett, és ugyanazt a munkát is folytatta. Parschnitzban egész idő alatt árkot ástunk: Így aztán ettől kezdve minden reggel a csákánnyal dolgoztam. Apró kis kezemmel felemeltem a szerszámot, igyekeztem betartani a munka ütemét, azon voltam, hogy csapásaimmal porhanyóssá morzsoljam az árok két oldalán azt a földet, ami később lehullt az árok aljára.
A lágerben néhány győri asszony kötelességének érezte, hogy vigyázzon rám és tanácsokkal lásson el, mivel én voltam a legfiatalabb: Az egyik asszony rosszallotta azt a szokásomat, hogy azonnal megettem az egész élelmiszeradagomat, mihelyt megkaptam. Olyan hangon magyarázta ezt el, mint ahogy az ember egy kisgyerekkel beszél – csakhogy én már nem voltam gyerek. Megmutatta, hogy ő felvágja és beosztja a kenyéradagját úgy, hogy egész nap kitartson. Apró morzsákra osztotta, amelyeket áhítatosan vett a szájába egymás után, kora reggel, délelőtt, tea- és vacsoraidőben. Nem voltam elragadtatva. Nem hagytam magam eltéríteni a megszokott gyakorlatomtól. Udvariasan figyeltem, és mihelyt megkaptam, rögtön megettem a kenyeremet, éppen úgy, mint addig. Legalább egyszer egy nap érezni akartam, hogy ettem, hogy van valami a gyomromban, és akkor többet nem kell vele törődni.
Mégis egy másik asszony, láthatóan csupa jóakaratból, meggyőződésem ellenére rábeszélt, hogy legalább egyetlenegy alkalommal takarítsam meg azt a kanálnyi cukrot, amit egyszer egy héten vagy néha kéthetenként oszthattak ki számunkra. Engedelmesen megfogadtam az idősebb asszony tanácsát, és ahelyett, hogy egyszerre felfaltam volna a cukoradagomat; egy kis zacskóban eldugtam a szalmazsákom alá, az ágyban. Később, mikor ki akartam venni – eltűnt. Ez volt az utolsó alkalom; hogy valamit is félretettem az ételemből. Ettől kezdve mindent megettem egy ültő helyemben, a legbiztosabb helyre rejtve mindent – a hasamba. Ma is azt gyanítom, hogy a tanácsadóm lopta el a cukrom.

A másik szomorúság akkor ért, amikor Csicsit és Marikát elvitték Parschnitzból. Ahhoz a női csoporthoz csatolták őket, amelynek tagjait átköltöztették egy másik lágerbe. Távollétük űrt és fájdalmat jelentett számomra. Távozásukkal elvágták az utolsó szálat is, ami anyámhoz kötött.
A körülményeim, ha lehet, még tovább romlottak. Örültem, hogy soha nem láttam saját arcomat és ily módon nem szembesültem a képmásommal, nem kellett tudomásul vennem, mi lett belőlem. Nem láttam tükröt, mióta elhagytuk Magyarországot. Magam körül láttam a koponyává aszott arcú asszonyokat, de az ő képüket egyszerűen nem azonosítottam a magaméval. Azt tudtam, hogy a testem hogy néz ki – nagyon is jól tudtam – , az ágyamon fekve rendszeresen számba vettem azt a hihetetlen csontkollekciót, ami a testemet formázta. A bőröm ráncosan tapadt a csontokra. A lábszárcsontom tájékán a vitaminhiány következtében tele voltam keléssel, másfél centi átmérőjű foltokkal. A sebek alatt ráláttam a fehér csontra. Azonban a végtagjaim nem fagytak meg, ezt az istencsapást valamilyen csoda folytán megúsztam. A legtöbb asszony, aki a hegyi ösvényen keresztül gyalog érkezett Reichenbachból, fagyástól szenvedett. Egyikük sérülése olyan súlyos volt, hogy amputálni kellett a lábát.

Egy csokor ibolya

Időközben, ahogy teltek a hetek, megérkezett a tavasz, és balzsamos szelek tették a szabad ég alatt végzett munkát elviselhetővé. Megint mellém szegődött a szerencse, amikor vézna alakom látványa meglágyította az egyik őr szívét. Feltételezem, még soha nem látott az enyémhez hasonlóan kis kezet csákánynyelet markolni. Egyszer-egyszer megállt mellettem, és kivette a kezemből a csákányt azzal, hogy pihenjek addig, amíg visszajön és visszaadja nekem a szerszámot. Ha egy másik őr megkérdezi, azt kellett volna mondanom, hogy szüksége volt a csákányra, és meg kell várnom, amíg visszahozza. Ezzel egyik vállán a puskával, a másikon az én csákányommal odébbsétált. Figyeltem, ahogy az árok mellett gyalogolt jó darabig, és miközben a munkájukat végző asszonyokra felügyelt, még mindig az én csákányomat cipelte.
Egy ilyen alkalommal kimásztam az árokból, és a kiásott gödör melletti dombocska mögé, a finom friss fűbe guggoltam, ahol már nem láttak. Kellemes volt megpihenni, fűszálat érezni az ujjaim között. Tekintetem hirtelen egy, a fűben viruló, bársonyos, bíborszínű ibolyára esett. A szívem megtelt örömmel: óvatosan letéptem az ibolyát, és az orromhoz tartottam – különlegesen édes volt az illata. Utána négykézláb böngésztem végig a füvet, hátha találok még. Annyira lefoglalt a böngészés gyönyörűsége, hogy megfeledkeztem a világról, és nem vettem észre, hogy mohóságomban egyre magasabbra kúsztam a dombocska lejtőjén, olyan szintre, ahol lentről már mindenki láthatott. Egy nyers német hang ordított ránt, és csak az azt követő puskalövés ébresztett újra a valóságra. Szerencsémre az őr nem vesztette el a fejét , csak a levegőbe lőtt, nem közvetlenül rám, de ahogy visszafordultam, láttam, hogy már rám céloz. Természetesen leereszkedtem, mint egy rémült nyúl, és magasra tartottam magam előtt a néhány szál ibolyát. Az őr egész idő alatt rám fogta a puskáját. Végezetül vele szemben álltam, lélegzetvisszafojtva. ,,Hova az istenbe akartál menni?’’ – és fenyegetően rám bámult. Odatartottam neki az ibolyákat, hogy lássa, és elhaló hangon mentegetőztem. Magyarázkodásom váratlan volt. Az SS-katona bár durva volt és nyers – szívből elnevette magát:  ,,Ki gondolta volna, hogy virágot szedsz? Ha-ha-ha!’’ A parányi csontváz, kezében a virágokkal, csoda mulatságosnak tűnhetett számára.

A vasárnap délutánokat a lágerben tetvészkedéssel töltöttem. Rendszeres szokásommá lett, akár szórakozásnak is mondhatná az ember. Az ágyam tetején levetkőztem, és kifordítottam a ruháimat, hogy megvívhassam reménytelen csatámat a nyüzsgő, ronda férgek hadseregével. Szakértője lettem a parányi kis tojások körömmel történő szétroppantásának, de a legnagyobb baj az volt, hogy az én fejemet is túl sűrűn lakták a tetvek. Szerencsétlenségemre a fésű amit egy reichenbachi fogoly készített számomra és aminek annyira örültem, felvakarta a fejbőrömet, és fertőzést okozott. Kurta hajam alatt a bőröm egyetlen nagy, nedvedző sebbé vált, és a szivárgó seb csomókba tapasztotta a hajam. Ez nagyszerű táptalaja volt a tetveknek és reménytelen, szinte lehetetlen feladat volt megszabadulni tőlük. Ez a fejseb volt a legkínosabb inger és kényelmetlenség, amivel valaha is együtt kellett élnem.
Vacsoránkat a hálóhelyek előtt, a barakk elején osztották. Kezünkben edénnyel álltunk be a sorba az ágyak közötti mezsgyén. Sok asszony tudományos alapossággal kiszámította, mikor a legérdemesebb a kondér közelébe kerülni, hogy akkor kerüljenek sorra, amikor a legsűrűbb a leves. Sasszemekkel figyelték az ételosztó kezét, ahogy hosszú nyelű kanalával megkavarta a levest. Amikor kiosztotta a fejadagokat, mindenki visszament az ágyához, hogy csendes áhítattal fogyassza el a levesét.
Én az ágyam magaslatából megfigyelhettem az ételosztás különös rítusát. Ha már mindenki megkapta a részét, s maradt még valami a kondér alján, az ebédosztó kiszólította a fiatalabb foglyokat, hogy jöjjenek előre, és nekik adta a repetát. Nekem azonban nem volt kedvem újra lemászni az ágyról, és beállni megint a sorba. Az ismerős győri aszszony szidott is ezért, és sürgetett, hogy szálljak le. Figyelmeztetett, hogy rettenetes állapotban vagyok – oda kell mennem, és ki kell követelnem a részemet a maradékból. Vonakodva, de beadtam a derekam, és beálltam a sorba. Amikor odaértem a kondérhoz, kinyújtottam a vékony karomat, és odatartottam a csajkámat, de leves helyett egy ütést kaptam: az ételosztó a merőkanállal rácsapott a fejemre. Dühödten rám ordított: ,,Micsoda dolog ez, hogy egy öregasszony idejön a második adagért, és elveszi a fiataloktól!’’ Rémülten értettem meg, hogy ezer ránc barázdálta arcom tévesztette meg annyira, hogy tizennégy éves lány létemre öregasszonynak nézett. Megérdemeltem, morogtam magamban, miért hallgatok másokra! Ez volt az utolsó alkalom, hogy repetáért jelentkeztem.
Ahogy az idő múlt, egyre soványabb lettem és rettenetesen gyenge. Küzdelem volt reggel kikelni az ágyból, és elvonszolni magam munkába a többiekkel. Végül egy reggel kinyitottam a szememet, és azt mondtam magamnak, akármi történik velem, nem kelek fel az ágyból. Az ébresztő sípszó után fejemre húztam a takarót, és ott maradtam. Amikor indulás előtt megszámolták az asszonyokat, egy fő hiányzott. Az Aufseherin visszajött a hálóterembe, és észrevett engem az ágyamon. Lerántotta rólam a szürke katonapokrócot, és lehúzott az emeletes ágyról. A szeme dühösen szikrázott, szabotőrnek nevezett és közölte, hogy meg fognak büntetni, ahogy rászolgáltam. Remek emberpéldány volt, nagy, egészséges, szőke, kigömbölyödött, könnyedén állította maga elé ,,a szabotőrt’’. Nyilvánvalóan élvezte is az eljárást.
A pincénél álltunk meg, amit a láger hullaházának használtak. Kulccsal kinyitotta az ajtót, és belökött. A halottak merev teste nem zavart. Mindenekelőtt pihenésre, nyugalomra volt szükségem, és ezt a hullaházban megtaláltam. Egy ideig elüldögéltem, azután kinyújtózkodtam a testek tetején. Örültem, hogy nem kellett munkába mennem. Elbóbiskoltam, mert amikor az ajtó kinyílt, már a délutáni nap ömlött be rajta. Az Aufseherin éles árnyékként jelent meg a fényben. Rám parancsolt, hogy jöjjek ki. A szemem káprázott a hirtelen fényben. Hallottam, amint gúnyosan odaszólt: ,,Van egy meglepetésem számodra. Most csodát fogsz látni.’’ Ezzel átkísért a tér másik oldalára, ahol egy jókedvű SS-katona állt. A felügyelőnő katonához illő tisztelettel, karját emelve Heil Hitlerrel üdvözölte.
A katona Heil Hitlerrel és kisebb karlendítéssel válaszolt, ezzel jelezve nyilvánvaló felsőbbségét. A felügyelőnő odébb lökött, hogy felhívja rám a főnök figyelmét és tudtára adja, hogy én vagyok az, aki megtagadta a munkát. Vétkemet őszinte meggyőződéssel szabotázsként emlegette.
Az SS-katona lenézett rám. A szívem verése elállt: mert megismertem, nem más volt, mint Josef Mengele, a Halál Angyala személyesen. Mengele Parschnitzban! Hát ez volt az, amiért az Aufseherin azt mondta, hogy meglepetése van számomra. Valóban váratlan volt ez a második találkozás. Mengele rám nézett, aztán dühösen ráförmedt a felügyelőnőre: ,,Hogy dolgozhat valaki  ilyen kondícióban? Rémisztő állapotban van.’’         Az Aufseherin megdöbbent. Nem ez volt az, amit hallani akart, amit várt. Mengele azt parancsolta, hogy vigyenek át a gyengélkedőbe. Megígérte, hogy ott különleges ellátást fognak biztosítani, hogy felhizlaljanak.
Ki képes megfejteni egy német agy működését? Mengele, a Halál Angyala, aki fér-  fiak, nők és gyerekek tízezreit küldte a halálba, most elintézte nekem, hogy külön ennivalót kapjak. Néhány napot töltöttem a gyengélkedőben, és valami keveset vissza is nyertem az erőmből. Aztán újra mehettem a többiekkel csákányozni.

Felszabadultunk! – Folyik a víz!

Telt-múlt az idő, május lett. Egy nap, amikor kint dolgoztunk a lövészárkoknál, mint rendesen, egyszer csak megszólalt az őr sípja. Váratlanul és sürgetően – holott még nem volt dél! A munka abbamaradt, a foglyoknak gyülekezőt rendeltek el. Valami rendkívüli dolognak kellett történnie ahhoz, hogy sorakoztassanak, és visszavigyenek a lágerbe, méghozzá anélkül, hogy megszámolnának bennünket. Az őrök kétszeres menetsebességre ösztökélték a csapatot, az asszonyok tolongani kezdtek, a rendezett sorok felbomlottak. A őrök viselkedése egészen szokatlan volt, modoruk zavart, arckifejezésük nyugtalan. Az Aufseherin szélesre tárta a láger kapuját, és beterelt bennünket, de ő maga nem lépett be és nem jött velünk, a többi őr sem. Ők kint maradtak a láger előtt, amíg mindannyian bementünk, azután a felügyelőnő bezárta a kaput, méghozzá kívülről.
A lágerben senki sem maradt az SS-személyzetből, ők elhúzták a csíkot, amíg mi kint dolgoztunk. Egy-két percen belül egyetlen német sem akadt a láthatáron: az utolsókat a drótkerítésen keresztül láttuk, amint sietve távoztak.
Egyszer csak a számomra legkedvesebb hangot hallhattam: a mosdóhelyiségben folyt a víz. Parschnitzban többnyire elzárták a csapot, ezért örömünnep volt számomra, amikor láttam, hogy a vízcsapok nyitva vannak, és szabadon ömlik a friss víz. Nagy sietve indultam a mosdóhelyiségbe, hogy találjak egy üres csapot, mert nem akartam kihagyni a nagy lehetőséget. Szerencsém volt, a helyiség négy falán körülfutó vályú fölött az egyik vízcsap szabad volt. Derékig levetkőztem, és odatartottam fejemet a folyó víz alá. Élveztem, ahogy  fejemre, vállamra és karomra zuhog. Olyan csodálatos volt, hogy semmilyen más szenzációra nem tudtam odafigyelni, csak átadtam magam a frissítő, tisztító víz áldásának.
Az izgalom hullámverése egyre fokozódott körülöttem. A nők izgatottan rohangáltak, ki meg be a mosdóból a mosdóba, sikoltoztak és kiabáltak; a levegő telítve volt feszült indulatokkal. Én érintetlen maradtam, mert annak a jelentősége, ami történt, nem egészen hatolt el a tudatomig. Pedig mindent hallottam. Érzékeltem az izgatott hangulatot, de semmi nem csökkenthette a bőven áradó víz okozta élvezetet. Valaki a vállamnál fogva megrázott: ,,Nem hallod? Itt vannak az oroszok, felszabadultunk, nem érted?’’ –  De én még ki szerettem volna mosni a fehérneműmet is. ,,A csapból folyik a víz’’ – válaszoltam, jelezve, hogy nem hagyom magam eltántorítani a célomtól. Tovább mostam, amíg valaki elkiáltotta magát: ,,Május nyolcadika van!’’. A dátum kibillentett korábbi apátiámból: május tizennegyedikén van az anyám születésnapja. Szabadok vagyunk, felszabadultunk, haza kell mennem! Anyám születésnapjára otthon kell lennem. Habozás nélkül elhagytam a mosdót. Anélkül, hogy bárkinek egy szót is szóltam volna, egyenesen elindultam a lágert körülvevő vaskerítés felé. Olyan lapossá váltam, amilyenné csak tudtam, és a földön átkúsztam a drót alatt. Amikor kijutottam a lágerből, az ösvény egy domb tetején levő fehérre festett falusi házhoz vezetett. Bemerészkedtem előbb az udvarba, onnan a nyitott ajtóhoz; a konyhában a lakók háztartási teendőikkel voltak elfoglalva. Bekéredzkedtem. Hárman voltak a konyhában, egy idősebb farmer, egy fiatalasszony és egy idősebb, egyszerű falusi ember. Hívtak, hogy üljek le az asztalukhoz, az idősebb asszony hozott egy bögre tejet, egy vastag karéj kenyeret, és letette elém.
Körém ültek, és beszélgettünk. A lágeréletről kérdeztek. Amikor megittam a tejet és elfogyasztottam a kenyér utolsó morzsáját is, elmondtam nekik, hogy leghőbb vágyam egy saját fogkefe. A fiatalasszony felugrott, kiment a konyhából, majd hamarosan visszatért, de nemcsak fogkefét hozott, hanem egy pár jó kinézetű cipőt is. Felvettem a cipőt, a fogkefét a zsebembe csúsztattam, megköszönte a kedvességüket, és kezemben a régi vászoncipőmmel elindultam utamra. A cipő, amit kaptam, túl szűk volt, de tudtam, hogy a régi zongoratanárnőmnek a lágerben éppen jó lesz, mivel kisebb a lába, mint az enyém.
Ez megváltoztatta a tervemet – eredetileg ugyanis nem akartam visszatérni a lágerbe, hanem egyenesen hazaindultam. A cipő miatt azonban úgy éreztem, kötelességem visszamenni, hogy odaadjam Tauszig Olgának. Így aztán még egyszer átbújtam hason csúszva a kerítés alatt. A cipő tökéletesen illett Tauszig Olga lábára.
Közben egy lassan mozduló orosz tankhadoszlop tűnt fel az úton, a láger előtt. Vörös zászlók lobogtak a szélben, fiatal katonák ültek vagy álltak a tank tetején, és integettek nekünk. Amikor a lágerben az asszonyok megpillantották őket, táncoltak, ujjongtak, nevettek és sírtak. Hihetetlen, mámorító érzés volt az előttünk elhaladó felszabadító csapatokat figyelni. Nincs szó, amely kifejezhetné az érzéseimet. Ők adták vissza, a szabadságomat, ők adták vissza az életemet. Legyenek áldottak érte – soha nem fogom elfelejteni, hogy az orosz hadsereg mentett meg. Nekik köszönhetem, hogy élek, és hálás leszek érte életem utolsó napjáig.
Egy orosz parancsnok kinyitotta a láger kapuját, hogy bejöhessen rajta a kenyérrel megrakott teherautó. A katonák szétosztották a cipókat az asszonyok között. A parancsnok beszédet tartott, közölte, hogy a láger lakói szabadok, de mindenkitől azt kéri, legyen türelemmel, amíg megszervezik a hazaszállítást. Egyébként is, helyre kell állítani a foglyok egészségét, és fel kell erősíteni őket, mielőtt távozhatnak. Megígérte, hogy mindent megtesznek az érdekünkben. Egyelőre, az asszonyok biztonsága érdekében, a láger kapuinak zárva kell maradniuk. Ezek után a tiszt egy biztató mosollyal eltávozott.
Az asszonyok úgy álltak ott a szabad ég alatt, mint akiket megbűvöltek. Várakoztak, eufóriás állapotuk nem tette lehetővé számukra, hogy csak úgy visszatérjenek a barakkokba. Nem győztek gyönyörködni az elvonuló orosz hadsereg parádéjában.
Bár szellemük magasan szárnyalt, az éhség erősebb volt, és nem voltak képesek bizalommal kivárni, hogy az oroszok – ígéretük szerint – gondoskodjanak az élelmezésükről. Megpróbáltak maguk segíteni magukon: odasereglettek a láger élelmiszerraktárához, és megkísérelték erővel kinyitni az ajtaját. Nem sikerült, az ajtó túlságosan erősnek bizonyult. Más bejárata nem volt a raktárnak. Még ablaka sem, csak szűk szellőzőnyílások a magasban, az oldalfalon. Ezek a nyílások túlságosan szűknek bizonyultak ahhoz, hogy az asszonyok közül bárki is átférjen rajtuk – kivéve engem. Én olyan vézna voltam és olyan kicsi, hogy megtehettem. A többiek rábeszéltek, hogy legalább próbáljam meg, hátha sikerül belülről kinyitnom az ajtót.
Hallgattam a könyörgésükre. Valaki segített, hogy ráálljak az egyik asszony vállára, ahonnan elérhettem a szellőzőnyílást. Olyan kicsire húztam össze magam, amilyenre csak tudtam, és átcsúsztam a nyíláson. Ennek a műveletnek a végrehajtása annyira lekötött, hogy bent elfelejtettem kapaszkodni, és rögtön fejjel beleestem egy hordó lekvárba. A fejem elmerült, miközben a lábaim az ég felé kalimpáltak. Abban a pillanatban az asszonyok betörték az ajtót, és a tömeg beözönlött a raktárba. Olyan sokan voltak, és akkora lendülettel jöttek, hogy elsodorták a hordót, és ahelyett, hogy kihúztak volna, rám dőltek, és még mélyebbre taszítottak a ragadós masszában. Kis híján belefulladtam – megalázó tragikomédia lett volna, de ettől még igaz. Megtörténhetett volna, hogy túléltem majd' egy esztendőt a koncentrációs táborban, és végül a felszabadulás napján egy hordó lekvárba fulladva lelem halálomat.
Szerencsémre valakinek azért volt annyi lélekjelenléte, hogy a lábamnál fogva kihúzott. Nevetséges látvány lehettem ragacsos lekvárral borítva. Zaklatott voltam, de sértetlen, és annyira zavarodott, hogy elkezdtem lenyalni a lekvárt a kezemről. Mindez sok időt vett el, én pedig türelmetlen lettem, mert már indulni akartam haza. Visszamentem a mosdóba, hogy újra megmosakodjak, és megtisztítsam a ruhámat, már amennyire tudtam. Még azt sem vártam meg, hogy megszáradjak. Nehogy bárkinek is módja legyen lebeszélni arról; hogy egyedül vágjak neki az útnak, búcsú nélkül indultam el.
Újra átjutottam a drót alatt, és megkezdtem hosszú utazásomat hazafelé.

Vissza Magyarországra

Magam sem tudom hogy találtam ki, milyen irányban kell elindulnom és melyik út visz haza Magyarországa. Valószínűleg kérdezősködnöm kellett. Hazafelé tartva, egész úton az a jelenet lebegett a szemem előtt – hazaérkezésem pillanata –, amit képzeletben megszámlálhatatlanul sokszor elpróbáltam. A lágerben minden éjszaka elalvás előtt ezt vetítettem magam elé. A szívem nyugtalanul vert az izgalomtól, amikor arra gondoltam, hogy minden pontosan úgy történik majd, mint ahogy azt lelki szemeimmel láttam. Anyám születésnapjára érkezem haza.
Az országúton többször is megkértem a katonákat, hogy vegyenek fel egy-egy, az orosz járművek hosszú menetoszlopában haladó tankra vagy teherautóra. A tank tetején ülve élveztem a kilátást és azt a tényt, hogy ily módon én is részt veszek a Vörös Hadsereg nagy felvonulásán, ahogy lassan halad a menet, immáron boldogan lóbálhatom pipaszár lábaimat. Az orosz katonák társaságában teljes biztonságban éreztem magam, semmilyen aggályos gondolat nem zavart, talán mert immunissá váltam a félelemre a lágerben. Egy katona a tank tetején kezembe nyomott egy nyitott konzervdobozt, benne valamilyen édes krémmel, amihez hasonló finomat még életemben nem ettem. Nem tudtam pontosan, mi az, amit eszem, mi is lehet az a fehér, sűrű égi manna, de ma már biztos vagyok benne, hogy csakis sűrített tej lehetett.
Egész nap úton voltam, de még mielőtt túl késő és túl sötét lett volna ahhoz, hogy éjszakai nyughelyet keressek magamnak, mindig megálltam. Menedéket találni nem volt gond, amerre mentem, rengeteg volt az üres ház, amit elhagytak a gazdáik, az oroszok elől menekülve. Néha előfordult, hogy az ablakon keresztül, a zárakon matatva jutottam csak be, de sok otthon tárva-nyitva volt, és egyszerűen be lehetett sétálni. A bentlakók olyan sietve távoztak, hogy még az ajtó bezárásával sem bajlódtak. Valami élelem mindenütt maradt a konyhában vagy az éléskamrában, így sohasem éheztem.
Valamiféle érzékelhető szomorúság telepedett e  házakra, különösen a gyerekszobákra, ahol iskolaszerek és játékok maradtak szanaszét. Tudtam, hogy ezekben a házakban németek laktak, de ennek ellenére mindenütt a veszteség egyéni tragédiáját éltem át. Különösen egy jól karbantartott, tipikusan középosztálybeli család otthonának képe ivódott be élesen a memóriámba. A kertben a kötélen még nedvesen lógott a mosott ruha, határozott bizonyítékaként annak, hogy az itt lakók nem tervezték a menekülést, és csak nemrég távozhattak. Még szinte érzékelhettem a jelenlétüket.
Két mosolygó gyerek, valamint megelégedett arcú édesanyjuk és édesapjuk nézett le rám a falon levő fotográfiáról. Az egyik gyerekágyban ágyaztam meg magamnak, és rájuk gondoltam, ahogy ott feküdtem és ráláttam a fehér, festett íróasztalukra meg a könyvespolcra. Reggel a konyhában reggelit készítettem magamnak. Aztán a jogos tulajdonosoktól lelkem mélyén bocsánatot kérve, kiválasztottam és kivettem egy nagy, halványsárga fürdőlepedőt a folyosón levő fehérneműs szekrényből. Összetekertem, és egy ott talált zsineggel vállamon vihető csomagot készítettem belőle. Születésnapi ajándéknak szántam anyámnak, és biztos voltam benne, hogy meg lesz vele elégedve. Ez a gondolat belülről melegített, és igazolta az elkövetett tolvajlást. Lelkiismeretem megnyugtatására azt mondtam magamnak, hogy a ház előbb vagy utóbb úgyis kifosztásra van ítélve. Minden, a koncentrációs táborban átélt szörnyűség ellenére erkölcsi felelősségérzetem mit sem csökkent. Mielőtt aludni mentem, a gyerekszobai íróasztal tetején észrevettem egy fekete fémdobozban lévő ,,Marabu’’ vízfestékkészletet. Reggel, amikor felébredtem, tekintetemet újra magához vonta ez a skatulya.
Miután megreggeliztem és megmosakodtam, vállamra vettem az összesodort törülközőt, és készültem, hogy visszatérjek az országútra. Mivel képtelen voltam agyamból elhessegetni a  ,,Marabu’’-készlet látványát, némileg szégyenkezve, de visszamentem érte. Túl nagy volt a kísértés – és szépen becsúsztattam a dobozt abba a spárgaszatyorba, amit valahol útközben szereztem. Egy törülközőt és egy vízfestékkészletet tartalmazó ,,zsákmányommal’’ cammogtam tehát tovább, Csehszlovákia irányába. Hol gyalog, hol parasztok lovaskocsiján, biciklik csomagtartójába kapaszkodva vagy orosz katonai járműveken – míg végre megérkeztem Brünn városába. Itt egy szanatóriumba küldtek, ahol, reméltem, szívesen befogadnak egy éjszakára.
A szanatórium igazgatója együttérzéssel nézett rám, és megpróbált meggyőzni arról, hogy ne menjek tovább, maradjak náluk, amíg testileg megerősödöm, és csak akkor próbáljam folytatni az utat. De engem senki és semmi nem tarthatott vissza, úgy lobogott bennem a sürgető érzés: mindenáron haza akartam érni! Azt már sejtettem, hogy anyám születésnapjára nem leszek otthon. A távolság Parschnitz és az otthonunk között nagyobb volt, mint gondoltam, és nem tudtam olyan gyorsan haladni, hogy május 14-ig megtegyem az utat.
Hozzám hasonlókat nem láttam az úton. A különböző lágerek lakói a helyszínen várták a transzportok megszervezését, de az én tizennégy esztendős szívem oly türelmetlenül dobogott, hogy nem győztem várni. Boldog előérzet hevített, az vitte előre a testem – ráncosra aszalódott bőröm és csontjaim mind a 24 kilóját.
Brünnből Pozsonyba indultam. ltt hallottam arról, hogy létezik egy, a visszatérő deportáltak segélyezésére szervezett intézmény, ezt felkerestem, és az irodában kaptam is némi pénzt. Ezzel az összeggel a zsebemben elmentem arra a térre, ahol a heti vásárt tartották. Az ellátmányomból éppen egy negyed kiló piros cseresznyére futotta. Mialatt kifizettem, valaki a kezembe nyomott egy nagy zacskó epret.
Cseresznyét és epret majszolgatva vándoroltam tovább, oldalamon az összecsavart törölközővel, spárgaszatyromban a vízfestékkészlettel. Elnézegettem a sok színű gyümölcs- és zöldséghegyeket a piaci árusoknál, a vászontetős standokon. Csodálatos látvány. A képi benyomás olyan erős volt, hogy ma is pontosan emlékszem még a piactér macskaköveire is. A tér melletti gyalogúton mentem tovább, amit egy-két emeletes, tisztes szürke épületek szegélyeztek. Az egyik ház nyitott ablakában valaki kikönyökölt, és behívott. Felmentem, és az egyik lakásban az a hölgy várt rám a nyitott ajtóban, aki felhívott. Bevezetett egy elegáns bútorokkal, nehéz függönyökkel, perzsaszőnyegekkel berendezett szobába. Egy gyönyörűen politúrozott kis asztal mellett hellyel kínált, egy tálcán kifli, válogatott sajtok és szeletelt felvágottak sorakoztak, hozzá tejes kávé, csontszínű porceláncsészében. Az asszony velem szemben ült, mellettem társa, egy ősz hajú hölgy. Felfogtam a tekintetükből is sugárzó együttérzést. Beszélgettünk, ők könnyeztek, és ez meghatott. A cseresznye- és eperlakoma után csak keveset tudtam enni, összezsugorodott gyomrom nem fogadott be több ennivalót. Tudtam, hogy vigyáznom kell, a brünni szanatóriumban is figyelmeztettek, hogy sokan a hosszú éhezést követő hirtelen túltáplálkozásba halnak bele. A belső részeimnek idő kellett ahhoz, hogy újra hozzászokjanak a normális táplálékmennyiséghez. De ebben a szép környezetben ülni, és a két asszonyból felém  áradó szeretethullámokat érezni, ez önmagában is gyógyír volt a lelkemre.  Vendéglátóim elmondták, hogy Pozsony és Budapest között már közlekednek vonatok. Biztos voltam benne, hogy ha Pestre megy vonat, annak meg kell állnia Győrött.
Megköszöntem a kedves hölgyeknek a vendéglátást, és irány a vasútállomás. Alig fért el a szívemben az öröm és az izgalom, amikor arra gondoltam, hogy most már hamarosan otthon leszek. Az állomás tele volt emberekkel, főként a háborúból hazatérő katonákkal. Amikor a vonat betolatott az állomásra, a tömeg szinte megrohamozta. Percek alatt minden kocsi túlzsúfolt lett. Nekem nem volt elég erőm ahhoz, hogy előre nyomakodjak az őrült tolongásban; végtelenül gyámoltalannak éreztem magam, képtelennek arra, hogy helyet csináljak magamnak az áradó tömegben. Az emberek felmásztak a vonat tetejére, vagy kívül lógtak a lépcsőn. Beláttam, hogy nincs reményem feljutni, és leterített a kétségbeesés. Csak álltam a vonat mellett, kopott barna kabátomban és nagyon kicsinek, gyengének éreztem magam. Akkor valaki kihajolt az egyik kocsiból, kinyújtotta a kezét, azzal megragadta az enyémet, és berángatott.

Otthon! Otthon?

Az egymáshoz préselődő testek között – lévén kicsi és vézna – lélegezni is alig tudtam, de nem törődtem a kényelmetlenséggel: hiszen egy-kettőre véget ér az utazás, megyek haza! Már május huszadika volt, így hazaérkezésem megkésett születésnapi ajándék lesz az anyámnak.
A vonat Komáromba érkezett, és ez szülővárosomtól csak ötven kilométernyire van. Néhány ember kiszállt, mások felszálltak. Az újonnan jöttek között megláttam egy ismerős arcot, és ahogy közelebb ért hozzám, felkiáltottam. Egy régi győri iskolatársam édesapja volt, Kraus úr. Elmondta, hogy a győri zsidók közül, akik koncentrációs táborba kerültek, még senki sem tért haza. Biztos tudomása volt arról is, hogy az én családomból senki sincs Győrött. Ebből megértette, hogy az álom, amit oly sok szeretettel dédelgettem hónapokon át a láger poklában – valójában csak ábránd volt. Egy hamis álom tartott életben, adott erőt a túléléshez és hozott haza.
Haza? Nem volt többé otthonom. Egész világom belezuhant a mindent elborító sötétségbe. Légüres térbe kerültem, és végtelen üresség töltött el. Elvesztettem a célt, az okot, ami arra ösztönzött, hogy visszajöjjek. A kislány, aki alig várta, hogy újra együtt legyen a családjával, összetört. Ez után minden mindegy volt, többé semmi sem számított.
Győrött leszálltam a vonatról. Az összecsavart törölközőt, amit odáig cipeltem, a kocsiban hagytam. Ahogy elhagytam az állomást, Győr teljesen idegen városnak tűnt számomra. Nem is azon az úton mentem, amiről olyan sokszor ábrándoztam. A Czuczor Gergely utca helyett – ahol Pali bácsi fotóüzlete volt – megtörten vonszoltam magam a Sziget felé vezető úton, mert azt hallottam, hogy ott, a templom melletti régi zsidó iskolában nyílt meg a hazatérő deportáltak megsegítésére szervezett menedék. Az első éjszakámat a városban egy vaságyon töltöttem.
Én voltam a legelső nő, aki a túlélők közül hazaérkezett Győrbe. Addig csak a munkaszolgálatból jött haza néhány férfi. Ezek reggel, amikor felébredtem, valamennyien abban a reményben vettek körül, hogy hírt hozok a feleségükről és a rokonaikról, akikkel együtt voltam a lágerben. Halálosan kimerült voltam, de minden erőmmel megpróbáltam felidézni a neveket. A férfiak annyira szerettek volna megtudni valamit szeretteik hollétéről, hogy nem tudták abbahagyni a kérdezősködést. Emberfeletti erőfeszítésembe került, hogy válaszoljak nekik, kirángatva magam abból a mélységből, amibe belesüllyedtem. Síri hangon beszéltem, semmi másra nem vágytam, mint arra, hogy hagyjanak végre egyedül a fájdalmammal, de éppen a saját fájdalmam segített abban, hogy megértsem a férfiak sürgető igényét.
A  reggelit a templomkert közepén, annak a fának a szétterülő ágai alatt szolgálták fel, amit olyan jól ismertem gyerekkorom óta. A fehér abrosszal terített asztalon minden volt, amiről csak egy koncentrációs táborból szabadult rab a sok éhezés után álmodhatott: friss kifli, vaj, dzsem, kávé és tej. A nap fénye átsütött a leveleken, a fény és árnyék játéka mintákat rajzolt a terítőre. Az emberek szemérmes távolságból figyelték, hogy a szegény kis kiéhezett teremtés hogyan zabálja tele magát. Tekintetemmel magamba szívtam az étel látványát – minden szépnek és finomnak látszott – , de a sors iróniája meggátolt abban, hogy egy falatot is egyek belőle. A szájpadlásomat és a nyelvemet ezer apró fehér hólyag borította, és képtelen voltam nyelni. 
Néhány napig céltalanul ődöngtem Győr utcáin, a testem sajgott, a lelkem romokban. Óriási, kiterjedt családomnak egyetlen tagját, egyetlen gyerekkori barátomat sem találtam meg. Később elmentem a városházára, és beadtam egy kérelmet a régi lakásunk egy szobájára, mert akármi történt, még mindig azt tekintettem az otthonunknak. Teljesítették a kérésemet. Kezemben a papírral – amely megerősítette, hogy jogom van beköltözni a lakásunk három szobájának egyikébe – átmentem a révfalui hídon a Rónay Jácint utca 3-ba, és a szívem elszorult. Felmentem a lépcsőn az első emeletre. Lakásunk új bérlőjét – a csengő melletti, gépelt névkártya szerint – Kiss Lajosnak hívták. Reszkető mutatóujjammal megnyomtam az ismerős csengőgombot, és azokra a boldog időkre gondoltam, amikor kettesével szedve a lépcsőket rohantam haza az iskolából, és sürgető izgalommal csenegettem. Most úgy álltam ugyanezen ajtó előtt, mint egy  betolakodó, akinek nem kívánatos a jelenléte.
Kissné jött az ajtóhoz. Bemutatkoztam, mint a lakás előző bérlőjének a lánya, és közöltem, hogy itt szándékozom maradni. Átadtam a városházán kapott kiutalást. Kissné úgy döntött, hogy a régi gyerekszobát fogom megkapni.
Beköltöztem, úgy, ahogy voltam, mivel nem volt holmim. A gyerekkori világoszöld bútor még ott volt a helyén, akár csak az ágyam mögött a lyukak, amiket egy ceruza végével fúrtam. A többi szobában is ott voltak a régi bútoraink, de bármilyen hihetetlenül hangzik – az ismerős, régi darabok mind idegenné lettek számomra. Semmi sem volt ugyan az. A lakásunk meghitt melegsége, otthonossága odalett. A bútorokat is úgy rendezték el, hogy ez által elveszett a szobánk hangulata: anyám szerető gondoskodása és különleges érzéke nélkül egy egészen közönséges hely lett belőle. Ez már nem volt az otthonom.
Az épület öreg házmestere még ott lakott. A felesége behívott magukhoz az alagsori lakásba, kinyitotta a komód fiókját, kivett belőle egy botítékot, és félszeg mosolylyal átnyújtotta.
Amikor kinyitottam, a szemem annyira bepárásodott, hogy alig tudtam kivenni a borítékban lévő családi fényképeket. Csak néhány darab volt – levelezőlap  méretű fotók, apámról, anyámról és Jóskáról. Egyenként megnéztem őket. A házmester felesége mentette meg ezeket a képeket, amikor kidobva találta az egészet. Arra gondolt, hogy egy napon talán hazatér valaki a Klein családból, aki szeretné visszakapni őket. Így aztán én kaptam meg az értékes ajándékot. Ezek a fényképek ma is a legdrágább kincseim közé tartoznak.
Képtelen voltam továbbra is a régi lakásunkban maradni. Sehogy sem találtam a helyem a gyerekszoba zöld bútorai között.
Vidékre indultam vigasztalást keresni. Mivel fogalmam se volt, hova forduljak, meglátogattam a régi, zárdabeli tanáraimat, akik abban az időben a rend vidéki birtokán éltek. Itt újabb szomorú hír fogadott: Benedikta nővér, aki az orsolyáknál rajzra tanított, egy évvel azelőtt meghalt.
Az apácák kedvesen fogadtak. Éjszakára ott maradtam velük a zárdában. Azután viszszamentem Győrbe, de elviselhetetlennek éreztem a gondolatot, hogy ott maradjak: a múlt súlya és mindazoknak a hiánya, akiket valaha szerettem, tönkretette a város légkörét, Felmentem Budapestre. Mivel rettentő gyengének éreztem magam, felvételre és       orvosi kivizsgálásra jelentkeztem a Szeretetkórházban. Három napja voltam benn, amikor belázasodtam. Az egész testem égett, a hőmérsékletem felszökött. A tífusz, ami egy ideje már bennem lappangott, most teljes erővel kitört. Óriási szerencsém volt, hogy ez akkor történt, amikor már bent voltam a kórházban, és nem akkor, amikor még úton voltam, mert akkor biztosan belehaltam volna a betegségbe.
A Szeretetkórházban a legjobb ápolást kaptam. Az orvosok és a nővérek is mindent megtettek, ami emberileg lehetséges volt, hogy életben tartsanak. Ebben az elkeserítő állapotban, 24 kilósan, sok-sok hónapig élet és halál között lebegtem. A magas láztól szívbelhártya-gyulladást kaptam és – hála a jó sorsomnak – így nem voltam a tudatában annak, hogy mi történik körülöttem. A betegség kegyesen eltávolított a jelen elviselhetetlen valóságától. Agyamra köd borult, és elvesztettem az eszméletemet. A felejtésnek ez az állapota olyan értékes idővel ajándékozott meg, ami alatt nem kellett szembenéznem azzal a ténnyel, hogy életem első fejezete örökre lezárult. Hirtelen vége szakadt a gyerekkoromnak, ám  a fiatalság szokásos világa sohasem nyílt meg előttem. A fejlődésnek ez a korszaka örökre kimaradt az életemből.
Az elkövetkező esztendőket Budapesten töltöttem. Akkoriban nem voltam boldogtalan, de biztos, hogy boldog se voltam. A leghitelesebben azzal jellemezném az állapotomat, ha azt mondom, hogy – továbbra is léteztem.
Sok évig őrizgettem egy halvány álmot, hogy valaki a rokonaim közül életben maradhatott, és hogy legalább Jóska vissza fog jönni. De ahogy az idő múlt, úgy halványodott a remény. Magamra maradtam, de nem voltam egyedül: szívemben a szüleim és a bátyám tovább éltek, szellemük soha, egyetlen pillanatra sem hagyott el. A magok, amiket életem első tizenhárom évében a szüleim ültettek a lelkembe, kitartottak ezekben az években is, és elkísértek egész életemen át. Nem kellett mást tennem, mint követni az ösvényt, amit ők kijelöltek nekem, megpróbálni hozzájuk méltónak lenni, és úgy élni, ahogyan ők elvárták tőlem.

Fordította: Földes Anna