– Ha nem is volt tapsvihar, de általában szimpátiával fogadta a szakma a Fiatal írók könyvének megjelenését. Egyetlen, komoly kritikát is megfogalmazó bírálat jelent meg, melyben kicsit viccesen, de szinte minden szerző kap egy fricskát. A kritikát egy fiatal kritikusnő, Weér Ivó írta.
– Egy kis magyarázkodással kezdeném.  Amiért én kritikus tudtam lenni, az az volt, hogy nem vállveregettem, hanem komolyan vettem ezt az antológiát, a benne szereplőkkel együtt. Dühös voltam, hogy miért nem jobb. Azt gondoltam, hogy őrülten tehetséges és tetterős emberek ülnek az íróasztalaiknál, és közepeseket írnak. (Tisztelet a kivételnek, természetesen.) Meg nem dolgoznak a szövegen eleget. Azért írnak, hogy egy-egy felolvasáson megröhögtessék a közönséget, és nem pedig azért, hogy remekműveket alkossanak. Rettegtem, hogy ha ez így megy tovább, a kutya sem fog kortárs irodalmat olvasni. Ez egyébként pesszimista prognózis volt: úgy néz ki, hogy még most is elég sokan olvasnak kortárs irodalmat, és ennek az antológiának a szereplői közül jó páran még a nemzetközi elismertség nirvánájába is eljutottak.

– A FÍK-ben szereplő szerzőknél felfedeztél-e olyan közös poétikát, stilisztikát, vagy gondolkodásmódot, amely alapján ezeket az alkotókat nemzedékként lehetne meghatározni?
– A legnyilvánvalóbb közös jegy a kötelezően ironikus szemléletmód, amit viszont nem ez a nemzedék hozott, hanem (legkésőbb Csokonai, de közvetlenül előttük) Esterházy. Közös a ,,Sex and drugs and rockandroll’’-fíling: elődnek ott van Garaczi. Ami tényleg új volt, hogy nem politizáltak, ami elég furcsa közös jegynek épp a rendszerváltás évében. Pedig így volt. Ezek az írók már akkor (illetve évekkel az előtt) úgy éltek és gondolkodtak, mintha a rendszerválást rég megtörtént volna. Néha elironizáltak rajta, hol is élnek, belekerültek a versekbe olyan sorok, mint hogy ,,Pedig ez egy fejlett, szocialista állam’’ vagy hogy ,,Ne féljen, az emberarcú törvények befogadják’’, de alapvetően csak egy nagy, szabad játék volt az egész írás.  Játék a szavakkal, a filozófiákkal, a történelemmel. Ráadásul volt hozzá közönség is. Azért ez elég jól hangzik így utólag, nem?

–  Egy olyan általános megjegyzést teszel, hogy a korosztálynál inkább okos írónak illik lenni, aki tudja, hogy mit miért ír, mintsem érzékenynek.
– Ez  csak az iróniáról szól. Érzékenynek illett lenni, sőt: mindenféle árnyalatra nagyon is vevő volt mindenki. De nem illett komolyan venni magát senkinek, nem illett komolyan nekirontani sem a lejártnak vélt poétikáknak (konkrétan szerzőknek), sem a megírandó nagy témáknak. Nyilván azért sem, mert mindenki legfeljebb 25 éves volt, és azt hitte, hogy még végtelen sok ideje van komolynak lenni. Illetve akinek volt kedve komolyan venni  magát, az esszéket írt és ír azóta is (pl. a Fík-ből Károlyi Csaba vagy Szántó F. István), vagy tényleg nagyon komoly verseket (pl. Borbély Szilárd, Szijj Ferenc és Kurdi Imre).

– Mennyiben érezted úgy 1989-ben, hogy az itt szereplő 19 író jellemzi a korosztályt? Voltak-e hiányérzeteid?
– Akkor nem. Már csak azért sem, mert jóval többen voltak benne, mint akiket előtte ismertem. De visszanézve az például furcsa, hogy a szerkesztők csak a határokon belülről válogattak. Akkor még nem volt evidens, hogy Kovács András Ferenc vagy Láng Zsolt ugyanazt a magyar irodalmat írja, mint Podmaniczky Szilárd vagy Te, teljesen mindegy, hogy ők marosvásárhelyi címről indítják az e-mailt. Ezen kívül innen nézve furcsa, hogy mennyire szűkösen szabták meg a korosztály-határt a szerkesztők: 1958-64 között, már akkor egyértelmű volt, hogy ennek a nemzedéknek a része Garaczi, Németh Gábor, vagy korban lefelé Vörös István, Simon Balázs, Kun Árpád vagy Tóth Krisztina. Egy feltűnő hiányosság azért van: Nagy Atilla Kristóf valószínűleg személyes okokból maradhatott ki.

– Ha az elmúlt 15 év változásait nézed: mennyiben változott a korosztály összetétele, voltak-e  olyanok, akiktől többet vártál, voltak-e akik meglepetést hoztak?
– Mivel eltelt 15 év, a korosztály kibővült: innen nézve oda tartozik pl. Térey János, Péterfy Gergely vagy esszéistaként Farkas Zsolt és Babarczy Eszter (és sokan mások), akik akkor még nem publikáltak. A Fík-ben szereplők közül pedig vannak, akik eltűntek: elmentek tévésnek (pl. Balog József) vagy PR-menedzsernek (pl. Kurdy Fehér János), vannak, akik megbolondultak (ide nem írok példát, ha nem baj), vannak, akik tanítanak, fordítanak vagy szerkesztenek, és ez több idejüket viszi el annál, hogy komoly életművet le tudtak volna (eddig) tenni az asztalra (pl. Kurdi Imre, Szántó F. István vagy Lázár Júlia). Akik akkor a legjobbak voltak, azok ma is a legjobbak (akik ebben az összeállításban is szerepelnek, beleértve a kérdezőt és a komoly esszé íróját), belőlük lettek az igazi profik, akikről felelőtlenség lenne egy-egy mondatban nyilatkozni. De közülük például én azt hittem, hogy Podmaniczy Szilárd nem lesz képes megírni, ami benne van, mert előbb fogja tönkretenni magát, és ez hál’ isten nem történt meg. És nem gondoltam, hogy Darvasi László teljesen fel fog hagyni a versírással (talán mert én többre becsülöm a verset, mint a prózát).

–  Szerinted ez a korosztály elég lehetőséget kapott arra, hogy a kortárs irodalom aktív, meghatározó komponense legyen?
– Igen. Korábban elképzelhetetlenül sok publikálási lehetőséget kaptak. Soha annyi felolvasás, folyóirat, rádióműsor, tévés szereplés nem volt, mint kb. ’89 óta van. Aki össze tudott állítani egy kötetre való verset vagy prózát, pláne egy teljes regényt, szinte biztosan megjelentette. Sokszor jóval korábban, mint kellett volna (ez a legjobbakra is vonatkozik).

– Egyáltalán, az eltelt évek során kirajzolódott-e valami új, ami ehhez a csapathoz köthető, új poétika, gondolkodásmód, vagy  csak egyéni teljesítményekről van szó?
– Én azt gondolom, hogy az irodalom nem csapatjáték. Ami nagy tett volt ettől az antológiától, hogy ez a nemzedék megismerte egymást, értő közeget alkotott saját magának, és ettől a biztonságtól írhatta mindenki nyugodtan a saját életművét.