Nem vagyok célpiac

Dag azt mondja, ő egy férfitestbe száműzött leszbikus. Ez nem semmi, mi? Nézed őt, ahogy füstszűrős cigarettát szív kint a sivatagban, és olyan gyorsan elpárolog arcáról a verejték, amilyen gyorsan termelődik, miközben Claire csirkedarabokkal hergeli a kutyákat a Saab hátsó ajtaja mögött, és semmi más nem juthat az eszedbe, mint azok a kifakult Kodak-felvételek, amiket évtizedekkel ezelőtt készítettek, és mindenfelé ott vannak cipős dobozokban a padlásokon. Tudjátok, milyenek: sárgák és fátyolosak, mindig van egy nagy, homályos kocsi a háttérben, és meglepően menő cuccokat viselnek az alakok. Amikor ilyen fényképeket nézeget az ember, önkéntelenül arra gondol, milyen édessé, szomorúvá és ártatlanná varázsolja a fényképezőgép zárja az élet minden pillanatát, hisz a jövő akkor még ismeretlen, még nem sebzett meg bennünket, arra a röpke pillanatra a pózunkat őszintének fogadják el.  Ahogy nézem Daget és Claire-t, amint ott hülyülnek a sivatagban, az jut az eszembe, hogy mindeddig elég homályosan írtam le magamat és két barátomat. Ideje bepótolni ezt a mulasztást. Tessék, az esettanulmányok.  Daggel kezdem.  Dag kocsija kábé egy évvel ezelőtt állt meg a járda mellett a házamnál, ontariói rendszámtábláját oklahomai sár mustárszínű kérge és nebraskai rovarok borították. Mikor kinyitotta az ajtót, egy halom vacak zúdult ki a járdára, benne egy üveg Chanel Crystalle parfüm, ami össze is tört. (,,Tudod, a leszbik egyszerűen imádják a Crystalle-t. Annyira aktív. Annyira sportos.’’) Soha nem jöttem rá, mire kellett neki a parfüm, de az élet jóval érdekesebb lett itt azóta.
Nem sokkal az érkezése után találtam Dagnek helyet, ahol ellakhat – egy üres faházat az enyém és Claire-é között –, meg munkát is szereztem neki ugyanott, ahol én is dolgoztam, Larry bárjában, ahol aztán gyorsan átvette a dolgok irányítását. Egyszer például fogadott velem ötven dollárban, hogy rá tudja venni a helybélieket – az elcseszett Zsa Zsa-utánzatok és a nyeszlett vadmotorosok lehangoló kompániáját, akik üstökben főzik az eszidet fent a hegyekben, meg a motorosbige csajaikat a világoszöld galeritetkókkal a bütykeiken és olyan arccal, amilyen egy elhagyott, eső áztatta hasbeszélőbábué lehet –, szóval hogy képes lesz még aznap este rávenni őket, hogy mindannyian együtt énekeljék vele az ,,It’s a Heartache’’-et, egy borzalmas, különös módon divatjamúlt skót szerelmes dalt, amit elfelejtettek kivenni a zenegépből. Ez akkora hülyeségnek tűnt, hogy lazán ráálltam a dologra. Pár perccel később kint voltam a folyosón, telefonáltam az indián nyílhegyek alatt, amikből egy kis kiállítás volt a falon, amikor hirtelen mit hallok a bárból – hát a tömeg fals ordítását és nyekergését, s közben a ringó méhkasfrizurák és a viaszsárga, ödémás motoroskarok ritmustalanul csapdostak a dal ütemére. Úgyhogy nem kis csodálattal odaadtam Dagnek az ötvenesét, miközben egy förtelmes motoroscsávó ölelgette (,,Imádom ezt a srácot!’’), aztán végignéztem, ahogy Dag bedugta a bankjegyet a szájába, kicsit megrágta és lenyelte.
– Hé, Andy. Az vagy, amit megeszel.

Az emberek bizalmatlanok Daggel, amikor először találkoznak vele; ugyanolyan zsigeri bizalmatlanság ez, ahogy a prérilakók kicsit félnek a tengervíz ízétől, amikor először ízlelik meg egy tengerparti strandon. ,,Olyan nagy szemöldöke van’’, mondja Claire, amikor leírja Daget a telefonban számos nővére valamelyikének.
Dag azelőtt a reklámbizniszben dolgozott (egész pontosan marketinges volt), és a kanadai Torontóból jött Kaliforniába, egy olyan városból, amely, amikor egyszer ott jártam, olyan hatékony, rendezett benyomást keltett, mintha a Yellow Pages kelt volna életre, fákkal megfűszerezve és hideg vízzel erezetten.
,,Nem gondolom, hogy szimpatikus srác voltam. Ami azt illeti, olyan seggfej voltam én is, amilyeneket sportkocsikban látni minden reggel, amint mennek az üzleti negyedbe, lehajtott tetővel és baseballsapkával a fejükön, baromi magabiztosak, és élvezik, hogy milyen menőnek és tökéletesnek néznek ki. Egyfolytában fel voltam dobva, és a hatalom boldog érzetével töltött el, hogy a nyugati világban a legtöbb öltözék-kiegészítőkkel foglalkozó cég menedzserei engem tekintenek a legkívánatosabb célpiacuknak. Ugyanakkor a legkisebb provokálásra kész voltam bocsánatot kérni az életstílusomért - hogy nyolctól ötig egy spermagyilkos monitor előtt dolgozom, olyan absztrakt feladatokat végezve, amelyek közvetett módon rabságba döntik a harmadik világot. De aztán, hejhó, végre öt óra van, jöhet az őrület. Csíkosra festem a hajam, és kenyai sört iszom. Csokornyakkendőt viselek, alternatív rockzenét hallgatok, és lesüllyedek a város művésznegyedének mocskába.’’
Mivel most amúgy is az jár a fejemben, ahogy Dag Palm Springsbe jött, folytatom Dag szavainak rekonstruálását, ahogy kicsiszolódtak az elmúlt egy év komótos éjszakáin a bárban. Egyszer, mesélte, amikor bement a munkahelyére, rátört a ,,károskörnyezet-szindróma’’.
,,Az irodaépületben, ahol dolgoztam, nem nyíltak az ablakok aznap délelőtt, én pedig ültem a fülkémben, amelyet kedvesen »marhahizlalónak« neveztek. Percről percre egyre erősödött a hányingerem, és egyre jobban fájt a fejem, ahogy cirkuláltak a ventilátor kavarta levegőben az irodai mérgek és vírusok.
És ezek a mérges szelek persze különösen az én íróasztalom körül gomolyogtak, és fokozta hatásukat a zsongó gép zsongása és a monitorok sugárzása is. Nem sokat végeztem aznap, csak bámultam az IBM-klónomat, amelyet öntapadó jegyzetlapok tengere és rockbandaposzterek vettek körül, építési területek köré húzott kerítésekről téptem le őket, meg volt egy olyan fa bálnavadászhajó szépiafotója is, amit összeroppantott az antarktiszi jég, egy régi National Geographic-ban találtam valamikor. Egy kis aranyszínű keretben volt, amit a kínai negyedben vettem. Folyton bámultam ezt a képet, és sohasem tudtam igazán elképzelni azt a hűvös, magányos kétségbeesést, amit a halálos csapdába került emberek érezhetnek – és közben derűsebben tekintettem a saját megpróbáltatásaimra az életben.
Na mindegy, szóval világos volt, hogy aznap nem sokat ér a munkám, és hogy őszinte legyek, azon a délelőttön arra jutottam magamban, hogy nagyon nehezen tudom elképzelni, hogy két év múlva még mindig ugyanezt a munkát fogom végezni. Nevetséges volt rágondolni is; csüggesztő. Úgyhogy kicsit lezserebben viselkedtem, mint máskor. És jó érzés volt. Szinte mámoros. Azóta is éreztem ezt párszor.
Karen és Jamie, a »monitoros boszorkányok«, akik a két szomszédos marhahizlalóban dolgoztak (hol ifikarámnak, hol ifigettónak neveztük a területünket) szintén nem érezték jól magukat, és az ő kezük alatt sem égett a munka. Ahogy emlékszem, Karen mindenki másnál jobban ki volt bukva az egészségtelen munkakörnyezet miatt. A nővére röntgenorvos volt Montrealban, és kapott tőle egy ólomkötényt, azt viselte a számítógép előtt, hogy védje a petefészkét.
Na mindegy, emlékszem, hogy épp egy hamburgerkampányon dolgoztam, aminek az volt a nagy célja, mármint a megkeseredett exhippi főnököm, Martin szerint, hogy »úgy felhergeljük a kis szörnyetegeket, hogy hányni akarjanak az izgalomtól, ha hamburgert ehetnek«. És ezt egy negyvenéves pacák mondta! Hónapok óta kételyeim voltak a munkámmal kapcsolatban, és most mind egyszerre megrohant.
És amilyen szerencsém volt, épp azon a délelőttön jött ki a közegészségügyi ellenőr, miután valamikor a hét elején felhívtam, és panaszkodtam neki a munkakörnyezetre.
Martin ki volt bukva, hogy egy alkalmazott felhívta a közegészségügyieket, de tényleg, baromira kiakadt. Torontóban lazán arra kényszeríthetik a munkaadókat, hogy komoly változtatásokat hajtsanak végre az épületen, és ezek hihetetlenül drágák bírnak lenni – szellőztető csatornák és a többi –, és Martin szemében csak úgy villogott a sok zsozsó, a sok tízezer dollár, az irodai dolgozók egészsége meg le van ejtve. Behívott az irodájába, és üvöltözni kezdett velem, csak úgy röpdösött az a kis mákos lófarka. »Egyszerűen nem értem magukat. Soha semmilyen munkahely nem elég kóser. Meg búslakodnak és panaszkodnak, hogy nem elég kreatív a munkájuk, és nem jutnak egyről a kettőre, és aztán amikor végül előléptetjük magukat, elhúzzák a csíkot, hogy szőlőt szüreteljenek Queenslandben vagy valami hasonló hülyeséget csináljanak.«’’
Na most, Martin, mint a legtöbb megkeseredett exhippi, valójában egy yuppie, és fogalmam sincs, mit lehet kezdeni az ilyen emberekkel. És mielőtt visítani kezdesz hogy yuppie-k nem is léteznek, nézzünk szembe a tényekkel: igenis léteznek. Seggfejek, mint Martin, akik verik a palávert, ha nem kapnak ablak melletti, szövetabroszos asztalt az étterem nem dohányzó részében. Androidok, akik sohasem értik a viccet, és akiknek van valami rémület és gonoszság a lényük legmélyén, olyanok, mint egy alultáplált csivava, amelyik a csöpp szemfogát vicsorítja, és várja, hogy pofán rúgják, vagy mint egy pohár tej, amit a sülő hús lila rostjaira löttyintenek: a természeten elkövetett erőszak. A yuppiek sohasem játszanak szerencsejátékot, ők kalkulálnak. Nincs aurájuk. Voltál valaha yuppie partin? Olyan, mintha egy üres szobában lennél: üres hologramemberek sétálgatnak fel-alá, lesik magukat a tükrökben, és titokban Binacra spray-t nyomatnak a manduláikra, hátha csókolózniuk kell egy magukhoz hasonló szellemmel. Egyszerűen nincs ott semmi.
Na szóval, ,,Mi az ábra, Martin?’’, kérdezem, amikor bemegyek az irodájába, egy plüss James Bond-kéglibe, amely a belváros közepére néz – ott ül, számítógépen tervezett lila pulóverben, amit Koreában gyártottak, egy olyan nagy, bolyhos pulóverben. Martin imád mindent, ami bolyhos. ,,Képzelje magát az én helyzetembe. Valóban azt gondolja, hogy nekünk olyan nagy élvezet ezen a toxikus szemétdombon dolgoznunk?’’
Nem tudtam fékezni magam.
,,…és közben nézni, ahogy maga a yuppie cimboráival egész nap a zsírleszívásról cseveg?’’
Hirtelen nyakig benne voltam. Ha úgyis lelépek, gondoltam, akkor legalább könnyítek a lelkemen előtte.
,,Hogy mi?’’, mondja Martin, mert kifogtam a szelet a vitorlájából.
,,Vagy ha már itt tartunk, valóban azt gondolja, hogy nekünk olyan nagy élvezet azt hallani, hogy milyen vadiúj házat vett egymillió dollárért, amikor mi alig engedhetjük meg magunknak, hogy hozassunk pár szendvicset a szendvicsbüféből a koszos kis cipősdobozunkba, amikor pedig mindjárt harmincévesek leszünk? És hadd tegyem hozzá, hogy ezt a házat a génlottón nyerte, mert épp a történelem megfelelő pillanatában született. Kábé tíz perc alatt kinyiffanna, ha annyi idős lenne, mint én, Martin. Én meg kénytelen vagyok egész életemben elviselni, hogy olyan tökfejek rozsdásodnak fölöttem, mint maga, és mindig elcsaklizzák a legnagyobb szelet tortát, és aztán szögesdrót kerítést húznak a többi köré. Hánynom kell magától.’’
Sajnos épp csörgött a telefon, úgyhogy nem élvezhettem ki a választ, ami aligha lett volna valami izmos… egy másik, még magasabb polcon ülő Martin valami seggnyaló kampányról süketelt, és nem lehetett lerázni. Úgyhogy kiballagtam a kávézóba. Egy másológép-szerelő muksó épp egy habszivacs csészényi forró teát öntött annak a fikusznak a földjére, amely még nem igazán heverte ki, hogy koktélokkal és cigarettacsikkekkel etették a karácsonyi partin. Kint eső csöpörgött, és csorgott le a víz az ablakokon, de bent olyan száraz volt a reciklált levegő, mint a Szahara. Az iroda dolgozói nyafogtak, hogy mennyi időt elvesz az ingázás, AIDS-vicceket meséltek egymásnak, cikizték azokat, akik bedőltek a hülye öltözködési divatoknak, tüsszögtek, megbeszélték a horoszkópjukat, tervezgették a Santo Domingó-i nyaralásukat, és fikázták a gazdag és híres embereket. A kávégépnél, a csap mellett, fogtam egy csészét, miközben Margaret, aki az iroda másik végében dolgozott, várta, hogy kiázzon a gyógynövényteája, és tájékoztatott arról, milyen következményekkel járt, hogy pár perccel korábban kiengedtem a gőzt.
,,Mi a fenét mondtál Martinnak, Dag? – mondja. – Teljesen be van pöccenve, szid, mint a bokrot. Az a közegészségügyi ellenőr Bhopalnak nyilvánította ezt a helyet, vagy mi a frász van?’’

Hagyd ott az állásodat

Nem válaszoltam. Kedvelem Margaretet. Nagyon igyekszik. Idősebb nálam, és vonzó a maga hajsprés-válltöméses-kétszer-elvált-túlélő módján. Kemény csaj. Olyan, mint azok a kis szobák, amiket csak New Yorkban és Chicagóban találni méregdrága belvárosi lakásokban – pirinyók, de vad, rikító színekre vannak festve, smaragdzöldre vagy nyersmarhahús-színűre, hogy ezzel leplezzék pirinyóságukat. Meg egyszer elmondta, hogy mi az évszakom, hogy szerinte én nyár vagyok.  Istenem, Margaret. Az embernek tényleg el kell gondolkodnia azon, hogy mi a fenéért kelünk fel reggel. De tényleg, komolyan: Minek melózni? Csak azért, hogy több cuccot vehessünk meg? Ez egyszerűen nem elég. Nézd meg, mi lett belőlünk! Nézz ránk! Mi a közös feltételezés, ami onnan idehozott minket? Mitől érdemeljük meg a fagylaltot meg a futócipőt meg az olasz gyapjúöltönyt? Úgy értem, látom, hogy mindannyian mennyire igyekszünk, hogy megszerezzünk ennyi sok cuccot, de nem tehetek róla, azt érzem, hogy nem érdemeltük meg, hogy…  De Margaret azonnal lehűtött. Letette a csészéjét, és azt mondta, hogy mielőtt belelovalom magam abba a tipikus Feldúlt Fiatalember állapotomba, fogjam fel, hogy egyetlen oka van annak, hogy reggel munkába jövünk, éspedig az, hogy megrémiszt minket a gondolat, hogy mi lenne, ha nem tennénk. ,,Mint faj nem vagyunk arra teremtve, hogy legyen szabadidőnk. Azt hisszük, hogy igen, pedig nem.’’ Aztán szinte magához kezdett beszélni. Alaposan felhúztam. Azt mondta, hogy a legtöbb embernek csak két vagy három igazán érdekes pillanat van az életében, a többi csak vatta, és az életünk végén a legtöbben szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogyha azok a pillanatok úgy kapcsolódnak egymáshoz, hogy kiadnak egy olyan történetet, amit bárki is szemernyire érdekesnek tart.
Na tessék. Láthatod, milyen morbid és önpusztító érzések kerítettek hatalmába azon a délelőttön, és hogy Margaret szíves örömest szította a tüzemet. Szóval ültünk ott, vártuk, hogy kiázzon a tea (ami, hadd tegyem hozzá, sohasem különösebben izgalmas elfoglaltság), és így egymásra hangolódva hallgattuk, ahogy az irodai prolik azt vitatták, vajon egy bizonyos tévés műsorvezetőnek volt-e kozmetikai műtétje mostanában.
,,Hé, Margaret – mondtam. – Lefogadom, hogy egyetlen olyan embert sem tudsz mondani az egész világtörténelemből, aki úgy vált volna híressé, hogy közben nem cserélt gazdát egy halom pénz.’’
Nem értette, hogy mire gondolok, ezért jobban kifejtettem neki. Azt mondtam, hogy az emberek egyszerűen nem válnak… nem válhatnak híressé ezen a világon anélkül, hogy egy csomó ember egy csomó pénzt keresne közben. Meghökkentette ennek a cinizmusa, de belement a játékba. ,,Ez egy kicsit durva, Dag. És Abraham Lincoln?’’
,,Nem nyert. Az egész a rabszolgaságról és a földről szólt. Sok tonna zsozsó volt a buliban.’’
Erre azt mondta, ,,Leonardo da Vinci’’, mire én lazán közöltem, hogy ő meg ugyanolyan üzletember volt, mint Shakespeare meg a többi régi csávó, és hogy minden munkáját kizárólag megbízásos alapon végezte, sőt, ami még rosszabb, a kutatásait felhasználták katonai célokra.
,,A francba, Dag, ez a leghülyébb vita, amit valaha hallottam – kezdett el bedühödni. – Még szép, hogy vannak emberek, akik úgy válnak híressé, hogy közben senki sem keres egy csomó pénzt.’’
,,Akkor mondj egyet.’’
Láttam, hogy Margaret keményen gondolkodik, vonásai szétolvadtak és átrendeződtek, én pedig kicsit túlságosan el voltam telve önmagammal, mert tudtam, hogy a kávézóban már mindenki a mi beszélgetésünket hallgatja. Megint az a baseballsapkás csávó voltam a lehajtható tetejű sportkocsijában, aki elszáll a saját nagy eszétől, és minden emberi törekvésben csak sötét kapzsiságot lát. Ez voltam én.
,,Na jól van, győztél’’ – mondja Margaret, belenyugodva, hogy pirruszi győzelmet arattam, és már épp húztam volna el onnan a kávémmal (most mint Tökéletes-De-Ki-csit-Öntelt Fiatalember), amikor egy kis hangot hallottam a kávézó végéből. ,,Anne Frank.’’
Huh!
Megperdültem, és tessék, ki volt az? Charlene, az a csaj, aki olyan félelmetesen uncsi és dundi, és közben mindig valami csöndes dac van az ábrázatán. Charlene a kamionparki kurvákéhoz hasonlóan hidrogénezett tartóshullámával, a Family Circle magazinból összeszedegetett hústartósítási receptjeivel. Charlene, akit elhanyagol a fiúja. Az a fajta ember, akinek ha kihúzod  a nevét a kalapból a karácsonyi ajándékozáshoz, azt mondod: ,,Kicsoda?’’
,,Anne Frank? – üvöltöttem. – Na még szép, hogy ott is volt pénz, naná…’’ De természetesen ott szó sem volt pénzről. Amilyen hülye voltam, meghirdettem egy erkölcsi párviadalt, amiben Charlene ügyesen legyőzött. Szörnyen hülyének és aljasnak éreztem magam.
A többiek természetesen Charlene-nek adtak igazat – senki sem áll a gennyládák mellé. ,,Na-most-megkaptad’’ képpel néztek rám, és csöndben várták, hogy még mélyebbre ássam magam, Charlene-nek meg közben különösen önelégült volt az ábrázata. De én csak álltam szótlanul, úgyhogy csak annyit láthattak, ahogy a bolyhos, fehér karmám egy pillanat alatt átváltozik acélfekete ágyúgolyókká, amelyek egyre gyorsulva egy hideg és mély svájci tó fenekére süllyednek. Úgy éreztem, ott helyben növénnyé változom - valamivé, ami nem lélegzik és nem gondolkodik. De persze az irodai növényeknek tűzforró kávét öntenek a földjükre a másológép-szerelők, nem? Mit tehettem volna? Leírtam a veszteségrovatba a lelki roncsot, amit az az állás csinált belőlem, még mielőtt rosszabb lenne a helyzet. Kimentem a kávézóból, ki az irodaépületből, és soha többé be nem tettem oda a lábam. Még a cuccaimért se mentem vissza a marhahizlaldámba.
Visszatekintve úgy látom persze, hogy ha egy csöpp eszük lett volna annál a cégnél a főnököknek (amit kétlek), akkor Charlene-t bízták volna meg azzal, hogy takarítsa ki az íróasztalomat. Szeretem elképzelni, ahogy ott áll, egy szemeteskosárral a virsliujjaiban, és egyenként szórja bele a papírjaimat. És egyszer csak megtalálja annak az összeroppant bálnavadászhajónak a bekeretezett fényképét, amely talán örökre megrekedt az antarktiszi jégben. Látom, ahogy enyhe zavarral bámulja azt a képet, és arra gondol, milyen ember is lehetek, és alighanem úgy találja, hogy egészen szerethető.
De persze aztán óhatatlanul arra gondol, hogy miért akarhattam bekereteztetni egy ilyen furcsa képet, és, úgy képzelem, az jut az eszébe, hogy vajon van-e pénzben kifejezhető értéke. Aztán látom, hogy áldja a szerencsecsillagát, amiért ő nem is érti az ilyen hitvány megfontolásokat, majd az egészet el is felejti, és bedobja a képet a kosárba. De abban a pillanatnyi zavarodottságában… abban a röpke pillanatban, mielőtt úgy dönt, hogy kidobja azt a fényképet, hát… azt hiszem, akkor szinte képes lennék szeretni Charlene-t.
És a szerelemnek ez a gondolata volt az, ami hosszú időn át életben tartott, miután otthagytam az állásomat és Alagsori Ember lett belőlem, és soha többé nem mentem el dolgozni semmilyen irodába.

Szóval, amikor valaki Alagsori Ember lesz, akkor kihullik a rendszerből. Fel kell adnia, ahogyan én is tettem, a föld feletti lakását meg azt a sok hülye fekete, matt színű tárgyat benne, ugyanúgy, ahogy a minimalista művészet értelmetlen négyszögeit a szürkésbarna szófa és az IKEA-bútorok fölött. Az Alagsori Emberek alagsori lakásokat bérelnek ki; fent túlságosan tele a levegő a középosztály szagával.
Nem jártam többé fodrászhoz. Túl sok heroinerős presszókávét ittam kis kávézókban, ahol az orrkarikás tizenhat éves fiúk és lányok naponta új salátaönteteket találtak ki, a legegzotikusabb nevű fűszerekkel kísérletezve (,,Kardamom, hű! Tegyünk csak bele egy teáskanálnyit!’’). Új barátokat találtam, akik a végtelenségig bírtak arról fecsegni, hogy a dél-amerikai regényírók sohasem kapnak elég figyelmet. Lencsét ettem. Lámamintás poncsóban jártam, és faszántos kis cigiket szívtam (emlékszem, olasz Nazio-nalit például). Egyszóval baromi komolyan vettem magam.
Az alagsori szubkultúra szigorúan meghatározott: az öltözék elsőrendűen batikolt és kifakult pólóból állt, Schopenhauer vagy Ethel és Julius Rosenberg képével, és ezt rasta mütyürök meg kitűzők egészítették ki. A lányok mintha mind vörös leszbik lettek volna, a fiúk meg mogorvák és fehér bőrűek. Úgy tűnt, soha senki nem szexel, minden energiájukat meghagyták a szociális munkáról folytatott vitákra meg arra, hogy kitalálják a lehető legbizarrabb és politikailag legkorrektebb utazási célpontot (a Nama-völgy Namíbiában – de csak azért, hogy megnézzék a százszorszépeket). A filmek fekete-fehérek voltak és gyakran brazilok.
És miután egy ideig az alagsori életet éltem, kezdtem egyre inkább átvenni az ottani emberek szemléletmódját. Messze az igazi képességeim alatt lévő munkákat vállaltam, úgyhogy az emberek rám néztek, és azt mondták: ,,Hát, ennél többre lennél képes!’’ Meg voltak kultikus munkáim is, a legjobb közülük az, amikor egy nyáron fát ültettem Brit Columbia belsejében, különben klassz volt: sok fű, sok lapostetű, és jó kis versenyek a rozoga Chevelle-ekkel és Biscayne-okkal.
Mindez arra kellett, hogy megpróbáljam lerázni magamról mindazt a mocskot, ami marketingesként gyűlt fel rajtam, s amitől mindig hűvösen uralni próbáltam minden helyzetet, s ami valami módon arra tanított, hogy ne igazán szeressem magam. A marketing lényegében arról szól, hogyan lehet minél gyorsabban megetetni a szart is az emberekkel, miközben azt gondolják, hogy még mindig igazi kaját kapnak. Igazából ez nem alkotás, hanem lopás, és soha senki nem érzi jól magát, ha lop.
De az a helyzet, hogy végül is mégsem működött a dolog. Nem tudtam megszökni az életstílusomból. Csak a saját céljaimra használtam az igazi Alagsori Embereket – valahogy úgy, ahogy a dizájnosok használják a művészeket arra, hogy új dizájnötleteket találjanak ki. Csaló voltam, és végül annyira súlyossá vált a helyzetem, hogy Hu-szonéveskori Idegösszeroppanást kaptam. Ekkor jöttek a gyógyszerek, ekkor fogtam padlót, és ekkor már nem segített semmilyen vigasztalás.

Harmincévesen halott vagy, hetvenévesen eltemetnek

Észrevettétek már, milyen nehéz beszélni, miután a szabadban ebédeltél egy szuperforró napon? Olyan igazi kánikulában? A távolban szétolvadnak a rezgő pálmafák, szórakozottan bámulom a körmeimben kirajzolódó hegyvonulatokat, és arra gondolok, hogy talán nem jut elég kálciumhoz a szervezetem. Dag története folytatódik. Az jár a fejemben, miközben hármasban esszük az ebédünket.  ,,Addigra tél lett. A bátyámhoz, Matthew-hoz költöztem, aki reklámzeneszerző. Ez New York államban volt, Buffalóban, egy órányira délre Torontótól, egy olyan városban, amelyet, ahogy egyszer olvastam, Észak-Amerika első »szellemvárosának« neveztek el, mióta egy szép napon jóformán az összes cég fogta magát és lelécelt onnan.  Emlékszem, ahogy Matthew lakásának ablakából néztem az Erie-tavat, amely pár nap alatt befagyott, és arra gondoltam, milyen banális és mégis szép ez a látvány. Matthew gyakran elutazott a városból üzleti ügyekben, én pedig egymagamban ültem a nappali padlóján pornómagazinok kupacával és több üveg Blue Sapphire ginnel, és bömbölt a sztereómagnó, és azt gondoltam magamban: »Hé, bulizok!« Akkoriban depressziós diétán éltem – dilibogyók és antidepresszánsok salátabárján. Szükségem volt rájuk, hogy elűzzék a sötét gondolataimat. Meg voltam győződve róla, hogy mindenki, akivel csak valaha egy iskolába jártam, valami nagy dolgok felé tart az életében, én pedig nem. Hogy ők jobban élvezik az életet, és több értelmet találnak benne. Nem tudtam felvenni a telefont, úgy éreztem, képtelen vagyok elérni a tévében látott emberek állati boldogságát, úgyhogy már tévét se tudtam nézni; kiborultam a tükröktől; elolvastam az összes Agatha Christie-regényt; egyszer azt gondoltam, hogy elvesztettem az árnyékomat. Automatapilóta vezette az életemet.
Nem volt bennem szexuális vágy, és úgy éreztem, mintha ki lenne fordítva a testem – jég, szén és furnérlemez borítja, mint az elhagyott mini bevásárlóközpontokat, malmokat és kőolaj-finomítókat Tonawandában és a Niagara-vízesésnél. Mindenütt szexuális jelzéseket láttam, és makacsul viszolyogtam tőlük. Gusztustalannak tűnt minden véletlen szemkontaktus a bolti eladólányokkal. Minden idegenre vetett tekintetben ugyanaz a kimondatlan kérdés feszült: »Te vagy az az idegen, aki meg fog menteni?« Kiéhezetten a szeretetre, rettegve a magánytól kezdtem azon tűnődni, vajon a szex nemcsak ürügy-e arra, hogy mélyen egy másik ember szemébe nézhessünk.
Kezdtem undorítónak érezni az embereket, nem láttam bennük mást, csak hormonokat, lágyékokat, domborulatokat, váladékokat és metánbűzöket. Ebben az állapotomban legalább úgy éreztem, hogy többé nem lehetek senkinek az ideális célpiaca. Ha annak idején Torontóban próbáltam ez is, az is lenni, és béklyótlannak meg kreatívnak tartottam magam, miközben játszottam a menő menedzsermuksót is, hát annak most biztosan meg kellett fizetnem az árát.
De a legjobban az borított ki, ahogy a fiatal emberek a szemembe tudtak nézni, kíváncsian, de úgy, hogy abban nyoma sincs testi éhségnek. Tízévesnél alig idősebb gyerekek, akik olyan irigyelni valóan boldognak tűntek a helyi bevásárlóközpontokba tett röpke, agorafóbiás kirándulásaimon. Az az őszinte tekintet, amely belőlem örökre kiveszett, legalábbis úgy éreztem, és meg voltam győződve róla, hogy az elkövetkező negyven évben nem teszek mást, csak gépiesen mászkálok majd és teszem a dolgomat, miközben hallgatom a múmiaporral teli rumbatök zizegő, csúfolódó zaját a bensőmben.
Oké, oké. Mindannyian átesünk egy bizonyos krízisen, különben, gondolom, nem teljes az életünk. El sem tudom mondani, hány olyan embert ismerek, aki egészen fiatalon élte át az életközepi válságot. Mindig eljön egy bizonyos pont, amikor cserbenhagy minket a fiatalságunk, amikor cserbenhagy minket az iskolánk, amikor apu és anyu cserbenhagy minket. Én soha többé nem lennék képes menedéket találni olyan szombat délelőttökben, melyeket zajos gyerekszobákban töltök, viszketve az üveggyapot hőszigeteléstől, hallgatva Mel Blanc hangját a tévében, tudatlanul beszívva a salakbeton tömbök xenonpáráját, C-vitaminokat majszolva és a húgom Barbie babáit kínozva.
De az én válságom nem pusztán abból állt, hogy cserbenhagyott a fiatalságom; cserbenhagyott az osztályom, a szexualitásom, a jövőm és még mindig nem tudom, hogy még mi minden. Kezdtem úgy nézni erre a világra, mint amiben az emberek megbámulják, mondjuk, a milói Vénuszt, és az amputáltak szexuális életéről kezdenek fantáziálni, vagy álszenten fügefalevelet tesznek a Dávid-szoborra, de előbb letörik a farkát szuvenirnek. Minden esemény ómenné változott; elvesztettem azt a képességemet, hogy bármit is szó szerint vegyek.
Az a lényeg, hogy tiszta lapra volt szükségem, és arra, hogy senki se olvashassa, mit írok rá. Még messzebbre kellett hullanom. Az életem rémületes incidensek sorozatává változott, amelyek egyszerűen nem álltak össze érdekes könyvvé, és Istenem, olyan gyorsan megöregszik az ember! Fogyott az idő. Fogy az idő. Úgyhogy elhúztam egy forró és száraz vidékre, ahol olcsó a cigaretta. Mint te és Claire. És most itt vagyok.

Fordította: M. Nagy Miklós