Epicédium Európáért
Amikor véget ért a Görög Világ, egy
Halott Isten
szarkofágját helyezték el
a Gyönyörök Ligetében. A Nimfákat,
a
Najádokat, a Szatírokat, a Kentaurokat,
a Szfinxet, a Gorgót, a Medúza-fejű
lényt, az
Egyszeműt, s az összes
szörnyet, ami fellelhető volt, Róma
tudósai
formalinba helyeztek, és
gyűjteményeket hoztak létre belőlük. A
Szent Ligetek
is múzeumokká lettek,
ahová csak kíváncsi idegenek látogattak
néha
el. Az itt kiontott vér nyálkás, síkos
tapintására már nem elékeztetett semmi.
A fű zöld
volt. A fák koronája ugyanolyan,
mint másutt. Az áldozat, amelyet
ártatlanok
hoztak a Kultuszért, végezetül teljesen
feleslegesnek bizonyult. Halálos, baljós
csönd ülte
meg a Nevetés Ligetét. Hol
volt már az Öröm, amelyet a sok
ezer
levágott trák fölött éreztek egykor? Vagy
a kis-ázsiai felperzselt városok miatti
meg-
elégedettség, ahol a csecsszopóktól a nyáladzó
öregekig
mindenkit levágtak? A vér, a könnyek,
a sebezhető testek látványa nem
okozott többé
szívbeli békét. S a szarkofág kőtömbje alól
halk hang
szivárgott, mint csecsemősírás,
mely kicsi állatkák nyöszörgésére
emlékeztetett.
Vagy mint átvágott torkok szörcsögése. A
Halott Isten szarkofágján, az Írást
visszafelé
olvasva, ez állt: A Meg-nem-született Isten.
Mert a Test
az élet Sírja, végül is. És az Apák
Ideje után eljön a Fájdalmas Anya
Kora
(A Halotti Pompa III.
Könyvéből)
|
|
|
Nyitott doboz Isten léte, tele
halottakkal. Egymásra dobálva
fekszenek benne, és néznek el
messze. Szemüket egy pillanatra sem
hunnyák le. Isten egy távoli zugban
kucorog, és reszket. Görcsösen össze-
szorítja szempilláit. Vékony,
nyüszít? hangon sír.
(Epilógus 2. [ II.]) |
Episztola A Krisztológiához
A keresztények kezdetben nem szerették
a túlfinomult
görög világot. Akárcsak a siker
és a hatalom császárkori latin
kultúráját.
Kinyilatkoztatásuk, a titok, amelyet
rejtegettek a
kétségbeesésről szólt, és a
megalázottak egymás iránti
részvétéről.
Az evangéliumok nyelve mégis a görög
lett: az istenek,
a csodák és a művészetek
nyelve. A görög Krisztus, aki
Árkádiában
élt, a béke és az igaz barátság szavait
hirdette. Az
emberi és az isteni határán
egyensúlyozva a szenvedésnek
nem
tulajdonított jelentőséget. Hisz a szenvedés
olyan, mint a
halál, amelynek nincs
súlya, mivel nem követi semmi. Ő volt
a Jó
Pásztor, a juhok barátja. A Stoa
filozófusai tudták, mit jelent az
élet
rettenete, amellyel csak a mindenektől
elhagyott ember
szembesül. A Kereszt
magasában, Ég és Föld között lebegő
Korpusz
átélése erre tanít. De a filozófusok
már régről tudták, mit jelent a
semmi előtt
állni. A görögök a nyelvben istenekre
leltek, míg Európa
a Szó és a Tárgy viszonyát
kutatta. Azt akarta tudni, vajon hová
tűnnek
a szavak miután a Lélek átlép a halálba. És
hová lesznek a
tárgyak (a Test mint
tárgy épp úgy) az Utolsó Ítélet után?
A
keresztények azonban a szavak és
mozdulatok viszonyát vizsgálták.
Krisztus
alapító mozdulatainak értelme érdekelte
őket leginkább. Ez
annak a felismerésnek
a folytatása, hogy Egyek vagyunk. Ez
a belátás
végtelen örömmel töltötte
el őket. Valahogy úgy értették ezt,
hogy
egyek vagyunk Krisztusban. És hogy ennek
a szeretnek az ereje
képes legyőzni a halált.
A hellenizmus korának filozófusai, s
a
pragmatista rómaiak, nem értették, hogy
a keresztények boldogan
mennek a halálba
a Krisztusért. Azok, akik nem lepődtek
volna meg,
ha Olümposz istenei házukba
nyitnak, értetlenül álltak a mozdulatok
és
a szavak új rendje előtt. Krisztus mozdulatai
előtt, ahogy a
Jobbik Latorhoz fordul, és
könyörög érte. Aztán ahogy balra
fordul,
és ahogy magához emeli a Megalázott
Bűnöst. Mindez butaság
volt előttük. Krisztus
követői tudásukat titokban tartották. És
ahogy
bujkálni és rejtőzni kényszerültek a korai
keresztények,
beszédükben a szavak
jelentése is mindig másra vonatkozó,
,,szellemi”,
hermetikus értelmet nyert. És kimeríthetetlen
lett,
mint az orfikus szekták eltűnt emlékezete.
A rejtőzködő
beavatottak istene is rejtőzködővé
vált, és nyelvük az allegóriák
titkos nyelve lett.
Ugyanakkor olyat, amely nem titok,
hanem
értelmezés kérdése. Vagyis beszélgetés és
vita, és a
kimeríthetetlen szeretet melege.
A szövegek értelmezése így változott
allegorikussá
ott is, ahol korábban nem volt. A hellenizmus
idején
Krisztust Hermészként ábrázolták:
a hírhozó, és az üzenetek jelentését
kutató
isten alakjában, melynek művészi formája
a görög ideál, a
nemes arccél. Nincs nyoma
szemita orrnak, csapzott szakállnak,
leomló,
hosszú, összecsomósodott hajnak. A fürtös
fej, egészséges,
kívánatos fiatal férfi, a Jó
Pásztor, báránykával a lába mellett. A
később
elengedhetetlen kereszt ekkor még sehol.
Az ágyék íve
szelíden lejt a kecsesen elrejtett,
jelzésszerűen ábrázolt nemzőtag
felé.
Később a bizánci ikonológia rögzítette
az átszellemült, izzó
tekintetű férfiarcot a
fej körüli glóriával, mely a makulátlan és
időtlen ragyogás arany fényében fürdik, és
sugározza maga körül
szerte. A pestistől,
járványoktól, éhségtől, háborúktól
sújtott
Európában ekkor jelenik meg a szenvedésre,
a keresztútra
összpontosító passió-misztika,
a vér és verejték ábrázolása, amely
átalakítja
az Egész történését. Az Árkádia tájairól
érkező görög
isten a barbárok kezébe került.
(A Halotti Pompa III. Könyvéből)
Borbély Szilárd, költő,
irodalomtörténész. Füzesgyarmaton született, 1964. november 7-én. A
debreceni egyetemen szerzett diplomát, majd tanársegédként, később
adjunktusként itt tanít. 1998 óta az irodalomtudomány kandidátusa. Kötetei
többek között: 1988: Adatok; 1992: A bábu arca – vázlatkönyv, 1987.
11–1991. 04; 1995: Mint minden alkalom; 1999: Ami helyett; 2002: A Gólem
(zsidóoperett), Az ólomkatona története (gyermekopera); 2003:
Berlin/Hamlet, Anette és Lübin (hangjáték); 2004: Halotti pompa (versek).
Díjai: 1989: IRAT-nívódíj; 1993: Soros ösztöndíj; 1995: Alföld-díj; 1996:
Déry Tibor-jutalom; 1998: Szép Ernő-jutalom; 2002: József Attila-díj;
2003: Vackor-díj.
