(Részletek a szerzőnek egy hosszabb tanulmányából)

Írásomat Bodor Ádámnak, a kitűnő írónak azokkal a Budapestre vonatkozó kritikus megjegyzéseivel kezdem, melyek nemcsak annak idején ütöttek szíven, hanem  úgy érzem, hogy tíz év elteltével, ezek ma is fájdalmas igazságokat hordoznak. ,,Budapest balkániasodása – itt most ez történik, – mondja 1994-ben – üres, anakronisztikus és steril folyamat, mérhető ellenállás hiányában nincsenek értékelhető etikai elemei. A  polgári Budapest pusztulása  során nem töltődik fel új értékekkel, többlettel, az igazi Balkán ellentmondásos, termékenyítő levantei bája messze van innen; ez a leépülési folyamat egyirányú, nem drámai, nem is tragikus, mindössze lehangoló, mint egy kórterem. Az értékek pusztulása, vagy kicserélődése, az elsilányosodás önmagában még nem ihlető erő. Amit az ember érez, az inkább a szégyenhez áll közel: ennyire nincsen önvédelmi készségünk, amink van, az is kisiklik a kezünk közül, olyan helyén a világnak, ahol még a fűszálért is kár. Mert ha Magyarország – bárhonnan is nézzük –, mindig is Kelet-Európa volt,  Budapest – és az esélyt ez jelentette – soha. Most válik azzá – szemléltetve az orrvérzésig emlegetett kelet-közép-európaiság fogalmának csődjét. Európa tagolható, de nem ennyire. [...] Budapest most nemcsak kopott eleganciájától, hanem történelmi méltóságának nehezékeitől szabadul meg.
Működik itt most valami, alakítja az utcákat, tereket, falakat, a térség levegőjét, egy erő, amely idegen, a várost és lakóit nem ismeri, nem szereti, inkább megveti; valami megalázóan primitív erőszak kezdi a maga belső képére átformálni a Budapest nevű természeti képződményt, vagy emberi alkotást, mindegy hogyan nevezzük. Itt most mindent büntetlenül szabad. Ami az újjáalakított üzletek portálja körül történik, – hogy  csak egy szelíd és szemléletes példához forduljak –  a nagy magyar meszelési vágynak ez a gátlástalan fesztiválja tulajdonképpen a butaság, a cinizmus, a »tojok mindenre«-elv diadala egy patinás európai főváros fölött. Ez nem látvány, hanem moralitás kérdése. Ahol ilyen szemérmetlen nyíltsággal lehet garázdálkodni, ott egy új, idegen erkölcs hatályos. Egy hely elsősorban meghittségével, hangulatával ragad meg, a hangulat pedig erkölcs. De ennek a romlásnak nincsenek, meghitt rejtekei.”
Bodor Ádám optimistának éppen nem nevezhető gondolatait azzal zárja, hogy: ,,Itt éppen most szűnik meg valami, egy fogalom. Budapest most szabadul meg attól a tartalmától, amitől az volt, ami volt. Amit az idegen értékrendre, hazug eszményekre építő diktatúra évtizedei nem bírtak innen kiűzni, elpusztítani, de még megtörni sem, most alvilági szintű összefüggések nyomán magától távozik. Most távozik innen a hely szelleme.”
Egy fejlesztési koncepció bármilyen metropolis életébe – jelen esetben Budapest életébe – való átültetése nemcsak szűkreszabottan döntési, -igazgatási feladatként jelenik meg. Nívós és sikeres végrehajtásához magasan képzett, komplex gondolkodású, kellő tapasztalatokkal rendelkező szakemberekre van szükség, akikre a mindenkori hatalom politikusai megfelelően támaszkodhatnak. E tekintetben Európa-szerte hiány mutatkozik. Az elmúlt években, 2001–2003-ban Weimarban tartott EU-konferenciák irányítója,  Hassenpflug professzor, az ottani Bauhaus Universität Urbanisztikai Intézetének vezetője jelezte, hogy az EU támogatására is szükség lenne olyan posztgraduális és doktoranduszképzés megindításához, melynek eredményeképpen a városproblematikák széles spektrumát jól ismerő szakemberek kapcsolódhatnának be az európai (nagy)városok fejlesztési munkálataiba.
 Budapest városfejlesztési koncepciója ugyan foglalkozott az oktatási és a kulturális szféra adottságaival, a fejlesztés különféle lehetőségeivel is. Egy gondolat azonban mintha elkerülte volna az Egyeztetési Anyag összeállítóit, valahol jelezni kellett volna azt a szellemet (aurát) is, amit Budapest a lakóinak jelent.  Olyasfajta ,,urbain”-re gondolok, melyet a francia Lefčbvre fejtett ki évekkel ezelőtt, és amelynek szimbolikus jelentősége Budapest jövője szempontjából sem elhanyagolható.
Kritikai megjegyzéseink közül e legutolsót tekinthetjük olyannak, amely végül is visszavezet bennünket Bodor Ádám idézett szigorú, szomorú megállapításaihoz.
 Henri Lefčbvre-nek egy olyan lényegbevágó gondolatát húzzuk alá itt, mely a korábbiaknál nagyobb szabatosságra törekedve tesz megkülönböztetést maga a város, illetve ennek praktikusan érezhető, szinte kitapintható építészeti (művi) megjelenése (la ville) és a város szellemi tartalmának, ,,szellemiségének” olyasfajta valósága között (ezt ne-vezve urbain-nek), mely az egyes embernek egy-egy adott városról alkotott gondolati-érzelmi konstrukcióinak felel meg. Talán a legjobban úgy közelíthetjük meg szerinte, ha olyasfajta szellemi és társadalmi formációnak vagy ideának tekintjük, amely a városlakók és objektumaik szimultanitás és konvergencia élményeiből táplálkozik (Lefčbre, 1972). Az ,,urbain” tehát abból a nagyon sok szimbólumelemből tevődik össze mindanynyiunk számára, melyeket életünk során – többnyire észrevétlenül – gyűjtöttünk, hogy aztán egy-egy adott pillanatban ezek értelmi-érzelmi-intuitív summája egy-egy szóban forgó város (vagy a ,,mi” városunk) megítélésében öltsön testet. A magunk részéről azt tehetjük ehhez hozzá, hogy az ,,urbain”-t voltaképpen egy olyan kvalitásnak is tekintjük, mely egyfelől az emberek, másfelől a környezet tereit kitöltő tárgyak, termékek kvantitásait integrálva,ezek fölé emelkedik. Lefčbvre ,,urbain”-je némileg rokon Kevin Lynch város-imágójával is, melyet Lynch The Image of the City című munkájában ismertetett (Lynch:1960). Sajnos e munkájában az imagót a város életszövevényeiben való orientációkkal kapcsolja össze, utalva ennek össztársadalmi jelentőségére.
,,A városról alkotott rendezett képzeteink meggyorsítják orientálódásunkat, sőt mi több, tágasabb szellemi horizontot nyújtanak, eszközül szolgálnak feladataink, elképzeléseink vagy tudásunk szervezettebb kibontakoztatásához” – írja. ,,Az eleven és jól integrált fizikai (építészeti, művi) keretnek társadalmi funkciója is van. Az ilyen művi környezeti háttér kezdettől fogva ősi jelképek és kollektív emlékek anyagát szolgáltatja a közösségnek, ezzel is elősegítve a különféle rétegek  kommunikációját” ( Lynch, 1960).

A sok-sok elemből összerakott budapesti materiális városmozaik fölött ott lebeg a főváros élményeinkben és emócióinkban megélt teljes szellemi kvalitása is. Arra kell törekednünk, hogy ez cselekvésre serkentsen bennünket!