–  Most szépen elmormolom a várost –
pózoltam magamnak, mint aki mormol,
mint aki joggal beszélhet magában, pedig
ki se láttam az irodalomból.

Talajlélektani Kutató Intézet –
így becéztünk arra valami villát.
Most épp a kerítése mellett
járok, szemembe süt a csillár.

Huszonhat éves vagyok, más ilyenkor –
sarokhoz érek, de tudom az utat:
most két társasház jön. Igen. Meg is állok,
lakónévsor: Pogány, Ellinger, Kutas,

Kéry. Stimmel. Mormolom a várost.
Megint kimondtam. De túl magasztos.
Még háromszáz méter és villamossín.
Egyetemre járok, évet halasztok.

Itt majd egy gyógyszertár... Igen. ZÁRVA-tábla,
mellette az ügyeletes patikák.
Tovább a fasoron befelé. Jó nagy
csönd. Velem sem kihaltabb a világ.

A lépteim puhák, de kabátzsebemben
három kulcscsomót csörget egy kéz:
a régit, az újat és az igazit
(utóbbi még meg sincs, a többi elvész).

Váratlanul elhallgatnak a kulcsok,
mint a nagycsalád, ha csönget az angyal.
Még két napom van, hogy elengedjen
egy lány, testében a fiammal.
Most szépen elmormolom...

Mintha egy autót hagynék ott az utcán
nyitott ajtókkal a helyszínelőknek –
nekem semmi közöm a jellememhez,
két külön szó vagyunk, talaj és kőzet,

jelen és múlt, jövő és jelen. Térek
haza. Nincs pofám kihívni a sorsot.
Nem gravitáció vagy szerelem, csak
a megszokás fűz ehhez a korhoz.

Azonos pályán a Földdel: közös hold,
közösen kivédett meteorzápor...
Városmajor utca, telefonközpont:
mormoló, nagy, sötét ironizátor.

Most szépen elmormolom a várost
– mormoltam, de csak a város mormolt,
az igazat mormolta a színtisztát,
de az egy ironikus kor volt.

Ironizált az az ősz, az az éjjel,
azok a házak, ahogy következtek,
ahogy a szél fújt, ahogy látszott,
de mégse látszott a vég meg a kezdet.

Csak tértem, tértem, tértem haza folyton
éveken át, éjjel, a bukás helyett.
Néha jöttek párok: elkésett,
veszekvő vagy szótlan idézőjelek.

Kesztyű

Te, aki tudsz vezetni,
fékeznél, ha egy kesztyű
volna az útra dobva
eléd, ahol a zebrát
közlekedési lámpa
világítja be zölden,
pirosan, sárgán, vagy ha
későre jár, csak sárgán,
elhinnéd azt, hogy sün, vagy
egyéb elütött állat;
mondjuk, hogy időd volna,
kedved is lenne élni
és élni hagyni mást is,
megállni és kiszállni
a hülye sünt szapulva,
vagy észrevenni rögtön,
hogy az egy kesztyű ott csak,
mégse lépni a gázra,
ha már nem tetted addig,
hanem kiszállni, és úgy
konstatálni, hogy kesztyű,
kesztyű az útra vetve,
és mivel te állsz itt csak,
nyilván eléd vetették,
megvárni, aki dobta,
és ha az nem jön, akkor
megvárni, aki dobta,
és ha az nem jön, akkor
rájönni, hogy nem is fog,
de mégse lehet mindent
a véletlenre fogni?
Megmondom, miért kérdem,
mert nem tudok vezetni,
és egy zebrára esve
heverek mint egy kesztyű,
pirosan, sárgán, zölden,
ilyenkor már csak sárgán
villódzik rám a lámpa,
el is vagyok veszítve,
meg is vagyok találva,
van is párom meg nincs is,
egyedül mint az ujjam,
akármelyik az ötből,
mert nem jelentek semmit,
de mégse lehet mindent
a véletlenre fogni.

A méhész

Hatezer évig voltam méhész,
száz éve vagyok villanyszerelő.
Ha nyugdíjba megyek, majd újra méhészkedem.
Valami zümmögjön nekem, zümmögjön nekem,
zümmögjön nekem, zümmögjön nekem,
zümmögjön nekem.

Kemény István 1961. október 28-án Budapesten született. Hét verseskötete, egy novelláskönyve, egy regénye és egy esszékötete (Vörös Istvánnal közösen) jelent meg. Külföldi ösztöndíjai: Yaddo (USA) 1996. Wiepersdorf (Németország) 1999. Német nyelven, többek között, a következő kötetekben jelentek meg munkái: Budapester Szenen – Dumont, 1999. (Költészeti antológia); Kettenbrücke – Deutscher Taschenbuch Verlag, 1999. (antológia); Jahrbuch der Lyrik 2000 – Verlag C.H.Beck, 2000; Kafka Közép-európai Folyóirat, 8. szám, németországi kiadás, 2002.