,,Anyánk hetente egyszer-kétszer elment a kastélyba.”
Hallgatom a tanítót, eleinte nem nagyon figyelek rá, de azután örömöm lelem abban, hogy elképzelem a bérlő fiatal feleségét, amint gyors léptekkel  lefelé tart a Masjoubert-től a clermont-i úthoz vezető ösvényen. Gondolatban követem őt az erdőben, az árnyas zöld fasorban, amely Echizadour felé viszi, erre az évszázadok óta és évszázadokra, örökre  változtathatatlannak tűnő helyre.
A fiát hallgatva szinte látom őt, karján fekete fonott szalmakosár. Tojást tesz bele, aznapit, egy darab vajat, friss fű- és tejillatút, és az évszaktól függően retket, epret, cseresznyét, körtét vagy málnát, ősszel diót, naspolyát, később almát vagy előző nap szedett gesztenyét.
Ha Martial és Claire ott voltak a tanyán, és észrevették a készülődést, anyjuk nyomába eredtek, mihelyt elindult a majorból. Tiltakozhatott, fenyegethette őket, rájuk parancsolhatott, hogy menjenek vissza, csinálják a leckét, vagy segítsenek a nagyanyjuknak a konyhakertben, hiába volt minden. ,,Semmi sem akadályozhatott meg minket abban, hogy utánamenjünk” – erősíti meg a tanító nevetve. Tíz méternyire az asszony mögött lépkedtek ,,komor, gyanakvó képpel” (ezt Claire jegyzi meg). Látom őket, a két konok kölyköt, megállnak, ha az asszony megáll egy pillanatra, s leteszi a nehéz kosarat egy sziklára, hogy megmozgassa elgémberedett karját, és elindulnak, amikor ő is elindul.
Amint átjutott az erdőn, ott, ahol a fasor kiér a tisztásra, beleunva a háborúskodásba hátrafordult, és odaintett követőinek. A gyerkőcök rohantak, hozzásimultak, és már nevető arccal néztek föl rá. Az asszony a fiúval a jobbján, a kislánnyal a balján érkezett a magas, széles konyhaajtó elé.
Megigazította a blúzát, ellenőrizte, hogy a gyerekek fekete köpenye nem gyűrött-e, be van-e gombolva, és félénken meghúzta az ajtó mellett csüngő láncot. A kicsik visszafojtották a lélegzetüket: a harang mintha az ő bolondul verő szívük ritmusára szólalt volna meg.
Végre kinyílt az ajtó, szinte kelletlenül.
Vendéglátóim időnként egymás szavába vágva idézik fel a belépés pillanatait, hajdani önmagukat, mindig riadt és áhítatos megérkezésüket a tágas konyhába, ahol a gömbölyded, pirospozsgás és nagyszájú Mélanie sürgölődött. Épphogy visszaköszönt nekik, máris újra a gőzölgő lábasokkal foglalatoskodott, ügyesen, akár egy zsonglőr, a fazekakkal – ,,fekete a fenekük, mint az ördögnek,” vagy a rézedényekkel, ,,a színük, akár a lenyugvó napé” – ahogy mondogatta.
A fiú és a kislány némán, egymáshoz bújva várt a sarokban, míg anyjuk és a szakácsnő nagy pletykálkodás közepette kirakta az élelmiszereket a kosárból.
A két fecsegő lehalkította a hangját, amikor néven nevezte valamelyik riaci lakost, a szapulást visszafojtott kuncogás vagy felháborodott  kiáltások kísérték.
A gyerekek ebből a sustorgásból mintha célzásokat hallottak volna ki a házigazdák cselekedeteire és viselt dolgaira. Reszkettek, attól féltek, hogy azok hirtelen ott teremnek, és örökre elűzik a rosszmájú asszonyt meg a porontyait.
Amikor a szakácsnő végre tudomásul vette fiatal nézői jelenlétét, édességet vett elő egy óndobozból, és kínálgatta őket. ,,Ó, Josephine, micsoda szerencséje van magának! Ezek a kicsikék, nézze csak, valóságos angyalok! Angyalok az én két ördögfiókám, a fiatalúr és a kisasszony mellett!”
Az angyalok továbbra is békés, kissé durcás képet vágtak. Semmit sem árultak el a vágyból, amely gyötörte őket, hogy látni szeretnék, amint feléjük iramodik az ördögi páros, a gömbölyded Mélanie  panaszainak tárgya. Általában haza kellett menniük az anyjukkal, nehéz szívvel, amiért vágyuk kielégítetlen maradt. Nem tudtak mit válaszolni az asszony csodálkozó szemrehányásaira: ,,Mindig el akartok kísérni, ha idejövök! De minek? Miért jó, hogy ott álldogáltok a konyhában, mint két faszent, meg se moccantok, a szavatok se hallani?”
– És mégis – jegyzi meg a tanító –, mihelyt újabb alkalom kínálkozott, megint elindultunk anyánk után.
És elmagyarázza, hogyan történt, amikor a két ,,ördögfióka” hébe-hóba berontott a konyhába. Se szó, se beszéd, rávetették magukat a gömbölyded Mélanie-ra és anyjukra, a szoknyájukba csimpaszkodva lökdösték őket. A két nő hiába küszködik velük, hiába próbálja félreállítani őket. A szakácsné röffent egyet-egyet (,,mint a malacait leckéztető anyakoca” – mondja Martial, és halvány mosolyt csal Claire ajkára). A fiatal bérlőné tiltakozik, de kipirul a gyöngédségtől és az örömtől. A ,,fiatalúr” és a ,,kisasszony” elszédíti őket kérdéseivel és parancsaival: ,,Miben sántikálnak?... Mit sutyorognak ezek itt ketten?... Hozott Joséphine tortát?  Gyümölcstortát? Gesztenyét? Barna mézet a Masjoubert-ből? Most rögtön meg kell kóstolni a süteményt! Most! Rögtön kenjenek vajaske-nyeret aranyló mézzel! Most rögtön! És ma este, hallja, Mélanie! Maga még ma este megsüti a masjoubert-i gesztenyét!”
Ahogy végeztek a nyalánkságokkal, a bámuló Martial és Claire felé fordultak, akiket megigézett ez a vihar. ,,Hát maguk, itt vannak, és nem szólnak semmit!... Mélanie nem is mondta, hogy jönnek! Indulás, gyerünk!”
Hiába jajong a szakácsnő és a bérlőné. ,,Hugues úrfi, Elisabeth kisasszony... tudják jól – nyöszörgi a gömbölyded asszonyság –, a gróf úr megharagszik ránk, ha zajonganak, ha butaságot csinálnak ezzel a kettővel ott!” ,,Martial és Claire jön velem haza, a                        tanyára!” – jelenti ki Joséphine Malabru. De minden hiába. A négy haszontalan már a folyosó felé menekül. ,,Minek mennének? Nem tartjuk itt, és nem is fogjuk megenni             a kölykeit!... Ha korábban megy el, majd visszavisszük őket a Masjoubert-be!” 
Mintha a tanító szeméből – és bizonyára Claire szeméből is, ha nem fordítaná el rólam makacsul a tekintetét – azt a gyönyörűséggel teli szorongást olvasnám ki, amely gyerekkorukban fogta el őket, amikor vendéglátóik nyomában rohangáltak a mosóháztól az éléskamráig, az őrök sötét gránitlapokkal kirakott, bútorozatlan hajdani termétől - amit hatalmasnak és ellenségesnek láttak – az asztalokkal, polcokkal, pulpitusokkal, padokkal, zsámolyokkal telezsúfolt könyvtárszobáig, ahol mindez eltűnt a papír- és könyvhalmok alatt. A kötetekkel plafonig kitapétázott fal tövében a kis Claire – ha igaz, amit a fivére mond – soha nem tudta elfojtani félelmét, hogy egyszer rájuk omlik ez a nyomtatványhegy, és ők ott pusztulnak alatta.
De vezetőik már belökik a könyvtár faragott ajtaját, és türelmetlenül néznek vissza a látogatókra, akik úgy látják, hogy a kastély ifjú urai szinte repülnek könnyű saruikban. Lehet, hogy azoknak is van szárnyuk, mint az olvasóteremhez csatlakozó hosszú galéria végén álló márványisten lábának? ,,Mi viszont hányszor botlottunk meg a facipőnkben”, ezek a csattogó facipők olyan közönségesen csattognak hol a grániton, hol a fán; a parketta rombuszai, sakktábladíszei csillognak a viaszréteg alatt. És a kislány – megcsúszott, vagy a bokáját ficamította ki? – elesik.
Sikolyára megáll a fivére, és visszafordul a két vezető. Hugues már jön is felé, segít neki felállni, de a lány zavarban van, a fiút a sápadtsága aggasztja. ,,Fáj?” A lány megrázza a fejét, nem. Képtelen elfordítani tekintetét az ifjú lovagétól, aki a galéria faláról, egy képkeret magasából figyeli őt pimasz, zöld szemmel. Hugues támogatja a lányt, és közben elkapja festményre szegezett tekintetét. ,,Mintha...” – suttogja a kislány. ,,Ó, szerinted is?” – kiált fel a fiú. –,,Zabeth! Gyere ide! Ez volt Vörös Vilmos” – mondja Hugues Claire-nek, aki továbbra is a portrét  nézi.
Mind a négyen ott állnak a kép előtt, megigézi őket a vízzöld tekintet. Az aranysujtásos fekete ruhában megfestett, hosszú, vöröses hajú lovag szögletes és szigorú arcában Hugues keskeny arcára ismernek. A fiatalúr odahátrál a falhoz, őse képmása alá. Kihívó tekintetét a három nézőre szegezi.
Azután hirtelen újra nekiiramodik, mögötte látogatói termek hosszú során keresztül szaladnak, egyik-másik tele bútorral, textíliával, díszekkel, metszetekkel, kárpitokkal, a többi üres, különös, mintha valami elhagyott lakhoz tartoznának.
Elisabeth a búcsú pillanatában egy pillanatra visszatartja a kis parasztlányt. ,,Már nem fáj?  Vörös Vilmos előtt estél el? Tudod, én is elcsúsztam, és épp ezen a helyen ficamodott ki a bokám. Mit szólsz?” – kérdezi nevetve. – Talán száz éve is van már, hogy ez a Vilmos élt! De a portréját sokkal később festették meg. Lehet, hogy az egyik leszármazottjáról.” ,,Nem a boszorkány fia volt?” – aggodalmaskodott Claire. Inkább az egyik unokaöccse – gondolta Elisabeth. ,,Tudod – tette hozzá, lehalkítva a hangját – miatta estél el.” A gyereklány rémülten tiltakozott. ,,De, de, biztos. Ő akarta, hogy eless, hogy Hugues odamenjen hozzád, fölsegítsen, átkaroljon...” Amikor észrevette, hogy a kislány zavarba jött, tovább erősködött:  ,,Egyébként láttad? Már nem is tudtad, melyikük néz, ő, a keretből, vagy Hugues, aki rád hajol... Ugyanolyan a szemük, nem?”
Meglepetésemre Claire bekapcsolódott fivére elbeszélésébe, és ő mesélte el a két kislány hajdani párbeszédét.
Ha igaz a történet, amelyet azután Martial folytatott – húga később egyetlen célzást sem tett pajtása és a régi kép közötti hasonlóságra –, ettől kezdve, ha a négy cinkostárs újra együtt indult  kastélyjáró kalandos vállalkozásra, Claire ügyelt rá, hogy a lehető legközelebb maradjon a többiekhez, ha megint a galériába mentek. Lehet, hogy azt remélte, így nem hat rá a lovag gonosz hatalma. A fivére mégis minden alkalommal látta, hogy elpirul, és a kislány bevallotta neki: érzi a tarkóján, hogy fölötte keresztezi egymást a halott lovag és leszármazottja tekintete.
Hugues és a testvére néha megparancsolja társainak, hogy vegyék le a cipőjüket. Nesztelenül, tágra nyitott szemmel, fülelve mennek előre. Martial és Claire tisztes távolból, félve követi őket mezítláb, facipővel a kézben.
Nem szabad találkozniuk a ház uraival. Hugues szerint a kastély valamelyik sarkában lehetnek, a kis csoport nesztelenül lopakodik.
Fönn a toronyban, amely a lenyugvó nap felőli oldalról határolja a déli homlokzatot, van egy helyiség, ahova a felderítő elmerészkedik csapatával, miután figyelmeztet a veszélyre, amelynek elébe néznek.
Ha a kőlépcső szűk pihenőjére nyíló ajtó be van csukva, a vezér egyedül lopódzik oda. Egyik fülét az ajtóra tapasztja. A többiek néhány lépcsővel lejjebb állnak egy kupacban. Azután a vezér lehajol, benéz a kulcslyukon. Ez a néhány perc mintha örökkévalóság volna, megdobogtatja a szívüket. Azután vagy gyorsan hátrál és lerohan a csigalépcsőn, a másik három gyerek pánikszerűen utána, vagy végtelenül óvatosan megmozgatja a zár nyelvét, belöki a masszív ajtószárnyat, és bedugja a fejét. Egy hosszú perc telik el, meg se mozdul, a még mindig néhány méternyire álldogáló Martialnak és Claire-nek végtelennek tűnik ez a perc. Nem tudják, hogy a vakmerő odaint-e majd, hogy menjenek vele a tiltott helyiségbe, vagy épp ellenkezőleg, menekül, rémülten vagy játszva a rémültet, és őket is magával rántja a bajba. ,,Elisabeth viszont, hozzánk egészen közelről – jegyzi meg Martial –, de rólunk mintegy tudomást sem véve, higgadtan figyeli fivére fönti mesterkedését.” ,,Igen, igen, ő nem jött zavarba – teszi hozzá Claire (és figyeli, milyen hatást tesznek szavai Martialra, aki láthatólag izgatott), még én is jól láttam, hogy kis szája csúfondáros és elnéző mosolyra húzódott.”
Azokon a napokon, amikor Hugues végül közölte, hogy szabad az út, a két látogató csatlakozott hozzá, előttük Elisabeth, mind a négyen csöndesen bementek a kerek szobába: ,,Itt dolgozott és meditált Hetedik Guy, Riac és Echizadour grófja”– jelentette Hugues ünnepélyes hangon.
Egy nagy fekete asztalon papírok, prospektusok, szétszórt kártyalapok hevertek  teljes összevisszaságban. ,,Apa, úgy látszik, félbehagyta a pasziánszát” – fuvolázta lágyan Elisabeth. ,,Nézzék ezeket a kártyákat – nevetett fel gúnyosan a fivére –: pikk dáma, treff bubi, még a padlón is... Úgy látszik, Hetedik Guy egyáltalán nem értékelte, de nem ám, amit a kártyák jelentettek neki! Akkor vége az átkozott türelemjátéknak! Helyet a türelmetlenségnek! Most éppen anyánkra zúdítja haragját és mérgét... Szegény mama, biztosan a budoárjában volt, éppen hímezett vagy imádkozott, vagy imádkozás közben hímezett, azután egyszer csak nincs többé hímzés, nincs több Üdvözlégy Mária, helyet a zaklatásáradatnak, amelyet a Türelemjátékok Mestere indított! Rossz a termés, a borjúnak nincs ára, azok a hitvány bérlők idemerészkednek a járandóságukért, az embereink gyógyíthatatlanul ostobák, még hisznek abban, hogy ősünk az ördöggel cimborált – keresztet vetnek, ha kiejtik előttük annak a léha Idának a nevét –, és ez az Hugues, az öltözéke legalább olyan pimasz, mint amilyen rendetlen... Lusta kölyök, kedvesem, hall engem? Lusta semmirekellő a maga fia... Szóval a túlságosan hideg, a túlságosan meleg, a túl sok eső, a túl sok napsütés, a sehol egy felhő, és ki a felelős mindenért, abszolúte mindenért, ami nem megy, még ennek a koldus Köztársaságnak a tévedéseiért, értékvesztéseiért, szemérmetlenségeiért is? Az, akit megtett  Echizadour grófnőjének, miután elkövette azt az ostobaságot, hogy nőül vette!” A két masjoubert-i gyerek tágra nyílt szemmel, zúgó füllel figyelte, amint Hugues előadja a nagyjelenetet. Improvizált és kibontotta a tirádát, széles mozdulatokkal és grimaszokal játszotta el grófi apja dührohamát és az üldözött hölgy szelíd riadalmát.
A legtöbb szónak, amit Hugues olyan gyönyörűséggel mondott ki ott fönn, a toronyban, nem ismerték a jelentését, ezért azok bizonyára még nagyobb hatást tettek rájuk. Olyannyira, hogy noha sok év telt el azóta, emlékezetük hűségesen, féltékenyen megőrizte ezeket a szavakat; vagy legalábbis azoknak a mondatoknak a tónusát, hangszínét, lendületét, amelyektől a rebellis Hugues valósággal megrészegült. Úgy mondták fel őket, mintha épp akkor jöttek volna ki a kerek szobából, ahova gyermeki, lázas kalandjuk vezette őket hajdanán.
A helyiségnek, ahol a gróf  pasziánszozott, megvolt a párja az épület mindhárom másik tornyában. Előfordult, hogy a négyesfogat ezekbe is ellátogatott, de mivel a bejárást oda nem tiltották, nem is voltak annyira vonzóak. Hugues-nek azért sikerült felébresztenie hallgatói érdeklődését azzal, hogy kijelentette: később, amikor ő lesz az úr, az évszaknak megfelelően ezek közül választja majd ki tartózkodási helyül, több napra és éjszakára hol egyik, hol másik helyiséget. Az apjának ,,munkahelyül” szolgáló toronyszobából megfigyelheti majd a romokat, amelyek egy keskeny ablakon keresztül még jól kivehetők ott, túl a fákon.
Hugues gyanította, hogy a gróf, amikor beleveti magát a pasziánszba, valószínűleg kikönyököl ebbe az ablakba és ábrándozik. ,,Ki tudja, talán azt reméli, hogy napnyugtakor vagy egy éjszaka, teliholdnál meglepheti Ilda szellemét, amint a romos őrtorony tetején kóborol!” A fiatalúr ekkor felhuhogott, mint a bagoly, és közben keresztet vetett.
–  Valaki, aki nem hitt a legendában – mondja a tanító. – Hugues egyébként semmiben sem hitt. Ugye, Claire?
A lány nem válaszolt, de abból, ahogyan Martialra nézett,  egyet nem értést olvastam ki a tekintetéből. De Martial észre se vette, mesélt tovább Echizadourról.
,,A déli homlokzat másik tornyában, a keletre nyíló lőrésen keresztül szemmel tarthatom a falut – folytatja a kastély leendő ura. – Vagy a templomot. Vegyék csak célba, onnan látszik a harangtorony... Az északi toronyban, még mindig a napkeleti oldalon, a maguk Masjoubert-jét nézhetem. Elég, ha egy-két tölgyfát kivágatok, jó rálátásom lesz. Figyelhetem magukat, mindkettőjüket, az én embereimet. Te, Clairette, ne szórakozz, ne bolondítsd a bérlőink fiait!”
A fiatal lány elkomorodik, míg a tanító előadja ezeket a rég elhangzott, gyereknek, gyerekhez szóló szavakat. Nem veszi észre, hogy megint mélységesen elszomorítja a húgát? Hagyja  már abba, hagyja abba! De nem, ő élvezi ezeket a régvolt gyerekességeket. 
– Ami az utolsó tornyot illeti, – mondja – az északit, a nyugat felőli oldalon lévőt, azt hiszem, ott különösen jól érezte magát Hugues és a húga...
Alkonyatkor Hugues és Elisabeth kihajol az ablakon. Elnézik a Monédieres bíborszínre váltó hegyvonulatát a távolban. Azután a fiú int a hátul maradt két gyereknek. Félrehúzódik, helyet ad nekik a húga mellett. ,,Látják, Zabeth meg én majdnem minden este kijövünk ide. Szeretjük, amint lángba borulnak a dombok a sötétség beállta előtt. Arról beszélgetünk, hogy később, hamarosan, egy nap elmegyünk együtt, mind a ketten, ugye, Elisabeth, a dombok túlsó oldalára, messze, messze... És nem jövünk vissza.”
– Hallgass, kérlek!
Claire szinte kiabál, zokogás torzítja el a hangját. A tanító elsápad. Arcából hirtelen kifut a vér, bőre egészen szürke a körszakálla szélén.
– Bocsánat – sóhajt fel. – Nem tudom, miért... Hagytam, hogy magukkal ragadjanak az emlékek...
– Nem, nem, az én hibám – mondtam. – Mániákusan kérdezgetem, beszéltetem magukat az itteni életről, az életükről...
Lesújtva nézzük Martiallal a fiatal lányt, aki úgy tesz, mintha sürgős dolga volna a konyhában. De lehajtott feje, lecsüngő vállai elárulják, hogy siralmas állapotban van. 
Megfogadom, hogy nem unszolom többé vendéglátóimat, hogy idézzék fel a múltat, nagyon is jól látom, nem tudtak kigyógyulni belőle.

Részlet a szerző Une ombre sarrasine című regényéből. Éditions Albin Michel, Párizs, 1996.
Ferch Magda fordítása