Arthur Phillips:

PRÁGA

Nagy M. Miklós Arthur Phillips Prága címu regényérol

Phillips két évet töltött Budapesten abban az idoben - 1990 és 1992 kö-zött -, amikor Budapestet, Berlint, Moszkvát és Prágát valósággal elözönlötték a nyugati fiatalok. Számtalan különféle személyes indíték lehetett emögött, de általánosságban talán elmondható, hogy a Bret Easton Ellis muveiben olyan szuggesztív erovel ábrázolt, értékválsággal küszködo vagy épp gyakran egyszeruen unatkozó amerikai X nemzedék egyes tagjai éppen Kelet-Európában próbáltak valamiféle értelmes célt és értékrendszert találni – esetleg abban reménykedtek, hogy író- vagy muvészpalántaként itt olyan élményanyagra lelnek, amilyet hiába is keresnének saját országukban. S aztán ezekbol az élményekbol – legalábbis Arthur Phillips regénye elott – egyetlen valamirevaló mu sem született. A kilencvenes évek elso felében ugyan egyre-másra jelentek meg Amerikában a kelet-európai változásokról szóló regényes útikönyvek, ám ezek egyike sem lett világsiker, még hozzánk vagy a többi volt szocialista országba sem jutottak el – kiderült ugyanis, hogy néhány hónapos itt-tartózkodás szánalmasan kevés a közép-kelet-európai társadalmak és nemzetek problematikájának akár csak felszínes megértéséhez. Csupa durván elrajzolt alak, hamis történet, fülsérto jópofáskodás… egészen Arthur Phillips regényéig, amely az idei év egyik nagy szenzációja lett Amerikában, s már vagy tucatnyi nyelven készül a fordítása.

Phillips sikerének nemcsak az a titka, hogy o igazán sok energiát fektetett Magyarország megismerésébe – az itt töltött két év alatt a legkülönfélébb emberekkel ismerkedett meg és barátkozott össze, valóban személyes kapcsolatot ala-kított ki a magyar kultúrával, és rengeteg könyvet olvasott el -, hanem talán az is, hogy ennek ellenére o nem érzi úgy, hogy tökéletesen megértette Magyarországot, sot… A regénye döntoen nem is a magyarországi változásokat igyekszik elmesélni – azok inkább csak a háttért szolgáltatják öt észak-amerikai fiatal érzelmi-erkölcsi életének lélektanilag finom és nyelvileg hallatlanul cizellált ábrázolásához. Ám az öt fiatal mindegyike egészen individuális módon kapcsolódik Magyarországhoz, és szerelmi-baráti kapcsolataik alakulásában igen fontos szerepet játszik az a helyenként sokkszeru élmény, amely itt éri oket. Ugyan mit számítanak saját karrierjük apró-csepro zökkenoi, amikor az embert, aki szemben ül velük egy tárgyalóasztalnál, különbözo rezsimek kínozták meg? Mennyi-re jelentéktelennek tunik az o rövid, eseménytelen életük azokéval összehasonlítva, akik ténylegesen ellenálltak, harcoltak, vagy akár erkölcsileg elbuktak, de az élet mégiscsak próbára tette oket – úgy, ahogy a jólétben felnott és jólétre ítélt amerikai fiatalokat sohasem fogja próbára tenni?

Ezek a kérdések kínozzák oket, s legfoképpen a regény fohosét, John Price-ot, aki a BudapesToday címu angol nyelvu újság kezdo újságírója, s aki kénytelen-kelletlen asszisztál barátja, a magyar származású Charles Gábor nagyszabású üzleti tranzakciójához. Az ambíciózus Charles ugyanis egy emigrációban, Bécsben muködo, de a szabad Magyarországra visszatelepülni kívánó kiadóvállalatot igyekszik megvásárolni, hogy ezzel indítsa be üzleti karrierjét… Arthur Phillips regényének egyik legbravúrosabb fejezete a Horváth Kiadó története, amelyhez – mint o maga egy interjúban elmondta – foként John Lukacs Budapest, 1900 címu könyvét használta fel. Phillips a magyar történelem és kultúra két évszázadát is elmeséli, miközben végigkíséri a Horváth Kiadó viszontagságos sorsát a XIX. század elejétol az 1848-as forradalmon, a XIX. század második felének felvirágzásán, majd a Horthy-korszakon át az 1949-es államosításig, Horváth Imre kiadóigazgató emigrálásáig… majd a fiatal amerikai üzletemberrel való megismerkedéséig, aki cinikusan úgy tesz, mintha a magyar nemzeti sorskérdések izgatnák, miközben csak egy bravúros üzletet akar kötni.

S hogy miért Prága lett a regény címe, amikor mindvégig Budapesten ját-szódik? Részben azért, mert az amerikai fiatalok számára Budapest csalódást jelent: a történelemformálódás epicentrumába vágytak, s ehelyett egy bizarr, sok tekintetben vonzó, de mégiscsak isten háta mögötti helyen találták magukat – s mindvégig eltölti oket az az érzés, hogy szerencsésebb kor- és honfitársaik most éppen Prágában vannak, ott, ahol „igazi” események zajlanak. Ám talán még fontosabb, hogy a regény szervezo elve a nosztalgia – az az általános ezredvégi érzés, hogy minden, ami a világban szép és nemes, az vagy a múltban található, vagy mindig más helyen, sohasem ott, ahol éppen vagyunk.

Phillips regénye tehát – bár sok tekintetben kielégíti azt a kíváncsisá-gunkat, hogy vajon milyennek látnak bennünket, magyarokat a nyugati emberek – korántsem csupán regényes beszámoló a rendszerváltozás Magyarországáról, hanem az ezredforduló érzelmi-erkölcsi útkeresésérol szóló filozofikus nagyregény…

Amerikaiak a Gerbaud teraszán

ELSO BENYOMÁSOK

I.

Az oszinteség nevu játék becsapósan egyszeru szabályai, ahogy 1990 májusában, egy késo délután játsszák a Gerbeaud kávéház teraszán, Budapesten, Magyarország fovárosában.

1. A játékosok (ez esetben öten) elhelyezkednek egy kis kávéházi asztal körül, és türelmetlenül várják a rendelésüket, melyet hanyagul vett fel egy vicces csizmát viselo, mogorva és szórakozott pincérno: a babaházi csészécskékben felszolgált presszókávét, az áttetszo karamella szecessziós örvényeivel díszített torta vastag tömbjeit, a pirosas-narancssárgás porral, a nemzeti fuszerrel megszórt fukar szendvicseket, az üveggyuszunyi édes, keseru vagy füstízu likoröket, a palackos ásványvizet, mely állítólag a magas Kárpátokban becserkészett és elfogott szuz forrásokból származik.

2. A játékosok egymás után oszintének látszó kijelentéseket tesznek, egyet-egyet minden fordulóban. A „verifikálható” tényszeru kijelentések nem megengedettek. A játék négyfordulós, s így ez esetben összesen húsz oszintének látszó kijelentésbol áll. Az ellenfelek kósza, csapongó csevellyel történo megzavarása engedélyezett és dicséretes.

3. A négy kijelentésbol, melyet egy-egy játékos tesz az egész játék folyamán, csak egy lehet valóban „igaz” vagy „oszinte”. A többi három „hazugság”. A játékosok minden módon leplezik igaz kijelentéseiket, nagy becsük van a színészi képességeknek: a zavar, a szégyen, a harag, a megdöbbenés és a fájdalom hiteles megjátszásának.

4. A játékosok megpróbálják kitalálni, hogy ellenfeleik melyik kijelentése volt igaz. Az „A” játékos megmondja, hogy szerinte a „B”, „C”, „D” és „E” játékosok melyik kijelentése volt igaz. Aztán a „B” játékos teszi ugyanezt az „A”, „C”, „D” és „E” játékosokkal kapcso-latban és így tovább. Egy morzsás szalvétára valaki táblázatot rajzol egy monogramos (CMG) töltotollal.

5. A játékosok színt vallanak. Egy-egy pont jár a bármelyik játékos által igaznak elfogadott hazugságokért, és egy-egy pont minden helyesen azonosított igaz állításért. A mai, ötfos játékban nyolc a maximálisan megszerezheto pontok száma: négy, ha sikerül mind a négy szegény balekot becsapni, és újabb négy, ha az ember a veséjükbe lát, és lazán leleplezi átlátszó próbálkozásaikat.

II.

Az oszinteségjáték - mely kedvelt idotöltés azoknak a fiatal külföldieknek bizonyos köreiben, akik Budapesten élnek közvetlenül a kommunizmus 1989-90-es sziszego, csapkodó kipukkanása után - történetesen azon öt játékos egyikének a csodált találmánya, akik ezt a meccset vívják épp ezen a májusi délutánon. Charles Gábor a vele egykorúak társaságában mindig házigazdának tunik, és ezen a napfényes kávéházudvaron, a csöpp asztal mellett magabiztos komolysággal uralja a terepet. Egy 1920-as évekbeli dandyrol készült art deco festményre hasonlít: hosszú ujjak, kimért mozdulatok, fekete haj sima, csillogó lemezei, merészen diákos nyakkendo, ropogósan élesre vasalt nadrág kedvenc sávolyszövetébol, mókásan hegyes orr, félszeg félmosoly, expresszíven felvont fél szemöldök. A teraszt övezo zöld, összegabalyodó és a turisták, az itt élo külföldiek és szórványos magyarok feje fölött bólogató fák alatt ül további négy nyugati fiatallal: egy valószerutlen csoport, mely az elmúlt hetekben partik, családi ismeretségek és a barátom-barátjának-a-barátja-szeru véletlenek révén verodött össze, illetve (egy esetben - még épp csak megtörtént a bemutatkozás) színtiszta s hovatovább turhetetlen tolakodás által - öt ember, akiknek a normális életükben odahaza a legcsekélyebb hiányérzetük sem volna, ha sohasem ismerik meg egymást.

Öt ifjú külföldre szakadt Amerika-fia görnyed egy fejlodésben visszamaradt kávéházi asztal körül: a totális jelentéktelenség pillanata, melybe a klisé eroteljes fuvallata vegyül.

Hacsak nem te voltál az egyikük. Akkor ez a jelentés nélküli, karikaturisztikus jelenet (akkor vagy késobb) valamiképpen egy egész korszak és egyúttal a saját fiatalságod summázatának tunhet, életed kétségkívül meghatározó délutánjának (bár ezt aligha mondhatod ki hangosan, ha nem akarsz viccet csinálni belole). Valahogy ez az egyetlen oszinteségjáték események sokkal hosszabb sorozatának emlékpárlatává válik. Makacsul fel-felbukkan emlékezeted felszínén - az a délután, amikor szerelmes lettél egy emberbe vagy egy helybe vagy egy hangulatba, amikor annyira élvezted, hogy mindenkit be tudsz csapni, amikor felfedeztél valami nagy igazságot a világról, amikor (mint egy kacsafiókának, amelyik eloször pillantja meg hápogó mamájának ringó hátsófelét) kitörölhetetlen bélyeg égett a szívedbe, amely természetesen véges tér, és korlátozott hely áll rendelkezésre különféle dolgok beégetéséhez.

A jelentéktelensége ellenére létezett tehát ez a pillanat, pontosabban ez az egy vagy két óra, ez az estébe olvadó tavaszi délután egy kávéházi teraszon egy közép-európai fovárosban posztkommunista korszakának elso heteiben. A likorös poharak. A fény gyémántfoltjai az ovális, levél alakú árnyékok között - mint optikai illúziók. A rácsos, ívelt öntöttvas kerítés, mely elválasztja a kávéházi teraszt az ölelo tértol. A kényelmetlen szék. Egy napon majd ez is valakinek a homályba merülo, kegyetlenül visszahozhatatlan aranykorát fogja jelenteni.

Charles Gábortól jobbra Mark Payton ül, aki majd úgy fog erre a pillanatra gondolni, mint életének egyik ragyogó, páratlan diadalára. A visszatekintés letisztogat a bizonytalan, komplikált délutánról minden kiálló élt, hogy Mark végül már képes lesz szinte a kristályos közepéig belelátni, a jövendobeli események derengo maghüvelyéig, önmagának olyan fiatal és boldog férfiként való (roppant valószerutlen) fénytöréséig, aki a szerelmet szimatolja a jöttén örvendezo tavaszi levegoben.

Békében ül - mostanában egyre nehezebben tudja elérni ezt az állapotot. Amikor ok öten találkoztak a Gerbeaud-ban ma délután, mielott Charles kihúzta a széket Emily Olivernek, Mark már diszkréten lefoglalta magának a stipi-stopi székét, ahogy mindig teszi azon a fél tucat helyen, melyet megkedvelt a Budapesten töltött két hónapja alatt. Tudja, hogy a kilátása és vele együtt a délutánja, sot talán néhány napja is elromlana, ha titkos kívánságait meghiúsítanák, s akár csak negyvenöt fokkal arrább kellene ülnie.

Mikor biztonságosan ül, balra fordíthatja fejét, s láthatja magát a Gerbeaud kávéházat, az antik enteriort, magát a múltat: süteményes hutoket, a tükrös és sötét faborításos falakat, a piros bársony üléspárnákat az aranyszínure festett székeken. Napvilágnál látható, hogy az üléspárnák kopottak és hámlik a festék, de Mark Payton nem bánja. Egy kárpitosmester elcsenne valamit a keze munkájáért cserébe. A lebego romlás és a megfakult dicsoség megnyugtatja Markot - bizonyít valamit. Budapest nagy része - miután nem festették, nem tisztogatták, nem újították fel a kommunista uralom negyvenöt éve alatt, amely rögtön egy brutális háborút követett -- hasonló örömökkel szolgál. Egyelore.

Ha egyenesen elore néz, a barátain túl, Mark újvilági szemét a tizenkilencedik század pompázatos, szándékoltan lenyugözo építészete gyönyörködteti (bár rég elvesztette nyugözoerejét a hazai közönség szemében). Mark éveken át vágyott rá, hogy ilyen építészetet láthasson, hogy beszívhassa, megemészthesse valamiképpen. Sajnos, nem tudja elfelejteni, hogy balra, a Harmincad utcába odasuvasztanak egy Kempinski szállót, hogy ráeroltesse üveg-acél multinacionális modernitását a szomszédos Deák tér különös, elhanyagolt aszimmetriájára. De onnan, ahol ül, legalább nem látja a hely leírhatatlan narancsborét és hegeit.

A csöppnyi (a térképen alig jelezheto) Harmincad utcától közvetlenül jobbra áll egy hivatali épület a Mark szívének oly kedves tipikus tizenkilencedik századi Haussmann-stílusban, az a fajta hatalmas, manzárdtetos gyönyöruség, amilyennel tele van hintve Pest és Párizs, Madrid és Milánó. Az, hogy a földszinti homlokzati teret egy ötödrangú légitársaság poros és csak szórványosan nyitva tartó irodája foglalja el, nem sérti Mark esztétikai érzékét, mert az iroda berendezése - melyet tisztán lát a székérol - oly abszurdan hatvanas évekbeli keleti blokk-stílusú, oly akaratlanul, ám keserédesen mulatságos, hogy felidézi a maga sajátos aranykorát: az elvágólagos öltönyt viselo apparatcsikok és fekete-fehér, kerek fémszemüveges, amerikai elitegyetemeken végzett diplomaták, kerek sityakos stewardessek, bolgár bérgyilkosok és oxbridge-i árulók napszítta korát, meg ezét a mókásan idegen és jelentéktelen légitársaságét, amely sokkal inkább az ideológiai kompatibilitásnak, mintsem szabadpiaci tokeerejének köszönhetoen szerezhetett ilyen príma ingatlant.

Ez a hivatali épület uralja a Budapest turisztikai központjának számító - bár földrajzilag nem egész középen lévo - Vörösmarty tér keleti oldalának nagy részét, a Gerbeaud pedig az egész északi oldalát: rajzolók és festoállványok vannak szétszórva egy ülo alak, egy Vörösmarty nevu költo tornyosuló bronzszobra körül - Mark elhatározta, hogy tanulmányozni fogja, ha talál fordításokat. És a tér déli oldala: tizenkilencedik századi épületek válnak szét, föltárva a Váci utcát, egy sétáló-bevásárló utcát, melynek a további része aztán elszökik a tekintet elol. Torkából egy andesi zenekar anakronisztikus hangjai hallatszanak: a bolíviai felföldek sípos-dübögos szerelmes dalai. A zenészek dicséretes szolgálatot tesznek Marknak: a lükteto, andesi takaróba burkolózó romantikusok eltakarják a magyarok háztömbnyi sorának rút látványát, akik közül jó páran az ünneplo ruhájukat vették fel az alkalomra - alig várják, hogy kipróbálhassák Magyarország elso McDonald’sát.

A csoport többi tagja természetesen nem menekül meg a tér nyugati oldalának látványától, melytol Mark megóvta magát. De még így is, hogy háttal van neki, érzi, ahogy az az épület vicsorog rá, az 1970-es években épült (újnak öreg, ahhoz meg fiatal, hogy az antikvitás esztétikai privilégiumaira tarthatna igényt), s homlokzatának betontömbjei és agresszív élei fájdalmasan láthatóak a Gerbeaud-ból, hacsak kello elovigyázatossággal nem a legnyugatibb széket foglalja le az ember a szelíd, zöld ágak alatt, a kecses vaskorlát mellett, ahonnét belátni a kávéház sötét enteriorjébe, a villódzó múltba.

Mark Payton, akinek éppoly gyorsan fogyatkozik vörös haja, amilyen gyorsan rakódnak rá a kilók, és táskás, megereszkedett arca mindig enyhén kimerültnek tunik, még akkor is, amikor hiperaktívan száguldva cseveg történelmi és kulturális témákról, Mark Payton tehát Kanadából jött, ahol (leszámítva néhány félfrancia enklávét) nem találni efféle látványt. Épp kibukkant majdnem huszonkét évnyi oktatásból. Miután pár hónapja doktorált kultúrtörténetbol, most már három hete jól eltervezett tizenegy hónapos európai körútján van, kutatásokat végezve a könyvhöz, amely tervei szerint doktori disszertációjának népszerusített kibovítése lesz: a nosztalgia története.

Emily Oliver ül mellette, aki nebraskai, bár elso, nagyrészt elfeledett öt évét Washingtonban töltötte. O is nemrég érkezett, márciusban, mint az Egyesült Államok nagykövetének új különleges munkatársa - az állást részben a saját érdemei alapján, részben fura családi kapcsolatok révén szerezte. Válaszolva az asztaltársaság legfrissebben érkezett tagjának észrevehetoen élénk kérdezosködésére, épp most jellemezte a munkáját „rendesnek”, hozzátéve, hogy „egy kicsit, tudjátok, olyan szolgai, nem mintha bármikor panaszkodnék”, mivelhogy a panaszkodás olyan bun, melyet megözvegyült apja csiklandozással büntetett (Emily hétéves koráig), magvas mondásokkal (héttol tizenkét éves koráig), azt követoen pedig az általa - Vietnamban, vagy egy helyi cséplogépbalesetben, vagy az anyja utolsó heteiben -- látott igazi szenvedések nyers leírásaival. Úgyhogy panaszkodás nuku.

Emily nagyon amerikainak néz ki; még az amerikaiak is ezt mondják. („Olyan szaga van, mint egy cso kukoricának”, mondja majd Charles Gábor megborzongva, amikor még ezen az estén diszkréten érdeklodnek nála Emily elérhetosége felol.) Világosbarna haját lófarokban hordja, teljességgel elotárva azt, amit a nebraskai társaság udvariasan szögletes állnak nevezett, ám valójában sokkal közelebb áll egy széles egyenlo szárú háromszöghöz, mely a földdel párhuzamosan lóg, a fülénél felfüggesztve. Impozánsnak impozáns, mindenesetre mindig kacagva ellenállt jó szándékú szobatársainak és hajszobrászainak, akik mindenféle módszereket kitaláltak, hogy „lágyítsák” a vonásait vagy „a szemére helyezzék át a hangsúlyt”.

Megtestesíti és nyilvánosan magasztalja az egyenességet, s e tulajdonságát történelem gyepálta magyar ismerosei egyszerre találják bájosnak és kicsit megmagyarázhatatlannak - mintha azt hinné, hogy lapos a föld. A nagykövetségi fejesek és a diplomatafeleségek szeretik megemlíteni, hogy remekül tud másokat meghallgatni, hogy a bizonyosság és szilárdság aurája veszi körül, hogy hasonlít az o egykori, fiatalabb énjükre, és Emily e vélemények egyikével sem tud vitába szállni, bár nem bánná, ha kicsit kevésbé gyakran kellene hallania az utolsó megállapítást. A szobatársai kivétel nélkül kijelentik, hogy o a legédesebb, legmegbízhatóbb no a világon, és egyáltalán nem az az unalmas lány, amilyennek az elso benyomások alapján gondolná az ember.

Itt, a Gerbeaud-ban, ezen a délutánon, mint majdnem minden nap, khaki nadrágot, fehér oxford blúzt és kék blézert visel - az amerikai nagykövetség nem diplomáciai alkalmazásban lévo fiataljainak szokásos öltözéke ez, s ugyanakkor a világ gyakornokainak és elsoéves asszisztenseinek eltéveszthetetlen törzsi viselete. Emily minden deruje ellenére közéjük is tartozik, azok közé, akiknek maholnap csalódniuk kell a csillogó megnevezés mögé rejtett unalmas állásukban, és hamarosan visszaszöknek egy másik, piacképesebb diploma meleg ölelésébe, és egy olyan életbe, ahol több idejük lesz gondolkodni.

Tole jobbra egy fiatalember ül, aki az elobb negyedkomolyan kijelentette, hogy csak akkor megy vissza az iskolába, „amikor bevezetik, hogy diplomát lehet szerezni a mának élésbol”. Scott Price kijelentése a segíts-magadon könyvek diétájára vall, valamint a keleti filozófiákkal való kurta, de szenvedélyes szerelmi ügyeire és a különbözo - tudományosan el- és el nem fogadott - pszichoterápiákba való be- és kigázolások ciklikus gyakorlatára. Scott többször, egyre eroszakosabban ismételt kérése azonban - miszerint Charles kérdezze meg a tünékeny pincérnotol, hogy a kárpáti ásványvíz tartalmaz-e nátriumot -, illetve nyilvánvaló ingerültsége, amiért Charles ezt nem hajlandó megtenni, sot akár csak komolyan venni a kérését, meghazudtolja Scottnak azt a nemrégiben, nyilvánosság elott tett kijelentését, hogy „sikerült új, az eddiginél jobb viszonyt kialakítania a személyiségében rejlo haraggal”.

Hét hónappal ezelott Scott egy böhöm színpadi hangfal közelében támolygott egy seattle-i éjszakai klubban, amikor régóta esedékes és mézédes megvilágosodás áradata öntötte el. „Nézz rám, én fölötte állok az egésznek”, egy dal - annak az idoszaknak az elejérol, amikor Seattle uralta az amerikai popzenét - dübörgött át fölötte és rajta, és bár tudta, hogy a szám címe ironikusan értendo, úgy döntött, hogy o mégsem úgy érti: ettol a pillanattól fogva nincs több marakodás, kilép a mostanában elkezdett újabb maszatolós kapcsolatából, a soros lehangoló munkából, és, ami a legfontosabb, többé nem érhetik el a családja távolsági korlátozásai, verbális hidegzuhanyai és kegyetlenségei. Tudta, hogy másnap nem fog visszamenni ahhoz az atlétikus kis nohöz, aki irányította hat héten át tartó, meghiúsult próbálkozását, hogy csipesszel kipiszkáljon és elégessen minden olyan elfojtott emléket a szüleirol, amelyben azok még annál is borzalmasabb dolgokat muveltek, mint amikre gond nélkül vissza tudott emlékezni. Ott állt a hangfal és a tömeg között, és a dübörgés lehántotta róla a sokévnyi haragot, amire, tudta, soha többé nem lesz szüksége.

Egy hétre rá elhagyta Amerikát, anélkül hogy értesítette volna a családját Los Angelesben, pontot téve annak a két évnek a végére, amikor már amúgy is elvékonyodott a kapcsolata a szüleivel és a testvérével. Budapesten bukkant felszínre, szabadon lélegezve. Itt az egyetemi diplomája révén programvezeto-helyettes lett az Idegen Nyelvek Intézetében, egy magánkézben lévo iskolahálózatban, amely eloször Prágában jött létre, aztán Budapesten, Varsóban, Szófiában, további tervekkel Bukarestet, Moszkvát és Tiranát illetoen, s amely az angol nyelvvel, ezzel a roppant értékes árucikkel házalt. Nemcsak abban az iskolában vagy ennél az asztalnál feltuno Scott hamuszoke haja, majdhogynem skandináv vonásai, inas izmossága (trikót visel) és hamisítatlan kaliforniai fittsége. Budapest bármely szegletén szó szerint egzotikus hatást kelt, lerí róla, hogy külföldi, még mielott magabiztosan és rosszul kiejtené kevés magyar szavainak valamelyikét, vagy lassú, tanáros angolsággal elkezdené nyaggatni az alulfizetett pincéreket az állami tulajdonban lévo éttermekben, amelyek nem változtattak disznóhús uralta kínálatukon Sztálin születése óta, hogy készítsenek neki valami vegetáriánusat. Végül is nem különbözik ez annyira Los Angeles-i gyerekkorától, viccel Scott, amit három külföldi társaságában töltött, akik a szüleinek és az öccsének mondták magukat. (Scott ilyenkor elfelejti megemlíteni, hogy akkor egy irtóztatóan - képregénybe illoen - kövér szoke zsidó volt egy hagyományosabb - alacsony, vékony, göndör hajú, kreolos boru - egyedekbol álló családban.)

Négy Magyarországon töltött hónap után Scott beletámolygott a szentimentális gyengeség egy újabb menetrendszeru és valahogy mégis mindig meglepo pillanatába. Egyik nap, késo este, aggódva, hogy az anyja esetleg még jobban szenved a lelkifurdalástól, mint amennyire azt o szeretné, küldött Kaliforniába egy képeslapot, amely a budai Várhegyet ábrázolta, és azt írta rá: Itt vagyok egy idore. Tanítok. Remélem, mindannyian jól vagytok. S. Meg is bánta abban a minutában, hogy a képeslap becsusszant a kis piros postaládába, de azzal vigasztalta magát, hogy nem adta meg a címét, és bizonyára még ok is képesek lesznek olvasni a sorok között. Gondosan felépített világa még biztonságban volt.

Csakhogy most, két hónappal késobb Scott jobbján a mai játék ötödik versenyzojeként Scott frissen érkezett és aránytalanul utált öccse, John ül.

III.

ELSO KÖR

-- Nos akkor lássuk, hogy mibol élünk -- mondta az oszinteségjáték feltalálója és vitathatatlan nagymestere. John Price nézte, ahogy Charles a szék háttámlája mögé nyújtja a kezét, összefuzi az ujjait, és kicsit hátradol, hogy a lemeno nap sugarai jobban érjék az arcát. A játék szimbolikus kezdete, gondolta John, mintha Gábor -- oszintesége jeleként -- kitárná magát a fénynek. Csakhogy ez egy szimbolikusnak szánt mozdulat volt. John látni vélte Charles arcán, mennyire tetszik neki a gondolat, hogy ellenfelei/barátai észreveszik a szimbolizmust, de elég okosak hozzá, hogy el is utasítsák, mert nem egyszeruen puszta szimbólum, hanem ráadásul pontatlan is, egy néma trükk, hiszen Charles nem hihette, hogy arcának a nap felé fordításával képes volna kifejezni bármilyen tényleges oszinteséget. És, spekulált tovább John, ez talán egy kis bók is, hiszen Charles elég okosnak tekinti ellenfeleit ahhoz, hogy azok ne vegyék készpénznek a gesztust, hanem tudják, hogy a szándékoltan szimbolikus önkitárulkozás aktusa azt volt hivatott jelezni, hogy nem tárulkozik ki. Különben meg lehet, hogy egyszeruen csak nyújtózkodott.

Charles irányt váltott, a zsúfolt asztalra hajolt, rákönyökölt a márványlapra. Oldalvást Markra nézett, és barna szemét ködös melegség lepte el. -- Hogy egészen oszinte legyek, Mark -- mondta Charles --, néha irigylem benned azt a szenvedélyt, mellyel a tudományos kutatásodat végzed. -- Tekintete pár másodpercig még megpihent Paytonon: harcolt benne a vágy, hogy többet mondjon, a megbánással, hogy ennyit is mondott. Vágyteli félmosoly kanyarította fel elegáns szájának fél oldalát. Szemöldöke egyetlen gondosan kiszámított foknyit följebb kúszott szénfekete hajának hófehér választéka felé. -- Te jössz, Mark.

John még csak két napja volt Budapesten, a bátyjánál aludt a padlón, és egymagában kószált a városban egy új, de máris elavult térképpel, s olykor kelletlenül be lett mutatva Scott barátainak. Épp csak összeismerkedett ezzel a csoporttal, de még o is gyanította, hogy Charles nem irigyli Mark kutatását. Lényegében épp az elobb mondta a kanadainak, hogy totálisan hidegen hagyja a munkája, épp az imént engedte meg magának, hogy kimondja azt, ami nyilvánvaló: egy vállalkozó kapitalista számára Mark tudós és egyben érzelgos múltmániája egyszeruen nevetséges. És Mark még nevetett is ezen.

Mark figyelmét elvonta egy közelben elhaladó pincérno. -- Te jössz -- szólt rá Scott. Az óramutató járásával ellenkezoen haladunk. -- Mire Mark kis gesztussal jelezte, hogy akarata ellenére rángatták vissza figyelmét a játékra: az oszinteség csapdajele, egy kis trükk, mely John számára igencsak amatornek tunt a maestro megnyitásához képest.

-- Tudod -- mondta Mark dallamosan, kanadai akcentussal, meglepodve, hogy hallja önmagát ilyen vallomást tenni --, valójában kezdek megbarátkozni azzal a csizmával. -- A térdig éro, orrban nyitott, végigfuzos fehér muanyag diszkócsizmáról beszélt, ami valamennyi Gerbeaud-pincérno lábát ékesítette, tizennyolctól hatvanöt éves korig, akik amellett még sárga miniszoknyára és fehér csipkés kötényre voltak kárhoztatva. Mind az öt nyugati fiatal meg volt döbbenve, hogy a posztkommunizmusba néhány hónapja belegázolt emberek miért nem vetik le kötelezo diszkócsizmájukat ugyanazzal a felszabadító hévvel, amivel zsarnoki kormányukat elzavarták. Mindenesetre még a játék legzöldfülubb újonca is rájött volna, hogy egy olyan ember, aki a nosztalgia népszeru történetét akarja megírni, és aki az élete során töméntelen épp ilyen csizmát viselo hajrálányt és otromba ízlésu kanadait látott, aligha kezd „megbarátkozni” a látvánnyal az adott kontextusban.

És lám csak, Emily Oliver mégis elore-hátra ingatja a fejét, próbálva eldönteni, hogy higgyen-e neki. Az alsó ajkát beharapta, látható szellemi energiával vizsgálta Markot, és még morgott is, hogy „Hmmm”. Végül mintha rájött volna (egészen átlátszóan), hogy egészen átlátszóan viselkedik, és némi erofeszítést tett, hogy rendbe szedje a vonásait. Mindannyian figyelték az átalakulását, és mindannyian mosolyogtak vele együtt, közösen küzdve azért, hogy el ne nevessék magukat.

-- Az átejtés muvésze vagy, aranyom.
-- Fogd be, jó? Te találtad ki ezt az idióta játékot, úgyhogy nézd el nekem, ha szükségem van egy kis gyakorlásra. Tudod, a normális embereket arra nevelték, hogy igazat beszéljenek. -- Rendezte az állát, és nagy levegot vett: felkészült rá, hogy hazudjon.

És John Price szerelmes lett -- öt óra tizenöt perckor egy péntek délután, 1990 májusában.

Emily az összeesküvo tekintet bugyuta paródiájaként hunyorgott. -- Állandóan komoly depresszióval küzdök -- ismerte be. -- Úgy értem, nagyon sötét idoszakaim vannak, amikor tökéletesen reménytelenül érzem magam.

Pillanatnyi csend után oszinte derültség tört ki Markból és Scottból. Még Charles is vigyorgott, pedig o igyekezett minden körülmények között megadni a kello tiszteletet a játéknak. Maga Emily nem tehetett mást, lesütötte a szemét. -- Majd belejövök -- mondta. -- Majd csak figyeljétek.
De John nem nevetett. Látta, ahogy élete végre megnyílik elotte. Egy olyan not látott maga elott, aki képtelen hazudni, és ez ritka kincs az életben, mondta magában. Látta, hogy Emily -- amint azt a hazugságával elárulta – távoli ismeretségben sincs a depresszióval, ennélfogva az élet felszínéhez közel él, s könnyedén le tudja hántani magáról a feszélyezettség és zavaros identitás örökkön sokasodó rétegeit. Furcsa izom-összehúzódást érzékelt a szeme körül, és alsó fogsorával megkaristolta felso ajkát.

John nem sokáig ízlelgette az új érzést, mert Scott jött sorra, aki diadalmas mosollyal azt mondta: -- Igazán örülök annak, hogy John a nyomomra bukkant itt Budapesten. -- Emily boldogan bólogatott a meleg testvéri érzés láttán. Mark és Charles a kezét nézte. -- Komolyan. Mintha egy álmom vált volna valóra.

Morc pincérno haladt el gyötrelmesen közel az asztalukhoz, és John reménykedo pillantással intett neki -- sikerült is magára vonnia villódzó figyelmét, csak az volt a baj, hogy egyetlen szót sem tudott magyarul. Scott, aki már öt és fél hónapja tanított itt angolt, alig valamivel többet tudott nála. Mark egy hónapig járt magántanárhoz, de nem sokra jutott. Emily bevallotta, hogy csak leírt szavakat képes kiolvasni és gyötrelmesen egyszeru beszélgetéseket lefolytatni, köszönhetoen a napi magyaróráinak a nagykövetségen, úgyhogy John Charles Gáborhoz fordult segítségért. Gábor kétnyelvu volt, miután magyar szülei 1956-ban menekültek Amerikába.

-- O kér egy rumkólát* -- mondta Gábor a koarcú pincérnonek. A no némán ment tovább.
-- Jesszusom! Mit mondtál neki?
-- Semmit -- vonta meg a vállát Gábor. -- Csak hogy kérsz még egy rumos kólát.
-- Hát, alighanem ki van bukva ránk -- mondta John egy sóhaj kíséretében. -- Biztos azért, mert annyira nyilvánvalóan zsidónak nézek ki.

Míg fizikai értelemben tagadhatatlanul helytálló volt az önmagáról adott leírása, a magyar pincérnok antiszemitizmusára vonatkozó komor megjegyzése elrontotta az asztal körül ülok hangulatát. Szoke, kék szemu, fitos orrú bátyja kelletlenül vigasztalta: -- Nem, itt mindig ilyenek a pincérek. Velem is ezt csinálják.
-- Na mindegy, vegyük úgy, hogy ezt mondtam ebben a körben -- mondta John, és Gábor egy kis atyáskodó füttyentéssel jelezte, hogy díjazza a ragyogó játékot, különösen egy kezdo részérol.

Az oszinteségjáték mintha teljesen kifejlett formában pattant volna ki Charles Gábor agyából, és a fiatalabb amerikaiak, kanadaiak és britek körében, akik eloször csordogáltak, aztán özönlöttek Budapestre 1989--90-ben, ez a népszeru játék lett az egyik abból a kevés dologból, ami valahogy összekötötte bizarr kolóniájukat. Charles ‘89 októberében magyarázta el a szabályokat, aznap este, amikor megérkezett a városba, amelyet a szülei mindig az igazi otthonának mondtak. Hajnalig játszottak azon az idoeltolódásos éjszakán egy amerikai társasággal egy bárban a Budapesti Egyetem közelében, és a játék úgy terjedt el aztán az angol ajkúak között, mint, Scott szavaival élve, „egy enyhe, de gyógyíthatatlan társasági betegség”. A vírus fölszállt a ragacsos asztalról, és eljutott a nyelviskolákba, folk- és dzsesszegyüttesekhez, jogi cégek fiatal munkatársaihoz. Nevetve magyarázták el és naponta játszották nagykövetségi gyakornokok, hátizsákos turisták, festomuvészek, költok, forgatókönyvírók és más új (és gyakran jól eleresztett) bohémok meg azok a fiatal magyarok, akik összebarátkoztak a betolakodókkal, leskelodokkel, naiv romantikusokkal és társadalmi menekültekkel. Napról napra terjedt az oszinteségesdi, miközben Budapest zsongott, mint a méhkas azoknak az új embereknek a sokaságától, akik mohón látni kívánták a történo történelmet, vagy megszedni magukat egy fölbolydult piacon, vagy muvészi inspirációt nyerni egy hidegháború tépázta város megcsapolatlan forrásából, vagy egyszeruen csak élvezni a hely és az ido egy ritka és röpke együttállását, amikor amerikainak, britnek, kanadainak lenni egzotikumot jelenthetett, bár az ember érezte, hogy ez a nagy-nagy féktelenség egyhamar elillan.

MÁSODIK KÖR

Charles szigorúan Johnra nézett, azt sugallva tekintetével, hogy „ez nem fog tetszeni neked, de nekem igazat kell mondanom”, és azt mondta: -- Eljön majd egy pont, miután ez a kezdeti posztkommunista heveskedés kifullad, amikor a magyarok rá fognak jönni, hogy a demokráciából is megárthat a sok. Rá fognak jönni, hogy valamicskével erosebb kézre van szükségük a kormányrúdnál, és helyesen fognak választani: egy eros Magyarországot igazi nemzeti-korporatív filozófiával. -- Kis szünetet tartott, keményen Johnra és Scottra pillantott, és hozzátette: -- Amilyen a negyvenes évek elején volt.

Mark: -- Ahogy apám mondogatta, az embernek mindig megfelelo távlatba kell helyeznie a fájdalmát. Mindig akad olyan ember, aki még ramatyabbul áll, mint te. Ez az örök vigasz.
Emily: -- A világon több a jó, mint a hitvány ember. Én ebben komolyan hiszek. -- John látta, hogy Emily valóban tisztán hisz ebben, és tudta, hogy pontosan ez a ritka és rendkívüli hit az, ami belole hiányzik, és amire szüksége van ahhoz, hogy teljes és jelentékeny életet élhessen. Az is tetszett neki, hogy Emilynek túl nagy megpróbáltatás lett volna rögtön két hazugsággal kezdeni a játékot, és most abba a csüggeszto helyzetbe került, hogy a játék befejezo szakaszában kellett kétszer egymás után hazudnia.

Scott, aki nem igazán volt ráhangolódva, hogy a leheto legmagasabb szinten játssza a játékot, nem sokat törte magát. -- Pestet jobban szeretem Budánál. -- A budai hegyekben élt és dolgozott, a Duna másik oldalán, távol Pest nyüzsgo gyuruitol és rácsozatától.
-- Unalmas -- morogta Gábor. -- A játék méltóságán aluli. Béna.
-- Kapd be, hülye fasz! -- vágott vissza az angoltanár.
John (akinek közben megérkezett a rumos kólája -- minden értheto ok nélkül Mark elé tette le egy másik, de hasonlóan mogorva pincérno): -- Tizenöt év múlva az emberek arról a sok csodálatos amerikai festorol és gondolkodóról fognak beszélni, akik Prágában éltek az 1990-es években. Ott zajlik most igazi élet, nem itt. -- Átnyúlt az asztalon, hogy elvegye az italát, de közben Gábor likorjét Scott ölébe döntötte. Scott felugrott, kikapta Emily kezébol a gyorsan felkínált szalvétát, és sistergo, magas nátriumtartalmú kárpáti ásványvízzel próbálta letörölgetni a barna gyógyfüves ital foltját, amely sortjának ágyékrészén terjeszkedett.
-- Ne dörzsöld, hanem itasd! -- tanácsolta Emily oszinte segíto buzgalommal.

HARMADIK KÖR

-- Be kell vallanom -- mondta Gábor lassan, amikor Scott visszaült a székére --, hogy egy pillanatra féltékeny lettem, amikor Emily annyira izgulni kezdett érted, Scott. -- Charles Emilyre emelte, aztán elfordította a tekintetét, engedve, hogy az ajkát megrezegtetve tóduljon ki a levego, mielott hozzátette: -- Meg a gatyádért, hogy fel tudod-e itatni róla a foltot --, mintha a megjegyzéséhez fuzött obszcén farok leplezhetné annak kínos belso igazságát.

Johnnak elakadt a lélegzete, annyira megdöbbentette, hogy hirtelen akadályok kerültek az életét illeto nagy tervek elé, melyeket már félórája szövögetett magában. Kénytelen-kelletlen beismerve, hogy az asztal körül üloknek van olyan személyes történelmük, mely oelotte ismeretlen, végül annak (75 százalékos) valószínuségével vigasztalta magát, hogy Charles hazudott. Másfelol emlékezett rá, hogy miközben elmagyarázta a szabályokat, Charles megjegyezte: „A játéknak az az egyik legszebb tulajdonsága, hogy a játékosok néha maguk sem tudják pontosan, mennyi az igazság abban, amit mondanak.”
-- Csúnya fiú -- fenyegette meg Emily az ujjával.
Charles elfordította a fejét, leplezni próbálva valamit, amit elárult, vagy elárulni vágyva valamit, amirol azt akarta, hogy csak úgy tunjön, mintha leplezni próbálná, és ezzel a trükkel az asztalhoz csalogatott egy újabb pincérnot, s mielott az érzékelte volna a csapdát, már azon kapta magát, hogy veszi fel a rendelést az újabb italokra és harapnivalókra. -- Szegény no – mondta Charles, miközben a no savanyú képpel visszakanyarodott a kávéházba. -- Az új gazdasági körülmények között életképtelen lesz. Ennek az egész országnak arra van szüksége, hogy jól seggbe rúgják.
-- Nem csinálhatsz egyszerre két kört, Charles.
-- Tudom, persze. Ez csak a véleményem volt.
Mark bólogatott. -- Garantálom, hogy soha nem volt mogorva a kiszolgálás ebben a kávéházban, amikor alapították. Te jössz, Em.
-- A csudába is! Muszáj ezt folytatnunk? Normális emberek nem töltik így az idejüket. Oké, oké, egy pillanat... Azt hiszem, örökké képes lennék Magyarországon élni. Soha nem akarok visszamenni az Államokba.
John elmosolyodott a gondolatra, hogy ez a leheto legamerikaibb lány képes lenne lelassítani annyira, hogy letelepedhessen Közép-Európában, és felnevelné magyar gyermekeit: a nemzet történelmének elso optimista és vidám nemdohányzóit.
Scott harmadik fordulós kínálata: -- Az angol nyelv nehezebb, mint a magyar.
És Johné: -- Scott a szüleink kedvence.
Az ember mindig érezte, ahogy ugyanaz a rosszkedv szüremkedik be az oszinteségjátékba a negyedik kör táján, valami különös bosszúság, amelyet sehogy sem tud megragadni a tudat, az álmosságnak vagy a bódultságnak a hulláma. Szaporodik a játékon kívüli csevely, de az is kezd nyugösebbé válni, miközben a játékosok jókora energiákat mozgósítanak, hogy emlékezni próbáljanak arra, mit mondtak már, és abból mi volt bizonyára igaz. Ezen a májusi délutánon úgy tunt, csak Charles Gáborban és talán Emilyben nem hunyt ki a szikra. Ahogy hat felé araszolt az ido, a lelkes táplálkozás-szakérto Scott kivételével mindannyian túl sok cukrot, koffeint és alkoholt fogyasztottak már. Scott hátradolt kovácsoltvas székén, hogy az ágak közt átszurodo langyuló eget bámulja. John azt a tompa csalódást és a lába elnehezülését érezte, mint amikor az ember fellép egy nem mozgó mozgólépcsore. Mark berúgott az Unicumtól, attól a durva gyógyfüves likortol, mely a magyar nemzet szívének oly kedves, és mivel hajlamos volt az érzelgosségre nyomás alatt, egy vörös hajtincsét morzsolgatva sóvár ajakbiggyesztéssel és fejét búsan megdöntve bámulta a poros légitársasági irodát.

NEGYEDIK KÖR

Charles egy csésze presszókávét forgatott a hüvelyk- és a középso ujja között, és a fehér csésze belsején kirajzolódó barna ívekbol próbált ihletet meríteni. -- Azt hiszem, a gyereknevelés a leheto legmagasabb hozamú befektetés, amit csak találni lehet; learatni az öntudat és önkifejezés profitját -- ez a létezés lényege.
-- Végül is nem teljesen kizárt -- mondta Mark --, vannak vezeto menedzserek, akik hisznek benne. -- Aztán, elvesztegetve egy kört, de nagy élvezettel hozzátette: -- A pénzügyi állások mélyen kreatívak és létfontosságúak a kultúra jóléte és az emberek boldogsága szempontjából. Különösen a kockázati tokebefektetés.
Emily: -- Olyan könnyen tudok hazudni, hogy az néha már aggaszt.
Scott Price: -- Örökbe fogadott gyerek voltam. Vagy pedig John volt az.
-- Ez jobb, Scottie -- mondta Charles. -- Bár technikailag verifikálható tényállítás. De a vicc kedvéért meghagyjuk.
John: -- Abszolút értem, mér’ olyan jó barát itt mindenki.
-- Miért -- ügyeljünk a helyes kiejtésre! -- jegyezte meg az angoltanár, lehunyt szemmel hátradolve -- két ringó széklába csábító célpont.
Egy rund Unicum mellett a játékosok színt vallottak, és összeszámolták az eredményt. Charles Gábor nagyon derék hét pontot szerzett a lehetséges nyolcból, de így is láthatóan mérges volt a gyatra teljesítménye miatt. Az elso három állítása mindegyikét igaznak választotta egy-egy versenyzo: Emily elhitte, hogy irigy Mark kutatására, Mark elhitte, hogy féltékeny Emily Scott iránti figyelmére, és John elhitte (és ezt némiképp éles hangon közölte), hogy kedvére való lenne egy felpezsdült, fasiszta Magyarország. De a gyereknevelés dicséretét pénzügyi zsargonban zengo negyedik állítása volt az, amit o maga oszintének nyilvánított. Scott, aki gyanította, hogy ezt Charles legalábbis oszintének fogja mondani, itt szerzett egy pontot.

Charles emellett szerzett négy pontot azzal, hogy helyesen azonosította az összes többi játékos oszinte állítását. Mark bizonyos volt benne, hogy a morcos kiszolgálás huszadik század végi találmány. Emily valóban hitt benne, hogy a világban több a jó ember, mint a rossz. Charles tudta, hogy Scott, bár még nem tanult meg magyarul, nem hiszi, hogy az lehet annyira nehéz, mint az anyanyelve. És John a Budapesten töltött két napja alatt már megállapította a városról, hogy korszakosan és kulturálisan kevésbé ígéretes, mint Prága, ahol tizenhat inspiratív órát töltött Budapestre jövet.

Scott hat pontot gyujtött. Megkapta Emily szavazatát arra, hogy örül, amiért John itt van vele Budapesten, s ez a választása annyira bizsergette John szívét, hogy nem sokat tunodött az eredeti hazugság mélyebb tartalmán. Scott szerzett még két szavazatot a provokatív örökbefogadásos játékára. Igen, kettot: még John is azt gondolta, túlságosan sok kézzelfogható tényhez passzol ahhoz, hogy ne legyen igaz, és talán magyarázattal szolgál arra, miért nem képes felnott emberekhez méltó, normális kapcsolatot kialakítani a bátyjával. Scott szintén könnyedén azonosította John Prága-irigységét és Emily vidor életszemléletét, de megbotlott Marknál, elhitte ugyanis a halandzsáját arról, hogy az embernek távlatba kell helyeznie a fájdalmát.

Mark lett a harmadik tisztes négy ponttal: azonosította Emily oszinte állítását, és besöpört három pontot takaros fájdalomelméletével. -- Az én apám is pont ilyen -- vigasztalta Emily. -- Az enyém éppenséggel nem -- vallotta be Mark. -- O 1973 táján panaszkodni kezdett az életére, és azóta sem hagyta abba. -- Viszont oszintének gondolta John antiszemita pincérnos manoverét és Scott örökbefogadásos trükkjét.

John tehát három pontot szerzett. Emily vigasztalta, hogy ne vegye a szívére, hozzátéve, hogy kedvenc gyereknek is nehéz lenni, néha még nehezebb. („Hogy oszinte legyek -- válaszolta John --, a mienk tudományos szempontból rendkívüli család annyiban, hogy egyik gyerek se kedvenc.”) Helyesen azonosította Emily hitét az emberiségben, s közben halkan nagy levegot vett, és boldogan érzékelte a sors forduló kerekét.

Emily Oliver különleges asszisztens, tanúságot téve hazugságra és a hazugság érzékelésére való veleszületett alkalmatlanságáról, nulla pontot szerzett. A második Unicumját szopogatta, önkéntelenül grimaszolva minden kis korty után. Kezdett kipirulni az arca a huvös esti levegoben és a gyógyfüves likor forró bizsergetésétol. -- Ez egy beteg játék, Charlie.
A játék természetesen alapvetoen hibás. Az ember sohasem tudhatja, hogy a játékosok a végén igazat mondanak-e, vagy hogy akár tudják-e az igazat („ a játék egyik legszebb tulajdonsága”).

Arthur Phillips PRÁGA címu regényét Nagy M. Miklós forditásában az Európa Kiadó jelenteti meg.