JANCIS LONG

Magatartástudományi intézet, Semmelweis
orvostudományi egyetem angol munkatársa

A GONOSZ UTÁN

Beszélhetünk-e a gonosztett következményének "természeti történetéről""? Meg-mondhatjuk-e, mit lehet, mit kellene tenni? Hogyan közelíthetjük meg, hogyan elemez-hetjük egyáltalán azt, hogy mi történik a ""természetellenes" és a "kimondhatatlan" után? Természetesen tudjuk, miért kell nekirugaszkodnunk: mert azzal, hogy tanúskodunk és fejet hajtunk a nagy szenvedés előtt, egyszersmind lehetőséget teremtünk arra, hogy megelőzzünk még több szenvedést és talán még több gonosztettet. Gonoszság alatt a ke-gyetlenség legmagasabb fokát értem, Shenghold terminusával a "lélekgyilkosságot" (1989), ahol az áldozat éntudatát szántszándékkal törik meg, s az elkövető korlátlan ha-talmát fitogtatja s azt, hogy joga van az áldozattal kényére-kedvére bánni.

E tárgykör néhány állandó és változó tényezőjére hívom fel a figyelmet négy olyan probléma kapcsán, amelyek rendre megtalálhatók a gaztettek következményei között.

Ez a hallgatás kérdése, a lélek, az akarat és az önazonosság elleni súlyos támadásból való gyógyulás kérdése, az elkövetők további sorsának a kérdése, különös tekintettel az ál-dozatok gyógyulási folyamatára, és a megelőzés kérdése.

Két különösen gyakori terepet vizsgálunk, melyen a gonoszság megjelenik. Az első, mikor egy gyermek otthon komoly fizikai-lelki erőszaknak van kitéve, általában beleért-ve a szexuális zaklatást is. A másik, mikor például háborúban vagy egy rendőrállamban bizonyos erre a célra kijelölt és bátorított emberek megfélemlítenek másokat, s megtörik akaratukat börtönnel, éheztetéssel, megalázással, ütlegeléssel, nemi erőszakkal, kínzással, kivégzéssel és más szadisztikus cselekedettel.

Mindkét forgatókönyvben a szemtanúk, akik maguk is áldozatokká válhatnának, szintén a gaztettek túlélőinek tekinthetők. De hívhatjuk e két variánst a gazság magán- és nyilvá-nos színtereinek. Megjegyezzük, hogy a magánéleti erőszak a társadalmi tabuk ellenére, bár némi társadalmi cinkosság mellett jelenik meg, míg a nyilvános változatot a gonosz politikai rendszer támogatja. Az is szembetűnő, hogy bár az áldozatok magányossága, kétségbeesése és fájdalma hasonló mindkét esetben, a nyilvános erőszak alapjaiban meg-sérült közösségeket eredményez. A gonoszság és következményeinek visszataszító rész-letei megtalálhatók az egyre bővülő szakirodalom alábbi címszavai alatt:

(a) családi erőszak és gyógyulás
(b) traumatikus stressz és az olyan szélsőséges politikai körülmények, mint háború, totalitarianizmus, kínzás, a holokauszt és a szovjet gulág pszicho-szociális hatása.

A két típus közti különbség és a kutatások hozzájuk való viszonya szintén a jelenség el-mélyültebb vizsgálatának módja lehet. Nincs terünk itt többre, mint a folyamatban lévő munka és néhány további gondolat jelzésére, ugyanakkor egyáltalán nincs hely az egyéni történetek elbeszélésére, amelyek e rövid kommentároknál jobban rávilágítanának azokra a szörnyűségekre, amelyeket emberek sokasága szenvedett el – és okozott.

A hallgatás problémája

A gonosztett több ok miatt is gyakran hallgatás kíséri. Az elkövetők nem akarják, hogy tettük nyilvánosságra kerüljön. Az áldozatok nem akarják újra átélni a terrort és néha pszichológiai eszközökkel érik el, hogy bizonyos részletekről ne „tudjanak”. A családok és a közösségek félnek szembenézni az elkövetett cinkossággal. Ezen kívül a rendkívüli kegyetlenség következtében a legtöbb ember szégyenkezik, bemocskoltnak vagy bűnösnek érzi magát mind annak borzalma, mind pedig a kukkolás révén okozott izgalma miatt. További ok, hogy a nyelv egyszerűen alkalmatlannak tűnik. Írhatna-e bárki más Auschwitzról azokon kívül, akik voltak ott? Mégis jól tudjuk, hogy a hallgatás általában nem gyógyít és gyakran eltorzítja az emlékezetet. Freud azt állította, hogy vagy áldozatként, vagy pedig elkövetőként, de végzetszerűleg újra át fogjuk élni azt a traumát, amelyre nem emlékezünk. Van der Kolk és mások újabb keletű neurológiai eredményei (1994) azt mutatják, hogy a traumatizált memóriát másképpen tároljuk, mint a többit, és amikor visszatér (ha visszatér), ez olyan élénkséggel és érzelmi telítettséggel történik, amelyet előzőleg nem enyhített a mentális feldolgozás. Teichner (2001) a súlyos zaklatást elszenvedett gyermekeknél állandó neuro-kognitív elváltozásokat állapított meg. A beszédet, az emlékezetet és a szerető figyelmet nélkülöző „katasztrofális magány” kialakulásával, amelyet Grand (2001) az élmény lényegeként határozott meg, a gonosztett egyik következménye az életre szóló elszigeteltség.

Társadalmi-pszichológiai szinten a hallgatás tagadás, ami patológiákat vált ki a közösségből. Ezt bizonyítja a holokausztot és a szovjet purgatóriumot követő hosszú évek csöndje, valamint a gyermekek bántalmazása körüli több évszázadnyi hallgatás. Lásd pl. Todorov (1997), Merridale (2001), Herman (1994). Az általunk vizsgált két fő területet övező hallgatás között azonban különbségek figyelhetők meg. Az otthoni erő-szak elkövetői többnyire nem akarják, hogy tetteik napfényre derüljenek és gyakran to-vábbi bántalmazással fenyegetik meg a gyereket, nehogy elmondja, mi történt vele. A társadalom a közelmúltig szorosan együttműködött ezekkel az elkövetőkkel és a gyereke-ket hallgatásra ítélte azzal, hogy nem akart tudni arról, ami történt. Amikor azonban a gonosztett valamely eltorzult politikai rendszer keretében következik be, az elkövetők gyakran ellentmondó iránymutatást kapnak. Hatalmuk ugyanis részét képezi az okozni kívánt terrornak, ezért az embereknek tudniuk kell arról. Ugyanakkor a gonosz intéz-mény legtúlzóbb szélsőségének „illegális” túlkapásait el kell kendőzni. Ezek az ellent-mondások az áldozatokat is érintik, akiket vagy azért ölnek meg, hogy ezzel másokat ter-rorizáljanak, vagy pedig azért, hogy elhallgattassák őket – mindkét esetben tovább fo-kozva ezzel az eredeti gonoszságot. Amikor a terror valamilyen formája véget ér, a tár-sadalom kettős magatartást tanúsíthat, igyekezvén mind feltárni és dramatizálni mindazt, ami része volt annak a múltnak, amellyel éppen szakított, mind pedig e szakítás részeként „elfelejteni”, hogy az valaha is megtörtént.

A gyógyulás problémája

A rendkívüli traumák által az egyénnek okozott pszichológiai sérülések területe az, ahol mostanában a legnagyobb előrelépést értük el annak megértésében, hogy milyen következményekkel jár a gonoszság. Már említettük az (elsősorban gyermekeket érintő) neurológiai sérüléseket és azt, hogy a traumatikus élmény változatlanul tér vissza az emlékezetbe. Másik jelentős hatás, ahogy az emberek alkalmazkodnak az ismétlődő kegyetlenséghez és veszélyhez, pl. fásultsággal, tudathasadással, hiperéberséggel, ami később negatívan befolyásolja az élvezetet, a józan gondolkodást és a kapcsolatokat. A tudathasadásos és borderline személyiségvonásokról ma úgy véljük, hogy gyermek-korban elszenvedett, rendkívüli és ismétlődő kegyetlenségben gyökereznek. Ennél ke-vésbé drámaiak, de gyakoriak a depresszió, a függőség, a kényszercselekvések, a prob-lémás védekezési mechanizmusok, a poszttraumatikus stressz, a szellemi kín és a problémák az önbecsüléssel, az egyén saját magáról való gondoskodásával, a biza-lommal, a szerelemi és a szexuális élettel. Ehhez jönnek még a családon belüli erő-szak sajátos körülményei: az áldozat a bántalmazást olyan valakitől szenvedi el, akit sze-ret és akiben bízik. A politikai áldozat esetében pedig a sérüléseket még összetettebbé teszi a túlélő által érzett lehangoltság és bűntudat, valamint a traumatizált társadalom, amely tehetetlen és egyben cinkos is volt. A gonosztettek gyakorlatilag minden túlélője, akár a magánéletben, akár nyilvánosan követték el azt, a fent felsorolt hatások közül többtől is szenved. Kellő odafigyelés nélkül ez a szenvedés valamilyen módon tovább-adódik a túlélők gyermekeire, egyes esetekben akár újabb és újabb gonosztettekhez is vezethet. Ezt dokumentálták holokauszt-túlélők gyermekeinél és unokáinál, a szakma csak most „fedezi fel” a sztálini áldozatok leszármazottainál, valamint a családon belüli erőszakot elkövetők előéletében, akikről szinte kivétel nélkül az derül ki, hogy gyermek-korukban súlyos bántalmazás érte őket. De milyen fajta odafigyelésre van szükség? A tünetek gyakorisága ellenére minden egyénre és közösségre a tünetek sajátos elegye jellemző. Az áldozatoknak és a rajtuk segíteni kívánóknak mindig fontos elgondolkodni azon, mi az, amiből fel kell, és mi az, amiből nem kell felgyógyulni.

Judith Herman ma már klasszikusnak számító könyve, a Trauma és gyógyulás (1994, 1997) erőteljes trauma esetében három/négy szakaszból álló gyógyulási folyamatot javasol. Ha az áldozatoknak még mindig tartaniuk kell az elkövetőtől, vagy állandó veszélyérzet közepette élnek, az első szakasz a biztonság megteremtése. Ha az illetőnek vissza kell térnie abba a környezetbe, ahol újra áldozattá válhat, a „gyógyulást” célzó erőfeszítéseknek nagyrészt arra kell irányulniuk, hogy az egyén nagyobb erővel, jobb elkerülő és segítségkereső készségekkel tudjon szembenézni a veszéllyel, és hogy el tudja viselni az elkerülhetetlen szorongást. Érdemes megjegyezni, hogy a családon belüli elkövető, hacsak nincsen börtönben, továbbra is fenyegetést jelent mindaddig, amíg hatásos biztonsági intézkedéseket nem tettek. A politikai elkövetők viszont szinte minden fenyegetésüket elveszítik, amint a háború vagy az önkényuralom már nem támogatja őket. Azok számára, akik részben „elfelejtették” az általuk elszenvedett traumát (elsősorban a gyermekkori áldozatok), a második szakasz az emlékezéssel kapcsolatos munka. A traumák, és különösen a leggonoszabb traumák túlélői számára a horror, a kitörölhetetlen emlékek, az elvesztett társak és az elrabolt normális élet meggyászolása a gyógyulás elengedhetetlen része. Azok számára, akik képesek túljutni ezeken a szakaszokon, nagyon fontos az újbóli kapcsolatteremtés őket támogató emberekkel, hogy némileg jóvá lehessen tenni a kárt, amit a rendkívüli kegyetlenség miatt kialakult elszigetelődés okozott.

Ettől eltérő, de ellent nem mondó megközelítést javasol Peter Levine (1997). Elmélete alapján, mely szerint testünk érzékeli mind a pszichológiai, mind pedig a fizikai fájdalmat, és megvannak a megfelelő eljárásai a trauma „jóvátételére”, kidolgozta a meg-felelő lépéseket ahhoz, hogy a test részt vegyen a gyógyító folyamatban.

E helyütt nincs lehetőség annak megvitatására, hogy a trauma túlélői jobban gyógyulnak-e hozzájuk hasonló áldozatok csoportjában vagy egyéni munka révén, vagy hogy mi a különbség, ha az emberek az ellenük elkövetett gonosztett után évekkel keresnek segítséget, vagy közvetlenül utána. Legyen elég itt megjegyezni, hogy tankönyvek, túlélők által vezetett programok és jelentős szakirodalom áll rendelkezésre iránymutatásul azoknak, akik saját maguk számára keresnek segítséget, vagy egy másik személynek szeretnének segíteni, aki gonosztett szenvedő alanya volt. A cikk végén hivatkozott néhány munkában számos további utalás található ilyen útmutatókra.

A rendkívüli traumából való lelki felgyógyulás egyik jellemzője az az igény, hogy az ember saját szenvedését másokéval összefüggésbe hozza. Az emberek eltérően vi-selkedhetnek azt illetően, hogy keresnek-e társakat, akik ugyanazt a sérelmet szenvedték el, megemlékeznek-e az elpusztultakról, foglalkoznak-e azokkal a súlyos problémákkal, amelyek az elkövetőkkel való „igazságos” bánásmóddal és a tetteiket lehetővé tévő rend-szerrel kapcsolatban merülnek fel. Sok - akár családi, akár politikai erőszakot - túlélő számára kulcsfontosságú a gyógyulásban, hogy egy a saját személye számára élhető érzelmi állapotot találjon a „bosszú és a megbocsátás között” (Minow 1998) és vala-milyen mértékben társadalmi munkát tudjanak végezni a megelőzés érdekében. Erről részletesebben lesz szó a következő részben.

Az elszomorító igazság az, hogy a hallgatás problémája miatt a gonosztettek leg-több áldozatának úgy kell „meggyógyulniuk”, ahogy éppen tudnak, bármiféle segítség nélkül. Míg mindenki, aki rendkívüli traumás esetekkel dolgozik, találkozik az emberi ellenálló képesség, erkölcsi tartás és öngyógyítás kivételes eseteivel (lásd pl. Todorow, Levi 1987), ennél sokkal gyakoribbak a megnyomorult életek és a súlyos bántalmazást szenvedett áldozatok által továbbadott patológiák. Ugyanakkor a társadalom sem tud elég gyorsan fejlődni ahhoz, hogy biztosítani tudná az igazságtételt és a gonoszság meg-előzését. A gyógyulás legnagyobb problémája tehát az, hogy gyakran egyáltalán nem következik be.

Az elkövetők további sorsa

Miközben egyre többet tudunk a gonosztetteket túlélt áldozatokról, az elkövetőkről való ismereteink ettől messze elmaradnak. Baumeister a gonoszról szóló könyvében tudatosan igyekezett elszakadni „az áldozat zsarnokságától” és egy kicsit részletesebben bemutatni, hogy hogyan juthatnak el emberek „a hétköznapi emberi pszichológiai működéstől gonosztettek elkövetéséig”. Még kevesebbet tudunk arról, hogy mi történik az elkövetőkkel a „gonosz tett után”. Nagyon röviden három kérdést érdemes itt megemlíteni, mielőtt az elkövetők további sorsának lényegi kérdésére rátérnénk.

A gonosztett elkövetésének pszichológiai hatásai vagy az azokból való gyógy-ulás érthetően háttérbe szorulnak. Általánosan elfogadott, hogy az áldozatok a „lélek-gyilkosság” következtében többet szenvednek, mint az elkövetők. (Érdekes módon a szervezett háborúskodás „szokásos” kegyetlensége során ennek az ellenkezője lehet igaz. Azok a katonák, akik embert öltek, súlyosabb poszttraumatikus tüneteket mutatnak, mint a bombázásoknak és csatáknak azok a túlélői, akik nem öltek (Grossman, 2000). Az elkövetők visszatartása további gonosztettek elkövetésétől már több érdeklődést kelt. Innentől kezdve a két forgatókönyvünk elválik. A családi erőszak rendkívüli kegyetlen-séggé való fajulását csökkenteni lehet olyan rehabilitációs programokkal, amelyek meg-tanítják az embereknek, hogy hogyan birkózzanak meg a frusztrációval, a sérelemmel és a vággyal anélkül, hogy az erőszak eszközéhez nyúlnának. Ugyanakkor azokat, akik már „lélekgyilkosokká” váltak, talán lehetetlen biztonsággal rehabilitálni. Ekkor tehát csak legális körülmények közötti elzárásuk és a potenciális áldozatok társadalmi és egyéni vé-delme az, ami még megtehető. Amint már említettük, a politikai elkövetők többnyire ad-dig veszélyesek, amíg a gonosz rendszer mögöttük áll, de amíg az létezik, vélhetőleg mindig is brutális hóhérok lesznek, akik elvégzik, túlteljesítik és talán élvezik is feladata-ikat. Ezzel kapcsolatban felállíthatjuk a betegség sátáni hierarchiáját: a „mindennapi” családbántalmazók a legkevésbé „betegek” és a leginkább képesek magatartásuk megvál-toztatására; a politikai elkövetők lelki alkata torzultabb, de ha a rendszer már nem támo-gatja őket, képesek magatartásukat megváltoztatni; a rendkívül kegyetlen családi bántal-mazást elkövetők a legbetegebbek és a legkevésbé képesek a változásra.

Mind a kutatók, mind a klinikai szakemberek vonatkozásában problémaként merült fel (szemben a legtöbb klinikai esettel) az erkölcsi ítélőképesség megőrzése az elkövetőkkel végzett munka során. Baumeister említette azt a problémát, hogy ha az ember túlságosan is megérti az elkövető pszichológiai és szociológiai működését, az gyengíti az erkölcsi ítélet alkotására irányuló akaratát. Grand arra figyelmeztette a klinikusokat, hogy nem segítenek elkövető betegeiken azzal, hogy bármilyen formában „megbocsátást” tanúsítanak, vagy csökkentik a gonosztettek jelentőségét, bár természetesen késznek kell lenniük arra, hogy az átlagembernél nagyobb toleranciát mutatva hallgassák meg az elkövető álláspontját. Ez azért fontos, mert a mély szinten történő „gyógyuláshoz” elengedhetetlennek tartják, hogy az elkövető átélje saját áldozatainak a tapasztalatait (nem csak a saját korábbi áldozattá válását).

A tennivalókkal kapcsolatos legsúlyosabb probléma (feltéve, hogy van választási lehetőség) az elkövetők esetében az, hogy „további sorsuk” hogyan jelenik meg az ál-dozatok és a közösségek gyógyulásában. Amint említettük, sok áldozat számára nem elegendő, hogy ő személy szerint igyekszik meggyógyulni. A gonosztett az elkövetők-kel szembeni állásfoglalást követel. Ugyanakkor a gonoszság egyik definíciója éppen az lehet, hogy az elkövetőket nem lehet megfelelően megbüntetni úgy, hogy az további go-nosztetteket ne vonjon magával. Minow a népirtás és a tömeges erőszak következményei-ről szóló írásában az elkövetőkkel való elbánás egyénekre és társadalomra gyakorolt elő-nyeit és nehézségeit vizsgálja meg: bosszú, tárgyalások, elégtelen „jogi” büntetések, az igazság elmondása és bizottságok, jóvátételek, békéltetés és megbocsátás. Itt erőteljes eltérés figyelhető meg a családi és a politikai traumáról szóló szakirodalom között. Herman és mások számára az elkövetők, amint a túlélők biztonságban és a gyógyulás út-ján vannak, már nem léteznek. Sokkal több teret szánnak arra, hogy segítsenek az áldo-zatoknak érezni és kifejezni jogos dühüket a velük történtek miatt, valamint legyőzni minden olyan hajlamot, hogy bűnösnek érezzék magukat vagy szégyenkezzenek miatta, mint arra, hogy hogyan viszonyuljanak bántalmazóikhoz a jövőben. Ez ugyanis érthető válasz a hallgatásra és a tiltakozáshoz való jog megtagadására, ami a gyermekbántalma-zást gyakran kíséri.

A politikai bántalmazásból való felépülést illetően a szakirodalom hasonló jogokat ad az egyénnek, hogy számára megfelelő állapotot válasszon a „bosszú és a megbocsátás között”, de a közösségi traumára vonatkozóan, amit gonosz rendszerekben elkövetett gonosztettek okoztak, teljesen eltérő szakirodalom alakult ki azokról a problémákról, hogy hogyan lehet ismét egymás mellett élni, visszatérni a jogállamhoz, megelőzni a bosszú és az erőszak újabb kitöréseit. Minow publikációiban és hasonló írásokban, valamint pl. a Rothstein által összegyűjtött tanulmányokban részletesen olvashatunk a kapcsolatok normalizálásának problémájáról olyan csoportok között, ahol az egyik vagy mindkét oldal gonosztetteket követett el. Ide tartozik az a probléma is, amikor konfliktus támad az egyénnek a dühhöz való ragaszkodás iránti igénye és a közösségnek a „továbblépés” iránti igénye között. (Shriver 1999) Célszerű a megbékélés (vagy annak hiánya) három formáját megvizsgálni: megbékélés a tényleges elkövetők és az áldozatok között; megbékélés olyan csoportok között, amelyek kollektív módon bántalmaztak egy másik csoportot, ahol a tárgyaláson részt vevők nem szükségszerűen áldozatok és az elkövetők és az áldozatok talán soha nem találkoznak; és a belső „megbékélés”, amikor az áldozat rettenetes tapasztalata után anélkül talál belső megnyugvást, hogy azt a bántalmazók közül valakivel való személyesen találkozás révén dolgozta volna fel.

Megelőzés

A modern világban semmilyen alapunk nincs abban reménykedni, hogy a súlyosan bántalmazott gyermek vagy a terrorizált politikai áldozat egyszerűen csak eltűnik a színről. Vannak ugyanakkor olyan fejlemények, amelyek reményt nyújtanak arra, hogy léteznek módszerek a gonosztettek ellen, amelyek segítenek gyógyítani az egyéni pszichét és sérült közösségeket és így talán megakadályozni, hogy új gonosztett fakadjon a régiből. Példa erre a holokauszt-túlélők közös fogadalma, a „Soha többé”, Oroszország Emlékezési Terve a gulágról való megemlékezésre és annak meggyászolására (Merridale); Dél Afrika rendkívüli figyelme, hogy az Igazság és Megbékélés Bizottsága révén az apartheid gonoszságai után elkerüljék a bosszú hullámát; ez figyelhető meg abban, hogy az egész világon egyre többen szakítanak a hallgatással azok, akiket szeretteik súlyosan bántalmaztak; a civil társadalom törvényeiben; valamint abban, hogy itt-ott már rájöttek arra, hogy a gyűlöletbeszédtől a gyűlöletcselekedetig nagyon rövid út vezet. A remény, hogy az új gonosztettek régiekből való fakadása megelőzhető, rendkívül sürgetővé teszi a kérdést: mit kell megelőzni és hogyan. A fent megvitatott témák háromféle utat jelölnek ki a vizsgálódás számára: hogyan lehet a gonosztetteket oly gyakran követő hallgatást megtörni annak érdekében, hogy a társadalom igyekezzen feltárni a családon belüli gonosztetteket és fellépni a politikai gonosztettek megakadályozására, még mielőtt azok bekövetkeznének? Hogyan lehet a gyógyulást szélesebb körűvé és mélyebbé tenni úgy, hogy a túlélők tanúsága más emberek oltalmát alapozhassa meg, és másokat jövőbeli gonosztettektől megvédhessen? Hogyan sajátíthatják el a közösségek és a nemzetek azt a tudást, hogy megoldást találjanak az elkövetőkkel és az őket támogató rendszerrel kialakítandó viszonyukra, hogy az így létrejött sérült közösségek legalább részben megfeleljenek az áldozatok igényeinek, hogy némiképpen visszaállítsák a közösség önbecsülését, a jövőben pedig törekedjenek a megelőzésre?

Egy gondolatot hozzátennék még az eddigiekhez. A gonoszság a „szokásos” emberi kegyetlenség legmagasabb foka. Mondhatjuk-e azt, hogy egyik összetevője a társadalom által tanúsított tűrés, melynek tagjait úgy nevelték, hogy a magatartás veszé-lyes formáit is elfogadják? Feltételezhetjük-e, hogy ha a gyermekek verését nem tűrjük el, kevesebb gyermeket fognak majd halálra verni? Ha kevesebb gyermeket vernek majdnem halálra, kevesebb lesz-e a gonoszság a következő generációban? Feltételezhet-jük-e, hogy ha a rendőri brutalitást törvényen kívül helyezzük, társai majd megakadá-lyozzák a szadistát abban, hogy kegyetlen és szokatlan büntetési formákkal sújtsa a ha-talmában lévőket? Feltételezhetjük-e, hogy ha megbüntetnek bennünket a gyűlöletbe-szédért, a gyűlölet célpontjai nagyobb biztonságban élhetnek? Ezek azok a kérdések, ahol mind gyakorlati, mind elméleti síkon érdemes próbálkozni annak vizsgálatával, hogy a mi saját „hétköznapi” társadalmunkban, családunkban, belső életünkben, megtalálják-e a gonoszság magvai azt a táptalajt, amelyből kinőhetnek, vagy sem.