|
BAKA
ISTVÁN
 (Szekszárd,
1948. júl. 25. - Szeged, 1995. szept. 20.)
A költõi képalkotás és a szerepjáték-költészet
egyik legjelentõsebb megújítója, író,
mûfordító, szerkesztõ.
1966-ban érettségizett a szekszárdi Garay János
Gimnáziumban, majd 1972-ben a JATE magyar-orosz szakán kapott
tanári oklevelet.
Elsõ verseit Ilia Mihály jelentette meg a Tiszatájban
1969-ben.
Utolsó egyetemi tanévét Leningrádban töltötte,
ahol egész alkotói pályáját meghatározó
élményeket szerzett. Életreszóló barátságot
kötött a periférián tengõdõ, de lázas
szellemi életet élõ intelligencia néhány
képviselõjével, akik beavatták a szamizdat
irodalom olvasásának misztériumába. Itt fedezte
fel Mandelstamot, Szosznorát, Brodszkijt, és itt döbbent
rá Magyarország provincia-mivoltára. Ennek hatására
kezdte magát nemzeti elkötelezettségû költõnek
vallani.
Két esztendõnyi szekszárdi tanári munka
után, 1974-ben került vissza Szegedre, ahol a Kincskeresõ
munkatársa, majd fõszerkesztõ-helyettese lett. Szerkesztõségi
szobájában, Szeged egyik fontos szellemi mûhelyében,
a magyarországi és a határon túli kultúra
sok-sok jelentõs személyisége megfordult.
Költészetére legnagyobb hatást mûfordító
munkája mellett a komolyzene gyakorolta. Zenei élménybõl
született - saját megfogalmazása szerint - verseinek
szonátaformája is.
»...Baka István a mindenkori magyar költészet
legjelentõsebbjei közt találta meg a maga helyét.
[...] Ahogyan Dsida Jenõ Sírfeliratának, vagy Kosztolányi
Halotti beszédének sorait immáron soha nem lehet másképpen
mondani, s titkukat egyetlen elemzés sem tudja felfejteni, úgy
Baka István sorai is örök érvényességgel
õrzõdnek meg a magyar költészetben:
"jó volna lenni még talán de/ mit is tegyek ha nem
lehet/ a szótáradba írj be s néha /lapozz föl
engem és leszek" [...] Az irodalomtörténet [...] Bakát
szegedi költõként fogja számon tartani, Juhász
Gyula óta a legjelentõsebb szegedi költõként...
fizikai élete nagyobbrészt ehhez a városhoz kötõdött,
igaz, néha visszatért Szekszárdra, szülei házába,
s mindig vágyott egy régi Szekszárdra emlékeztetõ
kisvárosba, szellemi élete azonban az elvont költészet
jegyében telt."« /Füzi László: A költõ
titkai/.
Munkásságát több díjjal és kitüntetéssel
ismerték el. A legfontosabbak: Clevelandi József Attila-díj,
Graves-, József Attila-, Weöres Sándor- Tiszatáj-
és Babits-díj, Déry-jutalom, Pro Urbe-díj Szekszárd,
Szegedért Emlékérem.
A Sztyepan Pehotnij testamentuma címû kötete 1994-ben
az Év Könyve lett.
|
HALOTTAK NAPJA
Egy
kisfiú siet a parkon át,
az esti szélben hintalánc vacog,
zörög a megfakult viharkabát,
az égen borbélytányér-hold inog.
Az emlékmű talapzatán, akár
angyalszárnyakból hullatott pihék,
mécsek remegnek, szürke és sivár
a kő, a park, s páncélozott az ég.
Mint oszlopról lehorgadó plakát,
nyirkos, csirizszagú a félelem,
s megyek, megyek az őszi parkon át,
zsebemben gesztenyék, nyolcévesen.
|
|
DE
PROFUNDIS
Kényszerzubbony
volt már az anyaméh is
s járkálok bár látszólag szabadon
a Mindenség csak túlméretezett
bolondokházi kórterem tudom
döngettem hát a falakat hiába
a mélységből kiálték ám az Isten
csak a lélek légszomja és e szomjon
s más kórtermeken kívül semmi sincsen
átkopogok s ha néha jő erőtlen
morzén a válasz meg sem érthetem
ember vagy angyal küldi-e s fogolytárs
vagy láthatatlan rabtartóm üzen
ó
nappalok fehér kendői számat
ki tömte be tivéletek nehogy
kiüvöltsem hogy már a semmi sincsen
s még ez a semmi is fogy egyre fogy
|
|
ÜZENET
ÚJ-HULIGÁNIÁBÓL
Határ
Győzőnek
Itt
minden egy hetes a forradalmak
és a szerelmek is eldobható
papírzsebkendő ez az ország
beléfujják szerencsésebb hatalmak
a finnyás Európa minden mocskát
s lucsok az is mi még eladható
egy hétre szól minden s garancia
sincs hernyótalp tiporja el
vagy hernyó rágja meg s belépetézik
és bábjából a pillangó kikel
s kitárva tarka szárnyát szállnia
ideje is jut legalább egy hétig
egy
hét a hitre ám hivőt ki látott
áldjon vagy verjen itt a sors keze
mint valutázó szerbé vagy cigányé
valódiak közt pénzformára vágott
újságpapírral van az is tele
s csak azt nem vágja át ki jól figyel
országnak ország még hazának árnyék
itt rég nem halni itt túlélni kell
|
|
IZOLDA LEVELE
Nem
mehetek ma Trisztán nem lehet
Most lázasodott be a kisfiam
Fiunk hisz szinte biztosan tied
Ne sírna úgy rohannék boldogan
Holnap
se jó az Marke napja rég
Ilyenkor fürdik kölnit szór magára
Ha e napon se hálnék véle még
Igazolást találna gyanujára
Holnaputánra
a burgund követ
Jelentkezett be megsúgták királya
Küld nékem egy csodás rubinkövet
Ügyelnem kell a diplomáciára
Három nap múlva akkor lesz a bál
Eljönnek mind a kornwalli urak
Sok puccos dáma s undorodva bár
Fogadnom kell a hódolatukat
Nem mehetek foglalt minden napom
De hidd el nékem is sajog sebed
Futok hozzád amint lesz alkalom
És akkor akkor meghalok veled
|
|
PHILOKTÉTÉSZ
Akár
a leprás akiről lerothadt
minden vonása már s csupán kolompja
tudatja véle is hogy létezik még
s figyelmezteti a szembejövőket
hogy térjenek ki útjából olyan
e vers a sorvégeiről lefoszlott
a rím s csupán a jambusok kolompját
kongatja még tudatva merre jár
hullatva húsát bomló szavait hogy
kitérhessen előle az idő
folytassam-e Philoktétész sebéről
beszéljek mellyel megfertőzte Lémnosz
alkonyait s Olümposzig büdöslött
ő volt a hérosz mégis aki Páriszt
megölve íjával leverte Tróját
a bűzlő seb s erőszak mítosza
Philoktétésztől származik azóta
piroslanak legyilkolt istenek
a Sarkcsillagra vaskampóra tűzve
azóta mészárszék a menny s a nyíllal
átszegezett időből vér csorog
akár
a leprás akiről lerothadt
minden vonása rímefosztva úgy
kongatja még a jambusok kolompját
e vers batyuja terhét az idő
kútjába dobva megfertőzi az
élő vizet a szomjazó reménység
riadva horkan hőköl vissza tőle
folytassam-e Philoktétész sebétől
bűzlik minden dicsőség minden íjhúrt
leprától eltorzult vigyor feszít meg
és Párisz minden percben földre rogy
porrá ég Trója és a szörnyü sebből
mint anyaméhből kihasított mítosz
már csecsemőként elragadja az
íjat s halálra sebzi az időt
|
|
PÜGMALIÓN
Tündének
1
Lépj ki a kőből! Fogynak napjaim;
Már nem tudok nagyon sokáig várni.
Légy a gyönyör, de légy akár a kín, -
Légy, Galateia, bárki és akármi!
Hány
csigamászta hajnal nyers szaga,
Hány bódító, már fonnyadt, nyári rózsa,
Hány vad szüret cefréje, mustja a
Parfűmöd, s hány tél zúzmarája, hója.
És
mindegy már, hogy én faragtalak,
Vagy engem formázott fehér kezed;
Te kőből, én agyagból - hús leszek
S leszel. Csak kölcsön kaptuk e világot,
Nem lényeges hát: én álmodtalak,
Vagy egykor engem álmodott meg álmod,
2
Hogy befogadj, s én öledbe hatolva,
Megértsem végre, hogy a végtelen
Hogy férhet el ily forró, szűk helyen,
S hogy csak a van a létünk, nem a volna,
S
bár a valódi megdőlhet, - soha
Szép kebleid iker-Olümposza...
Óh, Galatheia, alkoss újra engem!
Márványerekként átszínezze testem
Véred, s imádj, akár nimfái Pánt!
Vagy nyalogass el, mint a marcipánt,
Olvasszon kéjesen magába lényed:
Zsémbes-szerelmes-édes-árva
éned;
Magam fölé ültetlek megalázva, -
Csak néha szállj velem alá a lázba,
3
Mely megteremtett akkor téged is!
Szerelmem húsa és márványa is
Te vagy, kiért agyagként omlanék,
Lennék korok szemétdombján cserép,
Lerágott csont, mit Krónosz eldobott,
Szilaj faun csalódott fallosza,
Mely nimfaölbe nem jutott soha;
Te mégis olykor megvigasztalod.
S
oly mindegy lenne, hogy ki kit teremtett;
Legszívesebben rád hagynám: te voltál.
Ki volt elôbb - az áldozó? az oltár?-,
Kit
érdekel? Fogadd lángját tüzemnek!
Hidd el, szivem kevéssel is beéri:
S nincs vágya más - csak égni, égni, égni.
|
|
