Karsai György

A világokat elpusztító magány

A Krétakör Peer Gynt-je

A szerzoi megjelölés szerint a mu „drámai költemény”. Ez bizony – csakúgy, mint például Vörösmarty Csongor és Tündéje esetében – a mufaji meghatározással való bíbelodés nehézkes feladatának talányos (ravasz?) megkerülése. Kevés a Peer Gyntben a cselekményes, eljátszható jelenet? Pardon, ki mondta, hogy drámát tetszenek olvasni?! És különben is, mennyi a kevés? Vagy inkább túlságosan is háttérbe szorul benne a lírai költészet? De hát senki nem állította, hogy versben elmesélt, álomba andalító olvasmányt tart a kedves olvasó (netán rendezo) a kezében. Mindezzel csak jelezni szerettem volna, hogy különösen felkészültnek (netán csak elszántnak, rosszabb esetben gátlástalannak) kell lennie annak a rendezonek és társulatnak, amely színre akarja vinni Ibsen 1867-ben írt drámai költeményét, amelynek osbemutatója 1876-ban volt (a bemutatóra a zenét Grieg szerezte). A kortárs kritika meglehetosen fanyalogva fogadta az ekkorra már befutott, ünnepelt szerzo új muvét. Színpadon jobbára eloadhatatlannak vélték, mi több, hiányolták belole a költészetet is, és persze a drámai konfliktusokból felépítheto, egységes cselekményt is. Ibsen ingerülten reagált a kritikára: „Ha ez nem költészet, majd a költészet fogalma idomul muvemhez néhány éven belül” – írta sértodötten. Azt nem gondolom, hogy Ibsen jóslata bevált, de az bizonyos, hogy a Peer Gynttol ma senkinek nem jutna eszébe elvitatni sem a költoiséget, sem a színpad megkövetelte kvalitásokat. Az viszont továbbra is megkerülhetetlen kérdés marad, mit lehet kezdeni ezzel az idonként végeérhetetlennek tuno szöveghömpölygéssel, az ezerfelé burjánzó cselekmény-áradattal. Öt hosszú felvonás (a Thália Régi Stúdiójában három felvonás, ám így is majd' négy órán át tart az eloadás), iszonyatos mennyiségu szöveg, a valós és képzeletbeli világokat megeleveníto, folyamatos színváltások, és persze rengeteg szereplo. Mindez Zsótér értelmezésében egyetlen, provokatívan apróra zsugorított térben (díszlet: Ambrus Mária). A meredeken emelkedo nézotér elott, a vizuális tér közepén egy padlódeszkákból ácsolt, kerekeken körbeforgatható, mintegy három méter átméroju porond, felette rikító színekben pompázó neoncsövekbol összerakott „csillár”, a háttérben lerobbant mulatók füstös színpadát megidézo lépcsosor vezet a semmibe, baloldalt két ajtó (férfi és noi WC-k), jobboldalt és felettünk vaslépcson megközelítheto galéria. Ennyi kell a világ megjelenítéséhez. Minimálszínház, bólinthatnánk, ha ez a tér nem változna pillanatonként ezerféle helyszínné: hegygerinc, zúgó-rohanó folyóval fenyegeto szurdok, viharos tenger, marokkói sivatag, zajos város, falusi kocsma, Dovre papa manóbirodalma és még hány helyszín elevenedik meg elottünk! Mintha Zsótér illusztrálni akarná – humorral és tragikummal – a „világot jelento deszkák!” patetikus felkiáltásának igazát: zsebkendonyi térben, gyakorlatilag kellékek nélkül megidézni mindazt, amit ÉLETnek nevezünk. Ez a térkezelés tananyag lehetne (legyen is!).

És akkor még nem szóltunk az eloadás során elhangzó szövegrol: a Peer Gynt-öt ilyen természetes nyelven, a szó minden értelmében ennyire szépen megszólaltatni még nem hallottam. A szereplok rafináltan hétköznapi, egyszersmind varázsosan költoi nyelven beszélnek és beszélgetnek, gondolkodnak és zsörtölodnek. Én nem tudtam, hogy ez a szöveg ennyire „egyszeru”; amikor Huszti Péterrel és Psota Irénnel eloször láttam a Madách Színházban a Peert, emlékszem, kisgyerekként megkönnyeztem Aase haldoklását, de hogy mirol is szólt Peer halálba segíto, szárnyaló meséje, bizony nem értettem. Gyabronka József most úgy mondja Rakovszky Zsuzsa (Áprily Lajos és Kúnos László fordítását felhasználó) mondatait, hogy olyan – kicsit megszégyeníto – érzésem támad, mintha egy családi otthon szuk szobájában leselkedve hallgatnám két ember tragikusan meghitt beszélgetését. Rakovszky ugyanezt a csodát már elkövette tavaly a Katona József Színház Zsámbéki Gábor rendezte Médeia-eloadása kapcsán is: ott Euripidész szövege szólalt meg mai-hétköznapi élethelyzetekbe simuló nyelven. Önzo vagyok, tehát azt kívánom, hogy mostantól minél több klasszikust láthassak-hallhassak Rakovszky fordításában színpadra állítva (és persze Zsótér, Sándor vagy Zsámbéki szintu rendezésben).

A Krétakör társulata Zsótér keze alatt most azt bizonyítja, hogy ezt is tudja: a kokeményen politikus Feketeország mikrorealizmusa az egyik véglet, a tisztán életfilozófiát boncoló, a természetben fellelheto minden létformát (embert, növényt, tájat, állatot, tárgyat) színészi testben megjeleníto Peer Gynt a másik (köztük pedig ott a Woyczektol a Liliomon és a Leonce és Lénán át a Nibelung lakóparkig és Phaedráig a többi míves munka).

Peer élettörténete, szárnyaló fantáziájának, vagy ha tetszik, gátlástalan hazudozásainak termékei, az utazás-történetek egy norvég Odüsszeusz epikus elemekben bovelkedo hazatérésdrámája. Homérosz hoséhez hasonlóan Peer is végtelenül önzo, mindenkin és mindenen átgázolni kész utazó, aki miközben környezetének tagjait – anyját, szerelmeit, társait a bajban és örömben – tönkreteszi, elpusztítja, másra sem vágyik, mint megpihenni, otthonra lelni, szerelemben-boldogságban élni. Ez az életfilozófia, s az ezen alapuló életvezetés - ellentétben a közvélekedéssel – már Odüsszeusz esetében is megbukott, s nem lesz ez másként Peer-rel sem: a Gombönto (Rába Roland remekbe szabott, hol tragikomikusan sértodött, hol esendoen habozó, hol démonian gonosz végzetfigura-alakítása) érte is eljön, s nem kegyelmez. A beavatásdrámák ünnepélyességébol is beszurodnek elemek az eloadásba: Csákányi Eszter-Aase mozdulatlansága, egy tömbbol faragottsága, rezzenéstelen arca és érzelmektol megtisztított beszédmódja nem fásult közönyt, vagy beletörodést takar, még csak nem is a mindenen való kívülállás póza: az egyedül ennek az asszonynak megadott, isteni sugallatra létezonek tételezheto tudás végtelenül fájdalmas és elbuvöloen emberi megfogalmazása. Nagy alakítás.

Valóság és álomkép, megélt és elképzelt kaland játszi komolysággal olvad egységbe Zsótér színpadán. A színészek mintha nem is játszanának, „csak” megélnék mindazt, ami egyébként úgyis bennük van. Nagy Zsolt és Péterfy Borbála egymásba hajló ágú fenyofák és kapuorzo bálványok, ‘akiknek' mindig arcukra van írva, mit gondolnak az általuk megjelenített térben zajló eseményekrol. Katona László természetesen minden ízében béka, ha éppen így lép (pardon: ugrál) elénk, s egyetlen pillanatra sincs okunk kétségbe vonni Péterfy Borbála görkorcsolyán körbe-körbe szökdelo szarvasbikájának valóságát sem. A realista ábrázolás tökéletes színi példája a társulat pingvincsapattá alakulása is. Harmónia, fölényes szakmai tudás, fegyelem és egymásra figyelés – csapatmunka! –; igen, „mindössze” ennyi lehet a titok. A mozgásokat Vati Tamás állította össze ugyanazzal a bámulatos, gyerekjátékokat a tragikus kórusok súlyos mozdulataival tökéletes arányérzékkel kevero stílusban, amely az eloadás minden részletére jellemzo.

Gyabronka József eddigi pályájának csúcsa a Peer-alakítás: felelotlen kamaszból szívtipró amorózó, majd minden veszélyt vállalni képes hos-(ködo) lesz, hogy közben meghunyászkodni, hízelegni, majd dölyfösen akarnokoskodni és érzéketlenül kegyetlenkedni is lássuk, hogy aztán a Gombönto kanalának közelébe kerülve halálba induló öregemberré váljék. Mindezt úgy, hogy sem hangján, sem mozgásán nem változtat: nem öregszik, mintha az egész mese(?)folyam mindössze egyetlen álom színpadra elevenítése lett volna. Benedek Mari egyetlen alkalommal, a marokkói színben öltözteti át – hófehér öltönybe – az egyébként hangsúlyozottan hétköznapi „lazasággal” öltöztetett fohost. Gyabronka is valahonnan nagyon mélyrol, belülrol építi fel szerepét, Peer-je akár egyedül is maradhatna a színen, minden cselekmény értelmezheto az o monológjaként is. Bravúros, ahogy intenzíven megéli minden kapcsolatát (anyjával, Solvejggel, a manókkal, mindenkivel), ugyanakkor ajka körül bújkáló mosollyal, érintetlenül orzött egocentrizmussal, kívülrol is néz mindent és mindenkit. Végletes individualizmusának pozitív hozománya, hogy Peer-t senki és semmilyen ideológia nem képes kisajátítani. Megfoghatatlan és betörhetetlen marad mindvégig. Csakhogy Gyabronka azt is megmutatja, hogy ez a nonkonformizmus nemcsak az élet felelotlen élvezetét teszi lehetové, de egyúttal a legtragikusabb magányhoz vezeto út is.

A boldogság elérhetetlen; ez az eddigi Peer Gynt-értelmezésekben is benne lehetett. Zsótér ennél jóval mélyebbre ás, és azt állítja, hogy Peer-nek igaza van: mindenkinek saját magányába zárva kell megtalálnia – már amennyiben képes erre – a legalább ideig-óráig tartó boldogságot. Peer-nek ez egy hosszú életen át sikerült. Súlyos árat kellett fizetnie, mindenkit elveszített, vagy tönkretett, akit valaha is szeretett, de o legalább vállalta önmagát: élt. Ez az értelmezés a leghangsúlyosabban talán a Solvejget alakító Sárosdi Lilla játékában érheto tetten: bennem Solvejg mindig úgy élt, mint egy Nauszikaá-, vagy Pénelopé-utód, vagyis a No, akinek sorsa, élethivatása, hogy a szeretett férfira várjon. Zsótérnál ebbol az amúgy megrendíto noi sorstragédia-toposzból semmi nem marad: Sárosdi Solvejgje öntudatosan szerelmes no, aki harcolni akar a boldogságáért. Nem kér, és még kevésbé könyörög, s eszébe sem jut úgy tenni, mintha Peer-ben lelkifurdalást akarna ébreszteni elrontott életéért. Dala (Tallér Zsófia remek szerzeménye) kemény szembenézés az élet nagy kérdéseivel, leszámolás minden emberi örömmel és fájdalommal.

A Krétakör bátran merészkedik új utakra, s igazuk van, hogy ezt teszik. Nemcsak repertoárjuk színesedik, de a Mundruczó Kornél, Zsótér Sándor színvonalú rendezokkel való intenzív munkák eredményeként színészi, nem utolsó sorban pedig társulati játékuk is óriási mértékben gazdagodik. S az már csak hab a tortán, hogy mindennek mi, nézok vagyunk a legfobb haszonélvezoi.

Henrik Isben, Olaf Gulbransson tollrajza