Főoldal Könyvespolc Társalgó Keresés Könyvajánló
Európai füzetek

TULLIO KEZICH

Egy nagyszerű jövő kezdete

Federico Fellini haláláról

„Mit tehetnék? Utazni nem szeretek, múzeumba, moziba, színházba nem járok. Róma még itt van, az igaz, itt van a számomra kedves Piazza del Popolo, de nincsenek barátaim, nincs tehetségem a nagy szenvedélyhez, és nincs munkám. Úgy bánik velem mindenki, mint egy muemlékkel, de filmezni nem engednek. Pedig a munkám volt a szkafanderem, amelyben alámerülhettem a létezés óceánjába. Most kénytelen vagyok szkafander nélkül boldogulni, de hát nem vagyok én hal. Vagy talán mégis?” Ezt a könyörtelenül oszintén hangzó vallomást a Fellini szerelmeirol írott megannyi kulcsregény egyikének, a L'ultima donna (Az utolsó asszony) címunek a végén olvashatjuk, melyben egy csinos holland lány, Rosita Steenbeck némileg álcázva, de azért teljesen egyértelmuen meséli el kapcsolatát a Marcello Leoninak keresztelt Mesterrel, akit a nagyon is felismerheto Alberto Moravia szerelmi vetélytársaként mutat be. Képzelet-e, vagy valóság?

Federico és Giulietta aranylakodalmának éve az életükben eloállt helyzet kilátástalanságával éles ellentétben egy jó hírrel kezdodik. Éppen 1993. január 20-án, Federico hetvenharmadik születésnapján érkezik a hír, hogy a hollywoodi Filmakadémia neki ítélte oda a Lifetime Achievement Awardot, azaz az életmuért járó Oscar-díjat. Az újságírók valósággal megostromolják ot, kíváncsiak, hogy mit szól hozzá, o azonban több-kevesebb változtatással lényegében ugyanazt feleli mindenkinek: „Csak azt remélem, hogy ezután majd újra dolgozhatom.” Miután mindenkinek köszönetet int, meghatottan fogadja a Piazza del Popolo taxisainak és cigánylányainak és a Canova pincéreinek spontán tapsát. A Los Angeles-i utazást azonban kezdettol fogva kétségessé teszi ingatag egészségi állapota. Az elozo oszön veroértágulata volt, újabban nyakcsigolyáinak meszesedése miatt szédül, ráadásul egyik lábában keringési problémák léptek fel. Egy milánói séta során Vincenzo Mollica egyszer csak arra lett figyelmes, hogy Fellini hirtelen megtántorodik, és felkiált: „Megharapott egy kutya!” Csak percek múlva eszmélt rá, hogy a lábszárába hasító éles fájdalmat nem kutyaharapás, hanem valami egészen más okozta.

Attól a naptól fogva Federicónak idonként nehezére esik a járás, és örökösen retteg tole, hogy elesik. Az aggasztó tünetek miatt úgy dönt, inkább lemond a kaliforniai útról, és megkéri barátját, Mollicát, hogy rögzítse videóra az Akadémiának szánt köszönetnyilvánítását. Federico egy teljes délutánt tölt Saxa Rubrában a tévéhíradó stúdiójában, hogy elkészítse a rövid angol nyelvu beszédet, melyet a rá jellemzo gondossággal saját maga vág meg. Végül Giulietta szeretetteljes rábeszélésének köszönhetoen mégis meggondolja magát, és vállalkozik a fárasztó és számára kockázatos utazásra. Hollywoodba érkezve a Beverly Hilton Hotelben száll meg, ám mivel nem érzi jól magát, azonnal elhívat egy olasz orvost, aki azt tanácsolja, hogy a leheto leghamarabb vesse alá magát a mutétnek.

Március 29-én a Dorothy Chandler Pavillon színpadán Marcello Mastroianni és Sophia Loren fogadja a kissé ingatag léptekkel érkezo Fellinit, aki azonban nem adhatja elo a rögtönzött köszönobeszédet, ahogyan szerette volna. Pontosan harminc másodpercig beszélhet, és a szöveget az orra elott lévo súgógéprol kell olvasnia. Mindennek dacára az öreg showmannek így is sikerül megnevettetnie és megindítania a hallgatóságot a maga rövid, botladozó angolsággal eloadott szónoki beszédével: „I want to thank all of you to make me feel in this way. In these circumstances it's easy to be generous and to thank everybody. I would like, naturally, that's all, to thank all the people that had worked with me. I cannot nominate everyone. Let me make only one name, of an actress who is also my wife. Thank you, dear Giulietta, and please stop crying! Grazie.” („Szeretnék mindannyiuknak köszönetet mondani ezért a nagyszeru érzésért. Ebben a helyzetben könnyu nagylelkunek lenni, és mindenkinek mindent megköszönni. Természetesen szeretnék köszönetet mondani mindazoknak, akik velem dolgoztak. Nem sorolhatom fel valamennyiüket név szerint. Hadd említsek csupán egyetlen nevet, azét a színésznoét, aki egyben a feleségem is. Köszönöm, drága Giulietta, és kérlek, hagyd abba a sírást! Köszönöm.”) Egy rádióinterjúban a szokásos öniróniával fuz hozzá egy-két gondolatot az eseményhez: „Most már meg sem halhatok, hiszen annyi elismerést kaptam, hogy minek is meghalnom. Nos, talán ez szavatolja számomra a halhatatlanságot, azaz hogy már nem is kell meghalnom, mert ebbol az alkalomból megkaptam a szeretet, a megbecsülés és a tisztelet összes elképzelheto megnyilvánulását…”

Rómába visszaérkezve hamar elmúlik az ünneplés, és minden visszatér a régi kerékvágásba. A munkával kapcsolatos tervek körül nagyobb a csend, mint valaha, az egészségi állapota pedig egyre romlik. Hosszú dilemma után Fellini végül befekszik a Zürichi Kantoni Kórházba, június 16-án mutétet hajtanak végre a combartériáján. A bonyolult beavatkozás reggel fél nyolctól délig tart, ám alig egy órával késobb belso vérzés lép fel, emiatt másodszor is meg kell ot muteni. Az összesen háromszori altatással járó operációk teljes idotartama tizennégy óra, melynek során egy bypass-mutétet is elvégeznek. Fellini június 28-án hagyhatja el a kórházat, de néhány hétig még Zürichben marad Giuliettával. Innen Riminibe utazik; augusztus 3-án, a Maddalenával és sógorával, Giorgio Fabbrival elköltött ebédrol visszatérve a Grand Hotel 315-ös lakosztályában tizenöt óra harminc perckor szélütés éri. Kórházba szállítását követoen agyi isémiát diagnosztizálnak nála, amelynek következtében bal oldali bénulás és mozgáskorlátozottság lép fel. Az orvosok szerint a beteg állapota súlyos, de nem életveszélyes, a nyári uborkaszezonban mégis bombaként robban a hír a sajtóban.

A kórházat elözönlo újságírók, barátok, ismerosök és egyszeru kíváncsiskodók tömegében Gianfranco Angelucci felfigyel egy csinos, középkorú hölgyre, aki csak álldogál a csarnokban, és hallgatja a betegrol idonként érkezo híreket. Angelucci Federico F. címu könyvében, melyben már csak tapintatból is regény formájában írja meg a rendezo szenvedéseinek részletes krónikáját, ismerteti az egykori színészno, Elena Diodati rendkívüli visszaemlékezését Federicóhoz fuzodo kapcsolatáról, amely a Csalók forgatása idején kezdodött, majd több évtizedes szünet után A Hold hangja felvételei során elevenedett fel. Az újabb találkozás bizonyára különösen heves érzelmeket váltott ki belolük, talán ez volt a Mester titkos életének utolsó nagy fellángolása, ugyanis huszonkilenc színes rajzból álló sorozatot készített ebbol az alkalomból. Az Elena Diodati birtokában maradt, tollal, filctollal, vastag hegyu ceruzával és akvarellfestékkel készült rajzok merészségükben a késoi Picassóhoz hasonlíthatók. Angelucci „szerelemmel és szenvedéllyel fuszerezett erotikus hévrol” beszél, s a rajzok minden leírásnál ékesszólóbb meglepetéssel szolgálnak: nyers iróniával ábrázolnak groteszk és végletes szexjeleneteket, humorral csupán elvétve találkozunk. A rajzlapok Federico rejtett életének újabb titkos epizódjáról tanúskodnak. De olyan festoi tehetségrol is, amelynek birtokosa a karikatúrák, a díszlet- és jelmezvázlatok meg a többi alkalmi rajz után ekkor kezd ráébredni ebben az eroteljesen expresszionista ábrázolásmódban rejlo vadonatúj lehetoségekre. Mintha Fellini az öregkor küszöbére jutva érne azzá a festové, aki fiatalkorában szeretett volna lenni.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 


Federico Fellini rajza

A gyógyulás lassú, és nincs is remény, hogy a betegnek teljesen rendbejöjjön minden testfunkciója. Augusztus 30-án Fellinit átszállítják a ferrarai kórházba. Az új környezetben kedélyállapota tovább romlik, viszont megkezdik a lebénult testrészek kínkeserves rehabilitációját. A javulás csekély, amikor azonban Federico fülébe jutnak az idoközben súlyosan megbetegedett Giulietta egészségével kapcsolatos nyugtalanító hírek, látni akarja ot, ezért kiharcolja, hogy elvigyék Rómába. Az orvosok ellenjavallata dacára, súlyos nehézségek árán vállalt utazás az újságok címoldalára kerül. Giulietta október 1-jén látogatja meg férjét. Turbánt visel, amely azonban rosszul leplezi, hogy a kemoterápia következtében teljesen kihullott a haja. Fellini nem hisz a rehabilitációban, ráadásul szeretne mihamarabb hazatérni, ezért október 9-én átkerül a római Umberto I. Klinikára, s a véletlen rosszízu játéka folytán ugyanabban az elso emeleti szobában helyezik ot el, ahol öccse, Riccardo meghalt. Federico nyugtalan, nem tud aludni, éjjelente kínzó szorongás tör rá, ezért megkéri régi jó barátját, Gelenget, maradjon mellette néhány éjszakára. A beteg állandó szorongásos rohamai és hirtelen fellépo légzési nehézségei miatt barátja egész ido alatt egy percre sem tudja lehunyni a szemét.

Ugyanakkor a drámai helyzetben sem hiányoznak a vidámság jellegzetesen fellinis pillanatai. Ezt bizonyítja az a jelenet is, amelyrol Mollica számol be Federico Fellini autore di testi (Federico Fellini, az író) címu könyvében: „A kóma elotti utolsó napon láttam utoljára Federicót… Egyszer csak betoppan Rinaldo Geleng, kezében egy magazinnal, amelynek címlapján Valeria Marini fotója szerepelt… Háttal állt a képen, valami leheletvékony fátyolba burkolva, amitol gyakorlatilag meztelennek látszott. Federico elkérte a lapot Gelengtol, és a no fenekére odarajzolt egy kis emberkét, aki ezt mondja a szájából kikanyarodó felhoben: »Itt akarok maradni.« A felho is, az emberke is éppen olyan volt, mint annak idején a 420-nak rajzolt képregényekben…”

A beteg állapota stagnál, ennélfogva nem ad okot különösebb aggodalomra. Így aztán október 17-én, vasárnap engedélyt kap kezeloorvosaitól, hogy elmenjen ebédelni egy Porta Pia közeli étterembe Giuliettával meg néhány barátjukkal. Ebéd után elviszik ot, hogy megnézze azt a Capo le Case utca 18. szám alatti lakást, ahol új irodáját tervezik kialakítani. Ugyanebben a házban lakik Geleng. Fellininek tetszik a hely, úgy látja, ott majd nyugodtan dolgozhat. Szavai elárulják, immár beletörodött, hogy nem forgathat több filmet, viszont komoly szándékai vannak a festészettel. Meghagyta ugyanis, hogy szerezzenek be számára festoállványt, ecsetet és festéket, s már elore örül a percnek, amikor új munkahelye nyugalmában hozzáláthat majd a festéshez.

Csakhogy a szép terv, amely a betegség okozta helyrehozhatatlan károkat lett volna hivatva áthidalni, sajnos nem valósulhat meg. Fellini visszamegy a klinikára, és miközben az ágyon ülve vacsorázik, hirtelen fuldokolni kezd, majd elveszíti az eszméletét. Napokon át visszafordíthatatlan kómában fekszik, miközben a sajtó és a televízió feszült figyelemmel követi nyomon az eseményeket, s az ido múlásával egyre élesebben bírálják az orvosokat, akik szerintük értelmetlenül igyekeznek életben tartani a beteget. A Mester egy pillanatra sem tér magához a kómából, végül október 31-én délben éri ot a halál, egy nappal aranylakodalmának meg nem ünnepelt évfordulója után. Elmondhatjuk, hogy Federico Fellini életének végjátékát is ugyanúgy rendezte meg, mint a filmjeit, melyeknek végén soha nem írta oda, hogy „Vége”, mert meggyozodése volt, hogy „a vég napról napra, számtalan apró részletben érkezik el, a filmnek nem egy adott pillanatban szakad vége”.

A halálhír leírhatatlan érzelmi hullámokat korbácsolt fel. A rendezot az Oscar-díj-átadáson viselt szmokingban ravatalozták fel november 2-án a Cinecittaban, a számára oly kedves 5-ös muteremben, az Interjú égkék panorámaháttere elott. A filmgyári munkások ingyen dolgoztak a ravatal felállításán. A koporsó elott szünet nélkül hömpölygött a hatalmas tömeg, egyes becslések szerint hetvenezren rótták le kegyeletüket. A Piazza Esedrán, a Santa Maria degli Angeli székesegyházban megtartott hivatalos gyászszertartáson részt vett Giulietta is, akin szemlátomást egyre jobban elhatalmasodott a betegség. Öt hónappal késobb, 1994. március 23-án érte ot a vég. Federico földi maradványait Riminibe szállították, itt helyezték örök nyugalomra a családi sírboltban. Nem volt olyan lap a világon, amely ne az emberiséget ért pótolhatatlan veszteségként adta volna hírül a rendezo halálát. A szeretett halott iránti gyász megnyilvánulásai közül kitunik az az újságcím, amelynek jóslata bizonyosság: „Fellini számára egy nagyszeru jövo kezdete ez.”

Fordította: Gál Judit

Tullio Kezich ,,Federico Fellini élete és filmjei címu'' kötete az Európa Kiadónál fog megjelenni ez év áprilisában.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Federico Fellini rajza Nino Rotáról

© Európai kulturális füzetek 1999-2006.   Minden jog a szerzőké illetve az örökösöké.