Egyszerre vagyok szerencsés és nehéz helyzetben. Feladatom azért látszik könnyűnek, mert a kétszemélyes "cég" mindkét tagja részletesen írt a másikkal való kapcsolatáról. Németh Andor visszaemlékezéseit A szélén behajtva című kötetében olvashatjuk, Koestler Artúr pedig A láthatatlan írásban örökíti meg Németh Andorhoz fűződő negyedszázados barátságának főbb momentumait. Másrészt viszont megnehezíti a kettőjük közötti kapcsolat értékelését az a tény, hogy e két önéletrajz mellett nemigen találtam más forrást, amit felhasználhattam volna, hacsak nem egy-két említést kortársakkal készített interjúkban vagy egy-két Koestlernek szentelt cikket. Ily módon viszont, egyéb korabeli visszaemlékezések hiányában, kénytelen vagyok csak a Németh és Koestler által írt szövegekre támaszkodni a kettőjüket összefűző barátság felidézésekor.

Ezen a ponton viszont belépnek mindazok a bizonytalansági tényezők, melyek az önéletrajz műfajában szükségszerűen felmerülnek. A híres le-jeune-i önéletrajzi paktumnak megfelelően én mint olvasó elfogadom, hogy amit az önéletrajz mond, az mind igaz, noha mindketten tudjuk, a szerző is meg én is, hogy ő bizony kihagyott egyes részeket, vagy áthelyezett súlypontokat, én pedig gyanakvásomat félretéve elfogadom a naiv olvasó szerepét.

De még ez a bizonytalanság sem lenne probléma abban az esetben, ha a két írás azonos súlycsoportba tartozna az önéletrajzi írás műfaján belül. Létrejöttük körülményei azonban nagyon is eltérnek egymástól. Németh Andor életének utolsó két évében írta, illetve diktálta visszaemlékezéseit, már nagybetegen, amint azt A szélén behajtva című kötet sajtó alá rendezője, Réz Pál megjegyzi. Nem valószínű, hogy publikálásra szánta volna írását, legalább is nem azonnali közlésre gondolhatott. Lehet, hogy csak a felejtés ellen védekezett, és nyersanyagnak szánta valami nagyobb emlékirat későbbi megjelentetéséhez. Maga a kor sem kedvezett a memoárírásnak, s ki tudja, mennyi belső öncenzúra akadályozta meg abban, hogy a hírhedt antikommunista Koestlerről többet vagy melegebben szóljon. Koestler viszont nem az élete végén, betegen, megviselten, hanem a Sötétség délben világhírűvé vált szerzőjeként vet számot életével. A Nyílvessző a végtelenbe című visszaemlékezését negyvenhat éves korában írta, tehát 1951-ben, A láthatatlan írást pedig egy évvel később: mondhatnánk, szinte egy időben Némethtel. Visszaemlékezései irodalmi igénnyel készültek, tudatosan csoportosított és megszerkesztett tényanyag felhasználásával. A kétkötetes önéletrajzzal Koestler mérleget készít életének első harmincöt évéről, és pontot tesz politikai szereplésének végére: úgy is mondhatnánk, hogy a komisszárból átváltozik jógivá. Maguk az életrajzok 1940-ig követik életútját. Mint egy interjúban 1979-ben elmondta, amióta 1940-ben letelepedett Angliában, az élete már egyáltalán nem érdekes; de reméli, hogy az viszont érdekes, amit ír.¹

Próbáljuk meg tehát rekonstruálni azt a barátságot, mely a XX. század e két jelentős alakját, Németh Andort és Koestler Artúrt mintegy negyed évszázadon keresztül összefűzte.

1. A cég

Ismeretségük a bécsi évekre nyúlik vissza: "Még iskoláskoromban olvastam a lapban egy-két novelláját, és úgy éreztem, hogy ez a legkülönlegesebb és legkifinomultabb magyar próza, ami valaha is a kezembe került. Németh egy kicsit olyan, mint valami magyar Kafka, de ebben az időben - 1921-ben - Kafka még gyakorlatilag teljesen ismeretlen volt, és sem Németh, sem én nem olvastuk a műveit."² - emlékezik Koestler. Mint írja, összesen két embernek írt rajongó levelet életében : Thomas Mann-nak és Némethnek. Németh azonnal válaszolt, és arra kérte, hogy látogassa meg az irodájában. "Első találkozásunkkor a szerkesztőségi szobában megmutattam neki a költészet terén tett serdülőkori erőfeszítéseim eredményeit. Németh jóindulatú kétkedéssel olvasta végig őket. Egyetemi éveim alatt egyre gyakrabban találkoztunk, s a tíz év korkülönbség lassan elveszítette jelentőségét."³

Mi az oka annak, hogy Németh és Koestler így egymásra találtak? Alighanem a két kiemelkedő intellektus, a fogékonyság minden újra, az érdeklődés az irodalmon kívüli területek iránt is, a közös munkára való hajlandóság és nem utolsósorban a fáradhatatlan vitakészség.

Koestler megfogalmazásában így fest kettőjük barátsága:

"Korábban már röviden említettem Némethet; most kissé hosszabban kell beszélnem róla, mert a következő tíz évben intim és bizarr barátság kötött össze minket, amely egyformán magában foglalt irodalmi együttműködést, a lét abszurd oldalának hasonló szemléletét és közös nyomort. Budapesti tartózkodásom alatt, később pedig Svájcban és Párizsban mindvégig elválaszthatatlanok maradtunk, s közös barátaink csak úgy neveztek bennünket: a cég..."⁴

A cég elnevezés még többször előfordul Koestler könyvében, egyszer például akkor, amikor a József Attilával való közös barátságukról beszél: "bizonyos értelemben ő is a cég tagja volt, mert megbíztuk, hogy írja meg a készülő darab dalainak magyar változatát"⁵ (A Bar du Soleil című színdarabról van szó, melyet Koestler írt németül és Németh Andor fordított magyarra).

A cég szót, bár nagyon kerestem, sehol sem találtam Németh Andornál. Ugyanerről az eseményről ő így számol be: "Mi különben akkor prezumptív szerzőkként szerepeltünk, a lapok már jelezték, hogy a mi színdarabunkkal nyílik meg a Belvárosi Színház a jövő szezonban. Ezekre a hónapokra nem túlságosan emlékszem, de arra igen, hogy ugyanebben az időben jelentkezett Pesten egy fiatal zongoraművésznő, Arányi Baba, aki felvitt Attilát és engem a Svábhegyre vacsorázni."⁶ Prezumptív, azaz: feltehető, várható, vélhető. (Egyébként, mint tudjuk, végül is a Belvárosi Színház mégsem adta elő a darabot.) Nem szorul kommentárra az a különbség, mely a "cég" és a "prezumptív szerzők" között feszül, és az sem, hogy egy potyavacsora nagyobb jelentőséget kap, mint a Koestlerrel való barátság és együttműködés annak budapesti tartózkodása idején.

2. Egymásról

A Költői közjáték című fejezetben három portré színesíti az önéletrajzot: József Attiláé, akinek Koestler több versét is lefordítja a kötetbe, Karinthy Frigyesé és Ignotus Pálé. De még mielőtt a visszaemlékező rátérne a húszas-harmincas évek irodalmi életének bemutatására és az anyanyelvük börtönébe bezárt magyar írók elszigeteltségének taglalásába - ne felejtsük, hogy művét angolul írta, nem magyar közönségnek -, Németh Andor figurája már eleve plasztikusan kirajzolódik, zsenialitásával és hibáival együtt. "Németh volt a leginkább barokk személyiség, akivel valaha találkoztam. Fiatal korában nemzedéke legkifinomultabb prózaírójaként tartották számon Magyarországon. Az volt a tragédiája, hogy orvosolhatatlan lustasága, a maga elé állított túlságosan magas mérce és az ismertség iránti teljes közönye következtében soha egyetlenegy regényét sem fejezte be."⁷

Valamivel később így ír: "Németh egyszerűen nem tudott elutasítani vagy gyűlölni, és tökéletesen hiányzott belőle mindennemű ambíció. Udvariasan és türelmesen unta az embereket, és nem emlékszem egyetlenegy esetre sem, amikor felismerhetően utált volna valakit. Magától értetődő dolognak tartotta, hogy a Föld reménytelenül abszurd hely, s az egész képtelenségre csak megvonta hajkorpás vállait."⁸

Koestler diagnózisával tökéletesen egybevág Németh Andor önjellemzése. "Gyakrabban is írhattam volna a lapba (a Literarische Welt-be), de lusta voltam hozzá."⁹ Leírja például, hogy József Attila tanácsára pszichoanalitikushoz fordul, Rapaport doktorhoz, akihez két évig jár. De, mint megállapítja, "Az analízis voltaképpeni célját, hogy kedvem legyen dolgozni, mégpedig komolyan dolgozni, nem értük el."¹⁰ Rapaport "azt se nagyon szerette, hogy Szegőékhez járok ebédelni, és nem fizetek az ebédekért. Ezt én magam is éreztem, és ezért, bár mindennap náluk étkeztem, folyton úgy ültem le, mint akit odakényszerítettek az asztalhoz, és desszertet nem fogadtam el, hogy miért, azt nem tudom. Mintha az már túlzás volna"¹¹ - írja ugyancsak önkritikusan Németh, s ezzel mintegy igazolja Koestler meghatározását: szent élősdi vagy élősdi szent.

Koestler kritikai megjegyzései ellenére nem hiszem, hogy sokan lennének, akik nagyobb szeretettel írtak volna Németh Andorról, jobban méltatták volna kiemelkedő kvalitásait, és érzékletesebben ábrázolták volna szeretetreméltó egyéniségét.

Találnánk-e bárhol nagyobb elismerést, mint Koestler e mondatában? "Ismét úgy éreztem, hogy minden lustasága és nemtörődömsége ellenére közelebb áll az igazán fontos dolgok megértéséhez, mint én, s hogy tétlen életigenlésének valami megfoghatatlan módon több értelme van, mint annak, ahogyan én szüntelenül rúgkapálok és küszködöm."¹²

Mert éppúgy, mint ahogyan Németh Andor tudatában volt a saját lustaságának és elhanyagolt külsejének, a hiperaktív Koestler maga is ismerte saját gyengéit, köztük sokakat, még a barátait is taszító modorát.

Lássuk először, hogyan ír Németh Koestlerről:

Berlinben, egy német író előadása után: "A vita során Koestler is felszólalt, elképesztő pökhendi módon és fölényesen."¹³

"A nyár derekán felbukkant Koestler. Körülbelül három hónapot töltött itt. Engem rettenetesen idegesített."¹⁴

A kortársak is hasonlóan számolnak be vele való találkozásaikról:

"Moszkvából jövet és a spanyol polgárháborúba tartva (...) néhány napra kiszállt Pesten Arthur Koestler, pihenőül egy kicsit lenézni szülővárosát"¹⁵ írja nem kis iróniával Vas István.

Vezér Erzsébet szerint Koestler nem sok rokonszenvet gerjesztett barátaiban, és ezt ő maga is elismerte.¹⁶ Másrészt azonban megjegyzi, hogy Koestler melegebben írt Németh Andorról, mint viszont.¹⁷

A két önéletrajz összevetésekor nekem is ez volt az érzésem. Nem anynyira azért, mert Németh szóvá teszi Koestler arroganciáját - hiszen ezt Koestler is megtette Németh Andor hibáival -, hanem mert nemigen találunk dicséretet vagy pozitív jelzőt. Sehol egy utalás Koestler képességeire, sehol egy elismerő mondat barátja előzékenységéről vagy éppen anyagi támogatásáról. Szinte csak a "barátom" szó utal kettőjük kapcsolatára.

Íme néhány példa Németh visszaemlékezéseiből a Koestlerrel való találkozásairól:

Jól érzi magát Berlinben, Koestler kis kétszobás garzonlakásában lakik, barátja az egyik szobát a rendelkezésére bocsátotta. Vasárnaponként, amikor nem kellett a szerkesztőségbe járni, "szép kirándulásokat tett velem."¹⁸

(Párizsban) "Este eljött értem Koestler, hogy megmutassa nekünk Párizst. (...) Pár nappal később még nagyobb utat tettünk, kirándultunk Ermenonville-be megtekinteni Rousseau sírját."¹⁹

"Koestlerrel folytattam a barátságot. . Akkor jelent meg spanyolországi fogság-naplója franciául, és rettentő boldog volt, hogy Térive, a Temps kritikusa egy egész tárcát szentelt a könyvének. Egyszer-másszor vacsorát rendezett nekünk kis garzonlakásában."²⁰ Koestler főzött.

Az olvasó számára természetesen azok a részek a legérdekesebbek, melyekben mindkét szerző ugyanarról az eseményről számol be. Ilyen Koestler lugánói tartózkodása és Németh Andor megérkezése. Míg Koestler hosszan ír arról, hogy meghívója és barátja között milyen titkos affinitás érzékelhető már találkozásuk első pillanatában, és hogy ő, a racionális kívülálló, ehhez képest csak barbár, Németh röviden elintézi a látogatást, de megjegyzi, hogy megérkezésének másnapján a szállásadónő Koestlerre panaszkodott.

Koestler így ír: "Hazafelé leginkább én beszéltem. Maria és Németh hallgatott. Nem volt szükségük szavakra. Egymásra pillantottak, nem fürkészően, inkább felismerőn, aztán hátradőltek, pihentek, és türelmesen viselték létezésemet, amely lassan annyira sokadrangúvá lett, hogy egyre elszántabban és kétségbeesettebben locsogtam, mert úgy éreztem, másként egyszerűen szétfoszlanék (...) mindketten beszéltek egy nyelvet, amelyen én csak bömbölhettem vagy dadoghattam. A dadogó, hebegő idegeneket a görögök - tudjuk - úgy nevezték: barbár."²¹

Ugyanerről a találkozásról Németh így számol be: "A következő évben levelet kaptam Koestlertől, hogy utazzam Svájcba, Caslanóba, egy Kloepfer Mária nevű hölgyhöz, akinél lakik. Én kaptam a meghíváson."²² Németh azon nyomban el is utazik Svájcba. Luganóban Koestler és a meghívó hölgy várja, s együtt utaznak villamossal Caslanóba. Németh így folytatja a beszámolót: "Másnap reggel a háziasszonyom azzal fogadott a reggelinél - Koestler még nem volt jelen -, hogy ő halálosan unja már Koestlert, és lám, most még magát is a nyakamra hozta. Én erre azt feleltem, hogy sajnálom, hogy így történt, de hiszen vissza is mehetek. Ezen aztán ő sértődött meg, és sírva fakadt. Mikor Koestler megjelent, rögtön összevesztek egymással - nyilván valami politikai kérdésen."²³

És még egy idézet, mely a pénzügyekkel kapcsolatos. Németh így ír: "Még egy napra emlékszem, amelyet együtt töltöttem Attilával és Koestlerrel Berényék villájában. Hangulatom nagyon fanyar volt pillanatnyilag, mert már két hónapja tartoztam a lakbérrel a háziasszonyomnak, s az már nagyon szorongatott, Koestler pedig éppen el akart pályázni Pestről A Párizsi Áruház-as Balog Laci adott neki pénzt útiköltségre. Most azonban, mikor Koestler látta, hogy milyen rossz a hangulatom, hirtelen egyebet gondolt, félrehívott, és a kezembe nyomta a jegy árát. - Majd szerzek máshonnan - mondotta. Erre megnyugodtam, és Attila kérésére ötször-hatszor eljátszottam Berényék zongoráján Bartók Medventáncát. A verset néhány nappal ezután írta Attila."²⁴

Érdemes ezt az epizódot kiemelnünk, mert a kettőjük közötti barátság éppen egy pénzadomány miatt szakadt meg. Talán soha nem fogjuk megtudni, kinek van igaza: Koestlernek-e, aki azt állítja, hogy egy jelentős összeget elküldetett Németh párizsi szállodájába, vagy Némethnek, aki másnap hazautazott Budapestre.

"Kapcsolatunk szörnyű jelenettel ért véget, amely máig kísérti emlékeimet"²⁵ - vetíti előre Koestler a barátság megszakadását a Költői közjáték fejezetben; magára a fájó eseményre csak a könyv végén tér ki. "Utolsó találkozásunkra, amelyről nem is sejtettem, hogy az utolsó lesz, 1946-ban egy párizsi szállodában került sor. A háború utáni első párizsi látogatásomkor történt"²⁶ - írja. Ekkor Koestler már hat éve el volt vágva a világtól, Angliában élt. Amikor Párizsba érkezett, éppen a tetőfokára ért a Sötétség délben körüli felhajtás és felzúdulás.

"Mámorító volt és egyben keserű csalódás is, mint minden valóra vált ábránd ; egyszerre voltam részeg és másnapos. Ez részben megmagyarázza, hogy Némethtel való utolsó találkozásunkkor hogyan történhetett olyasvalami, amitől egy huszonöt éves barátságnak vége szakadt."²⁷ Koestler elmeséli, hogy akkor készültek előadni a Bar du Soleil új változatát (a régi, melyet Németh fordított magyarra, elveszett. Az újat, melynek címe Twilight Bar, Jean Vilar készült színre állítani).

"Némethék a próbák kellős közepén érkeztek. Koestler a próbák és tárgyalások miatt csak röviden tudott velük találkozni, és kétszer is el kellett halasztania a következő találkozást. A harmadik napon Németh nyugodtan és lágyan ezt mondta nekem: Nézd, nem kell mentegetőznöd. Juci és én mindent megértettünk. A mi helyzetünk nem változott. A tied igen. Egészen természetes, hogy túlságosan elfoglalt vagy, és nem tudsz találkozni velünk. Csak azért hívtalak, mert reméltem, hogy egy sürgős, gyakorlati dologban segítségemre leszel. Még hevesebben kezdtem mentegetőzni, de tudtam, hogy ami történt, orvosolhatatlan."²⁸ Majd Koestler így folytatja a kínos jelenet leírását:

"Ott ültünk egymással szemben a félhomályban, elfelejtettem meggyújtani a lámpát, s csak akkor jutott eszembe, amikor már egészen besötétedett. Olyan volt, mintha halott barátságunk ravatalánál beszélgettünk volna. Beszéltem Angliáról, a villámháborúról, a politikai jövőről, de neki mindez nem jelentett semmit. A kisvárosról beszélt, ahol éltek, meg a Juci készítette táskákról. Az elmúlt hat évben egy sort se írt. Minek? Ő csak magyarul tud írni. Ki fordítaná franciára? És ugyan ki lenne az, aki kiadja?"²⁹

Németh pénzt kért, hogy félévig megélhessen, s megvethesse végre a lábát. Különben nincs más választásuk, mondta: vissza kell menniük Budapestre.

"Mondtam neki, hogy Budapestre menni öngyilkosság lenne. Az oroszok egyre fokozták fojtogató szorításukat a csatlósországokon; mindenki gyanús, aki Nyugaton élt, s aki gyanús, elveszett. Németh egyetértett velem."³⁰ Mint írja, Koestler másnap elküldte a pénzt. A szállodában azt mondták, hogy Németh visszautazott Budapestre.

"Ehhez nem nagyon lehet bármit is hozzátenni. Németh még egy üzenetet sem hagyott nekem, és soha többé nem hallottam felőle"³¹ - állapítja meg szomorúan Koestler, s így búcsúzik ifjúkora nagy hatású szellemi élményétől:

"Fiatalkorunkban reménnyel teli szívvel alapítottuk meg a céget. Dr. Rappaport, Németh pszichoanalitikusa így kommentálta az eseményt: >Az irodalmi partnerség két olyan ember kapcsolata, akik egymásban látják az apjukat.< Ebben az esetben Németh volt számomra az irányító, számára pedig én voltam a gondviselő. Amikor a párizsi hotelszobában utoljára találkoztunk, ennek a kapcsolatnak már csak egyik oldalát lehetett feltámasztani. Ez szolgálhat mentségemül, ha van értelme mentségről beszélni egyáltalán. Freud írja valahol, hogy az apa halála az ember életének legkritikusabb eseménye, de sehol nem említi, hogy ez az esemény bekövetkezhet többször is."³²

Így állít méltó emléket a világhírű Koestler Artúr a sajnálatos módon homályban maradt Németh Andorhoz fűződő barátságának. Többet nem is lehetne hozzátenni.

Jegyzetek

¹ L'Express, 1979 február. Idézi Phil Casoar. In: Arthur Koestler: Ouvres autobiographiques. Édition établie par Phil Casoar, Paris, Laffont, 1994, 9.

² Arthur Koestler: A láthatatlan írás. Fordította: Makovecz Benjamin. Bp., 1997, Osiris, 188.

³ Uo.,188. (egyébként 14 év volt közöttük)

⁴ uo., 187.

⁵ uo., 201.

⁶ Németh Andor: íi>A szélén behajtva. Válogatott írások. Sajtó alá rendezte: Réz Pál. Bp., Magvető, 1973, 661.

⁷ A láthatatlan írás., 187.

⁸ Uo., 189.

⁹ A szélén behajtva, 652.

¹⁰ Uo., 650.

¹¹ Uo., 651.

¹² A láthatatlan írás, 329.

¹³ A szélén behajtva, 655.

¹⁴ Uo., 671.

¹⁵ Vas István: Miért vijjog a saskeselyű? Budapest, Szépirodalmi, 1981., II. 334.

¹⁶ Vezér Erzsébet, NV, 1984, 1240.

¹⁷ Uo.

¹⁸ A szélén behajtva

¹⁹ Uo.

²⁰ Uo.

²¹ A láthatatlan írás, 344-345.

²² A szélén behajtva

²⁴ Uo., 661-662.

²⁵ A láthatatlan írás, 187.

²⁶ Uo., 481.

²⁷ Uo., 481.

²⁸ Uo., 482-483.

²⁹ Uo., 483.

³⁰ Uo., 484.

³¹ Uo., 484.

³² Uo., 485.