Németh Andor és Karinthy Frigyes barátságát még nem tisztázta minden részletében az irodalomtörténet. Jó néhány alapvető ismeretünk van ugyan e kapcsolatról - főleg Németh Andor kritikai és emlékező írásainak köszönhetően -, de talán még több az, amit alapvetően nem tudunk. Nem tudjuk például, pontosan hol és mikor ismerkedtek meg, már csak azért sem, mert erre maga Németh Andor sem emlékezett egyértelműen néhány évtized távolából. Karinthy négy évvel volt idősebb Németh Andornál, ismert, sőt népszerű író már a huszadik század első éveiben. A néhány évvel később induló, ráadásul vidéki származású Németh Andor méltán tekinthetett barátjára mint valamiféle világi etalonra, mint tapasztaltabb bátyjára, amolyan laza lelki vezetőre, akitől eligazítást kaphatott az élet és az irodalmi élet sűrűjében. A kettőjük közti viszonylat már eleve nem egyenlőségen, hanem barátságos alá-fölérendelésben öltött testet, természetesen Németh Andor respektálhatta inkább a szerkesztőségek és kávéházak világában jártas, ifjú Karinthyt, a sikeres pesti fiút. ,,Érintkezésünk előtörténete - írja majd Karinthy halála után a Szép Szóban Németh Andor -, mint minden eredet, mitikus ködökbe vész. Mind a kettőnknek úgy rémlett - rémlett, ez a szabatos kifejezés -, hogy valamikor igen közel álltunk egymáshoz, de ebből csak annyi bizonyos, hogy sok éjszakát virrasztottunk át közösen a békebeli New York karzatán, és sokszor kísértük egymást hajnalban haza, közben bizonyára megtárgyalva mindazt, amit két ifjú író múlhatatlanul megvitat egymással, az életet, a halált, a szerelmet, a dicsőséget, de hogy miben maradtunk, arra egyikünk sem emlékezett, amikor tizenöt éves kiesés után felfrissítettük ismeretségünket.''1 Már első olvasásra feltűnik, hogy kissé sok ebben a rövid idézetben az elbizonytalanító tényező: a ,,rémlett'', sőt ,,rémlett, ez a szabatos kifejezés'', a ,,valamikor'', a ,,csak annyi bizonyos'', a ,,bizonyára'', az ,,egyikünk sem emlékezett''. Kétségtelen, hogy 1914 tavaszától-nyarától, Németh Andor Párizsba utazásának időpontjától 1926-ig, újbóli Budapestre érkezéséig jó tizenkét esztendő telik el, világháborúval, internálással, forradalmakkal, de talán mégsem törvényszerű egy nekrológban ennyire homályosan emlékezni. Feltéve, ha volt mire emlékezni. De miért ne lehetett volna, miért ne hihetnénk a nekrológírónak? Bizonyosan igaz a New York, már csak azért is, mert szinte mindenki járt oda, bizonyára voltak kölcsönös hazakísérgetések (ennek iskolapéldája a század legelső éveiben Osvát Ernő és Fenyő Miksa éjszakai sétálgatása, Fenyő emlékezéseiben megörökítve), mégis, valami élő emlék felidézése roppantul hiányzik ebből a szövegből. Különösen, hogy 1926-os, újrainduló barátságuk kezdetén - Németh Andor szerint - egyikük sem emlékezett, miben is maradtak a lét nagy kérdéseit illetően. Karinthy, nekrológról lévén szó, már nem mondhatta el saját verzióját, tehát mindenképpen Németh Andorra vall, amikor emléktelen emlékezését adja kapcsolatuk kezdeti szakaszának. Miről nem kívánt beszélni 1938-ban, ma már talán sohasem derül ki. Elképzelhető persze, hogy nem szívesen elevenítette volna fel a tízes évek eseményeit, még ha egy részük Karinthyhoz kapcsolódik is. Talán nagyon is kellemetlen, s 1938-ban még kínosabb mozzanat lehetett ennek az oka, ami nem fért volna meg egy nekrológ keretei között, s ez hívta elő a nekrológíró önkéntelen, konfliktushárító felejtési mechanizmusát. Vélhetőleg az 1913-ban kisebb botrányt kavaró Veronika tükre című darabja lappang a mélyben, mely a ,,vallás és az erkölcs, vagy esetleg a valláserkölcs nevében'' hányódott színházról színházra, mint Bárdos Artúr írta a Nyugat 1913-as 7. számában. Karinthy, mintegy kísérteties előzményként, néhány évvel előbb nyílt levélben tiltakozott azért, mert egy Arcübasev-karikatúrája miatt a budapesti ügyészség vádat emelt ellene ,,vallásellenes izgatás, istenkáromlás címén'' (Nyugat, 1909. 8. szám). A vallásgyalázás vétségével vádolt Karinthy ebben a tekintetben is megbízható elődnek bizonyult, Németh már csak ezért is rokon léleknek vélhette idősebb írótársát. Viszont érthető az is, hogy 1938-ban ,,rovott múltját'' feledésre ítélve, nem szívesen merengett volna a negyedszázaddal előbbi vádakon.

Karinthyval kapcsolatos, mai tudásunk szerint első írásában még jóval hazatérése előtt,2 ezzel a megfigyeléssel minden bizonnyal valóban a Karinthy-mű lényegét ragadta meg. Nemcsak 1921-ig, hanem mindvégig, a még meg sem írt műveket is mintegy előre jelezve, jellemezve. 1921 márciusában, a Bécsi Magyar Újság hasábjain közvetlenül utal a háború előtti, régi Magyarország ,,lelki térképére'', s ebben a világban Karinthy működésére. Ennek lényegét a következő formulában látja: Ő (mármint Karinthy) ,,ő vette tudomásul, s ő fejezte ki a háború előtti társadalom megjegecesedését. Mint ahogy minden művében a titkos vagy nyilvánvaló automatizmust állítja pellengérre. Egyetlen nagy élménye, mely minden írásában visszajár, a szabad lélek küzdelme az anyag robotéletében.'' Németh Andor, aki bizonyíthatóan ismerte Bergson tanait - 1926-ban, Kassák Dokumentumában például le is írja a filozófus nevét -, mintha A nevetés fejtegetései alapján próbálná megérteni és magyarázni Karinthy módszerét. ,,Utánozni valakit nem jelent mást, mint rámutatni arra az automatizmusra, amelyet személyébe befogadott. Ezzel pedig, meghatározásunk szerint, komikussá tesszük; nem meglepő tehát, hogy az utánzás nevettet'' - olvasható A nevetés-ben3 és kel életre ez a tanítás Németh Andor Karinthy-értésében. Aki ennyire érti írótársa törekvését, aki ennyire látja annak művészi alkatát, az okkal számíthat kollégája barátságára. Csakhogy a művek mögötti létben ebben az esetben is ott zajlik a magánszféra sokkal közönségesebb, nem egy esetben kiábrándítóan kicsinyes, vagy esendően emberi világa. Karinthy Márton Ördöggörcs című, nagy, családtörténeti regénye szerint Karinthy, amikor a hazatérő Németh Andor 1926-ban felbukkan a Hadik kávéházban, Krisztust parafrazeáló mondatokkal fogadja: ,,mielőtt a kakas megszólal, háromszor tagadsz meg engem'' - kényszeríti Péter szerepkörébe az ismét jelentkező barátot. Karinthy a hites feleségként sem túlzottan hűséges Aranka szerelmi kicsapongásainak segédjét sejti meg Németh Andorban, s ez a sejtés, mint annyi minden más a Karinthy-pályán, valóban igazolódik is, valósággá lesz. Bár maga Németh feltehetőleg ellenáll Aranka bájainak, de a közismert Déry Tibor-epizódnak alakító résztvevője lesz. Az persze véletlen, hogy éppen ő van kettesben Arankával, amikor a Karinthy-lakásba becsönget Déry, aki egyébként Karinthyt keresi. De Németh Andor tereli be Déryt Aranka szobájába, s innen már szabad az út. Ne firtassuk az ügymenet további részleteit, már csak azért sem, mert részben Déry memoárja, részben pedig Karinthy Márton regénye alaposan foglalkozik a kérdéssel. Ezúttal sokkal érdemesebb követni a szövegekből kimutatható kapcsolódási pontok térképét. Mert a barátság szöveges viszonnyá alakítása Németh Andor részéről tudatos program megvalósítását jelentette.

Figyelemre méltó körülmény, hogy az egyik fontos, ars poetica-jellegű nagyinterjút - egy évvel hazatérése után - éppen ő készíti Karinthyval, a Literatura 1927. áprilisi számában. Jellemző és Karinthyhoz illő módon a riport címe A ,,másik'' Karinthy, vagyis ,,peripatetikus beszélgetés az írás filozófiájáról''. Nyíltan vállalt célja, hogy megmutassa a gondolkodót a népszerű humorista mögött. Az elképzelés nyilván nagyon is kedvére lehetett Karinthynak, aki állandóan azt fájlalta - a krumpli virága és gumója hasonlatával érzékeltetve -, hogy munkáit fordítva használják, akárcsak eleinte a krumplit Európában: vicceit, virágját fogyasztják tömegesen, filozófiáját, azt a gumót, ami pedig igazi értéke volna, egyszerűen kidobják, nem kell senkinek. A riportban ugyan Németh Andor mohón tudakolja Karinthytól, hogy mi a véleménye a szerelemről, miként magyarázza filozofikusan a szerelmet, ám Karinthy nem pletykafolyammal, hanem saját műveinek címeivel válaszol. A Ballada a néma férfiakról, a Reménytelen szerelem, az Esik a hó novelláit, a Kötéltáncot, a Holnap reggelt és a Capilláriát emlegeti. De Némethnek még ez sem elég, mindenáron dűlőre akarja vinni a dolgot. ,,Mi következik ebből? Milyen következtetést vont le ebből a saját életére vonatkozólag?'' - világít vallatólámpájával a riportalany arcába. ,,Sajnálom, hogy nem szolgálhatok indiszkréciókkal - válaszolja flegmatikusan Karinthy. Azt hiszem különben, - hogy életem igen kitűnően fedi tanításaimat, s nem áll ellentétben nézeteimmel. Bullock-gép vagyok - utal a Capillária közegére - mint ahogy ön is az - emlékezteti Némethet olyasféle hangsúllyal, mintha azt mondaná: >ismerlek, szép maszk< -, mint ahogy mindenki az addig az életkorig, amíg meg nem unja a játékot, és hozzá nem fog a komoly munkához''4 - inti rendre nem kevés célzatossággal fiatalabb barátját. Karinthy ebben a riportban nem hajlandó komikus figurává válni, mintha ellenállásával akaratlanul ő is - akár tudatosan az interjú szerzője - követné Bergson tételét: ,,komikus minden esemény, amely figyelmünket egy személy testére irányítja, amikor pedig szelleméről van szó.''5

Persze, a különös, szokatlan ötlet pusztán önmagában nem töltheti be a mindenható csodaszer szerepét. Amikor Miniatűrök címmel Németh Andor ceruzajegyzeteket készít írókról, könyvekről a Porond című lap számára, Karinthyt éppen azért az ötletszerűségért rója meg, amelynek segítségével az író folytonosan kizökkenti olvasóját. ,,Íme, a kifulladt bölcsességkeresésnek és az ötletek hanyag tékozlásának feloldhatatlan, sokszor diszharmonikus antinómiája. (.) Piciny, de következéseiben végzetes gyengeség és meghatóan emberi dolog.''6 A mindenben a mást, a kivételest kereső és észlelő Karinthy lesz a kritikus kedves hőse, olyan alkotó, aki hű maradt önmagához, és éppen ezért ,,Új utakra figyeltetett fel, új erkölcsi habitust teremtett, egy-egy elejtett apercujéből művek, irányzatok születtek''7, miként ezt Németh a Még mindig így írtok ti kapcsán hangsúlyozza. Ez a szemlélet mindvégig jellemzi Karinthy értékelését. Az 1936-os Nevető betegek novelláiról szólva igazi írásainak azokat a műveket jelöli meg, amelyek ,,víziók, magatartás-paradigmák, gondolatkísérletek''8, s amelyekben ,,mindig egy egészen magas, majdnem platonikus álláspont találja szemben magát az átlagvalósággal s legyőzi, vagy legalábbis elmarasztalja azt''.

Németh Andor természetesen ott van Karinthy szenzációs regényének, az Utazás a koponyám körül méltatóinak sorában is. A Toll hasábjain ír a regényről és még egy ízben magáról Karinthyról is az író halála előtt. Az író és regénye nagy érdemének itt is a megszokott reakciókból való kizökkenést és kizökkentést látja. Karinthyn, állapota rosszabbodásával, nyugodt, önmagán uralkodó szemlélődés lesz úrrá, még a műtét alatt is ezzel a vidám kíváncsisággal kutatja saját állapotát. Ezt a kizökkentő reakciót legalább olyan nagyra értékeli Németh, mint a regény másik rétegét jelentő álmok és reflexiók mélységesen költői szövevényét. Ebben a meghökkentő gesztusban látja annak magyarázatát is, hogy Karinthy mégoly vegyes összetételű olvasótábora folyvást csak gyarapszik. Éppen azért, mert az író 1914. július 31-ike, a világháború kitörése óta szemben áll a közvéleménnyel, szakadatlanul feddi, korholja, gúnyolja embertelen eszményeinket és barbár bálványainkat. Karinthy - tegyük hozzá - ezt az eszmei, publicisztikai kizökkentő munkát hősiesen végezte, s noha munkálkodása új és új olvasókat vonzott, a politikai közbeszéd nem tartott igényt az ő tisztázó tevékenységére. ,,Karinthy nevének hallatára az arcok felderülnek, a szemek értelmesebben csillognak, s egyszerre előttünk áll világa, mely azonos a miénkkel, de míg mi hozzája törtünk és belenyugodtunk, ő tagadja és harcban áll vele.''9 (Mellesleg utalok itt egy szerény, ám érdekes filológiai felfedezésre. Ennek az írásnak az eredeti kézirata, miként a hagyaték egésze a Petőfi Irodalmi Múzeumban található, mint erre Tverdota György felhívta figyelmemet. Érdemes is végignézni az írások eredeti változatát, ugyanis ebből a cikkből például - nem tudni, mi okból - kimaradt egy olyan mondat, mely Karinthy írói habitusának mélyére hatol és adekvát megközelítésének alapját képezi: ,,Miben áll ez a harc voltaképpen?'' - kérdezi Németh Andor, majd a következő, ma már ismeretlen mondattal válaszol: ,,Abban, hogy minden problémának úgy megy neki, mintha még nem vizsgálta volna meg előtte senki sem.''10 Ez a megállapítás már a cikk első megjelenéséből, A Toll-beli közlésből is hiányzik, ennek következtében nem kerülhetett be a kötetkiadásba sem, így a szövegben mind a mai napig tapasztalható némi logikai megbillenés. Németh itt hasonlítja először Chaplin művészetéhez Karinthy működését. ,,Ebben is Chaplinre emlékeztet, akinél persze a cselekvésnek ez a mohósága leleplező szándékú, pedagogikus. (.) Chaplint csak színleg töri össze a masina, Karinthy tényleg megéli, megszenvedi kísérleteit.'' 11 Még Karinthy fantasztikumát is ebből a dezautomatizáló szerepből vezeti le. A fantasztikus alkotásokban ki tudja szabadítani az embert kötelékeiből, s megálmodja és kifejti a többre, másra rendeltetett emberből benne lappangó tulajdonságait. S Karinthy nemcsak az előítéleteket, hanem az esztétikai konvenciókat is lerombolja, mivel örök viszonyítási pontja, abszolútuma nem a ,,szép élmény'', hanem a ,,felismerés''. Az Utazás a koponyám körül, mely az izgalmasan érdekes jelentés erejével hat az olvasóra, egy cseppet sem lehangoló vagy hátborzongató, hanem elejétől végig nyugodt, fölényes, sőt szinte derűs. Mintha a történet elbeszélője nem is kényszerűségből, hanem valamiféle tudományos kíváncsiságból vetette volna alá magát a műtétnek.

Ez a karakteres arcképvázlat az utolsó írás, mely Karinthy életében Németh Andor tollából Karinthyról megjelent. Ezeket a sorokat, öt hónappal halála előtt, még bizonyára olvasta, olvashatta Karinthy Frigyes. A jellemrajz készítőjének mindenesetre számolnia kellett ezzel a lehetőséggel, tehát megkockáztathatjuk, hogy ezek az írások mindezidáig Karinthy számára is készültek. A következőkben vizsgálandó szövegek azonban gyászbeszédek és emlékezések, a szerző a lezárás igényével, az utókor nézőpontjából veszi szemügyre választott hősét. Ezek az írások határozott célzattal, kizárólag a túlélők közösségéhez szólnak. Megkezdődik velük a Karinthy-utóélet története, melyben - mint annyi más esetben is - már nem az emlékezés tárgya, hanem maga az emlékező válik főszereplővé.

Karinthy nekrológját Németh Andor írja az Újság című napilap szeptember 2-iki számában. A Búcsú Verpeléttől alcíme szerint Borongás Karinthy Frigyes ravatalánál. Hangulatos szavakkal rajzolja a budai kávéházi társaság elmúlt világát, miközben Karinthy értékelésébe új momentumokat csempész.

A néhány éve még termékeny kísérletezésnek, gondolatkísérleteknek nevezett ,,karinthyságok'' most kissé negatívabb viszonylatban fogalmazódnak meg. ,,Nyilvánvaló - írja a nekrológíró Karinthyról -, hogy arkangyali férfiatlanságát kinevették és kihasználták - tegyük hozzá: csak nem éppen ő, a gyászbeszéd szerzője tud a legtöbbet erről? -, produktív tűnődéseit még állítólagos megértői is naplopásnak, tapogatódzó gondolatexkurzióit halandzsának minősítették.''12 A pontosság kedvéért megemlítendő, hogy a folytatásban Németh megvédi e vádak ellen Karinthyt, azzal, hogy barátja ,,élt a lelke törvénye után, alkalmazkodási igyekvéseiben is megszállottan-élhetetlenül, vagyis Istennek tetszően, mert ártatlanul''. A lélek tisztasága kiragyog a kávéházi társaság pletyka-közegéből, így látja, így láttatja Karinthyt, az esendő embert. Az íróról azonban nem sokat mond ez a baráti emlékezés, meglehet, nem is ez volt a célja. Illetve, közvetve mégiscsak állást foglal az életmű egyik fontos szövegtartománya mellett. Karinthy híres versének első szakaszát idézi, a baráti megemlékezésnek megfelelő vallomásossággal: ,,Az élőt kínálja gyümölccsel tavasz, nyár,/És kínálja borral a tél, -/De én már tudom, miből él a halott:/A halott könnyekből él.'' A Halott című verset persze Judik Etel halálára írta Karinthy, első felesége halála után öt évvel, a nem szűnő szerelem örök mementójaként, nem kis részben Aranka bosszantására. Ezt a szerelmi vallomást idézi barátságuk és egy elmúlt korszak emlékét, Verpelét baráti körét siratva Németh Andor.

Karinthy alakját megörökítő írásai Karinthyért hullatott könnycseppekként tartják életben az eltávozott barát egyéniségét. Nemcsak a kimondottan Karinthyról szóló cikkeiben, hanem az élete vége felé készített Emlékiratokban is. Műfaji problémák miatt szándékosan mellőzzük most az Egy foglalt páholy története című kulcsregényt, mely külön tanulmányt érdemel. Jelen megközelítésünk számára érdekesebb, hogy Karinthy szelleme átsuhan az 1944-ben megjelent József Attila című kötetben is. A művek helyett - az emlékidézés természetének megfelelően - itt is inkább az emberi kisportré bontakozik ki néhány sorban: ,,Karinthy a Verpeléti úton lakott, igen semleges, művészietlen környezetben. Dolgozószobájában vadonatúj íróasztal terpeszkedett, szűzen, mint egy bútorüzlet kirakatában, könyvszekrényének állománya olcsó klasszikusaival s dibdáb modernjeivel egy iparkodó gimnazista szerzeményeire emlékeztetett. Még kispolgáribb jellegű volt a többi szoba, részletre vásárolt bútoraival és szőnyegeivel. Karinthy nem ismerte ki magát otthonában. A lakást nagyobbnak tartotta, mint amekkora volt, rengetegnek, amelyben el lehet tévedni, sőt esetleg éhen lehet halni, s ennek megelőzésére kolbászokat, sajtokat és konzervdobozokat halmozott fel a könyvei mögött. Az erkélyen húzódó bádogereszben félretett pénzét rejtegette.''13 Nem éppen hízelgő kép a nagy író lakásviszonyairól - és valljuk be ízléséről sem - a hivalkodó, ám kihasználatlan íróasztal előtérbe állításával, az iparkodó gimnazista hevenyészett könyvtárával, a részletre vásárolt kispolgári berendezés emlegetésével. Az életének utolsó két esztendejében született Emlékiratokban kissé kíméletesebb Karinthy emlékével, beteljesítve bár a túlélők örök fensőbbségét, abban a tévhitben, hogy aki tovább él, szükségképpen többet is tud. Itt már felfed egy személyes apróságot is a sokáig homályban hagyott korszakból: kiemeli, hogy 1912-ben, amikor még a szolnoki felsőkereskedelmi iskolában tanított, az izraelita nőegylet az ő ajánlatára hívta meg Karinthyt felolvasni egy estélyre. ,,Azt hiszem, ez volt az első nyilvános szereplése, mert nagyon izgatott volt, és szörnyen hadart. Egy szavát sem lehetett megérteni.''14 Itt számol be a húszas évekből való, első bűnbeeséséről Karinthyval szemben, amikor a férfiak iránt vehemensen érdeklődő Aranka szerelmi postása lesz. Figyeljünk az elbeszélő hang magabiztos, kellemes fölényére: ,,Nos hát Ka-rinthyékkal vacsoráztam az Atlantis-ban, amikor Zuckmann Béla kihívatott az étteremből, és megkért, hogy egy levélkét adjak át Karinthynénak. Én akkor ismertem meg Karinthynét, és fogalmam sem volt róla, hogy őt Zuckmann barátom ismeri. De azért mikor eltávoztunk a vendéglőből, átadtam neki Zuckmann levelét, mégpedig úgy, hogy Karinthy ne vegye észre, mert Zuckmann barátom erre is figyelmeztetett. Karinthyné nem válaszolt semmit, hanem a zsebébe dugta a levelet.''15 Néhány lappal ezután a történet különös fordulatot vesz. Miután Karinthyék hazatértek olaszországi nyaralásukból, Németh Andor felkeresi lakásán az írót. ,,Karinthy csodálatosképpen az íróasztala mögött ült - csodálatosképpen, mondom, mert hosszú barátságunk során soha többé nem láttam a mögött az asztal mögött -, és, ha jól emlékszem, Grätzerrel veszekedett. Láttam, hogy rosszkor jöttem. Pár szót váltottunk egymással, majd Karinthy megkért, hogy menjek le a szomszédos Hadik kávéházba, majd utánam jön. Ott népes hölgykoszorú fogadott, melynek közepén Karinthyné trónolt. Karinthyné rendkívül szívélyesen, mondhatnám melegen fogadott. Előbb nem értettem, miért. Aztán kiderült. Kiderült, hogy bécsi látogatásukkor az én Zuckmann Béla barátom egy kis levélkét adott át nekem azzal a kéréssel, hogy adjam át Karinthynénak. Én nem tudtam, hogy ismerik egymást, de közvetítettem a levelet. Ezt hálálta meg most Ka-rinthyné, mint titkos és tilalmas barátságuk közvetítőjét, mint ártatlan postillon d' amourt.''16 Kétes helyzetének utólagos magyarázatát úgy kísérli meg az Emlékiratokban, hogy egyben Karinthy alapvető jellemvoná-sára, gyermekes jóhiszeműségére is rávilágít: ,,Karinthynéval való barátságom egyelőre legkevésbé sem rontotta meg Karinthyhoz való viszonyomat, bár Karinthyné mindent elkövetett, hogy az a lehető legrosszabb legyen. Az első hónapokban egyenesen úgy viselkedett, minden alap nélkül, mintha a szeretője volnék, egyenesen kiprovokálta ezt a látszatot. Egy ízben Karinthy félrevont, és azt mondta nekem, hogy már a hatodik vagy hetedik névtelen levelet kapja, hogy a felesége szeretője vagyok. Hogy áll ez a dolog? - kérdezte tőlem. >- Sehogy <- mondottam. - Nincs vele viszonyom.< >- Ha mondja, elhiszem < - felelte Karinthy, és erről nem esett több szó közöttünk.''17 Barátja halála után láthatólag az író magánemberi alakja foglalkoztatja elsősorban Némethet, mint általában az utókort napjainkban is. Ha néha Karinthyt, az alkotót említi, meglehetősen visszás módon teszi ezt. Egy emlékbe ágyazva érinti Karinthy költészetét, de éppen a felidézett emlék eltávolító szemlélete miatt eléggé ironikus kontextusban. ,,Emlékszem, hogy egy délután beült velem a Múzeum kávéházba, és elmagyarázta az egész életét. Minden baját és nyomorúságát. És közben folyton a poézisről beszélt, a maga titkos poéziséről, amely egyre kevésbé szivárgott át a papíron, amely látszólag egészen elpárolgott belőle, hogy aztán végre utolsó verseiben újra kibontakozzon. Az emberek nevető bölcsnek nevezték, ő maga szerette Jézushoz hasonlítani magát. Valóban, volt benne valami jézusi, valami rettentő hajlandóság arra, hogy ha valaki pofonüti, a másik orcáját is odanyújtsa. (.) Ő maga talált ki egy kis parabolát arról, hogy ha meghal, és fölkerül az égbe, Jézus majd nagy tisztelettel átadja neki a helyét az Úr jobbján, azt mondván: >- Ez az ember még nálam is többet szenvedett, - a Böhm Aranka férje volt.<''18 Ha Karinthy mint író szóba kerül egyáltalán, akkor is inkább a köznapi szférába helyezve, a magánember csetlő-botló figurájához közelíti. Karinthy, író volta ellenére a legkevéssé sem volt irodalmár, esztéta, vagy széplélek, ezzel teljes mértékben egyetérthetünk. Még az is elfogadható, hogy sosem vett fel úgynevezett írói magatartást vagy modort, de a mondat második része már nem éppen jó fényt vet Karinthyra: ,,beérte azzal - mármint Karinthy -, hogy lehetőleg világosan fejezze ki magát, pompa és cicoma nélkül, ahogyan beszélt''.19 Nagyon szomorú következtetésekre jutnánk, ha e mondat minden szavát mérlegre téve megvizsgálnánk, valójában mi is az emlékező véleménye egy olyan íróról, akinek minden törekvése az, hogy ,,lehetőleg világosan fejezze ki magát'', hogy úgy írjon, ,,ahogyan beszélt''. A megállapítás legjobb esetben is csak a Karinthy-publicisztika egy részére áll, valamelyest, mert egyébként jól tudjuk, Karinthy életműve megszámlálhatatlan beszédmódot és megszólalási lehetőséget, szerepjátékot rejt magában, akár világosan fejezte ki magát a szerző, akár nem, akár élőbeszédhez hasonlatosan írt, akár nem, ez különben is, enyhén szólva, értelmezhetetlen szempont.

Arankától való szabadulási kísérletének csúfos kudarca után Karinthy hazatérésének is tanúja volt Németh Andor. Ekkor már alaposan immunizálódott a teátrális jelenetekkel szemben, melyek sűrűn átszőtték a házastársak mindennapjait. Az éjszaka kellős közepén - a kibékülés örömére - Karinthy fojtogatni kezdte Arankát, aki hatalmas verekedést rendezett. Miután Frici elrohan hazulról, Aranka szelíden megkéri Némethet, menjen utána és hozza vissza, hogy tovább verekedhessenek.20 Németh lemegy a Hadikba, de Karinthyt nem találja ott, benéz a New Yorkba, de mivel Karinthy ott sem volt, befejezi a nyomozást, és a legnagyobb lelki nyugalommal hazamegy aludni az Ilka utcába.

Néhány ellentmondás fedezhető fel a gyász fájdalmában fogant, s a Szép Szó szeptember-októberi számában közölt emléksorokban is. Itt Németh Andor sietve leszögezi, hogy Karinthy kivételes lény volt, egyszeri és bizarr. De, miután futólag felsorolja az általa fontosnak tartott Karinthy-műveket - miközben például a Mennyei riport regényét himnikus hitvallásnak, haláltagadásnak nevezi -, ezek után merész fordulattal állapítja meg Karinthyról: ,,Lénye tehát harmonikus volt, derűs és bizakodó, noha írásai nem mindig azok.''21

Az Utazás a koponyám körül megjelenését Németh lelkes recenzióval üdvözli A Toll hasábjain. Ünnepli a ,,kínosan precíz beszámoló'' összefonódását a regény másik rétegével, mely az ,,álmok és reflexiók mélységesen költői szövevénye''.22 Ekkoriban még nagy reményeket táplálhat magában az író jövőjével kapcsolatban. Hamarosan bekövetkezik azonban az a felismerése, mely halálában sem békíti meg Karinthyval. A halál utáni emlékezések ugyanis nemcsak azért fájóak, mert nyilvánvaló, hogy Karinthy nincs többé, véglegesen nincs, hanem azért is, mert az örök kamasznak tartott, örökifjú Karinthy az agyműtét után már nem tudta, nem akarta titkolni tovább sem önmaga, sem a külvilág előtt az öregedés jeleit. Egyik kávéházi játékukban kifejező gesztusokkal kellett illusztrálni egy élethelyzetet, el kellett játszani egy történetet. ,,A viccben valakinek levelet kézbesítenek. Mikor a történetnek ehhez a mozzanatához ért, gyors és gyakorlott mozdulattal jelezte, hogy a levelet kapó pápaszemet illeszt az orrára. Már nem tudta elképzelni, hogy valaki e nélkül a mozdulat nélkül nyúlhat levél után. Némajátéka mélyebben érintett, jobban fájt, mint halálának híre.''23 Ebben a vallomásban Németh Andor valóban Karinthy tragédiájának lényegét ragadja meg. Ez a felismerés nemcsak abban áll, hogy az öregedés tapasztalatával rendelkező Karinthy szinte kiábrándítóan pontosan, magától értetődő természetességgel, rutinosan képezi le egy öreges cselekvés koreográfiáját, hiszen ez a maga értelmezési körén belül nagyon is helyénvaló. Ez nem fájhat az emlékezőnek, noha kétségtelen, valamelyest megdöbbentő lehet a Karinthytól kamaszos válaszokhoz szokott Németh Andornak. De még rettenetesebb és valóban kiábrándítóbb lehetett az a gépiesség, az a ,,gyors és gyakorlott mozdulat'', mellyel jelezte, hogy orrára illeszti a szemüveget. Hogyan is tanítja Bergson? ,,A test magatartása, gesztusai és mozgásai pontosan abban a mértékben nevetségesek, amilyen mértékben a test egy egyszerű gépezetre emlékeztet.''24 Az a kényelmes automatizmus vált itt magától értetődővé, amely automatizmustól való eltérés Németh Andor szerint Karinthy működésének éltető alapjául szolgált, s amely gépiesség ellen Karinthy indulása óta, egész fellépésével, egész életművével tiltakozott, s gondolkodása ,,lóugrásos'' technikájával, a folytonos kizökkentés módszerével valóban mindig is szembeszállt. De a műtétből hazatért Karinthy a nagy mű vágyát beteljesítő Utazás a koponyám körül megjelenése után - nemcsak életvitelében, hanem újra sorjázó apróbb írásainak taposómalmában - saját élete komédiájának főszereplője lett, gépiesen járta útját, szórakozottságában egyre kevésbé törődve mások reakcióival. Komikusságában is legfőbb tragédiája volt az a bergsoni ,,megmerevedés a társadalmi élettel szemben''25, amelyet - jóllehet, az életösztön önvédelmi reflexeként - befogadott személyiségébe és az tudva, nem tudva, életének és utolsó néhány írásának részévé vált. Ekkor omlott össze Némethben a kép, mely közös ifjúságuk óta barátjáról benne élt, ezért beszél Karinthy halála után elsősorban a chaplini magánemberről nagyon is csalódott, keserű iróniával emlékirataiban, ezért siratja - mindannyiunk nevében is - a halottat, aki könnyekben és könyvekben mindmáig él.

Jegyzetek

¹ Németh Andor: Tel qu'en lui-meme.In: N.A.: A szélén behajtva. Válogatott írások. Sajtó alá rendezte: Réz Pál. Bp., 1973. 313. Továbbiakban: Németh.

² Németh, 134.

³ H. Bergson: A nevetés. Ford., előszó és jegyz.: Szávai Nándor. Bp., 1986. 55.

⁴ Németh, 186.

⁵ H. Bergson, i.m., 66.

⁶ PIM, G 89/2.

⁷ PIM, G 89/9.

⁸ PIM, G 89/3.

⁹ Németh, 301.

¹⁰ PIM, G 89/4.

¹¹ Németh, 301.

¹² Németh, 309.

¹³ Németh Andor: József Attila. In.: N.A.: József Attiláról. Sajtó alá rendezte: Réz Pál. Bp., 1989. 60.

¹⁴ Németh, 577.

¹⁵ Németh, 621.

¹⁶ Németh, 624.

¹⁷ Németh, 627.

¹⁸ Németh, 628.

¹⁹ Uo.

²⁰ Németh, 633.

²¹ Németh, 311.

²² Németh, 287.

²³ Németh, 314.

²⁴ H. Bergson, i.m., 53.

²⁵ H. Bergson, i.m., 118.