Egy irodalmár viszonya a filozófiához általában nagyon személyes, sok mindenről árulkodó viszony. Ha a bölcseletet a második számú szerelmének vagy szeretőjének tekinti valaki (mint ahogy Németh Andor érzésem szerint annak tekintette), akkor ebből a másodlagosságból egyfajta szabadabb, oldottabb szellemi kapcsolat szokott következni. Ezt úgy értem, hogy a magát irodalmárnak tudó értelmiségi, ha filozófiáról ír vagy beszél, nem érez annyi szakmai kötöttséget, megfelelési kényszert, mint a saját területén. Ennek hasznos és ártalmas konzekvenciái egyaránt lehetnek. Hasznosak akkor, ha a megnövekedett belső szabadság olyan felismerésekhez vagy akár csak új megfogalmazásokhoz vezet, amelyekhez a szakmabeliek (esetleg éppen a profizmusból eredő vakfoltjaik miatt) nem jutottak el. Ártalmasak, ha az írói filozofálás irodalmias bölcselkedéssé, vagyis önmutogató dilettantizmussá fajul. Akár így, akár úgy történjék is a dolog, az író vagy a kritikus nagy valószínűséggel a világképére leginkább jellemző gondolatok megfogalmazását bízza a filozófiai vagy a parafilozófiai diskurzusra.

Nem lehetett ez másként Németh Andor esetében sem. Mielőtt rátérnék azokra a megjegyzésekre, amelyeket a hagyatékában fennmaradt magyar, francia és német nyelvű filozófiai tárgyú töredékek kapcsán szeretnék tenni, egy jóval korábbi, publikált írására utalnék. 1922-ben, a Bécsi Magyar Újságban recenzeálta Ignotus Olvasás közben című kötetének akkor megjelent Új folyamát. Akkori reflexióit relevánsnak érzem filozófiai érzékenysége természetének megvilágítása szempontjából is. Harmincegy éves volt ekkor, túl a világháború, a Monarchia széthullása és a Kommün történelmi tapasztalatán, kényszerű emigrációban, akárcsak két évtizeddel idősebb pályatársa, Ignotus. Azok a hiányérzetek azonban, amelyeket a Nyugat főszerkesztőjének írásai kapcsán megfogalmaz, nem csupán nemzedéki nézetkülönbséget vagy leszámolást, egyfajta "szelíd apagyilkosságot" fejeznek ki, hanem olyan világszemléleti alapelvekről is tanúskodnak, amelyek azután pályája végéig elkísérték. Ignotus írni tudását felületes tűzijátéknak, okosságát meddő elmeélnek minősíti; parádés érveléstechnikáját nagyjából üres retorikának tartja, amely félelmetes fegyvertára ellenére nem győz meg senkit semmiről. Ennek a különös hatástalanságnak nem az az oka szerinte, hogy Ignotus nem nyilvánít véleményt az általa felvetett kérdésekről. Éppen ellenkezőleg, az a probléma, hogy ennek a debatternek mindig mindenről van véleménye. Márpedig, sugallja Németh, akinek mindenről van véleménye, annak valójában semmiről sincs, s egy idő után nem a mondandója válik lényegessé, hanem stílusának sajátos egyedisége.

Ezekben a kritikai megjegyzésekben nincsen sok újdonság, a tízes években többen és több oldalról is megfogalmaztak hasonló bírálatot arra vonatkozólag, amit az ignotusi mentalitással azonosítottak. Németh Andor cikkének érdekességét inkább az adja, amit a kárhoztatott életfelfogással és irodalmári attitűddel szembeállít: az "abszolút író" eszménye. "Melyik az a kvalitás," - kérdi - "melynek megléte felér azzal az isten áldotta minden gazdagsággal, melyben Ignotus bővelkedik? Az az írás mögött rejlő, a szavak jelentésén túl levő, csak másodsorban éreztetett, e minden igazi dadogásból is kiérződő abszolútum, mely készteti az írót, hogy fokozza a hangját, ha kínlódva, ha vergődve is, mert hírt kell adnia valamiről, ami elmulaszthatatlan. Mert az abszolút író is szolga, de nem a saját anyagának, hanem a kialakulóban levő eszméknek a szolgája, bábája és anyja egyszerre: azok vajúdását segíti elő, miközben maga is vajúdik. Ami nem ez: az ékesszólás, gyakorlat és széljegyzet." Miért gondolom azt, hogy ezek a vallomásos sorok fontosak Németh Andor és a filozófia viszonyának megértése szempontjából? Mindenekelőtt az abszolútum, valamint a hit és a meggyőződés jelentőségének hangsúlyozása miatt. Ezeket az értékeket, amelyeket a cikk végén "spirituális intuíciónak" nevez és nyilvánít Ignotus alkatából hiányzónak, egyértelműen a szélesebb tömegeknek az adott történeti szituáció által kitermelt szükségleteivel hozza összefüggésbe, és szembeállítja a puszta esztéticizmussal. Meglehet, hogy az avantgárd iránti vonzódása is szerepet játszott kultúraszemléletének ilyetén alakulásában; bár az sem elképzelhetetlen, hogy fordítva kell elképzelnünk a dolgot: lehet, hogy a "lényeglátás", az abszolútum nyers, robbanásszerű megnyilvánulásai iránt érzett csodálata vezette el az avantgárdistákhoz.

Kéziratos filozófiai jegyzetei, amelyekről a magam részéről csak anynyit tudok biztonsággal állítani, hogy életének utolsó évtizedében, s nagy valószínűséggel a negyvenes évek végén születtek, hasonló szemléleti alappillérek meglétéről tanúskodnak. Ránk maradt például egy francia nyelvű tanulmány (feltehetőleg egy egész könyv) vázlata Les philosophes et l'homme moyen címmel. Saját jellemzése szerint "néhány paradox filozófiai attitüdöt" kíván vizsgálni, kiindulva Georges Bataille-nak a "belső tapasztalatra" vonatkozó koncepciójából, Kierkegaard-nak mint az egzisztencializmus ősének példáján át a heideggeri semmi-fogalomig; majd az egzisztenciális ontológia elemzésétől Sartre és Camus nézeteinek tárgyalásához akar eljutni. Az esszé második részében (az előző témáktól és gondolkodóktól jellemző módon élesen elválasztva) következnék az elkötelezettség filozófiáinak analízise. A főszereplők itt Malraux, Koestler és Lukács. A Condition humaine írójával kapcsolatos véleményéről semmit sem tudunk meg; Koestler problémáinak elemzését érdekes módon a freudi "óceáni érzés" jegyében végezné el, ami már elárul valamit a tervezett értekezés gondolatmenetéről. Végül pedig Lukácsnál ? teljesen logikusan ? az individuum és a kollektív morál konfliktusát helyezné a középpontba. A harmadik részben a keresztény egzisztencializmus nagy témáit venné sorra, nevezetesen Gabriel Marcel remény-fogalmát, a velünk születetett tudás vagy az isteni jövőbelátás (prescience) kérdését Bergyajev, Buber, Max Brod és Ernst Bloch kapcsán, illetőleg a nyelvnek mint az igazság eszközének eszméjét Brice Parrain munkáiban.

Mint látjuk, nagyszabású és - enigmatikus pontjaival együtt - az adott időszakban teljesen korszerű elképzelés volt ez; csak sajnálhatjuk, hogy nem valósult meg. (Feltételezem, hogy 1945 és 1947 között írhatta ezeket a sorokat, és a könyv megírását talán Magyarországra való hazatérése hiúsította meg. A töredékek között szereplő Compte-rendu d'une discussion egy 1944 márciusában lezajlott vitát ismertet, amely éppen Bataille tapasztalat-koncepciója körül zajlott; Sartre pedig még egyértelműen Az undor, valamint A lét és a semmi szerzőjeként szerepel nála. Tehát fel sem merülhet, hogy átsorolódjék az elkötelezettség-problematikába, amelynek a negyvenes évek végén már első számú szószólója; Camus is csak az 1942-es Sziszüphosz mítoszának írójaként tűnik fel.)

Itt és most azonban leginkább a cím és a néhány soros tartalmi összefoglaló által sugallt érdeklődési irány foglalkoztat bennünket. Németh számára a filozófia alapkérdése nyilvánvalóan az, hogy mit képes adni a tömegeknek, az "átlagembernek". Számtalan olyan megjegyzését tudnánk idézni, amelyben kifejezi idegenkedését az értelmiségi elitizmus minden formájától. Ugyanakkor változatlanul az abszolútum iránti igény elementáris voltát hangsúlyozza, amelyre a szellem emberének (vagyis nem feltétlenül csak a filozófusnak) választ kell adnia. Akárcsak 1922-ben, most is úgy érzi, hogy a társadalmi és gazdasági rend átalakulásának előestéjét éljük, ennek megfelelően újra kell gondolnunk a múlt által ránk hagyományozott értékeket. Idézem: "A tudattalanba lefojtott igények a felszínre bukkannak. Meglepő igény mutatkozik az abszolútum iránt. A szükséglet tagadhatatlanul jelen van. Mármost a filozófusok által javasolt megoldások túlságosan elvontak, túlságosan ezoterikusak ahhoz, hogy elérhessék a tömegeket. Ennek következtében az említett szükséglet kielégítetlen marad, és a tömegek spirituális törekvései az elérhető szellemi irányítás híján beleömlenek a politikába, amely minden jogosult és jogosulatlan remény letéteményese lesz." Németh Andor világlátásának erővonalai tehát nagyjából ugyanott húzódnak, mint a húszas évek elején (itt-ott persze a szemléletmódosulásra is akadnak jelzések, erre később visszatérek). Az Ignotus-cikkben a családját kiirtó német tanító esete már azt példázta a szemében, hogy a tömegemberben lefojtott tektonikus erők kitörése a nagy történelmi változások előjele. Ignotus szerinte éppen azért vált alkalmatlanná a szellemi irányító szerepére, mert nincs kapcsolata a tömegnek, az átlagembernek a transzcendenciára irányuló elemi erejű igényeivel. A negyvenes évek főbb filozófiai törekvéseivel hasonló a problémája: elitisták, elvontak és ezoterikusak, s ezzel a tömegeket a politika karjaiba taszítják. Azzal, hogy nem teljesítik a hivatásukat (vagyis az abszolútum közvetítését a tömegek felé), egyfajta árulást követnek el: az átlagembert kiszolgáltatják mindenféle politikai manipulációnak.

A befejezetlenül maradt vita-beszámolóban szintén a "banális tömeg" transzcendencia-igényének lefitymálása háborítja fel a legjobban. Ez a gőgösen elitista magatartás szerinte annak az implicit beismerése, hogy "ezeknek az uraknak a tevékenysége társadalmilag teljesen hatástalan". A filozófusoknak semmiféle jogalapjuk nincs arra, hogy "szociális kalóriák" szerint mérlegeljék a szellemi problémákat, ítéletet mondva arról, hogy melyik társadalmi osztálynak milyen szellemi igényei lehetnek. Ez a magatartás ellentétes a haladás bármiféle eszméjével, mondja; ezért azután az egész vitában van valami félelmetesen anakronisztikus. Megállapíthatjuk az eddig mondottak alapján, hogy Németh Andor lényegében kívülről közelít a filozófiához. Biztosan tudja, hogy mit vár el tőle, s hogy melyek azok a területek, ahol a filozófia illetéktelen betolakodónak számít. Ebből a szemszögből, vagyis az abszolútumhoz, a transzcendenciához való viszonyuk alapján értékeli a német és a francia egzisztencializmus vezéralakjait. Heidegger, véli, lényegében ugyanúgy jár el, mint Georges Bataille: egy, lényege szerint a vallásos hit talaján létrejött affektív attitűdöt, vagyis a lelki üdvéért küzdő keresztény szorongását abszolutizálja, kiemeli az emberi történelemből, ugyanakkor pedig megfosztja vallási jelentésétől. A német filozófust persze nagyra tartja Németh, érezhetően súlyosabb jelenségként értékeli, mint a sokoldalúbb, színesebb tehetségű, de helyenként szerinte nem elég mélyre ásó Sartre-ot. Gondolkodásának alapvető buktatóját azonban ismét csak az átlagemberhez való viszonyából vezeti le. Nagyszerűnek tartja a Mitsein, az Etre-avec fogalmának bevezetését, amely lehetővé teszi, hogy a magányos tudatból kiinduló filozófiák helyett minden Dasein, azaz jelenvaló lét konstitutív részének tekintsük a Másikat. Másfelől úgy látja, hogy Heidegger megveti a Mitseint mint egzisztencia-móduszt, hiszen azt állítja, hogy amennyiben a Dasein nem hanyatlik bele a Manba, vagyis az akárkibe, akkor a létezés egyetlen lehetőségeként a szorongás marad meg számára. Németh szerint Heidegger "inautentikusnak" nyilvánítja a Mitseint, az Együttlétet, mégpedig azért, mert Pascal és Kierkegaard értékein keresztül közelíti meg, egyidejűleg azonban kivonja belőle azt, ami náluk alapposztulátum: az individuum természetfölötti finalitását. Ez az értelmezés a mai Heidegger-szakirodalom tükrében aligha lenne elfogadható, mint ahogyan azt is tudjuk ma már, hogy az eigentlich-uneigentlich kategóriapáros visszaadása az autentikus-inautentikus kifejezésekkel, ami a francia hagyomány részét képezte, erősen torzító interpretációkhoz vezetett. Németh kommentárja ennek ellenére nem nevezhető egyszerűen tévesnek, és nagyszerűen mutatja a Heidegger-recepció egyik lehetséges arculatát a háború utáni években.

Másutt, a Szorongó szabadság címet viselő fragmentumban, ahol magyarázatot keres az egzisztencialista filozófia térhódítására, szintén utal arra, hogy ezek a filozófusok, éppen a szorongás fenoménjének kiemelésével, megérintettek valamit, ami széles tömegeket foglalkoztat. Szakfilozófiai szempontból is releváns problémát vet föl, amikor megkérdezi: hogyan válhatott a szorongás, ez az instabil pszichikai állapot egzisztenciális determinánssá a filozófiai nyelvben? A kérdés jogos és az általa adott válasz is pontos. Némethnek nyilvánvalóan igaza van abban - ha ez nem is falrengetően új felismerés -, hogy a szorongás Kierkegaard-nál lesz filozófiai fogalommá, s hogy a XX. századi úgynevezett "egzisztencialisták" az ő nyomdokain járnak, amikor újabb és újabb összefüggésekbe ágyazva építik be rendszerükbe ezt a lelkiállapotot. Mindazonáltal meg is elégszik ennek megállapításával; szemmel láthatóan nem tartja szükségesnek, hogy elemezze azokat a funkcióváltozásokat, amelyek a szorongás fenoménjét érintik a dán filozófus kései utódainál. Ezeknél a valóban filozófiatörténeti szakkérdéseknél sokkal jobban izgatja az a feltételezése, hogy a filozófiai tradíció egyik alapeleme, a mindennapiság, az átlagember, a nyájszerűség megvetése milyen torzulásokhoz vezet az érintett gondolkodóknál. Hiába tapintottak rá széles társadalmi csoportok közérzetének alapstruktúrájára, a humanitás, a technika és a kereszténység értékeinek egyidejű megrendülésére, mégsem képesek utat találni hozzájuk. Vajon miért nem képesek lemondani a filozófia élvonalába tartozó értelmiségiek erről az elitizmusról, kérdezhetné Németh, amikor pedig nyilvánvaló, hogy az általuk megfogalmazott problémák gyökere a tömegekével közös életvilág talajában gyökerezik?

Nos, amikor szerzőnk ez utóbbi jelenségre akar magyarázatot találni, akkor egyértelműen az író vagy az újságíró diskurzusára vált át. Rendkívül éles szemű megfigyelő és jó emberismerő lévén általában rátapint a górcső alá vett gondolkodó emberi gyengéire. Heideggert például annak a fotónak az alapján jellemzi, amelyet egy francia hetilap közölt a hátizsákkal és hegymászóbottal felszerelkezett filozófusról, hegyvidéki villája előtt. Alighanem igaza van, hogy maga Heidegger szeret ebben a filiszteri pózban mutatkozni a nyilvánosság előtt, s hogy ez összefügg filozófiájának bizonyos sajátosságaival. Ebből némi rosszmájúsággal azt a következtetést vonja le, hogy a nagy gondolkodó igazi miliője egy német egyetemi város felsőbb köreinek, "Herr Doktornak és Frau Ratnak" a világa, akik mindent elítélnek, amiről nem tudják, hogy micsoda. Mint írja, "ez a gondolkodó, aki mély meglátásaival és szellemi szabadságával a preszókratikus filozófusokra emlékeztet, végeredményben csak egy német kispolgár, akiben mélyen gyökeret vert az az igény, hogy legyen mitől félnie". Sartre ugyancsak megkapja a magáét több helyen és többféle formában. A legsúlyosabb horogütés természetesen az a kézirat, amelyben Németh A lét és a semmit egyfajta erotikus regényként értelmezi, az en-soi és a pour-soi szerelmi kalandjainak leírásaként, mint azt Tverdota György bemutatta egyik tanulmányában. [1] (Zárójelben jegyzem meg, hogy Németh alapvetően téved, amikor Sartre filozófiai koncepcióját úgy foglalja össze, hogy az a pour-soi arra irányuló vágya, hogy ismét en-soi legyen. Ez a vágy valójában az en-soi-pour-soi létezésre irányul, vagyis arra, hogy a "réalité humaine" ens causa sui-vá váljék; erre használja Sartre a passion inutile kifejezést. Enyhén szólva merész állítás az is, hogy a magában-való és a magáért-való párhuzamos kettőssége megfelel a hegeli idő-tér kategóriapárosnak. Általában véve pedig megállapíthatjuk, hogy Németh Hegel modernizált változataként olvassa Sartre művét, ami főleg azért problematikus, mert jóval kevesebb figyelmet szentel a sokkal fontosabb Descartes-Husserl filiációnak). Sartre gondolkodói alkatában alighanem az bosszantja a legjobban, amit egyfajta affektált pesszimizmusnak érez, vagyis a nausée, a létezéstől való undor atmoszférájának irodalmi megjelenítése. Regényhőséről, Roquentinről egy helyütt megjegyzi: "Lehet, hogy egyszer szarba markolt, és attól sokkot kapott", A lét és a semmit taglalva pedig nem minden irónia nélkül konstatálja, hogy a francia bölcselő "még a segglyuknak is metafizikai értelmet ad". Ezzel - valószínűleg szándékán kívül - azokat az egzisztencializmus elleni támadásokat visszhangozza, amelyek ezt a filozófiai irányt nemes egyszerűséggel "a szar metafizikájaként" határozták meg.

A szorongó szabadság című töredék végén feltárja ennek a diskurzusváltásnak a szemléleti hátterét. Ezt írja: "Minden filozófiai mű kérdésekre válaszol. Kérdés és válasz túlmegy a szerző személyén. A kérdéseket a tudomány vagy a bölcselet veti fel fejlődésének kritikus pillanataiban. A szerző tolmácsa a válságnak. (...) Minden filozófiai műnek szabatosan elhatárolható tárgya van. A bölcselkedőnek vele való birkózása tárgyilagos. (Ezután franciául folytatja.) Ám terve mögött meghúzódik egy másik, ezúttal teljesen személyes terv; önmaga terve, amelynek szempontjából a könyv tárgya csupán ürügy; önmaga kinyilvánításának, önértéke bizonyításának szükséglete. Vagyis minden filozófiai műben van egy tematizált tárgy, valamint - Sartre kifejezését használva - a személyes hatalomakarás nem-etikus kinyilvánítása." Ezek után térne rá annak kifejtésére, hogy "mi a személyes hozadéka Sartre-nak a létbölcselet tézisei körül". Láthatjuk: Németh Andort, az írót nem annyira a filozófia érdekli, mint a filozófiát előállító személy karaktere, individuális motivációja. Ezért hálás téma számára Kierkegaard, akinél a tematizált tárgy valóban elválaszthatatlan a legbensőbb személyességtől. Befejezésként hadd idézzek fel egy mozzanatot abból a kéziratból, amelyben Kierkekaard és Regina Olsen kapcsolatát elemzi, bírálva Lukács ugyancsak erről szóló ifjúkori esszéjét. Lukács fiatalkori drámakönyvéből idézi azt a megállapítást, hogy csak az lehet tisztességes ember, "akinek valami - mindegy, hogy mi és hogy miért - fontosabb mindennél, még az életénél is". Okkal feltételezhetjük, hogy az Ignotus-cikk idején még maga is ezt vallotta. A datálatlan, de nyilván évtizedekkel későbbi kéziratban viszont már a következő rezignált lábjegyzetet fűzi ehhez a riasztóan formalista morális elvhez: "Sajnos, ma már ezt az axiomát sem fogadhatom el, bármily általános is az". Fél évszázad történelmi tapasztalataival gazdagabban kimondhatjuk: szerencsére, hiszen máskülönben aligha rezonált volna ennyire érzékenyen korának legjelentősebb filozófiai áramlataira.

Jegyzetek

1 Tverdota György: Németh Andor és a francia egzisztencializmus. Literatura, 2001/ 2-3. 316.