TATAI ERZSÉBET

Tatai Erzsébet könyve a vizuális művészeti alkotások sajátosságait mutatja be. Felépítése ágazati felosztást követ. Először a gyakorlati célokat is szolgáló tárgyformálással, majd a teret, környezetet alakító művészettel, az építészettel foglalkozik, és ezután a képzőművészetekkel. Közülük elsőként a legabsztraktabb vizuális kifejezési formát, a képalkotást veszi szemügyre, ezen belül lényeges hasonlóságaik miatt nincs élesen elhatárolva a festészet, grafika és fotó; ezt követi a 3 dimenzióban kibontakozó szobrászati alkotások tárgyalása. Végül azok az új műfajok szerepelnek, amelyek nem sorolhatók be a még ma is jól használható, hagyományos kategóriákba. A fejezetek a megértés szempontjából önálló egységet képeznek, ám ez az önállóság viszonylagos, mert az ismétlések elkerülése végett nem foglalkozik minden fejezetben az összes oda is tartozó kérdéssel. Például a teret az épület, a formát a szobor, a színt a kép kapcsán tárgyalja bővebben. A Szakkifejezések magyarázatába csak a könyv megértéséhez szükséges fogalmakat vettük fel. Az időben való tájékozódást az időrendi táblázatok, a keresést pedig a név- és tárgymutató segíti.

1. A művészetről

1. A kultúráról
2. Művészet és kultúra
3. A művészetek csoportosítása
4. A vizuális művészetek eredete
5. A művészet funkciói
6. A műalkotást meghatározó, stílust kialakító tényezők

1. A tárgyak funkciója
2. A tárgyak előállítása
3. A tárgyak formája
4. Az ornamentika

1. Az építészet funkciója
2. A természeti és ember alkotta környezet viszonya
3. Települések
4. Az építészeti forma - az építészeti kifejezőeszközök

1. A kép keletkezése
2. A kép funkcióváltozása
3. Írás és kép
4. A festmény, a kép témája
5. A képi kifejezés eszközei
6. A képalkotásban alkalmazott technikák tartalmi vonatkozásai

1. A szobrászat témái
2. A kifejezési eszközök - A forma
3. A szobrászat anyagai és technikái

1. A tér meghódítása
2. Az idő bekebelezése: az akcióművészetek
3. Az új technikai médiumokról
4. A fogalom bekebelezése

Névmutató

"Ordnung muss sein" - rendnek kell lenni, mondta a nagymamám, aki Polly néni-szerűen szilfid alkat volt, és ezért - a klasszikus pálcát helyettesítendő - mondandójának lendületes prakkercsapásokkal adott nyomatékot. Rendnek kellene lennie a művészetről gondolkodásban is, legalább a nap mint nap használt fogalmak szintjén, hogy azután a különböző problémák megvitatásához legyen közös nyelvünk, szavaink, amelyek többé kevésbé hasonló dolgot jelentenek a beszélgetés résztvevőinek és az azt nyomon követni szándékozóknak egyaránt. Míg a nemzetközi szakirodalomban világos jelentése van az olyan fogalmaknak, mint modernizmus és avantgárd, mint konstruktív és geometrikus, addig nálunk ezeket egyszerű szinonimákként alkalmazzák a stílusukra kényes, a szóismétlésektől irtózó szerzők. Ez a könyv az első lépés lehet a rendetlenül használt fogalmak tisztázása irányában. És mindjárt itt, rögtön az elején szembekerülünk egy dilemmával. Hogyan lehet ma egy fogalomtisztázó könyvet írni akkor, amikor a modernizmus utáni paradigma éppen az eddig alkalmazott fogalmak mögötti jelenségeket kezdi átértékelni, más fénytörésben láttatni, a közöttük lévő határokat feloldani, történetileg konstruált voltukat hangsúlyozni? Ámbátor a mi kis kacsaúsztatónkban nem nagyon akad dekonstruálni való, hiszen itt még az előző, hazai használatra alig felépített, teoretikusan alig körülhatárolt, valójában "megíratlan" modernista paradigma utóvédharcai folynak. Ám túl ezen a szakmai problémán: a művészetoktatás valósággal kiált egy ilyen kézikönyv után. Mégis, nem anakronisztikus manapság definitív jellegű könyvet írni? Azt hiszem, erre a kérdésre lehetetlen egyértelmű választ adni. A válasz a szövegben, az előttünk fekvő könyv beszédmódjában van. Nem explicit módon, hanem a részletekben, az egyes megfogalmazások mögött meghúzódó döntésekben, a szerző sorozatos állásfoglalásaiban. A dilemmán Tatai Erzsébet úgy lendült túl, hogy miközben fogalmakat magyaráz és elemez, érzékelteti azok történeti jellegét, tartalmuk és értelmük változását, azt az érlelődési folyamatot, mely a kategóriák létmódja volt mindig is. Világossá lesz: a használat, a kontextus átitatja és alakítja magát a fogalmat is. A felvetésekhez alkalmazkodik a könyv stiláris rétege és szintaxisa: világos, higgadt, kijelentő, alapvetően tőmondatszerű. Rendnek kell lenni - mondják a mondatok -, de nem minden áron, és ezzel szakítanak a Polly néni-féle pálcás módszerrel. A tankönyv nem szentírás, a szerző nem az egyetlen és örök igazság birtokosa. A szöveg időrend helyett az egyes témák, alapvető problémahalmazok történeti variációt mutatja be, járja körbe. Körben jár, de mégsem helyben. A századokon is átívelő funkcionális és szimbolikus párhuzamokat, hasonlóságokat és azok társadalmi és gazdasági okait rendeli egymáshoz. Szakít a szépművészeti sovinizmussal és elitizmussal: tárgyát a vizuális kultúra részeként tételezi, melyben elválaszthatatlanul vannak jelen a képiség különböző, egymást átható elemei, ahogy írja: "a képzőművészeten kívül a fogkefe, a Batman, a számítógép, a hirdetőoszlop, a kirakat és a vasutas-egyenruha is". Nekem ebből a felsorolásból, mi tagadás, Batman tetszik leginkább. Batman ugyanis művészetbarát: meghiúsítja Szudán ősi kincseinek elrablását egy amerikai múzeumból. Posztkolonialista nézőpontból csak remélni lehet, hogy időszaki kiállításon szerepeltek.

Élet és Irodalom 46. évfolyam, 49. szám