K R I T I K A

ALIG HÁROM ÉV ALATT JELENT MEG a háromkötetes alapmű, mely a szerkesztők elhatározása szerint teljes áttekintést ad a kortárs magyar művészetről, felkutat minden egyes méltánytalanul elfelejtett mestert, törekvést, mozgalmat, s lexikális részletességgel ismertet meg mai művészeti életünk közszereplőivel. 1999 téli könyvvásárára jelent meg az első kötet A-tól G-ig, majd a 2001-es karácso- nyi vásárra vált teljessé a mű. Az érdemen elvitathatatlanul az Enciklopédia Kiadó két vezetője Almási Éva igazgató és Fitz Péter főszerkesztő osztoznak, akik a munkát összefogták, a rengeteg szerzőt megpróbálták a lexikoncímszavak előírásainak, tartalmi követelményeinek figyelembevételére rábírni. Ezt a feladatot többé-kevésbé sikerült megoldani, az első kötetnél kevésbé, majd a második és harmadik könyvnél az előkészítés egyre kiegyensúlyozottabbá vált, mintha a szerkesztők is egyre jobban belejöttek volna a lexikon készítésbe, megismerték e speciális munka fortélyait, s az előkészítő csapat is olajozottabban kezdett működni. Szintén kiemelendő Kemény Zoltán tervezői, grafikusi munkája.
     Ilyen típusú kortárs művészeti lexikon magyar nyelvterületen még sosem készült. Nem tekinthetjük igazi előzményének a Seregélyi György által készített Magyar Festők és Grafikusok Adattára (Szeged 1988 ) című kiadványt, amely hosszú éveken keresztül, a rendszerváltást követően, frissen induló, más kereskedelmi területekről átruccanó vállalkozók bibliája lett. Ott az elmúlt évszázad jelentékenyebb mestereiről kaptunk valamiféle lexikális adatokat, különösebb tudományos igényesség nélkül, mégis rendkívül használható volt az említettek számára, mert nem létezett más kiadvány. Nem tekinthető előzményének az egykori Képcsarnok Vállalat által 1985ben kiadott Művész életrajzok (Festők, grafikusok, éremművészek, szobrászok) kézikönyve, mely elsősorban az akkori képcsarnoki alkotókra koncentrált. Nem jelentek meg ott vagy csak szórványosan a progresszív művészet képviselői, s kimaradt a teljes avantgardizmus, végül is a hivatalos művészet szerény adattára lett. Mindezek a kiadványok nem mérhetők a Kortárs Magyar Művészeti Lexikon korszakos jelentőségű művéhez.
     A lexikon ismeretanyagának két fő területe a művészekről, illetve a kortárs művészeti irányzatokról szóló címszavak. Ezek határozzák meg a karakterét, ezek adják a gerincét, hasznossági funkcióját pedig az iskolák, művésztelepek, csoportosulások, intézmények minél pontosabb leírásai biztosítják.
     A vezető művészek kiválogatásában és meghatározásában a lexikon szerkesztése rendkívül korrekt, nagyjából a művészettörténet-szakma értékrendjét veszi alapul, apróbb eltérések azonban felfedezhetők. Néhány példát az aránytalanságok jellemzésére érdemes kiemelni. Túl szerényre sikeredett Bene Géza félkolumnás bemutatása, ha egybevetem a Bán Béla vagy a Bálint Endre hosszasan elemző címszavakkal, még rosszabb a helyzet, ha a Csiky Tibor-szócikkel hasonlítom össze. Ez ugyanis a lexikon leghosszabb terjedelmű írása, és azt sugallja, hogy Csiky Tibor volt a legnagyobb magyar művész. Csikyről én is sokat írtam, a szobrászi formanyelv megújításában szerzett érdemeit több írásomban is elemeztem, ennek ellenére ezt túlzó részletezést indokolatlannak tartom. Hasonlóképpen negatív aránytévesztés a méltánytalanul rövid Aradi Nóra- és a Bereczky Lóránd-szócikk. Aradi Nóra a rendszerváltás előtt, az ún pártállam idején vezető művészettörténész volt, az MTA Művészettörténeti Intézetének igazgatója. A szocialista ideológiai elkötelezettsége miatt 1989 után még népszerűtlenebbé, gyökértelenné vált, de igazgatása idején jelent meg a nyolckötetesre tervezett Magyarországi Művészet Történetének három kötete, az utolsó 1987-ben, több száz tanulmányt írt meg, melyek közül bizonyára lesznek olyanok, melyek kiállják az idő próbáját. Bereczky Lóránd a Magyar Nemzeti Galéria főigazgatója, tehát a legjelentősebb magyar művészetet reprezentáló intézmény vezetője immár húsz éve. Rendszereken átívelő pályája részletezőbb elemzést érdemelt volna, hiszen a hatsoros cikkecske talán az egész lexikon legrövidebb írása. Különösen figyelemre méltó ez, ha egybevetjük néhány pályakezdő kollegáról szóló hosszas leírással. Például a nemrég diplomázott Beke Zsófiáról hosszabb elemzést kapunk, mint apjáról, a harmincöt éve művészettörténész pályán működő Beke Lászlóról.
     A lexikon talán legproblematikusabb része a kortárs művészet egyes irányzatait bemutató szócikkek sorozata. Elvitathatatlanul egyik legfontosabb feladata e tendenciák pontos leírása, a fogalmi tisztázás, de legalább olyan nagy hangsúlyt kellett volna fektetni arra, hogy e művészeti mozgalmak palettáját színesítő magyar alkotók tevékenységéről is tudomást szerezzünk. Emeljünk ki egy címszót, a conceptual artot. Ezt magyarul konceptuális művészetnek vagy egyszerűen koncept művészetnek hívják. Az angolos változatot már harminc éve nem használja magyar szakirodalom. Valószínűleg rádöbbentek erre a lexikon szerkesztői is, mert a második kötetben megjelent a konceptuális művészet címszó, és itt szó esik a magyar alkotókról is. Ennek az irányzatnak legnagyobb hatású, a nemzetközi szakirodalomban is elismert mestere, Tót Endre. Neve mindkét esetben helytelenül, th-val van írva. A koncept művészet 1969 -ben jelent meg Magyarországon, közvetlenül azután, hogy Harald Szeemann a berni Kunsthalléban megrendezte az évtized talán legfontosabb kiállítását: a When attitudes become form (Amikor az attitűd formává változik). A különleges és mindenkit felkavaró tárlat hírét Perneczky Géza hozta Bernből, ahol a műfaj ma már olyan klasszikusai állítottak ki, mint Joseph Beuys, Jan Dibbets, Michael Heizer, Eva Hesse, Douglas Huebler, Yves Klein, Joseph Kosuth, Jannis Kounellis, Sol LeWitt, Richard Long, Walter de Maria, Mario Merz, Robert Morris, Bruce Nauman, Denis Oppenheim, Panamarenko, Pino Pascali, Pistoletto, Robert Smithson stb. A tárlat híre mindenkit felkavart, s természetesen az akkor legprogresszívebbnek számító Iparterv csoport tagjait is. Róluk szó esik a szócikkben, de nem említik meg a nagyon jelentős sorozatot létrehozó Schéner Mihályt, aki nem tartozik az ún. avantgárd élcsapatába. Schéner kacifántos pályája sok mindennel érintkezik, így bármily meglepő, a koncept művészettel is. Eleven szelleme, mindenből építkezni tudó formáló készsége ezen a területen is eredeti műveket hozott létre. Érdemes lett volna említést tenni róla. Hiányzik a sorból Swierkiewicz Róbert, Donáth Péter és az Amerikában nagy karriert befutó Drozdik Orsolya.
     A magyar lexikonban a könyvművészet book artként jelenik meg az első kötetben. Ez a kifejezés csak az angolszász nyelvterületen használatos, de nem a művészkönyvet jelenti, amit lexikoncímszó neki tulajdonit. A book art a könyvtervezés, a szép könyvek kategóriája. Ha az angol terminológiát vesszük alapul akkor az artists book felelt volna meg, a magyarban viszont tökéletesen bejáratott a művészkönyv terminusa. A második kötetben fel is bukkan, itt ismerhetjük meg a magyar művészkönyvek művelőit, akiknek tevékenységéről némi történeti áttekintést is kapunk.
     A lexikon nagy értéke, hogy néhány képlékeny és homályos fogalmat jár körül, tesz tisztába. Ezek közül kiemelném a décollage pontos és részletező leírását. Hibákat azonban itt is lehet felfedezni. Amikor az újrealistákhoz tartozó ún „tépéscsinálókról" (lacérationt) esik szó, akkor a szerző Raymond Hains helyett Heinzet ír, pedig nemrég volt nagy retrospektív kiállítása a bécsi Modern Művészeti Múzeumban, amit valószínűleg sok magyar szakember láthatott. Hasonló problémát vet fel a füstölés (fumage) címszó jelentésköréhez tartozó leírás, talán érdemes lett volna megemlíteni az Amerikában élő Jiri Doukopil nevét, akinek 1998-ban szintén Bécsben volt hatalmas retrospektív kiállítása, kizárólag füstöléses technikával készített műveiből. Az égetés (déflagration) eljárásának ismertetésekor érdemes lett volna megemlíteni Hencze Tamás nevét, aki a hetvenes években, egy jelentős alkotói korszakában kizárólag égetéssel készítette képeit. A pecsételés (cachetage) leírásánál hiba volt kihagyni Tót Endre Örülök, ha pecsételhetek című sorozatát, mely korszakokon ível át. Az ún. vakarás, kaparás (grattage) Max Ernst-i technikáját Magyarországon a szürnaturalisták vezették be, annyiban változtattak rajta, hogy nem a megszáradt festékréteget kaparták vissza, hanem a frissen felvitt festékbe nyomták bele az ecsettörlő rongyot, fölszippantva a különböző rétegek egy részét, s a visszamaradó felület inspirációja nyomán dolgoztak tovább. Ezt magyarosan cuppantásnak nevezték el, s használták a hatvanas évek második felében. Az eljárást Csernus Tibor, Lakner László, Konkoly Gyula, Szabó Ákos, Kóka Ferenc, Gyémánt László, Altorjai Sándor és Korga György is alkalmazták. Erről a szakemberek jobbára tudtak. Az igazi nagy meglepetést a Budapesti Történeti Múzeum 1995-ös, Fitz Péter által rendezett Gyarmathy Tihamér életmű-kiállítása jelentette, ahol a hatvanas évekből nagyszámú és jelentős cuppantásos eljárással készült mű került elő.
     Kiemelhetnénk még a Fluxus címszót, mely mozgalom nagyságrendjéhez képest kissé szerény terjedelmű lett. Ismét hiányzik a magyar vonatkozások egy része, például a Németországban élő Altorjay Gábor, aki Kölnben Wolf Vostell asszisztense volt a hatvanas években, hiányzik Tót Endre, a René Block által rendezett Fluxus in Deutschland című nagyszabású vándorkiállítás egyetlen magyar résztvevője, s hiányzik a róla könyvet író Bordács Andrea, aki a kortárs művészetről sok jelentős dolgozatot publikált és a lexikon számos szócikkét írta.
     Néhány példát emeltem ki, amelyek kijavításával még tökéletesebbé lehetett volna a lexikont tenni, és az említett esetekben jobban kellett volna a magyar alkotók tevékenységét és jelentékeny eredményeit figyelembe venni. Minden hibája és a szerkesztési problémák ellenére a Kortárs Magyar Művészeti Lexikon korszakos jelentőségű mű, mely az elkövetkező évtizedekben munkánk egyik legfontosabb eszköze lesz.