"Jól választottál!" -mondtam röviden a bemutató után Serfôzô Sándor ÁNE-igazgatónak. Láttam, ô ezt a mûsor nagy sikerére értette, én az alkotó fiatal koreográfus érzékelhetôen új törekvéseire, melyben a lehetséges továbblépés "zsengéit" véltem fölfedezni.
Mihályi Gábor, a megbízott mûvészeti vezetô és koreográfus legnagyobb sikere e mûsor megalkotása: képes volt a tánckart és zenekart teljesértékûen megnyernie törekvéseihez. Ezzel együtt magát is hitelesítette. A táncosok túlnyomó többségben "hittel" táncolták elképzeléseit, képesek voltak azt élôvé varázsolni. Ez a tény hozta meg a sikert, s ezt jó szívvel el kell ismerni.
Mást is tudomásul kell venni: azaz, hogy az alkotói igények és az elôadói teljesítmények a közönség "igényével és hozzáértésével" találkoztak. Ezzel azonban már nem lehetünk olyan elégedettek, s itt van az, amirôl a becsületes törekvés jobbítása érdekében beszélni érdemes.
A mûsor meglepôen szép színpadképpel indul. A szünetben hallottam, sokan felismerték a "Csontvári-párhuzamot" a látványt meghatározó cédrusfában, ami örvendetes. Azonban a Csontvári-idézet -annak már régen ismert kozmikus szellemisége nélkül -üres formalitás maradt, még akkor is, ha a szereplôk fogasként használhatták. A fa spirituális tartalmának igénye statikus látvánnyá lett. A választott táncanyag kellékévé, ami egy felvonásban még "elmegy", de háromban különösen bántóvá válik, még akkor is, ha térben megmozdítják. A színpad és vele a színház nem múzeumi tárló, hanem az emberi érzelmek, feszültségek bemutatására, a nézô életének szellemi jobbítására, "megváltoztatására" szolgáló templom.
A terv szerint a millecentenárium jegyében az elsô rész a magyar hagyomány ôsiségét lett volna hivatva felmutatni a boricával, a zöldágjárással, erdôbényei bodnártánccal, majd a rábaközi verbunkossal. (A tanácsadók: Éry Péter muzsikus, Ménes Ágnes jelmez- és díszlettervezô, P. Vass János dramaturg, Vavrinecz András muzsikus, Pálfy Gyula néprajzi szakértô.)
Az elsô rész az alkotói jószándéktól eltérôen valamiféle farsangi hangulatot teremtett. Szerencsére nem kaptam mûsort, s így inkább a látvány színességének szellemiségét próbáltam keresgélni. A mûsortervet utólag megismerve, ez a félidô volt a legfélreértettebb vállalkozás. Nincs nehezebb feladat, mint az "Ôsi rítusok" színpadra állítása. A kultusz ugyanis mágikus indíttatású lévén: szereplôtôl és nézôtôl együttesen, tehát a passzív résztvevôktôl is hittel teli részvételt és átélést kíván. Ilyesmirôl sem az elôadóknál, sem a nézôknél nem volt szó. Kultusz színpadra formálása esetében tudomásul kell venni: ÁNE-szinten (és másutt sem!) már nem elégséges az etnográfiai anyagot tökéletesen reprodukálni. A koreográfus számára ez eleve kötelesség, mert a mûvészet lényegét érinti. A koreográfiának s az elôadóknak ugyanakkor belsô hittel kell részvétellé varázsolni a nézô átélését. Ami ezen belül bántó volt, az a rábaközi verbunkos "elnéptáncosított", alacsony színvonalú elôadása; az pedig ugyancsak érthetetlen, hogy mit keresett itt a közismerten német kultúrából származó bognártánc "ôsi magyar képzete".
A második rész: a "Múltba nézô" sokkal jobban sikerült. Itt az ÁNE 45 éves jubileuma iránti tisztelgés volt az alkotó célja. Ehhez a táncot komponáló koreográfus az ÁNÉ-t alapító elôdje, Rábai Miklós: Négy erdélyi tánc címû mûvét idézte meg, de a saját feldolgozásában. A négy tánc: 1. Széki sûrû és ritka; 2. Gyimesi sebes magyaros és sírülô; 3. Magyarszováti összerázós, csárdás; 4. Bonchidai verbunk és forgatós -közös felvonásba foglalva -kitûnô elôadásban jelent meg a színpadon. A zárótétel bonchidaiját a nagy csoporttal különösen hatásosan oldották meg. Mind a négy tánc élt, a táncosok kedvvel, fáradhatatlanul és élvezettel táncoltak.
A kritikus tudomásul veheti: az ÁNE ma jórészben a beérni készülô fiatalokból áll. Erejük, kitartásuk máris imponáló. Talán olyan szempontból is reménytkeltôk, hogy technikában, elôadási tapasztalatokban tovább erôsödve, a felsôtest magatartást kifejezô adottságát jobban kihasználják majd, mint az jelenleg látható. Ennek az igénynek számos összetevôje van. Pl.: a könnyebb, s a magyar hagyományban megszokott puha szárú csizma, ami az erôt és ügyességet a valóban szükséges igények kielégítésére szabadítja fel. De ugyanilyen igény a sze-mélyes egyéni karakterek fokozottabb megjelenése, kinevelése, szerencsés kiválogatása, ami nélkül csak "arctalanul" együttugráló, "dróton rángatott" csoportokat láthatunk.
A muzsikusok felé a táncosok az "eredetiség" jegyében fordulnak. Évek óta elfeledkeznek azonban arról, hogy a színpadon a "tér" használata más követelményeket támaszt. A magyar tánc kifejezett sajátossága a legényesekben a tánc és zene szoros együttélése. Az európai kultúrában a magyar tánc ebben csak a spanyolhoz hasonlítható. Ott is, itt is egyetlen, vagy néhány hangszer kíséri a szólisztikus, de még a csoportos táncokat is. Ott a gitár, emitt a hegedû, citera, duda, furulya, tekerôlant (mennyi más-más szín és hangulat!). Muzsikus és táncos együtt kell, hogy éljen; együtt kell érzelmet, formát alakítaniuk. Az kétségtelen, hogy a falusi hegedûsök ketten, hárman is vannak, de állványos cimbalmot ritkán használnak. Ideje tehát a tánckíséretben ilyen irányokban visszamenni. Szándékosan nem a saját emlékeimet idézem. Tanulnunk kell Antonio Gades világhírû együttesének a 60-as évek végén az Operaházban látott óriási sikerébôl. Ôket összesen 2-3 gitáros kísérte, és mindvégig a táncok személyessége uralkodott! Lenyûgözô volt, sohasem felejtem el. A közönség egyszerûen nem akart hazamenni! Pedig nem 16 pár és mögötte zenekar adott mûsort a néptáncokból Van tehát ezen a téren is sikeresen követhetô példa, melyhez a mi hagyományainkból kell végre követhetô megoldást találni.
A mûsor harmadik részét a "Játékok" címû összeállítás alkotta. 1. Széki magyar és páros -lakodalmas környezetbôl; 2. Cigánytánc kettôs, "Ügyeskedôk" címmel; 3. Sárközi táncok a madocsai verbunkos felhasználásával; 4. Szatmári táncok. Igazi játékokat ugyan nem láttunk, de kétségtelen, a tánc is valahol ebbe a kategóriában tartozik, ha azt "játékosok" adják elô.
E felvonásban a magyar hivatásos és amatôr néptáncot táncoló együttesek mindenütt eladható összeállítását kaptuk, amiben a megjelent közönség nem csalódott, lelkesen ünnepelte fiatal alkotóját és a meg-újulás reményében táncoló együttest.
Nem lebecsülendô ez a siker, ha az Állami Népi Együttes valóban képes lesz beváltani a továbblépés ígéretét. Az "új" -ha kisbetûvel is írjuk , a néptáncmûvészet jelenlegi helyzetében akkor is nagy dolog.
Számomra ténylegesen új élményt mégis az a beszélgetés jelentett, amit a tehetséges fiatal koreográfussal, Mihályi Gáborral folytattam az est után. Törekvései és gondolatai arra utalnak, hogy ismeri a feladatot, s a saját maga számára is keresi a megoldásokhoz vezetô utat. Ma önmagában ez a magatartás reménysugár lehet a továbblépés sikeréhez. Amikor képesek vagyunk már felmérni: hol is állunk? mit is kellene tennünk? mit tehetünk? mi múlik rajtunk?
Mihályi tisztában van a megkeresendô és megkereshetô válaszokkal. És ez nem is kevés. Mert ezekben a kérdésekben mindjárt egy ország gondja, a mi napi gondjaink jelennek meg, s mi sem tudunk kitérni a válaszok elôl. Ezek csak olyanok lehetnek, amire képesek vagyunk. Az ÁNE egésze, s vele együtt egy fiatal alkotó holnapja számomra ezért annyira szívbemarkoló Csak azért szurkolhatok, hogy az elsô komoly siker után megtalálják életben maradásuk holnapi feltételeit.
Falvay Károly
