Találhat magának Román Sándor táncdarabjában megsértődnivalót bárki. E sorok írója is talált egyet, de arról majd a maga helyén. Az Ezeregyév meséi végig ránk kacsint: nem kell olyan komolyan venni ezt az egész magyar történelmet, no meg ami előtte volt úgy egyetemesen: a teremtést, Ádám-Évát, egyebeket. Kicsit megnyugtat afelől, hogy ez a kissé túl emelkedett hangulat, amellyel áhítatosabban kellene tekintenünk erre az évre, mint bármelyikre – azért nem kötelező.
Az a szorongás tehát, amellyel az ember egy 22 képben, két felvonásban taglalt magyar történelmi tabló megtekintésére beül, határozottan enyhül már az első percekben, amikor kiderül, hogy az angyalok és az ördögök közül egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz… Az úgynevezett intelligens lámpapark nyitóképe után ugyanis (no ekkor még féltünk, hogy itt minden olyan „emelkedett” lesz, mint az a fénypompa, mely a teremtést volt hivatott ábrázolni) megjelenik sok kis fekete ördög, valamint hófehér angyalok, akik hajszálpontosan egyforma tánclépéseket ismételgetnek, vagyis civakodásuk során egyikük sem jobb a másiknál. Már ezt lehet, hogy többen nehezményezik, véleményem szerint igen frappáns és találó megoldás. Ugyanez az egyhangúság köszön vissza kicsit később, a 4. jelenetben, a Teremtő és Lucifer torzsalkodásánál. (A két jelenet között megszületik Ádám és Éva iróniát ellensúlyozandó lírai, komoly hangvételben. Románnak ugyan nem erőssége a csöndes, megengedő líra, dramaturgiailag viszont indokolt egy kis nyugalom.) Az Úristen kicsit szórakozott, szenilis (és arra még rafináltan rájátszó) bácsi – tulajdonképpen egy szeretni való, jóindulatú nagypapa –, de ugyanilyen kedvelhető Lucifer is, aki meg egy pimasz kamasz, s kicsit macsóbb csak a többi ördögfiókánál.
Miután huzakodtak-osztozkodtak az emberpáron, egy váratlan (de dramaturgiailag megint csak jól átgondolt és megoldott) fordulattal átúszunk a magyar történelembe, mintegy a népvándorlás hullámain. Az ezt követő, komolyra fogott „Honfoglalás”-jelenet láttán újból elkapott a félelem: a Feszty-körkép hangulata kísért majd ezután végig: a sablonos pózok és gesztusok, hivalkodó jelmezek üres színpompája. „A térítés” címmel azonban hirtelen nem várt fordulat következik be: a színre érkezett apácák pillanatok alatt megválnak felsőruházatuktól, hogy aztán ledéren, ördögnadrágban szédítsék meg ősapáinkat. Fellélegeztem – míg mások nyilván itt kezdték el (vagy folytatták) a megbotránkozást. A fricska – mely szerint a kereszténység felvétele a női nemnek való behódolás, értsd: a normális, hétköznapi élet kedvéért történt – bánthat sokakat, rám azonban inkább üdítően hatott a keményen ropogó-kopogó tánc.
Ezután ismét „emelkedett” hangulat, a koronázás következett, hihetetlen lézershow-val, élő szereplők nélkül megoldva. A következő, a „Versenyfutás a trónért” című kép viszont szellemes megfogalmazása a hatalomért minden értéket feláldozni kész elvakultságnak. (Megsértődniük éppen itt is lehetne néhányaknak.) A felvonást amolyan ízig-vérig Román-féle táncsziporka zárja: a „Reneszánsz örömök” című jelenet ugyanis egy ördöngös fáklyás finálé, hogy aztán feldobva menjünk szünetelni.
A pauza után néhány szellemes jelenetben kiderül, milyen frappánsan elintéztük anno a törököket, aztán meg a labancokat – ha török vagy labanc ül a nézőtéren, biztos, hogy megsértődik, annak ellenére, hogy az egész Münchhausen bárós bájjal mesélődik, s persze folyton ott a fehérnép, amely így vagy úgy befolyásolja az eseményeket…
Ahogyan az I. világháborús jelenet is kicsit Svejkes, innen csap át egy lírai siratóba, ahol az asszonyok veszik át a „szót”, immár komolyan. Itt már elkezdek rettegni: hogyan oldja majd meg az előadás a II. világháborút? Hiszen már az elsőnél sem lehetett vég nélkül viccelni – ahogyan közeledünk érintettségünkhöz, egyre érzékenyebben figyelünk… Aztán, a sporttrikós, helyben járós katonatorna láttán elérkezett a perc, amikor én is megsértődhettem, úgy istenigazából. Vagyunk ugyanis néhányan, akik csak csodás véletlenek folytán vagyunk, mert felmenőink kilencven százalékát megsemmisítették (jó részüket még csak nem is fegyverrel), és hát kis gombóccal a torkunkban reagáltunk arra a skiccre, mely szerint a II. világháború egy menetelő hadseregről szólt…
Megkönnyebbülés az úttörő-jelenet, ahol legalább, ha sablonosan is, visszatért a viccelődés (na, úttörő már voltam, azt is többféleképpen lehetett megélni, nem baj). A zárás viszont életigenlő, optimista jelenképet mutat: itt vagyunk hát egymásnak, férfiak és nők, eddig még mindent megúsztunk, ezután is lesz valahogy. S hogy rosszkedvnek vagy kételynek helye egy percig se maradjon, frenetikus, tapsrendes fináléval zár az est: visszatérnek a fáklyák: ropog a padló, csattog, sziporkázik minden.
Morcsányi Géza dramaturg hajszálpontosan kidekázott vázlatot készített Román Sándor koreográfiájához, mellyel történész (politikus stb.) szemmel biztos lehetne vitatkozni, színházszakmailag viszont igen korrekt. Román táncalkotói erőssége a frappáns, briliánsan kidolgozott és szellemesen diszkósított néptánc-koreográfia, s nem a lírai és/vagy expresszív gesztusművészet. Ha egy kicsit billeg a mű, az ettől van, és nem a dramaturgiától. Rossa László zeneválogatása és adaptációi megfelelnek az adott hangulatoknak, koroknak – csupa jó zenét hallunk. Anyagiakban is megsaccolható, komoly hangsúlyt kapott itt a látvány: elsősorban a már említett, diszkós-klipes, hipermodern világítás Szilárdi Csaba vezérlésével, másodsorban a jelmezek (Debreczeni Ildikó munkái), melyek hol hiperrealistán korhűek, hol jelzésszerűen egyszerűek vagy elvontak: mikor mit igényel a mondandó.
Amiben verhetetlen ez a szolnoki csapat, az éppen az, hogy CSAPAT. Fergetegesen és fáradhatatlanul ropják, miközben boldogan villantják egymásra tekintetüket. Ezenközben mindenki egyéniség: a karban is felragyognak arcok, tekintetek. Nehéz a kiemelés, de Görög Zoltán, Hámor József, Boda János (Lucifer), Torma Zsolt, valamint Horváth Mónika, Pintér Ágota (Éva), Sátori Júlia, Jászka Erika, Kárpáti Attila, Nádas Judit és Pálmaffy Barbara mindenképp említendő, nem mintha a többiek nem érnének ugyanennyit. Végére hagytam a nagyszerű, frissen Harangozó-díjat kapott Vári Bertalant (az egyik Ádám), valamint az együttes „Teremtőjét”, Román Sándort, aki ellenállhatatlan jelenség a színpadon, s végső soron nem bűn, hogy ezt tudja is magáról.
Lőrinc Katalin