Halottról jót vagy semmit – mondják. Van azonban, aki úgy tartja: halottról igazat vagy semmit. Most tekintsünk el attól, hogy minden igazság legföljebb vélt igazság lehet. Kérdés marad mégis, mikor szükséges, illendő vagy éppen fontos elmondani ezt a vélt igazságot a halottról. Gondolom, abban az esetben mindenképp, ha a halott elég jelentős személyiség volt, elég fontos életművet hagyott maga után. A (vélt) történelmi igazság megismeréséhez tartozik hozzá, hogy elmondjuk róla, amit igazán gondolunk.
Amikor Kazimir Károly meghalt, a Bartók rádió lapokat szemléző műsorvezetője meg is jegyezte, hogy mintha mindenki sokkal jobb véleménnyel lenne róla, mint életében volt. Érthető ez, s nemcsak azért, mert a nekrológok általában a jót vagy semmit jegyében születnek. Hanem azért is, mert megszűnt mindaz, amiért Kazimirt alkotó ereje teljében illett nem szeretni, sőt utálni. Nem volt hatalma, nem volt támogatott, sőt semmi nem volt, amikor meghalt. A rendszerváltással nemcsak az egykori színházi ember, az igazgató, a rektor szűnt meg, de a személyiség, a morális, a szellemi, a lelki egység is fölbomlott. Visszavonult, azaz megrendült egészségi állapotát óvta az izgalmaktól.
Most, amikor halála alkalmából az MTV 2-n leadták a körszínházi Énekek énekét, mégis az jutott eszembe: vajon ennyire jelentéktelen volt ez az élet? Hogy a „csak a szépre emlékezünk” gesztusával lényegében megfeledkezzünk róla? Meglehet, érdeme inkább történelmi, mintsem esztétikai, s ezért nem is igazán maradandó. A rá legjellemzőbb színházi forma, amit éppen a Biblia szerelmi történeteinek színre vitele is mutat, bizonyára sem nem eredeti, sem nem maradandó. Könnyű kézzel tákolt kaptafát az epikus színház elméletéből, korábban divatozó színházi újításokból, s erre évről évre ráhúzott egy újabb eposzt, lehetett az a Kalevala, a Gilgames, a Karagőz vagy bármi más. Okkal gúnyolódott ezen a korabeli kritika, okkal tartotta közönséges kóklerségnek a szellemi erőfeszítés nélküli önismétléseket.
Kazimir azonban igazi újító volt az ötvenes–hatvanas évek fordulóján a Vígszínházban, majd a Keres Emillel közösen létrehozott Tháliában. Valóságos színházi forradalom volt, amikor a nézőtér közepére, a széksorok fölé helyezett bokszringben játszatta az Arturo Uit, amikor a sportcsarnok-jégszínház valóban kör alakú terében csinált nyári színházat. (A Körszínház ugyanis csak később csökkent a most leégett vásári pavilonban félkörré.) Fontos szolgálatot tett a magyar drámairodalomnak, amikor Örkény és Fejes regényeit színpadra állítva mindkét írót a színház körébe vonta, és fontos szolgálatot tett a magyar színjátszásnak is, amikor a Tháliában Latinovits eljátszotta az őrnagyot vagy Cippolát.
A hetvenes–nyolcvanas évek színházi reformtörekvései idején viszont már egyszerűen retrográdnak, sőt – s ez még súlyosabb – tartalmatlan álújításnak érezhették az igazi színházi megújulás megtűrt hívei Kazimir támogatott formabontását. Ez kétségkívül negatív szerep volt. Egyike volt azoknak, akikkel szemben megfogalmazta magát az új színházi nemzedék. De nem tekinthetjük jelentéktelen szerepnek, feledhető szerepnek. Ha kihagyjuk a történelemből, nem érthetjük meg a másik oldalt sem, Kaposvár és a Katona hatalmas pályáját.
Zappe László