Rudyard Kipling regényéről ma leginkább a belőle készült filmváltozat(ok) és színpadi adaptációk ürügyén esik szó. A különböző feldolgozások mennyisége önmagában is arról tanúskodik. hogy már az írott történetben ott a siker ígérete. Kipling regénye – amellett persze, hogy színes és változatos – színtiszta költészet és színtiszta pedagógia: 8 évestől 88-ig mindenkinek szól.
A mai gyerekek számára – akik közül már kevesen olvasnak regényt – először a Walt Disney Company ellenállhatatlan musical-rajzfilmje hozta igazán testközelbe a történetet. Már ez a változat is tele volt kikacsintással a jelen, s azon belül is jórészt a felnőtt nézők felé, de azért még illett rá a gyermekmusical meghatározás. A magyar színpadi változat, Békés Pál átiratában, Dés László zenéjével és Geszti Péter dalszövegeivel tovább erősíti az inkább felnőtt és nagykamasz nézők megszólítására irányuló tendenciát. Stabil alapja ugyan Kipling meséje (s némileg a már „klasszikus” filmváltozat), a dalszövegek aktualizáló szóviccei azonban a mai magyar átlagnézőt, a teljes mű időtartamának „végigülhetősége” pedig kifejezetten a „nagyokat” célozza meg.
Ezzel szemben azon a veszprémi délutáni előadáson, amelyet a premier után két nappal láttam, a nézőtér kifejezetten kisgyermekekkel volt zsúfolásig tele, akik lenyűgözve nézték végig az előadást. Jó, azért olyan 40–50 perc után már kezdődött egy kis székrecsegtetés, fészkelődés-forgolódás (1 óra 10 perc az első felvonás!), a gyerek természetes mozgásigényéből fakadóan azonban ez már 30 perc után bekövetkezhetett volna. Hogy miért nem így történt? Egyszerűen azért, mert a színpad személyiségekkel, karakterekkel telt meg az első pillanattól, olyan színészekkel, akik főként az amúgy is lendületesebb zenés-énekes részekben ragadták magukkal a bármilyen korú nézőt. A gyerekek ráadásul élvezték azt a realizmust, amellyel a látvány segített mindent és mindenkit beazonosítani. Nem irigylem azokat a színészeket, akik Rátkai Erzsébet szinte naturalista állatbundáiban játsszák – éneklik, táncolják – végig az egy szünettel két és fél órás opust. A gyereknézők (én magam három sajátot is vittem, tőlük tudom bizonyosan) magasra értékelték ezeket a szőr- és textilkombinációkat, mindig mindenkiről tudták, kicsoda – jómagam nem vagyok meggyőződve arról, hogy például egy fekete párducot („akit” ráadásul jelen esetben filigrán, dekoratív alkatú színésznő személyesít meg) feltétlenül télikabát vastagságú fekete műszőrmébe kell-e bújtatni. A díszlet, Perlaki Róbert munkája sokkal visszafogottabban gazdálkodott a naturalizmussal (amilyen visszafogott mostanában ennek a színháznak a büdzséje lehet…), ám annál szemléletesebben. Bizonyítva ezzel, hogy akár jelzések szintjén is – jelen esetben egy óriási, a teljes színpadon átívelő, de mobilis indával, fentről belógatott zöld liánfélékkel és némi sziklakertszerűséggel – megteremthető a kívánt atmoszféra.
Krámer György rendezése a karakterek kidomborítására koncentrál. Koreográfusként is erősebb súlyt helyezett a jellemábrázoló testbeszédre, mint a betétkoreográfiákra. Ez a testbeszéd felismerhetővé, beazonosíthatóvá teszi egyfelől az állatokat, másfelől azt az emberi karaktert, amelyet az adott állatfigura hivatott „megszemélyesíteni”. Szemben a rajzfilmmel, ahol állatok hivatottak emberi jellemet megjeleníteni, a dupla bukfencet, miszerint embereknek kell ezeket az emberi jellemeket megjelenítő állatokat játszani, a veszprémi színészek jól hányják. Könnyű nekik: évek óta edződnek azokban a zenés darabokban, melyeknek koreográfiáját Krámer György készítette, s ezenfelül a színház élén álló Vándorfi László rendezései is közmondásosan mozgáscentrikusak. Az, hogy a csoportos táncbetétek lépésanyaga ezúttal sablonosabbnak, rutinszerűbbnek tűnik a jellem- és helyzetábrázoló mozgásanyaghoz képest, csakis annak tudható be, hogy Krámer György rendezői feladatára összpontosított elsősorban. Teljesen érthető módon, hiszen amilyen gyakran készít betétkoreográfiákat, olyan ritkán rendez. Ennek ellenére rutintalanságnak nyoma nincs: az előadás pereg – ahol kicsit kevésbé, az inkább a prózai szöveg mennyiségének tudható be, amely néha a jólesőnél picit tovább tartóztatja fel a cselekmény lendületét. Az énekes részek viszont kárpótolnak e pillanatokért: a színpadért kiáltó zene, a rafinált dalszövegek s a veszprémi színészek meglepően erős énektudása kiegyenlíti a számlát.
Énekhang felől közelítve a színészi alakításokhoz, elsőként a gyerekek (legalábbis az enyémek) kedvencét, Bagirát említeném, akit a filigrán Pap Lívia alakít hivalkodás nélküli, finoman jellemző mozgással, különösen kellemes színezetű énekhanggal. Persze Maugli a másik kedvenc – joggal, mert Keller János külseje és játéka alapján egyaránt hihetően kamasz, lendületes és kedves, énekhangja határozott, jól képzett. Megható és „emberi” farkas Kiss T. István Akelája, szeretni való Balu is, Nyirkó István medvéje. Szeles József a hatalom gőgjének karikírozására helyezi a hangsúlyt Sir Kán-alakításában, kevesebb fontosságot tulajdonít a figura tigris mivoltának. Kőrösi Csaba Csil-jelenete talán a legparádésabb betétszám az egész műben. Persze hálás a szerep: jók a szövegek, de azért nem biztos, hogy akárki ilyen sziporkázóan tudta volna megoldani. Erőteljes, karakteres a két farkaslány: Szorcsik Viktória és Viczián Julianna, de Furkófarkasként Vass János Pál, majmokként pedig Máté P. Gábor, Keresztes János és Keresztes Gábor is csupa megbízható hang és jelenlét. A két „ember”, Bálint Péter Buldeója és Halas Adelaida Tunája kiegyensúlyozott, sallangmentes alakítások. Végére hagytam Dominek Annát, aki Ká, a kígyó két remek énekszámával talán a legmaradandóbb emléket nyújtja a nézőnek, s nemcsak a férfiaknak mint talpig – pardon: kígyófarokig – vonzó kígyónő. El(kígyó)bűvöli még a gyerekeket is, akik pedig általában eredendően utálják a negatív szereplőket. Mozgása bravúrosan találó, énekhangja kifejező.
Végül pedig megemlítendő az a sok-sok ügyes gyerek, aki majomként, kölyökfarkasként, vagy épp embergyerek gyanánt népesíti be a színpadot nem egy jelenetben: igencsak megállják a helyüket az izzasztó bundákban, vagy épp a majomálarcokban, amelyek mögül ugyan képtelenség hallhatóan kiszólni, mégis mindent megtesznek, ami tőlük telik, ez ügyben is.
Színvonalas előadás ez, olyan, amire röviden azt szokás mondani: profi.
Lőrinc Katalin