A fickó napsárga öltönyben, piros csokornyakkendőben vigyorogva kukkant ki ránk a kortina mögül. A kezében piros vödör. Odaballag a zenekari árokhoz, komótosan lemászik, a vödröt fent hagyja, majd beint. És elkezdődik. A nyitány is. Fekete-fehér, lepusztult, csupasz folyosókon, sivár egykedvűséggel matat a kamera. Hidegen mutogat. Reggel. Napfény. Lépcsők. Ajtó. Az átlagos lakásban átlagos nő hever a földön fekvő matracon. Nyomasztó volt az éjszakája. Egyedül forgolódott. Felkel, sminkel. Kivirul. Megtelik élettel. NŐ-t varázsol. A pasik az utcán veszettül epekednek érte. Forog a fejük, mint a pörgettyű. A nyáluk csorog. Gondolatban nagyokat disznólkodnak. Még a fiúgyerekek is felfigyelnek a jelenésre. Tátott szájjal bámulnak. Egy ipse kerékpáron körbecikáz az udvaron. A nő élvezi, és fürdik a fekete-fehér napfényben. Hát minden rendben van?
A filmvetítésnek váratlanul vége szakad, a piros vetítővászon-függöny felsuhan. A színpadon rikítóan színes világ: minden nagyon sárga és jajpiros háromszög formákban. A színen egyetlen hatalmas guruló lépcső, amelynek felső vége a színpadi mennybe vész. A lépcsőmonstrum oldalain két ajtó, öt fiók, egy hatalmas levél és egy fülke. Almaviva (Timothy Bentch) szerenádot ad az egyelőre számára ismeretlen hölgynek. A zenekar kerekes állványra támasztva, a nagybőgővel kürt van egybeépítve, egy húron ketten pendülnek. A helyzet később egyre fokozódik. Szórakoztató, szellemes kezem-fejem-lábam színházat látunk: körmömre ég, éneklik és odaég; lépek egyet, dalolják, és lépnek egyet; sóbálvány lettem, harsogják, és a színpadon megmerevedik a mozgás. És ez egy opera-előadás, ahol minden tisztességes énekesnek faszentként kellene állnia, lefúrt lábakkal, mert ugye egyébként nem jön elő az a fránya hang.
Az előadás az első másodperctől lélegzetvételnyi szünetet sem hagyva, a hurrikán erejével sodorja a tátott szájjal bámuló, majd röhögő nézőt. Egy polgári házaspár szünetig szenved rezzenéstelen arccal, majd egyedüliként távoznak. Mindenki más azonban – láss csodát, a többség a húszas éveiben jár – rettenetesen élvezi a dolgot. Ne tessék elfelejteni, operát nézünk. Bizony, dőlnek a nevetéstől. Veszik a poénokat, amelyekből a rendező bőven hint. Igazi színház látszik itt, amelyben Kovalik Balázs az első másodpercektől az utolsóig mindent végtelenül pontosan és következetesen kigondolt, lemért és eltervezett. És minden eszerint is zajlik. Követhetőek és világosak a gondolatai. Vannak neki, opera ide vagy oda. Tudniillik Magyarországon rendkívül erősen gyökeresedett meg a hagyományosnak csúfolt operaszínjátszás, amely azonban az esetek többségében nem más, mint rossz színház. Steril hangjegyhalmaz. Unalmas kavalkád, dalos hajcihő. Az énekeseket csupán a hangjuk különbözteti meg a díszlettől. Énekelni tudnak általában, és a közönség ezért rettentően hálás. Végre nem otthon, CD-ről, hanem élőben hallja inkább, mint látja kedvenc operáját. És boldog. Mert néhány hangot megszceníroztak. Legalább ismeri, amit hall, nem érheti meglepetés. Mintha leszállítaná az igényeit, aki operába megy.
Kovalik azonban már nem először lepi meg a közönséget. Sőt, az operát éneklő szakmát. Pontos tervvel érkezik, az előadás, a zene ott van a fejében, szereti az énekeseket, tud is velük bánni. Még a tenorokkal is. És az énekesek is szeretik őt.
A sevillai borbély esetében üzen a nézőknek, elferdíti a címet. Sevilla, se borbély. Értsd: kedves operarajongó, itt bizony mást látsz majd, mint amit megszokhattál vagy vársz. Figaro úgy játszik a gitáron, hogy a legvadabb rockzenészt is megszégyeníti; a lépcső tetejéről elinduló lány váratlanul felszáll a zsinórpad irányába; az Almaviva kalapjára tűzött kis sárga virág hirtelen kétméteresre növekedik; a gróf a második felvonásban fergeteges dobszólót produkál; fehér port öntenek a poharakba, majd a földre „löttyent” adagot Rakéta típusú fülsértővel tüntetik el; elöl pénzről beszélnek, mialatt a háttérben két gengszter oson géppisztollyal; Don Basilio kezei legalább másfél méteresek, nyakában zongora lóg; Rosina a lépcső tetejéről indul lefelé, fején csinos kis konty és mire leér, a hajdísz legalább ötméteres, felér a zsinórpadlásra, végül lecsatolja a fejéről s ott áll kopaszon és így tovább. Egyetlen másodperc kihagyás nélkül sorjáznak a remek ötletek, az előadás gegparádénak sem utolsó. Kovalik még azt is megengedi magának, hogy angol ajkú Almavivája azt deklamálja tört magyarsággal, kikacsintva a műfajból is: „ezek a magyar recitativók hosszúak és nehezek nekem”. Mire Figaro (Réti Attila) így felel: „már egy éve nem játszottuk a darabot”.
Az ötlettűzijáték közben majdnem hibátlanul lezajlik az opera. A zenekar nagyszerűen tolmácsolja Rossini muzsikáját. Az énekesek elénekelik az áriákat és a recitativókat. Figaro helyére mindannyiunk legnagyobb bánatára ugrott be Réti. A híres Figaro-ária közben szégyen ide, szégyen oda, többször vét tempót, sőt hangnemet. Szonda Éva (Rosina) és Busa Tamás (Basilio) azonban nagyszerűek. Rétin kívül minden szereplő a helyén van színészileg. Egyvalaki pedig különösen. Ő, bár nem énekel, kétszer nyílt színi tapsot oroz. Ambrogio néma szerepében ugyanis új színészt avatott az előadás: a szerepbe maga a rendező, Kovalik Balázs ugrott be. Aki ismeri színházi, majd Holló színházi múltját, pontosan tudja, mire képes. Kovalik a lehető legkiválóbb és legtermészetesebben pofákat vágó szöveg nélküli színész. Az énekesek rettentően élvezték a különlegesen egyedi helyzetet. Kovalik könnyedén, mégis hatalmas energiákkal, bátran bolondozott, miközben együtt állta a sarat harcoló csapatával a frontvonalban. Jelenete a vécékefével lenyűgöző.
Végül persze minden megoldódik. Tudják, ahogyan azt Beaumarchais nyomán Cesare Sterbini megírta. Hiába doktor Bartolo (Lőrincz Zoltán) minden ármánykodása és cselvetése, Almaviva gróf egy óvatlan pillanatban feleségül veszi álmai asszonyát, a doktor nevelt lányát, Rosinát. Itt a vége, fuss el véle, minden jó, ha jó a vége. Nevetve sóhajtunk egy nagyot és fészkelődés közben fecsegni kezdenénk a szerelem nagyszerűségéről.
Aztán ismét peregni kezd a film. A fekete-fehér. És újra itt a nő. Szétzilált arccal. A szobában, a földön hentergő matracon. Egyedül. Álmatlanul egy rossz éjszaka után. Nem ment sehová. Ez van. Nincs boldogság. Nincs semmi. Csupán a színtelen élet. Nap nap után.
Bóka B. László